(Wagner: Siegfried – Müpa, június 15.)

Tényleg ott vagyunk a csillagok között? Nem azért, hogy jajgassak, ha nem kell, de mintha az előadás egésze nem ezen a galaktikus szinten mozogna, mintha a zenekar húzna lefelé, nem feltétlenül a zenekar egésze, de ha valakinek szépen és magabiztosan kell szólóznia, szinte biztos, hogy nem lesz se szép, se magabiztos. Konieczny szól, és közmegelégedésre szól, de akkor mellette ezek a finomabb megszólalások elvesznek: Gál Erikát a mélyebb hangoknál inkább csak látom és nem hallom, a Siegfriedet éneklő Stefan Vunket meg hallom, de barátkoznom kell a hangszínével és a szájberendezésével, sokat fröccsent.

(Puccini: Turandot – Margitsziget, június 9.)

Tulajdonképpen gyalázat a margitszigeti Turandot, de nem akarom megjátszani magam. Háborogni sem kell, ha nem muszáj, és nem muszáj. Nem tűnt volna föl az egész, ha nem üzenget és levelezik egymással a rendező Kovalik Balázs és az Operaház. Gyalázat? Már miért volna? Szabadtéri előadás, állítólag rendezéstemetés, búcsúzunk attól, ami a kilencvenes évek közepén egyik napról a másikra reménységgé, nem is reménységgé, hanem rögtön beváltott ígéretté tette Kovalik Balázst, az ő szegedi Turandotjától.

(A Fesztiválzenekar koncertje a Zeneakadémián, június 1.)

Mintha-Fesztiválzenekar, mintha-koncerten, mert minden hasonlóság ellenére ez alapvetően mégsem az volt. Gondolom, leginkább Leonidasz Kavakosz miatt, akinek már évtizedek óta csodálhatjuk a hegedülését, ám erős a gyanúm, hogy évtizedek múlva sem fogjuk csodálni a vezénylőművészetét. Ez nem jó.

(Puccini: Manon Lescaut – Erkel Színház, május 25.)

Aztán az ember megérti, hogy Szabó Máté rendezését a negyedik felvonás miatt kell megnézni. Ez az új Manon, hogy nem egyszerűen a kis, ellenállhatatlan nőről van szó, hanem a szerelem zsenijéről, vagy a szeretet zsenijéről, és ez a szeretet természetesen önszeretet is, áll bakancsban, kócosan, hálóingben, és azt kérdezi, ugye, milyen szép voltam. És azt is mondja, szeretlek, szerettelek.

(Puccini: Messa di Gloria – Erkel Színház, május 20.)

Csak azt nem tudom, mire számítottak az operaháziak, amikor a Puccini-sorozatban a Messa di Gloriát műsorra tűzték. Ez csak valami tehetetlenség, hogy Puccini-évad, összes művek, és ez része annak, korai alkotás, de azért Puccini vagy a saját erők súlyos félreértése? Mert most a kiindulás rossz: gyengécske, de hosszacska darabot játszunk pokoli rosszul. Az vajon kinek jó? És mi az értelme?

(Poulenc: Dialogues des Carmélites – a Metropolitan előadásának élő közvetítése, május 11.)

Minden oka megvolt Poulencnek, hogy egy biztos bukást húzzon be a neve mellé ezzel a címmel, ezzel a hosszal (még Puccini is csak egy felvonást vállalt az egyforma öltözetű nőkkel), ezzel a maga gyártotta szöveggel, amely ugyan dialógusok sora, de rögtön meg is akasztja mindig a magától száguldó cselekményt. Nem történik semmi, kivégeznek egy csapat apácát a Nagy Francia Forradalom alkalmából, a forradalmak már csak ilyenek, azt ütik, akit lehet. És ez a nem történik semmi valahogy azt jelenti, hogy olyat kap az ember az operában vagy az operától, amire már régen nem számított.

(Best of Rameau – Müpa, május 6.)

Csodálatos zenék, nyitányok, táncok, áriák, duettek, minden együtt van ahhoz, hogy aki nem ismerte, meg akarja ismerni, aki ismerte, átismételje az anyagot, és aki félúton van, el akarjon mélyülni Rameau színpadi műveiben. Ehelyett mégis az az első kérdés, ami fölvetődik, miközben a gavotte megy a Castor és Polluxból, hogy most szívattok? Ez lesz két részben és négy szviten át? Ez a bágyadozás, kidolgozatlanság, ez a kapcsolat nélküliség közönség és pódium között?

(Songs of the Cello – Warner, 2019)

Az első benyomásom elég illetlen. Mintha Taeguk Mun megtanulta volna, mit szokás általában mondani az ázsiai származású klasszikus zenészekről, és eldöntötte volna, hogy ezt nem hagyja magán csattanni. Így aztán nem lehet vádolni sem gépszerűséggel,  hogy csak lejátssza a hangokat, sem görcsösséggel, mintha valahogy az izmaiba-idegeibe ásták volna magukat a megszólaltatáshoz szükséges finom mozdulatok. Taeguk Mun ennél sokkal lazább, könnyedebb, a magas szinten való csellózáshoz szükséges gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás mintha nem kínozta volna meg. Az más kérdés, hogy ebben a viszonylagos könnyedségben és természetességben mintha el is veszett volna valami, a Beethoven-szonáta így egyszerűen kevesebb, mint ideális esetben.

(Joseph Calleja áriaestje – Müpa, április 19.)

Van egy kis baj, nem egy Calleja van, de kettő. Két hangja, ami önmagában nem probléma, még ha színben eléggé távol esnek is egymástól ezek a hangok, ami fönt van, az vékony és meglehetősen mekegős, de nincs minden fönt. Ami lent van, az nekem tetszik, ereje is van, meg szép színe, elmegy a Müpa hátsó faláig, és visszajön onnét, betölti a termet. Férfihang, ahogy énekesnek szokatlanul férfias az ember is, és vannak erre fogékonyak a nézőtéren: a Képária hosszan kitartott, finoman meghalasztott záróhangjára asszonyi sóhajok feleltek a nézőtéren: az üzenet célba jutott.

(Sosztakovics: 6. és 7. szimfónia – Deutsche Grammophon, 2019)

Ha az a kérdés, hallani-e ezt a mérhetetlen emberi szenvedést és halálközeliséget Andris Nelsons interpretációjából, akkor a válasz az, hogy nem. De minden mást hallani.  Kisdobok finom rezdüléseit, vagy hogy a vonósok részint pizzicato, részint col legno, vagyis a vonó fájával játszanak, azt igen. A szimfóniát hallani, teljes terjedelmében.  

(Muszorgszkij: Hovanscsina – Müpa, április 5.)

Nem lehet visszavarázsolni a Hovanscsinát az Opera színpadára, pedig valaha egész jól érezte ott magát, és nem csak politikai nyomásra, évekkel a világháború előtt volt a magyarországi bemutató. Aztán jöttek még felújítások, és az embereket többé-kevésbé nem zavarta a hossz és a Rimszkij-Korszakov hangszerelés, alapvetően szép emlékként élt a mű, amióta levették, de hát úgy könnyű. Már ha nem nézni kell, hanem csak emlékezni rá. Jelenleg, ha jól számolom, éppen nulla az orosz operák száma repertoáron, és nyilván sürgősebb egy Borisz- vagy egy Anyegin-felújítás, mint a problémás Hovanscsina.

(A walkür. A Metropolitan előadásának élő közvetítése.)

A nép és a nép tagjai pedig ámulnak, mert tényleg gyönyörű. Mondjuk ma már nem ámulok akkorát, mint azon a nézőtárson, aki a helyszínen egy ökörszarvval ellátott sisakot viselt a nézőtéren, de ez az élő közvetítés varázsa, jó tudni, hogy a világ egymástól igen távoli helyein mutogatnak a vászonra az operabarátok: nézd azt az őrültet. Aztán a hangsúly már úgyis a megfelelő helyre esik, a színpadra és a zenére.

(A Fesztiválzenekar Bartók-estje, Müpa, március 21.)

A rejtélyt némileg fokozza, hogy Vizin Viktóriát sokszor alig lehet hallani. Időnként meg egyáltalán nem. Ez egyfelől nonszensz, hiszen a világ nagy (méretben is nagy) operaházaiban énekel főszerepeket, másfelől meg nagyon is érthető: óriási zenekar ül mögöttük, és Fischer Iván kicsit sem fogja vissza őket. Lefújja az énekesnőt a pódiumról a hangtömeg, és nem értem pontosan, miért. Miért a tombolás? Valami helyett? Amit nem kapunk meg az énekhangoktól, azt eljátssza a zenekar?

(Songplay – Erato, Warner, 2019)

Pont ezt érzem most Joyce DiDonatót hallgatva. Egyfelől csodálatos, másfelől fölösleges. Nem megy. Még jó pillanataiban sem, amikor Vivaldiból lesz jazz, és rácsodálkozik az ember ennek a zenének a lazíthatóságára. Klassz. De nem olyan klassz, mint eredetiben. Ha pedig Ellingtont énekel DiDonato, az is klassz. Csak valahogy szétmegy az ember füle ettől a hangképzéstől, és úgy érzem magam, mint Vanek úr, miközben Laura de Pirelli kisasszony énekelt a szomszéd szobában.

(Mozart: Così fan tutte – Erkel Színház, március 8.)

Horti Lilla olyan rondót énekelt, hogy nem is emlékszem, mikor hallottam élőben ilyet utoljára. Talán azért nem emlékszem, mert amikor utoljára láttam ezt a rendezést, Szinetár Miklós munkáját, a rondót nemes egyszerűséggel kihagyták az előadásból, nyilván úgysem ment volna, meg különben is: ensemble-opera. Közben pedig volt egy bukott Menzel-változat, nem tudom, tényleg bukóban van-e, vagy csak az Opera volt ez eredeti helyszín, nem cipelték át az irdatlanul ronda díszleteket az Erkelbe. Szinetár rendezése világos, nem bonyolult, érthető és értelmes.

(Donizetti: Az ezred lánya – A Metropolitan előadásának élő közvetítése – március 2.)

Végig ott ülünk a hullámvasúton, jönnek a kóristák, tiroli népfölkelők, kapára-kaszára, de legalábbis vasvillára kapva, a fejükön különböző háztartási edények. Sírjunk vagy nevessünk? Nevessünk. Laurent Pelly úgy dolgozik, mint annak idején a nagy Jean-Pierre Ponnelle, szinte koreografál, míg Camarena az áriával tündököl, mögötte a kórus a fejét lóbálja. Ámuljunk vagy nevessünk? Mindkettőt egyszerre.

(Ponchielli: Gioconda – Erkel Színház, február 22.)

Megint csak azt mondom: ha valakinek ennyi a Gioconda, talán nem kellene megrendeznie. Nem hinném, hogy ez kötelező feladat volna. Lebeszélni igazán könnyű az embereket az operáról, de ha az egész intézmény nem valami végső, halálos zuhanásra készül, akkor legalább neki hinnie kellene önmagában: nem azért jöttünk össze, mert nincs jobb dolgunk.

(A Gürzenich Zenekar hangversenye – Müpa, február 15.)

Szóval lehet, hogy ismeretlen hegedűsnél nem veszi mindezt olyan készségesen észre az ember, de Isabelle Fausttól nekem jólesett. És mintha az egész előadás voltaképpen a ráadásból indult volna ki, Kurtág Dolorosójából, hogy ez a bánat benne van a versenyműben is, csak ott nem szokás meghallani. Tudom, hogy Mahler szerint az érdekes könnyű, a szép a nehéz, és ez a Hegedűverseny inkább érdekes volt, mint szép, de gazdagok vagyunk, szépet hallhatunk máskor is.

(Donizetti: Lammermoori Lucia – Erkel Színház, február 9.)

Csodálatosan énekel, de nem úgy. A hang elfáradt valamelyest az idők során, időnként bizonytalan az intonáció, bár az énekesnő most szépen meg tudja fújni a magasságokat, és azok többé-kevésbé a helyükön vannak. Ez nem a régi Edita Gruberova, aki olyan valószínűtlen könnyedséggel és csendességgel időzött el a hangi ritka levegőn, megharcol most azért, amiért más énekesnők már a karrierjük csúcsán is harcolni kénytelenek. És az értő közönséget ez láthatóan nem zavarja.