Amit az alkohol megad, az az indulati-érzelmi túlpörgés és a dolgok érdekesebbnek, izgalmasabbnak észlelése. Jól lerészegedni felemelő vagy pocsék élmény, azonban kérészéletű, hiszen az alkohol éppen a koncentrálást és a mélyrehatóbb átélést teszi lehetetlenné. Így az alkoholista szexuális élmény is fölületes marad, és felettébb mulandó. Ezért sorakoznak a „nők” Petrinél, Bukowskinál és más alkoholista költőknél, íróknál. Ezek nem önálló nők/férfiak, hanem az alkoholista kellékei, akik nem rendelkeznek saját, az övékétől különböző egyéniséggel, ezért nem sajnálja sírba vinni őket. Az alkoholista abszolút egocentrikus, hiányzik belőle az empátia, hiszen ezt maga a szesz, a kizárólagos önfelfokozás teszi lehetetlenné. Az alkoholista valóban eljuthat odáig, hogy kisistennek érezze magát, miközben a poklok útját járja, ámde nem képes senkit sem kirángatni onnét, ellenkezőleg, mélyebbre tapossa a szenvedőket.

Az ÉS könyve a könyvhéten – Tóth Krisztina: Ahonnan látni az eget. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2023, 128 oldal, 3999 Ft

Tóth Krisztina novellái, néhány virgonc, enyhén szürrealisztikus tárca kivételével, klasszikusak, a klasszikus szépprózának az emberi kapcsolatokat, azok torzulásait vagy hiányát firtató áramába tartoznak, azzal az újítással, hogy ő nem csak a pszichét, hanem az agyműködést is egyre merészebben szemügyre veszi, a társadalmi kontextus pedig villanófényben tűnik föl. Neki egy-két világló részlet és találó szó is elég ahhoz, hogy láttassa szinte az egész (magyar) társadalmat. Vissza is szerzi Tóth Krisztina rendesen az irodalom becsületét, sikerül neki olyan minőségi irodalmat produkálnia, mely mindazonáltal népszerű. Mi a titka? – erre próbál a kritikus válaszolni.

Izland a legfiatalabb földdarab ezen a világon, egy vulkánkitörésnek köszönhetően emelkedett ki a tengerből, története 64 millió évvel ezelőtt, az Atlanti-óceán mélyén kezdődött, a legrégibb izlandi sziklatömb mindössze 16 millió esztendős – mi ez a Föld 4,5 milliárd és az óceánok élővilágának 500 millió éves történetéhez képest? Magzat tehát ez a sziget, s ami miatt mélyen archaikus benyomást kelt, az az, hogy a Földgolyó régmúltjába enged bepillantást, a Föld keletkezése és őskora látszik a geológiai formákon, a 200 vulkánkúpon – amelyek közül 130 még ma is aktív és bármikor kitörhet, a még most is dermedő –, tengerszerű lávamezőkön, a gejzíreken, iszapfortyogókon, gőzgomolyokon és a változatos formájú zuhatagokon. Ez a Magyarországnál nem sokkal nagyobb sziget itt és most formálódik, olyan, mintha mozgásban volna. A zordon időjárás is ezt a fortyogást, alakulást, a teremtés drámáját hangszereli – mintha a genezis játszódna le a szemünk előtt.

Tolnai Ottó: A fröccsöntés kora. Szeméremékszerek 3. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022, 376 oldal, 5999 Ft

A műfajok, műnemek átfolynak egymásba, ezért is alkothatnak egyetlen végestelen szöveget a Tolnai-művek. Aligha lehet összegyűjteni minden anyagot, ezernyi cédula, dosszié, „iratmegőrző”, füzet, notesz, kép hányódik körülötte, vagy lapul a tulipános ládában, dobozokban, zsákokban. Egy művészélet maradványai és dokumentumai várnak a megváltásra. Hogy ezek közül a papírok közül mi mit ér, mi minek a jele, mennyi a hulladék és hol gurulnak az „igazgyöngyök”, azt csak ő, a művész tudhatja, akinek a Szeméremékszerek regényciklusban T. Olivér a becses neve, és számos „infaustusa” van, különféle belső hangjai, amelyeknek nevet adott és beleírta őket a prózájába. Ez poétikai telitalálat, polifonná teszi az elbeszélői hangot és ez sem engedi meg a lezárást, mert valaki mindig beleszól, belepofázik, belekontárkodik az elbeszélésbe. Ha elgondolkodunk ezen, beláthatjuk, hogy mindannyiunknak vannak infaustusai, akik nem önálló figurák, hiszen akkor megőrülnénk, hanem fokalizációk.

Az ÉS könyve júniusban – Nádas Péter: Rokon lelkek. Válogatott esszék, III. kötet, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 472 oldal, 4999 Ft

Evvel a könyvével Nádas felpiszkálja a szendergő intellektuális fantáziát. Labirintusba kerülünk, amelyben ő ilyen meg olyan gondolati struktúrákat, kettősségeket, hármasokat vagy kristályos szerkezeteket alkot. Ezekből nem lesz vörös fonál, ellenben sok színes könyvjelző, aláhúzás, csillagozás. Nádas Péter az esszéisztikájában kifejlesztett egy kifejezetten irodalmi gondolkodást, mely attól irodalmi (s nem irodalmias), hogy sok tudásformát – mondjuk: történelmi, pszichológiai, filozófiai, etikai, ökológiai, művészetelméleti, fényképészeti tudáselemeket és szálakat – sző s fon össze, miáltal szépen kiviláglik, hogy ebben a nadrágszíjparcellák gyanánt szakterületekre szabdalt tudásvilágban az irodalom, az irodalmi gondolkodás funkciója a finom kézzel való összesodrás, ezeknek a tudásdarabkáknak és szálacskáknak a tandorisan egzisztencialista összedolgozása. (Naná, hogy Tandori is megjelenik a verebeivel a rokonlelkiségi dimenzióban, mely átnyúlik a Hádészba – más szóval a halál nem akadály.) Megtaláljuk-e az időket átszelő közöset, valamit, ami még eligazít a világvége felé vezető úton?

A szén, a porlékony színes pasztell, a zsíros fekete pasztellkréta és az anyagias, különböző faktúrájú papír szerencsésen összetalálkozott Nagy István tekintetével, kezével és ezáltal az egész életével. Nem is kellett neki több, az olaj nem volt hozzá illő, a ceruza meg talán túl vékony volt a markába. Tájból is csak a hazai kellett neki, az erdélyi hegyektől, domboktól a Balatonon át a vajdasági síkságig. Ő a legnagyobb trianonista, abban az értelemben, ahogy a Székelyföldről végigszántott a képeivel Baján keresztül Sajkásszentivánig, ami itt van a közelben, Verbász mellett. Miközben Nagy így keresztezi Trianont, nem érződik a festésmódjában és a képalkotásában semmi különös változás, ő az maradt, aki volt, fessen akár hegyet, akár rónát, ő mindig a négy elem kombinációival dolgozik, és ezek az elemek neki elegek.

Látom, hogy végigsétál a tetőgerincen, aztán leereszkedik a faágon, alatta a karom várja. Beviszem az ágyamba, becézgetem, dédelgetem, büszke vagyok rá, hogy mégis föltalálta magát. Vele töltöm az egész éjszakát, bújik, dorombol, boldog vagyok, hogy ilyen simán ment az áttelepítés. Másnap reggel gyanú fészkel belém. Ez nem is a Mimi, hanem az itteni udvari cica, a Sárika? Hasonlítanak ugyan egymásra, de nem ikrek; másképpen cirmosak, a Mimi testesebb, a szeme nagyobb, másmilyenek a cifrák a szőrén, a szürke különböző árnyalatait viselik. Szó mi szó, egész este és éjszaka, lámpafénynél, érzékcsalódásban volt részem: annyira szerettem volna, ha a Mimi megmarad, hogy összecseréltem őket. Vágyam fölülkerekedett figyelmemen. Sárika meg nem szólt semmit, nem sokkalta a becézgetést, simogatást, készségesen vállalta a szerepet, belakott és velem aludt.

Az üres üvegeket, palackokat fölvitték a padlásra. Nagy szükség volt rájuk befőzéskor, vagy ha a fekete szederből szörpöt készítettek. A paradicsomlét ilyen üvegekben tették el, dehogy pillepalackban. Ezt a fogalmat nem is ismertem. Az eltört üvegek, cserepek, téglák számára volt az udvar hátsó sarkában egy kupac. Erre azért emlékszem, mert ott lehetett találni krétaként „író” tégladarabkákat, csak aszfalt volt kevés, amire írni lehetett volna. Örököltem a nagyapámtól egy palatáblát palavesszővel, és a színes kréta kincs volt. A szabótól lehetett kapni háromszögletű fehér és kék krétát, és a darálósnak volt a legszebb sötétkék krétája, amivel a zsákokra írt. A papírral csínján kellett bánni, és írószerből csak két-három akadt. A tintaceruzát, amit a nyelvünkkel meg kellett nedvesíteni, késsel hegyezte a nagyapám, az örökírók fém belét pedig cserélték. A papa konyhakredenc hosszúkás ajtajának belső részére meg egy kalendáriomba jegyezte fel a címeket, adatokat. Ez a magyar nyelvű kalendárium egész évben kéznél volt, és vonalazott féloldalak szolgáltak a jegyzeteléshez. Ide írta be például a nagyapám, hogy hány kilós a göbe, és mikor „görög”.

Ez a nietzschei botlatókő: „Ma minden megismerésnél mindörökre megkövült szavakba botlunk, és inkább a lábunkat törjük ki, semmint egy szót törnénk föl” (Romhányi Török Gábor fordítása). Tandoritól származtatható a magyar költészetben ez a „diótörő” technika; Marno a nyelvkezelésben Tandori utóda, habitusában pedig József Attiláé – nem mímel mámort „koholt képekkel és szeszekkel”, már költői időszámítása előtt elküldte a pátoszformákat melegebb égtájakra.

A költészet maga annál jobban izgatja, és az ő „költőnk és kora” verse csakúgy kopog, mint a József Attiláé, meg mint Tandorinál a „tört szemek dióverése”. A kognitív költészet kőbölcsője azzal kezdődik, hogy „nem találok fogást a nyúlványaimon” – ez lehet kéz, láb, fallosz, de a saját múlt is, a nyelvünk is, akár a tekintetünk, érzékszervi csápjaink és protéziseink. A tudálékos terminus technicus – a „kognitív lírapoétika” egy létező diszciplína! – elkezd bucskázni különféle referenciaszinteken és aspektusokon, perspektívákon, emlékeken és kommentárokon átal, mint a régi labirintus-játékszerben a kis golyó, mígnem visszafut a kiindulópontra, 1974-be, egy templomtérre, ami az a színhely, mely megelőzte a költői tudatosodásnak az évek során majd egyre fokozódó és egyúttal öndestruáló folyamatát. Ebben a versben a „kőbölcsőben ringatták” szólás kerül terítékre, bomlik elemeire, továbbá más szólások is, akárcsak a közkeletű lélektani klisék, azért, hogy a vers rávilágítson a költői kogníció szerteágazó, szenzuális és drámai jellegére.

Húszéves volt Nádas Péter, amikor 1962 karácsonyának másnapján a címadó elbeszélést befejezte. Nyomtatásban csak három év múlva jelent meg az Új Írásban, a könyvre pedig még két évet kellett várni. Nem fogott rajta az elmúlt ötven év, minden mondata él ma is, A Biblia nemhogy kimerült volna az oeuvre súlya alatt, ellenben feldúsult, hiszen a későbbi művek megannyi motívuma és problémája eredetére talál benne.

A Biblia mestermunka, összetett mű, a kompozíciója, a ritmusa, a tenzióval való gazdálkodása hibátlan. A kézírás még nem kiírt, a professzionalizmus hiánya azonban erénnyé fordult át: a tehetségé a szó. Vakmerőség volt ilyen „nagy” címet adni a debütáns darabnak, a kockadobás azonban sikerült, a tizenhat pörgő fejezet tartja a tétet. Mint Van Gogh bibliája a nevezetes festményen, úgy marad meg a szóban forgó Szent Biblia is a szavakkal írt képen, a tanyasi konyhaasztal sarkán, hogy majd visszakerüljön a házioltárra, a fehér terítővel letakart sublótra, a sztaniolkeretbe foglalt szentkép meg a Rákosi asztaláról származó narancs mellé.

A Jelenkor 2016. januári számának 24. oldalán két remekbe szabott bekezdés található. Az egyik 17, a másik 16 soros, és a legszebb dialógusban állnak egymással; szerintem kulcsfontosságú gondolatokat tartalmaznak, a közös erőtérbe került tagmondatokról és bonyolult viszonyaikról könyvet lehetne írni. Bemásolom a témába vágó noteszembe, de nem idézhetem őket, mert nagyon sűrűek, és a leegyszerűsítésük bűn számba menne. Az elsőnek a szerzője H. G. Adler, és Nádas Péter fordította németről magyarra, a másiknak a szerzője pedig maga a fordító, aki a folyóiratszámot megnyitó hosszú, sokfelé elágazó, tekervényes esszé írója.  

Végel László: Két tükör között. Időírás irodalommal (1991–2014). zEtna Kiadó, Zenta, 2016. 224 oldal, 2200 Ft