Fáy Miklós

(A Filarmonia della Scala koncertje – Müpa, május 8.)

Chailly egyébként tényleg imponálóan visszafogott volt, tételszünetekben megfeszítette a karizmait, hogy további (?) férfias helytállásra biztassa a zongoristát, aztán tolta, tolta maga előtt, mint igazi, jólelkű öreg, aki már nem akar magának semmit, de örül a fiatal szólista sikereinek. Aztán, a koncert végén ugyanígy örült a zenekar sikereinek is, amikor a harmadik ráadásban újra eljátszották az Indulót a Három narancs szerelmeséből, a karmester csak a kezdőrúgást adta meg, aztán beült a zenekarba, onnét hallgatta, hogyan boldogulnak nélküle.

Tovább

(A Luxemburgi Filharmonikus Zenekar koncertje – Müpa, április 28.)

A magyarországi bemutató az izlandi Daniel Bjarnason műve, Versenymű ütőhangszerekre és zenekarra, híres vendéggel, Martin Grubingerrel, aki rövid úton laposra verte az összes lehetséges dobot, csengettyűt és társait. Abszolút lenyűgöző volt a produkció, és közben az emberben dolgozott az alaphüledezés, hogyan lehet ezt egyáltalán megtanulni. Megjegyezni nemcsak magát a zenét, nemcsak azt a rengeteg hangszert, hanem azt a sok-sok ütőalkalmatosságot, filcfejű, keményfejű, kalapács, vastag, vékony, most a szára, most a feje. Martin Grubinger nagyon magabiztosan vitt végig bennünket a művön.

Tovább

(Schubert és Beethoven-dalok – Decca, 2023)

Padmore-t hallhattuk néhányszor Pesten is, nekem ő volt a legszebb hangú Evangélista a Máté-passióban, akit élőben hallottam, könnyű, angol tenor, de súlya van, komolysága, drámai ereje. Szerettem minden barokk felvételét, és vártam az időt, amikor Schubertben mutathatja meg erényeit. Most meg Schubert mellé még Beethovent is adtak, A távoli kedveshez dalciklust. És Padmore mellé még Mitsuko Uchidát is megajánlották, micsoda izgalmas kalandok, egy Schubert-specialistaként számon tartott zongorista kísér, hogy megmutassa odaadását és elmélyülését a komponista világában.

Tovább

(Wagner: Parsifal – Magyar Állami Operaház, április 14.)

Egy idő után már az is jó volna, ha teljes hülyeség volna a rendezés, de erről szó sincs. Almási-Tóth Andrásnak vannak jó meglátásai, hogy Parsifalnak anyakomplexusa van, azt nem ő találta ki, a szövegben és a zenében van benne, hogy az anyai emlékek viszik őt közel Kundryhoz, és az anyai emlékek távolítják is el tőle. De hát annak, akinek jó gondolatai vannak egy műről, még nem kell feltétlenül meg is rendezni azt, Almási-Tóth lehetne dramaturg is, vagy írhatna tanulmányokat Wagner és az anyja címmel, nem kell rögtön a színpadra szaladni az ötleteivel.

Tovább

(Stölzel: Jézus, a jó pásztor – Pesti Vigadó, április 7.)

Stölzel elfeledet szerző, nekem a nevéről csak egy trombitaverseny jut az eszembe, az is azért, mert Maurice André játszotta. Van ilyen, előadók mentenek meg egy darabot. De ha az előadók nem elég jók, ha kapunk egy többé-kevésbé korrekt zenekari játékot, és hozzá a kevéssé attraktív énekhangokat, akkor nagypénteki varázs és stölzeli feltámadás helyett az ember kiegyezik azzal, hogy értem, miért felejtették el.   

Tovább

(Ligeti 100 – Zeneakadémia, március 28.)

Lehet, hogy a százéves ember a bolondját járatja velünk? Megetet minket a látvánnyal, a metronómokkal, a zenészek buzgólkodásával, a mindenféle helycserékkel a Síppal, dobbal, nádihegedűvel alatt, idesétálnak meg odasétálnak az ütősök, aztán nem ütnek, hanem szájharmonikáznak, épp csak nádihegedű nincs náluk. Miközben azt érezzük, hogy megy ez, értjük, utolértük, ha nem is a saját korunkat, de a negyven-ötven évvel ezelőtti zenéket, voltaképpen épp olyan tanácstalanok vagyunk, mint mindig, ha zenéről van szó.

Tovább

(A Concerto Budapest hangversenye – Müpa, március 26.)

Amíg az el nem jön, itt az aktuális döbbenet,  Ives 4. szimfóniája. Annyira bonyolult mű, hogy minimum két karmester kell hozzá, Eötvös Péter mellett Dubóczky Gergely is ott állt a pódiumon, de még így is nehéz követni akár csak azt, hogy melyik karmester kit vezényel. Mintha a világ a teljes zajkészletével rászakadna a hallgatóra, énekelnek, csilingelnek, csörömpölnek, és mégis feszes rend van közben. Megyünk, megyünk, most is haladunk, csak épp azt nem tudni, hogy hová, a teljes szétesésbe, vagy van valami célnak nevezhető dolog az út végén. És mi lehet a célban? Csönd? Vagy Ives meg nem írt 5. szimfóniája? Vagy higgyük el, hogy ami szimfónia, az nem egyszerűen zenemű, hanem az egész világ, és nincs olyan, hogy szomorú zene, mert ami szól, az él, ami nem szól, az meg már nem zene? Nem tudom.

Tovább

(Wagner: Lohengrin – közvetítés a Metropolitanből, Müpa, március 19.)

Mintha másról szólna egyébként is a Lohengrin, mint amihez szokva vagyunk. Nem tudom, hogy ez most az idők szava, vagy az előadást rendező François Girard-é, de ez egy másik történet, nem egyszerűen a megmentés és megmenthetetlenség drámája. Az előadás a holddal kezdődik, a nyitány alatt a holdat látjuk, a föld alól nézzük, egy üregből, ahogy egyre gyorsabban forog, forog, aztán robban, megérkeztünk. De hová is? Jövőbe vagy múltba? Az emberek mindenesetre a föld alatt élnek, rejtőzködnek és gyűlölködnek, köpönyeget viselnek.

Tovább

(János vitéz, Magyar Állami Operaház) 

Boncsér Gergely alakítja János vitézt, talán azon az alapon, hogy itt tud a legkevesebb kárt okozni. Van még mellette egy figyelemre méltó Strázsamester, az mégis különös, hogy valaki olyan hangerővel lép föl az Operában, hogy ha közben a tánckar megveri a csizmája szárát, akkor az énekhangot már alig-alig lehet hallani.

Tovább

(Passacalle de la Follie – Warner, 2023)

Nem muszáj meghallani, de aki akarja, észreveheti, hogy lassan, de biztosan alkonyodik Jaroussky hangja fölött az ég. A magasságok kilógnak már a hang általános színéből és szépségéből, mintha benne felejtették volna a gombostűket egy szépen omló bársonyban. Ami elmúlik, egyúttal valami gazdagodást is hoz, Jaroussky intenzíven, színesen énekel, dolgozik, anélkül, hogy az interpretáció nagyon munkásnak hatna. Tudja ő is, hogy már látni a sötétséget az alagút végén, nyilván nem véletlenül vezényel egyre többet, de most még épp azt az utolsó vagy utolsó előtti pillanatot halljuk, amikor még szól minden.

Tovább

(Massenet: Werther – Müpa, február 22.)

Tassis Christoyannis elsőrangú lélek- és szívfájdító, lehet mondani, hogy nincs sok változatosság az alakításában, néz előre, kicsit fölfelé, és énekel. De nagyon énekel, úgy értem, nagyon szép a hangja, nagyon szép a lelke, amit ezzel a hanggal fejez ki. Attól, hogy nem tenor, mintha fölszabadulna ő is, a szerep is bizonyos kényszerektől, az Osszián-dal magasságait nem kell belesüvíteni a Müpa légterébe, az egész szerep bámulatosan homogénné vélik, amit, fura módon megtámogat az énekes külsejének meg nem felelése. A mostani Werther nem délceg és sápadt ifjú, hanem ősz manusz, nagy szakállal. Na és, öregen nem fájhat a szív? Nem fájhat a világ? 

Tovább

(Lawrence Brownlee és barátai – Müpa, február 19.)

A kevéssé csábos környezetben aztán Lawrence Brownlee tényleg kiragyogott, nem is a hangszíne, mert az mintha lassan melegedett volna be, hanem a nagy-nagy ívek, széles és elegáns vonalak, amelyekkel a Rossini-, Bellini- és Donizetti-részleteket énekelte. És a magasságok. Nem azok a megrendítő, az emberi teljesítőképesség határait feszegető nagy pillanatok, de van a tenorságnak ilyen értelme is, magas hangok özöne.

Tovább

(Jean-Efflam Bavouzet, Louis Langrée – a Fesztiválzenekar koncertje a Müpában, február 10.)

Melyik francia érti jobban? Mert Louis Langrée a Fesztiválzenekarral valami ködös, mesés, bágyadt Lúdanyó meséit vezényelt, titokzatosat és fátyolosat, de ha az ember fölkiáltana, hogy igen, ez az igazi Ravel, akkor ott vannak az emlékei Pierre Boulezzel, aki egészen másképp képzelte el a darabot, és örülök, hogy nem kell eldönteni, hogy ki franciább a franciánál.

Tovább

(Britten: Peter Grimes, Párizs, Palais Garnier)

Hiába hinné azt bárki, hogy egy jó Peter Grimes-előadásért minimum Londonig kell szaladni, Párizsban is értenek hozzá. Angol rendező, főként angol énekesek, egy igazi sztár is, Simon Keenlyside, annyira sztár, hogy kicsit sem próbál sztárnak lenni, hagyja, hogy más legyen a főhős, Allan Clayton. Aki majdnem ijesztően azonosul a társadalom szélén tántorgó Peter Grimesszal, nem is akkor ijesztő, amikor énekel, mert mikor azonosuljon a szereppel, ha nem ilyenkor, de Clayton a taps alatt is furcsa, a szeme zavaros, még nem tért magához, álmodik. Azt álmodja, hogy ő Peter Grimes, vagy Peter Grimes álmodja, hogy épp a párizsi Operában kell elénekelnie a történetét.

Tovább

(Verdi: A trubadúr, Bastille Opera, január 24.)

Végül pedig számunkra a legfontosabb: Azucenát a temesvári Kutasi Judit énekli, a nagyszabású szereposztásban nagyszabású énekesnőként, gyönyörűen szóló mélységekkel. Először énekel a színházban, de nyilván nem utoljára, a közönség odavan érte, és minden oka meg is van rá. Voltaképpen miatta jöttem, hogy megismerjek egy fiatal mezzót, aki mennyire sokra vitte máris, csak föl kell fedezni.

Tovább

(Verdi: Otello – Magyar Állami Operaház, január 20.)

Ha megvan a két főhősünk, akkor talán hátra is dőlhetnénk, ez végül is opera, ha el van énekelve, akkor majdnem mindegy, mi történik a színpadon. Főleg úgy, hogy harmadik főhősünk is van, Desdemonát Létay Kiss Gabriella énekli. Nem nagy megfejtése a szerepnek, de a sápatagságban azért szép, nem múlik rajta semmi.

Pedig valakin múlik, mert amit látunk, az mégsem az Otello. Biztosan számít a világ, amelyben élünk, amelyben ezt a bemutatót megtartották nyolc éve, és már akkor sem illett feketére mázolni Otello arcát.

Tovább

(Mahler: Hetedik szimfónia – Müpa, január 16.)

Mintha Nelsons is ezen az alapon állna a feladatához, nagyon kevéssé látványos a vezénylése. Nem szenved, nem dicsőül meg, nem színészkedik, a fejét belefúrja a partitúra lapjai közé, és indítja, csitítja a szólamokat. Egy ideig azért nagyon élvezetes ez a furcsa sokrétűség. Meg maga az egész idea, hogy Mahler a legszemélyesebb dolgait, a legtitkosabb éjszakai magányát is úgy osztja meg a világgal, hogy ahhoz emberek százait mozgósítja.

Tovább

(A Berlini Filharmonikusok koncertje, Digital Concert Hall, január 7.)

Az évad nagy pillanata, másnap már fent vannak a közösségi oldalakon a képek, Argerich és Barenboim együtt a zongoránál, bezárult a kör, az ő közös körük, akármi is a folytatás, az életnek néha van stílusa és formaérzéke. A folytatás viszont nem akármi, hanem Brahms legderűsebbnek mondott szimfóniája, a Második.

Tovább

(Haydn: Az évszakok – Müpa, január 1.)

Minden kívánságunk így teljesüljön. Idén Az évszakokat vezényelte Fischer Ádám, így könnyen lehet, hogy nem olyan soká megjön a szép tavasz is, de amíg nem érkezik, együtt vágyakozhatunk utána a Rádiókórussal, amely pompásan teljesít, tényleg helyettünk beszélnek, csak szebb hangon, mint mi tudnánk. Alélok, miközben épp nem alélós a koncert, nem azzal nyűgöz le, hogy az emberiség szellemi történetének egy kivételes pillanatát idézi föl, amelyben Haydn megalkotta Az évszakokat, hanem úgy tesz, mintha ez volna az alapállapot, a mindennapi élet, a természetes környezet, amelyben ez a mű szól.

Tovább

(Beethoven: Missa solemnis – Müpa, december 12.) 

A Gloria végén, amikor Beethoven eldönti, hogy visszahozza a szövegben is a kezdősorokat, akkor mindezt fölmondja, egy másik, maga által kreált formába szorítja a szöveget, többé már nem érdekli, hogy föl lehet-e használni a művét templomban, szertartási körülmények között. Zenét ír, koncertterembe való oratóriumot. Onnét kezdve már egy főszereplője van a műnek, és az nem a Jóisten, hanem annak közeli rokona, Ludwig van Beethoven. Vagy, mondjuk úgy: a Jóisten és ő. Drága kollégám, Isten, aki megteremtette a világot, és benne engem is, aki ilyen jelentős művet alkotok a tiszteletére.

Tovább
Élet és Irodalom 2024