Aktuális miniszterelnökünk és első számú gazdasági fegyverhordozója, Nagy Márton a szebb jövő ígéretét mantrázva akarja feledtetni a mögöttünk hagyott kudarcos év alapvető tényeit – mint egykor a kommunisták. 2024-ben minden jó lesz – állítják –, mert visszatérünk a válságos idők (Covid, háború) előtti magas növekedési pályára. Az inflációt a kormány már legyűrte, így arra nem kell tekintettel lenni.
E sorok írója makrogazdasági elemző, aki nem engedheti meg, hogy a tanulságok levonásához ne tárja fel a kudarcokat és azok hátterét.
Ám aki nem ért egyet ezzel a szándékkal, vagy/és a gondok helyett mást, sikereket szeretne látni, az itt be is fejezheti e cikk olvasását.

A világjárvány és a nyomában járó válság sem tántorította el az Orbán-kormányt az előrehozott költségvetés-készítéstől. A jövő évre szólót most is május elején nyújtották be a parlamentnek a következő örömteli üzenettel: „...ismét fél év áll mindenki rendelkezésére a költségvetési keretek és a kormányzati intézkedések, valamint a pénzügyi mozgástér megismerésére” (T/16118. számú Törvényjavaslat Magyarország 2022. évi központi költségvetéséről, Bp. 2021. május, 209. o.).

Ha tényleg így lenne, jó lenne! Az utóbbi években a nyáron megszavazott költségvetéseket nemcsak a változó konjunkturális körülmények írták felül, hanem – még inkább – az, hogy elfogadásuk után számos lényegbevágó kormányzati döntés született. Ez történt a tavalyi és az idei költségvetéssel is, és nagy valószínűséggel a 2022. évinek is ez lesz a sorsa.

Orbán Viktor tudhatta, mit jelent a járvány, mert az tavaly decemberben és januárban már tombolt Délkelet-Ázsiában. Tudhatta, hogy a feltartóztatásához milyen védekezési eszközökre van szükség: maszkokra, tesztekre, fertőtlenítőszerekre, védőruházatra, immunerősítő gyógyszerekre. Tudhatta, hogy a gyógykezeléshez oxigénpalackok és lélegeztetőgépek kellenek, és kórházi ágykapacitások – megfelelő személyzettel. Tudhatta, hogy a járvány januárban átjutott Európába is, és tudhatta, hogy előbb-utóbb minket is el fog érni. Tudhatta, hogy a vírus egyik országból a másikba behurcolással kerül át, tudhatta, hogy ennek esélyét miként lehet mérsékelni: szűréssel, szűréssel valamennyi külföldről belépő esetében.

Számos szakmai közeg évek óta bírálja a Budapest–Belgrád vasútvonalon történő nagyberuházást, ám a kormány nem vette a fáradságot arra, hogy választ adjon a felvetésekre, tájékoztassa a közvéleményt, miért kell beleállnunk ebbe a projektbe. Április végén azonban végre feketén-fehéren kiderült, mi értelme a magyar gazdaság számára nettó hasznot nem hajtó, ám több százmilliárd forintos eladósodással járó, soha meg nem térülő vasúti pályafelújításnak és mellette egy új sínpár lefektetésének. Kiderült, ami Magyarországnak káros, az nemcsak a kivitelező és hitelező kínai partnereknek előnyös, hanem személy szerint Orbán Viktornak is. Nagy nemzetközi buli ez, ami az uniós források kilátásba helyezett fogyását pótolni tudja azon a felfelé tartó siklópályán, amely szédületes gyorsasággal repíti – különösebb erőfeszítés nélkül – tovább a világ leggazdagabbjai közé. Orbán elérte, hogy olyan konzorcium nyerje el az aranyárban történő vasútfejlesztést, amelybe a kínaiak egy Mészáros Lőrincnek tulajdonított érdekeltséget is bevettek. Talán diplomáciai udvarlással vagy/és talán azért, mert oly mértékben túlárazott a projekt, hogy azon még osztozkodva is nagyon nagyot lehet kaszálni.

Magyarország főbb makrogazdasági adatokból összeállítható big datája (hogy korszerűek legyünk, kevésbé trendin szólva: összképe) ebben az esztendőben irigylésre méltó teljesítményről árulkodik. A növekedés üteme az előző évhez képest is gyorsult, 4,5 százalék körül várható, s ezzel előkelő helyet tudunk kivívni az uniós országok sorában. Ugyanakkor a külső egyensúly érdemben, bajt okozó mértékben még nem romlott, emellett az államháztartás hiánya a bruttó hazai termékhez viszonyítva a maastrichti előírás alatt maradt, és várhatóan mérséklődik az államadósság rátája is. Bővült a foglalkoztatás, csökkent a munkanélküliség, nőtt a nemzetgazdaság termelékenysége, a beruházások dinamikája két számjegyű volt.

Fantasztikus eredményeket mutatott a hetvenes években (1978-ig!) a magyar gazdaság. A bruttó hazai termék a pannon tigris álmát megközelítően, évi átlagban hat százalékkal emelkedett, főként a beruházások dinamikájának köszönhetően. Nem volt munkanélküliség, sőt, háromszázezer fővel gyarapodott a munkában állók száma. S miközben a kapitalista világ a nyersanyag- és olajárrobbanások két számjegyű inflációjával birkózott, nálunk az árszint csak 3-4 százalékkal nőtt. Ám a reáljövedelem és a háztartások fogyasztása még így is négy százalékkal szaporodott, és 89 ezer lakás épült – évente, átlagban.  Merte volna valaki mindezek alapján, amikor minden a legnagyobb rendben lévőnek látszott, azt mondani, hogy vigyázat, rossz úton jár a magyar gazdaság? Nyilvánvalóan nem. A gyülekező viharfelhőket csak azok vizionálták, akik abba is beleláttak, hogy mi húzódik meg a háttérben (a titkosított adatok miatt ez keveseknek adatott meg): az ország eladósítása.

Noha Orbán Viktor nem írt alá semmit Paks 2-ről, mégsem moshatja le magáról a felelősséget a magyar jövőt évtizedekre súlyosan megterhelő projekt útjára indításáért, hiszen ő döntött. Döntött a szakmai vélemények negligálásával, a társadalom háta mögött. Az oroszokkal való megállapodás hazugságban fogant: az első aláírást megelőző napon Giró-Szász András kormányszóvivő arról tájékoztatott, hogy Orbán azért utazik Putyinhoz, mert áttekintik a gazdasági eredményeket. Ezzel szemben 2014. január 14-én – kinevezhetnénk ezt a napot Magyarország XXI. századi gyásznapjának is – Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin jelenlétében Szergej Kirijenko a Roszatom, Németh Lászlóné a magyar kormány részéről aláírta azt a megállapodást, ami a paksi atomerőmű két blokkal történő bővítéséről szólt. Továbbá arról, hogy ehhez 10 milliárd eurós hitelt nyújt az orosz Vnyesekonombank – akkor még teljesen ismeretlen feltételek mellett. Az oroszok ünnepeltek, a magyarok meglepődtek és ledöbbentek, még Kövér László is morgott a történtek okán. Korábban ugyanis egészen másról volt szó.

„Közép-Európa, aztán majd később egész Európa legversenyképesebb gazdasági rendszerét szeretném Magyarországon látni” – jelentette ki Orbán Viktor 2010. szeptember végén. Biztos vagyok benne, hogy komolyan gondolta, és komolyan hitt – nem évtizedes távlatokban – a kormányprogramja részeként is elhangzó üzenet megvalósíthatóságában. Hihette is, hiszen óriási társadalmi támogatottságot tudhatott maga mögött, kiállt mellette szinte az egész magyar vállalkozói kar, és a nagy nemzetközi intézmények, befektetők is tőle várták azoknak a magyar gazdaság megújulását jelentő reformoknak a végigvitelét, amelyekhez az előző kormányoknak nem volt elég erejük.

A kérdés nem is elsősorban mennyiségi, hanem hogy bekövetkeznek-e olyan pozitív intézményi, szerkezeti változások, amelyek megállítják leszakadásunk folytatódását, és tartós konvergenciát garantálnak az előttünk járókhoz.