(Peter Grönlund: Góliát) 

Grönlund igazi naturalista rendező, aki az emberi természet aprólékos leírásában és a miliő láttató erejében hisz. Az ólmos északi ég alatt, állandó szürkeségben, kilúgozott színekben küzdenek a film szereplői egymással és a rideg gazdasági viszonyokkal. A Góliát tobzódik a tárgyi részletekben, a házak, a kertek, a külvárosi utcák és terek, a ruhák tapinthatóan sűrűségben érzékeltetik a szegénységet.

(Quentin Tarantino: Volt egyszer egy Hollywood)

Tarantino nem nosztalgiafilmet rendez, bár használja a kor divatját, szélesvásznú, pasztellszínekben fürdő világa a kor derűsebb filmjeinek vizualitására játszik rá a fényképezésben, és a rádióból is folyamatosan ömlenek a slágerek. A történelmi kontextus és hitelesség sem különösebben érdekli, még ha egyre-másra jönnek is a hírek a vietnami háborúból. A léha történetszövést mélyén valamiféle foghíjas allegóriát fedezhetünk fel, amely szerint a kulturális-társadalmi átmenet termékenyen bizonytalan, kaliforniai napfényben úszó időszakának a Manson által megszemélyesített frusztrált sikertelenség és fanatikus gonoszság vet véget.

(Lou Jeunet: Pajzán kíváncsiság)

A francia filmben ideje van a vetkőzésnek. És van miből (ki)vetkőzni. E kosztümös látványosság egyik fő pikantériája, hogy távoli eleink szexuális életét kukkoljuk be, amiről a polgárság általános szexuális erkölcsei miatt nem sokat tudunk és hajlamosak is vagyunk elfelejtkezni. Ám e szigorú morált éppen a film főhősei hágják át és kérdőjelezik meg Európa különböző nagyvárosaiban élő kortársaikkal egyetemben.

(Tim Wardle: Három egyforma idegen)

Véletlen találkozások, szélsőséges érzelmek, embertelen tudományos kutatás, nyomában emberi tragédiák – akár több filmre is elegendő történet rejlik az anyagban. Tim Wardle rendező azonban egyik történetet sem tudta hitelesen elmesélni. A három fivér jelleme közti különbségek utalásszerűek maradnak, az együttlétük egyik pillanatról fordul a tökéletes harmóniából az eltávolodásba anélkül, hogy a valódi okokat elmondanák.

(Waliczky Tamás: Tom Tomiczky kalandjai; Pálos György: Let the Dragon Out – Ludwig Múzeum, június 13.)

Pálos György meséje saját hongkongi kalandjairól az önkeresés fanyar és felemelő története. Egyszerre szól a budapesti művészlét lehangoló bezártságáról a kétezres évek második évtizedében, az emigráció számtalan emberi nehézségéről és az idegen életmóddal és életszemlélettel történő szembesülés felkavaró, zavarba ejtő, végül mégis megtermékenyítő hatásáról. Ami igazán megindító Pálos önértelmezésében, hogy hőse – vagyis önmaga – számára a nagy kérdésekre nincs magától értetődő válasz, nem elég a világ másik felére szökni, hogy egy csapásra megváltozzon az ember élete, és nem elég a legújabb technológiát kézbe venni, hogy kiutat találjon a művészi válságból.

(Claire Denis: Csillagok határán)

A film kiváló operatőri munkája igazodik a sci-fi elvárásaival dacoló szolid látványvilágához és visszafogott zenekíséretéhez. Claire Denis meg sem próbálja futurisztikus díszletekkel lenyűgözni nézőjét, inkább csak jelzi az absztrakt teret. Az űrhajó különösen kívülről nézvést ironikusan minimalista játékdoboz. A folyosók a Solaris elidegenedett világára játszanak rá, ahogy a főhős küszködése bűntudatával, a tudattalanjából feltörő emlékképekkel is Tarkovszkij filmjét idézi.

(Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség)

Bár a Fájdalom és dicsőség cselekménye kiszámítható, stílusa széttartó, a színészek, mint Almodóvar filmjeiben mindig, kiválóak, és elviszik a hátukon a filmet. Antonio Banderas, aki Almodóvar nyolcvanas évekbeli alkotásainak forrófejű hőseit alakította, idősödő színészként a mester alteregóját játszhatta el. Ez a rendezői döntés nem mellőzi az ellentmondásokat. Amikor az első snitten a kamera a víz alatt siklik egy medence mélyén, és ráközelít Banderas kisportolt, hatvan körül is jó karban lévő testére, akkor némi hitetlenkedéssel kell hallgatnunk szubjektív narrátorhangját az őt gyötrő testi fájdalmakról. Idővel azonban Banderas feledteti a kezdőképet, mi több, azt is, hogy egy hollywoodi sztárt látunk, mert mélyen átélt alakítást nyújt a zavarodott, útját vesztett, súlyos veszteségeket cipelő férfi szerepében.

(Phuttiphong Aroonpheng: Manta Ray)

A Manta Ray története az identitás kérdését feszegeti, mi teszi az embert: kinézete, lakóhelye, munkája, szokásai? S ha ilyen könnyen átveszi egyik ember a másik életét, akkor vajon miért állítunk fel éles etnikai határokat mi és ők közé? A halász és a halálból megmentett idegen toposzokkal teli története ráíródik az etnikai jellegű tisztogatások és a menekültek aktuális történetére.

(Tuza-Ritter Bernadett: Egy nő fogságban; Hajdú Eszter: Hungary 2018)

A merész politikai alkotásairól ismert Hajdú Eszter a Hungary 2018-cal a kampánydokumentumfilm Amerikában megteremtett műfaját adaptálta magyar viszonyok közé. Csakhogy míg az Egyesült Államokban mindig két nagy párt jelöltjei küzdenek meg az elnökségért, 2018-ban Magyarországon ez közel sem volt igaz, s még kevésbé állt meg a lábán az – az elsősorban nemzetközi közönségnek szánt – filmből kirajzolódó kép, hogy Orbán Viktor kihívója Gyurcsány Ferenc volt. Hol maradnak a nagyobb ellenzéki pártok jelöltjei és rendezvényei? Hogyan lehetne hiteles képet adni a 2018-as magyar országgyűlési választásról az ellenzéki pártok közötti alkuk és rossz ízű üzengetések nélkül? A Hungary 2018 láttán feltoluló kérdésekre egyetlen elfogadható választ tudok adni: a hazai támogató híján kevés pénzből, kis stábbal lebonyolított forgatás során Hajdúnak nem volt módja mélyre hatolni a választási küzdelem bugyraiba.

(Carlos Reygadas: Mi időnk)

Nem tudom, Reygadas filmje mennyiben önéletrajzi ihletettségű és mennyiben önterápia, mindenesetre gyanakodhatunk, mert maga a rendező játssza a férj szerepét, felesége, Natalia López vágó Esthert, a két kisebb gyereket pedig szintén saját lányuk és fiúk alakítják. A hétköznapi hímsovinizmussal kapcsolatos önterápia, az öntudatlan vívott párkapcsolati játszmákkal való szembenézés távol Mexikótól is minden nő és férfi ügye.

(Stéphane Brizé: Sztrájk a gyárban)

Nézem ezt a küzdelmet Magyarországról, és az jut eszembe, az elmúlt évek felbecsülhetetlenül sok vesztesége egyikeként a társadalmi egyeztetés fogalma is tökéletesen kiüresedett. Mikor volna hajlandó a kormány egyik magas szintű képviselője leülni egy német autógyár magyarországi üzemének sztrájkoló dolgozóival, és mikor állna ki az érdekeikért akár a német tulajdonosokkal is dacolva? Éppen ezért most, hosszú évek csüggedt némasága után, az év elején végre elindult sztrájkhullám idején mi sem volna a magyar társadalom szempontjából hasznosabb, mint Stéphane Brizé filmjét kivinni az artmozik művészeti rezervátumánál tágasabb nyilvánosságba, gyárakban és áruházakban, a busz- és vasúttársaságoknál, iskolákban és egyetemeken kellene vetíteni és megvitatni. Az volna ám a társadalmi egyeztetés első lépése!

(Kárpáti György Mór: Guerilla; Szász Attila: Apró mesék)

A magam részéről nem látok mást az Apró mesékben, mint a – sztoriban, látványban, zenében – műfaji sémákat egymásra halmozó játszadozást, amely felszínes ismereteket dob fel a vászonra a magyar történelemről, s arról az ellenállhatatlan vágyról árulkodik, hogy Hollywoodot csináljunk itthon. A vezető alkotók (Köbli Norbert forgatókönyvíró, Lajos Tamás producer, Szász Attila rendező) a televíziós támogatások szerény anyagi bázisán múltban játszódó, látványos sikerszériát teremtettek (A vizsga, A berni követ, Örök tél). A történelem e sorozatban lelkifurdalás nélkül kizsákmányolható birodalom, amely kiapadhatatlanul ontja magából a zsánertörténetekhez szükséges határhelyzeteket.

(Nadine Labaki: Kafarnaum – A remény útja)

Magyarul Kafarnaum, a Galilei-tó partján fekvő halászfalu, mely erős újszövetségi asszociációkat kelt a keresztény kultúrkör nézőjében. Az illegális bevándorlókról szóló történet konkrét bibliai utalások nélkül is a szegényekért kiálló jézusi tanításra emlékeztetheti közönségét.

(Małgorzata Szumowska: Arc)

A lengyel filmművészet legújabb alkotásai csak szórványosan érnek el a magyar mozikba, ám a véletlen úgy hozta, hogy amire a bátor és szellemes, bár időnként meg-megakadó Arc nagyjából lefutott a magyar mozikból, addigra került forgalmazásba az egész világon agyonsztárolt romantikus giccs, az Európai Filmakadémia díjai között érdemtelenül nagyot tarolt, Oscarra jelölt Hidegháború. Az egyik sötét abszurdként láttatja az életet a mai vidéki Lengyelországban, a másik fekete-fehér romantikus drámaként árusítja ki a szenvedéssel teli európai történelmet. Az utóbbira láttunk magyar példákat a közelmúltból – az előbbire csak szeretnénk.

(Matteo Garrone: Dogman – Kutyák királya)

Matteo Garrone talán még tehetségesebb rendezőnek, mint forgatókönyvírónak, így a sztori esetleges buktatóin átsegíti alkotói fantáziája, amellyel a valóságot a szereplők élményvilágán képes átszűrni. A Gomorra című realista maffiafilmmel ismertté vált rendező a Dogmannel visszatért a bűnözésbe torkolló szociokulturális szegénység témájához.

(Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál)

Ahol nem dúl a háború, mint szerencsére mifelénk, Közép-Európában, ott is találni férfiakat, akik a harcra készülődnek. A Daliborek szerint a világ címszereplője, a minden etnikai és nemi másságot gyűlölő, munkásosztálybeli férfi az örök kiskamaszkorban fixálódva éli életét egy sivár cseh kisvárosban. A kigyúrt ipari festő anyjával lakik egy lakásban, gyermeteg horrorfilmeket készít, és gyűlölettől vagy önsajnálattól fröcsögő death metal dalokat hörög fel az internetre, és csak anyja váratlan szerelmi kapcsolatán érzett féltékenysége veszi rá, hogy egy társkereső oldalon összeszedje élete első barátnőjét. Vít Klusák a cseh filmek groteszk-humoros hagyományát folytató filmjében meggyőzően fejti fel, hogyan függenek össze a gyerekkori fájdalmak, a szegényes kisvárosi környezet a mélységes frusztrációval és gyávasággal, amit a főhős mindenfajta ijesztő másság iránti dühbe fordít át.

(Reisz Gábor: Rossz versek)

Reisz szédítő tempót diktál, nincs üresjárat a filmjében, egyik poén a másikat követi, egyik szellemes rendezői húzás a másikba ér – ahogy egy buszút mogorva valóságából a muzsikás képzeletbe vált, ahogy a jelenből egy szellemes vágás, látványos kameramozgás a múltba vezet. A rendezés képzeletgazdagsága a film legfontosabb állítása. Reisz szórakoztatóan könnyeden, mégis meggyőzően és átélten emlékeztet az álmodozás hatalmára és az alkotás örömére.

(Lee Chang-dong: Gyújtogatók)

Azt sem mondhatnám, hogy szemlélődéssel telik az idő, mert nincs min elnézelődni-eltöprengeni. Lee egy-egy különös filmes nézőponton kívül nem talált rendezői fogást, amivel a képzelet és valóság közti elmosódó határokat érzékeltetni tudná. A realisztikus képi-hangi világot csak a kábítószeres utazás felszabadultsága és az égő fóliasátor rémálma töri meg. Az utolsó órában végre meglendül a cselekmény, a nyomozás izgalmat visz az eladdig unalmas történetmesélésbe.

(Lars von Trier: A ház, amit Jack épített)

A ház, amit Jack épített a tömeggyilkossá válás tantörténete: hogyan ébred rá a magányos pszichopata az első bűntett elkövetése és a büntetés elmaradása nyomán, hogy bármit megtehet, mert sem az istenek, sem az emberek nem kelnek fel ellene, s hogyan viszi a szörnyű bűnösként kivívott hírnév fenntartása újabb és újabb gyilkosságok felé.

(Csuja László: Kilenc hónap háború. Alina Gorlova: Semmi sem mutatja. A Verzió Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál filmjei az ukrajnai háborúról)

Csuja László bravúros teljesítménye, hogy a Virágvölgy című figyelemre méltó első nagyjátékfilmje bemutatója után két hónappal első egészestés dokumentumfilmjével is debütált. Nem is akárhol: a Kilenc hónap háborút a Verzió Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmjeként vetítették, ahol – Magyarországon lassan ritkaságként – még kitüntetetten érdeklődnek az egyes emberek és társadalmi, etnikai csoportok kizsákmányolása, szenvedése és emberi jogainak csorbulása iránt. Míg az erős (ön)cenzurális nyomás alatt álló magyar filmművészet eddig csak a Kilenc hónap háborúval tette le kézjegyét a határon túli magyarokat is súlyosan érintő véres konfliktusról, a Verzió szervezőinek európai színtéren volt miből válogatniuk a témával kapcsolatos filmekből.