Persze, ez a „hogyan szolgál a kedves egészsége”, kicsit fura. Ódivatú. Az öregasszony világosan emlékszik arra, hogy akkoriban mondtak ilyesmit az emberek, amikor ő még kislány volt. Gyerek. A háború idején. Akkor kérdezték így a szomszédok az ő nagyszüleit, amikor még a nagyszülei velük laktak. Mielőtt a nagyszülei beköltöztek volna a közelben levő idősek otthonába, hogy ne legyenek terhére a lányuknak az ostrom idején. És ahol aztán megölték őket azok az ismeretlen fegyveresek, a háború utolsó napjaiban.

Jön a negyven év körüli postás, csenget, hozza a nyugdíjat. Mosolyog. A hideg kék szemeivel az öregasszonyra néz, és azt kérdezi, hogy „hogyan szolgál a kedves egészsége, Sára néni?”, közben pedig nyújtja a tollat, hogy itt tessék aláírni. Az öregasszony aláírja. Közben pedig azon töpreng, hol és mikor találkozott ezzel a férfival.

A postással, aki annyira kedves.

Minden este. És most is. Csak néz maga elé. A sötétben. Mindenféle hangok. Váratlan reccsenés. Kopogás a falban. Valami zizeg. Meg surrog. Ismeretlen lények.

Öt éve már, hogy egyedül van. Öt éve nem tudja megszokni ezt a furcsa zizegést. Vagy surrogást. Meg a váratlan reccsenéseket, koppanásokat. Mondták, hogy jobb lesz. Hogy nyugodtan elalszik. Hogy nem szorong majd a sötétben.

Azt is mondták, hogy „a Róza néninek csak az emlékei zizegnek! Nem kell azoktól félni, Róza néni! Az emlékek nem bántanak sem nappal, sem éjszaka, csak vannak, és az, hogy vannak, az talán nem is baj. Addig jó, amíg vannak emlékeink.”

Ilyeneket mondanak az ismerősei meg a rokonai. Főleg a rokonai. Ezeket mondja Eszter is, a dédunokája. Aki feljár hozzá hétvégeken, hogy hozzon neki egy kis meleg ételt. Meg segítsen. Bevásárolni, mosogatni, mosni. Mikor mit. Ami kell.

Nem nagyon tudunk mit csinálni. Apa azt mondja, hogy a kabátot le kell hozni. A padlásról. Hogy a kabátot, azt, amin rajta van a sárga csillag, hogy azt hozzuk le. Anya azt mondja apának, hogy az a kabát már nem is létezik. Hogy kidobták régen, és ha nem dobták volna ki, akkor is. Ennyi idő alatt megették a molyok, az egerek, meg ki tudja, mi lett vele. De apa nem enged. Egyre csak azt hajtogatja, hogy ő abban akar kimenni az utcára. Merthogy abban kell kimennie.

Fekszik az ágyon, fogja anya kezét. Suttog. Már alig van hangja.

− Életem, a sárga csillagot. Ez a rendelet. Nem érted? Ha nem tűzöm ki a sárga csillagot, akkor elvisznek. Akkor rögtön agyonlőnek. Nem érted?

Anya nem tud mit mondani. Csak ül apa mellett az ágyon, és sír.

És apa folytatja:

− Ne félj, neked nem kell. Csak nekem kell. Meg a gyereknek. Neki is kell. De meglátod, rendben lesz minden. Mi ezt is túléljük.

− De, apus − mondja anya. Alig tud megszólalni is. − Miről beszélsz? Ilyen ma már nincsen. Mi van veled, apus?

Apa, a kék szemével, kissé zavartan nézi anyát. Aztán egészen halkan csak annyit mond, hogy ő már hallotta a hírt. Hogy ő tudja, hogy ennek hamar vége lesz.

− Vége lesz ennek most már nagyon gyorsan. Közelednek a szovjet csapatok.

Tulajdonképpen mi a „Tanító úr” tettének a motivációja? „Miért tette?”, kérdezi B., Kertész főhőse. B. válaszol a saját kérdésére, és a válasza az életben maradás feltételének egyik sajátos értelmezése lesz, olyan válasz, amelynek igazsága nem megkérdőjelezhető ebben a kontextusban, vagyis abban a fikciós térben, amelyben B. elmélkedik az életről. Persze, léphetünk tovább, egyéb térben is csak nehezen lenne megkérdőjelezhető, meggyőződésünk szerint túlmutat, messze túl a B. által jellemzett körülményeken. B. igazságáról, amit megfogalmaz, a nyolcvanas évek egyik legendás mesterének, Erdély Miklósnak a kijelentése juthat eszünkbe, aki azt írta az egyik performanszához, a Molluszkum című munkájához, hogy „Nem az fertőztet meg, ami a szájon bemegy”. Erdély Miklós nyilvánvalóan Máté Evangéliuma 15. részének a 11. szakaszára utal, amely egészen pontosan így szól: „Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert”. Kertész, pontosabban B., a főhős azt mondja a „Tanító úr” cselekedetéről, hogy miközben a „Tanító úr” azért tette, amit tett, mert azt akarta, hogy B. életben maradjon, és ezáltal a saját életben maradási esélyeit is „csökkentette”, aközben mégis azért tette, amit tett, hogy ő, mármint a „Tanító úr” életben maradjon. B. így fogalmaz: „ő nyilván elsősorban is a saját életben maradásáért tette, amit mellesleg az én életben maradásomért is tett”. Vagyis, B. szerint a „Tanító úr” ösztönösen vagy tudatosan képviselte azt, amit a performanszában Erdély is megfogalmaz, hogy az igazi „fertőztetés” nem attól következik be, ha valamit lenyelünk, hanem attól, ha valami olyan jön ki a szánkon, ami helytelen, rossz, hamis.

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Talán a legjelentősebb szerzőjét veszítette el akkor, 1985-ben, Kalocsán a Magyar Műhely. Egy szerzőt, aki tanácsokat tudott volna adni, hogy hogyan tovább, ha gond van, aki a folyóirat irányát, arculatát befolyásolhatta volna. Meggyőződésem, hogy nem volt szükségszerű az, hogy a modernitás, a progresszió szerzői között ott, a nyolcvanas években repedés keletkezzen, hogy az avantgárd szerzők elismerése, kanonizációja megrekedjen. Annak, hogy a Magyar Műhely szerkesztőségi cikkben megsértette Esterházyt, az igazi vesztese a Magyar Műhely lett – és áttételesen talán az a progresszió, amelyik a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek legelején olyan dinamikusan bontakozott ki a magyar irodalomban, köszönhetően az akkori Magyar Műhelynek is.