► Csillag István: Hosszú menete­lés Magyarországon. Kalligram Kiadó, Budapest, 2026, 348 oldal, 4500 Ft

Érzékletes – és sok humorral fűszerezett – megfigyelések olvashatók arról, ahogy az ellenfélnek, valójában a demokrácia halásos ellenségének minden trükkjét belülről ismerő Magyar az első pillanattól kezdve támadni kezdett, mindig egy lépéssel megelőzve a propagandagépezet karaktergyilkolászásait. Bejárta az országot, és a legkisebb falvakban is érthető, célra törő nyelven tudott beszélni. A demokráciával álcázott, szélsőjobboldali diktatúra ágensei pedig nem mertek ellene a kelet-európai orosz elnyomás nyíltabb eszközeihez fordulni.

Aki a korai pártállamban indult el az útján, és komolyan vette, hogy kizárólag önmaga mércéje szerint fessen, nem tűrve sem mesterek, sem ideológiák mércéit, annak csak látszatra volt nehéz dolga. Olyan irgalmatlan elvárásokkal találta magát szemben, hogy nem kísérthette meg az olcsó alkalmazkodás. Amibe előbb-utóbb beleromlott volna. Talán Klimó genetikai kódja, talán a neveltetése, talán mindkettő gondoskodott róla, hogy a szükséges kínlódások árán ugyan, de hamar megtalálja azt a szabad euroatlanti művészi világot, mely az igazi otthona. Magyarországon megtalálni, ami nem előny, de kibírható, ha valaki nem hagyja magát, és mindent megtesz, ami belőle futja. Szinte szemvillanás alatt maga mögött hagyta hivatalos mesterét, Bernáth Aurélt, az Európai Iskola egyik szellemi hóhérát – és első lépésként épp ezt az iskolát választotta lelki kiindulási alapul.

Még egy ilyen visszataszító népet... (Báró Wenckheim)

Az emberiség, mint minden faj, leginkább a katasztrófákból tanul. Mára ez a magát tökélyre vitt faj a katasztrófákat is maga csinálja magának. Így öntisztít bölcsen a túlszaporodott faj jelentős részének elhullajtása érdekében. A maradék meg okul. Ahogy eddig is: irdatlan hosszú távon és nemzeti módokon. A katasztrófákról a legújabb korban felváltva két alfaj gondoskodik: a fasiszták és a bolsevisták, fejlettebb formáikban ma az alakváltoztatott, demokratikussá fazonírozott mutánsaik, a fasisztoidok és a bolsevisztikusok.

Egy nyáron történt, a zempléni hegyekben. Hetedmagunkkal valahogy eltévedtünk, mert az erdőből egy csalánnal és sűrű bokrokkal benőtt vízmosásba jutottunk, mely a falu előtt az egyik porta hátsó határánál véget ért, és sehogy se lehetett jobbról vagy balról kikerülni belőle. Velünk volt Buster is, Mari és János termetes kutyája, egy dús szőrű, arányos felépíté­sű, mozgékony, csupa ideg airedale terrier. Ha nem akartunk visszamenni néhány kilométert, akkor nem volt más választásunk, mint átkecmeregni a düledező kerítésen, keresztülvágni a porta gazdasági udvarán, és úgy kijutni a falu főutcájára.

A Hamász 2023. október 7-i mészárlása nemcsak az iszlám országokban váltott ki tömeges lelkesedést, hanem az euroatlanti kultúrkörben is. Szóvivői elismert, akadémiai karriert befutott, radikális személyiségek. Az izraeli politikát, majd hadviselést humanista alapon elutasító liberális demokraták sajátos hallgatást tanúsítanak velük és az általuk képviselt lelkesültséggel szemben. Az erőszakot ugyan elutasítják, de mintha hallgatólagosan a szövetségeseiknek éreznék őket, mert maguk is szemben állnak az izraeli politikával.

Péterfy Gergelynek és Péterfy-Novák Évának Umbriába,
hogy ne hagyják magukat!

Ez határozta meg azt is, hogy kikkel barátkoztam az írói világban, és kikkel nem. Kétségtelen, kevés íróval barátkoztam, korabeli professzionálisokkal meg egyáltalán nem. Szerkesztőségekben pedig végképp nem jártam. Nem ezektől függött a sorsom. Egy idő után már állásban se voltam sokáig, szabadon úsztam. A szerkesztőségekben kötetlen volt a munkaidő, de azért az mégis egy láthatatlan függés volt. Ettől se függtem. Nagy különbség. Reménytelen dolgokkal minek foglalkozzam? Jó volt nekem a korabeli underground, még ha soványka is. Ott nem éreztem, hogy furcsállva néznek rám. Azt nem gondoltam, hogy ezzel a felfogásommal, viselkedésemmel kirekesztenék bárkit. Csak éppen voltak, akikhez nem volt semmi kedvem. Végül is csak az én dolgom, hogy ki nem érdekel, és kit ajándékozok meg akár a barátságommal, akár a kölcsönös közösséggel. Vagy netán: a támogatásommal. Például, hogy kiknek írnék ki pályázatot. Annyira azért ne kelljen már empatikusnak lenni íróként se, hogy azokkal érezzek közösséget, akikkel nem. A szolidaritás semmit se ér az elkülönülés joga nélkül.

► Táhir Hamut Izgil: Ha értem jön­nek éjjel. Fordította Kiss Marcell.Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023, 255 oldal, 4990 Ft

Tahir ennek a mai hszincsiangi ujgur létnek a mindennapjait jeleníti meg. Akár Európában is lehetnénk. Annyira ismerős és érthető. Miközben a Takla-Makán szélén fekvő, Kasgár melletti picike oázisfaluban, egy isten háta mögötti világba született még bele parasztfiúnak. A közelben 1895-ben még majdnem szomjan halt Sven Hedin sivatagi expedíciója. Tömörkény, Móricz parasztjainak ekkorát azért soha nem kellett ugraniuk. Hogy lehetett ezt nemcsak végrehajtani, de lelkileg kibírni?

„A regényes történetek csodái együtt jártak valamelyes csömörrel is, s egyre inkább emlékiratokban, útleírásokban keresgéltem a történeteket… melyek – legalábbis jobbára – igazak voltak”
(W. Scott: Waverley. Előszó)

Ami konkrétan van, pontosan nem írható meg. A megírás csak a tárgyi hűség rovására lehetséges. A valóság, vagy legalábbis az, amit a szerző annak tart, ellenáll a szöveges formateremtésnek. Még a leginkább tényszerű mű is valóságátalakítás. A magyar irodalomban Nádas Péter 1968-ban ezt ábrázolta az Élveboncolás című elbeszélésében. Hiába igyekezett pontosan leírni egy meztelenre vetkőzött modellt, valami sohasem stimmelt. Igazi, korai, nem fikciós realizmus. Nem dokumentum-, nem tényirodalom. Kiderül belőle, hogy – Celan szavaival – az, ami van, csak „megszólítható”, és a műben a valóság újrateremtődik. Az irodalom mintegy kinyitja rá a szemet, és ennyiből valami köze van a megismeréshez.