(Csajkovszkij: Anyegin – a Metropolitan előadásának élő közvetítése, április 22.)

Nem, nem Haydn a téma, hanem Csajkovszkij, az Anyegin, ami tavaly vagy tavalyelőtt is benne volt a Metropolitan-közvetítések sorában. Amikor idén meghirdették, még az volt a fő vonzerő, hogy Dmitrij Hvorosztovszkij lesz a címszereplő, mire április lett, csak a jókívánságokat tudta küldeni neki a színház, Hvorosztovszkij egészségügyi állapota miatt kénytelen volt mindent lemondani. Helyette Peter Mattei lett Anna Netrebko párja, már ha az Anyeginben lehet párokról beszélni, hiszen éppen ez volna a lényeg: nem párok. Mindig rosszkor találkoznak.

(A Mahler Kamarazenekar koncertje – Müpa, április 17.)

Annyival mindenképpen tartozunk hideg szívünknek, hogy elmondjuk: Daniele Gatti visszahúzódásának tényleg vannak rossz oldalai is. Mintha gyönyörűen szétszedte volna Schubert műveit, aztán nem egészen úgy rakta össze azokat, ahogy kellene. A tételek mintha mind moderáltan mennének, moderáltan gyorsak, moderáltan lassúak, moderáltan moderatók, nyolc hasonló gondolat két szimfóniában.

(Verdi: Macbeth – a Pécsi Nemzeti Színház vendégjátéka, április 9.)

Nem akarok sokat kicsinyeskedni, annál sokkal fontosabb az előadás. Nem is az előadás, maga a darab, amit eredetileg olyan városban játszottak, ahol évente csak egy operabemutató van. Hogy ez az egy épp egy ritkábban játszott darab, az önmagában értékelendő gondolat. Akkor is, ha a Macbethot nehéz jól kiosztani, nemcsak Pécsett nehéz, de Pesten is, nemcsak Pesten, de bárhol a világban.

(Mozart, Rachmaninov Concertos – Deutsche Grammophon, 2016)

Egyelőre a Deutsche Grammophon sem tudja, mit kezdjen a világ legszokolovabb Szokolovjával, aki rendületlenül nem hajlandó sem nyilatkozni, sem stúdióba menni, és mintha a koncertfelvételei is rendszertelenebbek és követhetetlenebbek volnának. Az új albumon két régi hangverseny, az egyik 1995-ből való, a másik 2005-ből. A Wikipedia szerint ez Szokolov elveszett két évtizede 1995 és 2015 között, amikor nem jelent meg új lemeze. Körülbelül annyira megdöbbentőek, amennyire várja tőle az ember, hallani a technikai kikezdhetetlenséget, a zongorahang rendkívüli szépségét, a legsűrűbb zenei szövetben való biztonságot és tisztaságot.

(A New York Philharmonic hangversenye – Müpa, március 28.)

Ez most komoly? Nem csak arról van szó, hogy mennyire üres az interpretáció, hogy elhangzanak mindenféle rokonszenves nyilatkozatok arról, hogy Bartóknál milyen egyensúlyban van szív és fej, értelem és érzelem, aztán elhangzik egy ilyen interpretáció, amelynek egyetlen igazán érdekes momentuma, hogy közben a zenekar kevéssé érzékeny lelkű fagottosa a színfalak mögött fújja a hangszerét. Zene húros- ütőhangszerekre, cselesztára meg fagottra. Az első tétel után szólnak neki, hogy menjen inkább a klotyóba.

(Wagner: Siegfried – Magyar Állami Operaház, bemutató: március 19.)

Ne barcogj, csukd be a szemed, ha nem tetszik, súgja a fülembe Wagner szelleme, úgyhogy csukom és hallgatom, és tetszik. Valami hiányzik, de hogy pontosan mi, arra csak az utolsó húsz percben jövök rá. Amikortól Sümegi Eszter is énekelni kezd, és egyszerre egy másik minőség kerül a színpadra. Nem hangminőség, bár az is, nem volumen, bár az is, de maga az operai emelt színvonal, az érzelmek, indulatok, ámulat és szerelem, mindaz, ami indokolttá teszi a zenekart, a díszletet, magát az egész épületet. Hogy ennyire fontos dolgokról csak ilyen körülmények között lehet érvényesen, vagy legalább a dolog súlyának megfelelő körülmények között beszélni.

(Johann Sebastian Bach – Rafał Blechacz, Deutsche Grammophon 2017)

Nagyon-nagyon tetszik a lemez. Hallgatom napok óta, egyrészt ámulattal, másrészt derűvel, hogy lám, mondhattak akármit, nem lett kevesebb a jó zenész, nem lett kevesebb azokból, akik az életüket adják a billentyűkért, és mindazért, amit ezek a billentyűk ki tudnak fejezni. Hallgatom újra és újra, és csak lassan jövök rá, hogy valami kis dolog hiányzik. Hogy éppen azért olyan könnyű újra meg újra meghallgatni, mert nincs benne semmi ijesztő. Semmi misztikus, semmi szenvedő, semmi olyan, ami fölkavarná az ember lelkét, amitől nem tudna elaludni.

(Rachmaninov, Prokofjev: Cello Sonatas – Warner, 2017)

Néha kifejezetten megható a két zenész együttese, ahogy a csellón megszólaló témát úgy veszi át a zongora, hogy szinte föl sem tűnik a hangszerváltás. Nagyon is élvezhető az album, elcsépeletlen darabokkal. A dekoltázs csak ráadás.

(Fazıl Say a Cziffra Fesztiválon – február 23.)

„Hol van most a tehetség? Hol a boldogság? Komoran bedöcög, és gyorsan elkezdi a Török indulóval záródó Mozart A-dúr szonátát. Nem azt mondom, hogy akár egyetlen Mozart-mű nem lehet a végtelen felfedezések, kísérletezések, újdonságok terepe és forrása, de talán mégsem lehet folyton ezt játszani. Mint valami cirkuszi tigris, aki egyre csak keresi a karikákat, amelyeken átugrálhat, Fazıl Say is egyre ugrik, Mozart ritmusára, de ugyanazzal a mozdulatokkal. Hogy nem unja? Unja.”

(Philippe Jaroussky áriaestje – Müpa, február 19.)

„Zenébb ez az előadás minden átlagos áriaestnél, éppen azért, mert a szöveg fölöslegesnek látszik, hiába nézek újra és újra a kivetítőre, a következő pillanatban már el is felejtem, mi volt kiírva, annyira mellékesek a szavak. A hang a fontos, a melankólia szárnyai, ez a különös fél-megtisztulás. Senki nem lesz jobb ember attól, mert Händelt hallgat Jarousskyval, de marad valami furcsa megszégyenülés utána.”

(Várdai István és a Liszt Ferenc Kamarazenekar – Zeneakadémia, február 14.)

„Várdai István is beült a csellisták közé, így a mélyvonósoknak Kertész Ottóval és a nagybőgős Horváth Bencével lett is némi túlhatalmuk a hegedűkkel és főleg a brácsákkal szemben. Talán a Scherzo-tétel sínylette meg ezt leginkább, táncos lábú tündérek helyett egy kissé nehezebb léptű szatírok lepték el az erdőt. Nem is szatírok, inkább kentaurok, félig cselló-félig embertestű lények. Nyilván el lehetett volna venni belőlük, de az valószínűleg súlyosabb bűn lett volna, mint az akusztikai szempontból kissé jobbra dőlő pódium.”

(Philip Glass 80 éves)

Tényleg nyolcvanéves múlt az idén, és tényleg ott tartunk, mintha pályakezdő művész volna, akit már észrevettek az okosok, érzékenyek, megcsömörlöttek, és soha nem fognak komolyan venni a régimódiak. Ha tetszik, ez is egy eredmény, besorolhatatlannak maradni még akkor is, amikor az ember már legalább húsz éve nagy öregnek számíthatna. Közben elröppentek jóslatok, amelyek kicsit sem váltak be.

(Takács Klára 1945–2017)

Takács Klára, mondhatni, szövetségesek nélkül maradt. Az ember nem állhat ki az utcára énekelni. Az ő szintjén semmiképpen sem. Mikor utoljára szerepelt a szélesebb nyilvánosság előtt, épp a Kossuth-díját vette át, finoman, elegánsan, de mintha az lett volna az arcára írva: késő. Lehet, hogy csak képzelem. Lehet, hogy másnak Takács Klára pályája szép, kerek, egész, fölépült, csúcsra futott, lecsengett. Nekem úgy tűnik, maradtak elmaradt találkozások.

(Puccini: Manon Lescaut – Deutsche Grammophon, 2016)

A problémát puszta akusztikára fordítva: ne üvöltözzön már Yusif Eyvazov a fülembe. Rekedten, erőlködve, ugyanakkor a hangfelvétel kiegyenlítő hatásának köszönhetően mégsem valami meghökkentő volumennel. Ez nem mi vagyunk, aki csak ennyit ért meg Manonból. Végképp nem mi vagyunk, aki csak ennyit ért meg Anna Netrebkóból. Nemcsak az a baj, hogy a kettős féloldalas marad, hogy az áriák olyan bután hangzanak, de már a legelső megszólalás sem érvényes.

(Perényi Miklós és a Concerto Budapest koncertje – Zeneakadémia, január 14.)

Ez a Perényi-féle érvényesség, csak magának tud vagy akar most megfelelni, le is válik a kíséretről, és akkor a legnagyobb hatású, amikor a Cadenza tételhez érünk. Ezért jöttünk, mondanám, de azt is érzem, hogy ezért nem lehet jönni, ez most pont a több. Több annál, ami elvárható egy előadótól, nemcsak szív, nemcsak agy, de zsigerek is, zavarba ejtő, szinte szexuális viszony a darabhoz.

(Verdi: Nabucco – a Metropolitan Opera előadása a Müpában)

Domingo a címszerepben, tudjuk, amit tudni kell, hogy nem bariton, és ezen nem lehet segíteni, de nagy énekes, és ezen meg nem kell segíteni. Ha nem is lesz úgy elénekelve, ahogy a legnagyobbak tudták, akkor is szeretni kell. James Levine az árokban, és ki tudja, meddig még, kerekes székben van, a gerince sérült, ezért alig tud fölnézni a színpadra, gyilkolja a Parkinson, bár ez leginkább az interjúban látszik, mocorog a keze, kapaszkodik, nem marad nyugton. 

A legjobb és legváratlanabb dolog történt, ami egy oratórium alatt történhet: a közönség nevetett. Operássá válik a helyzet, de kicsit sem árt. Ez is A teremtés egyik arca. A zenében folyton hallja az ember A varázsfuvolát, végre egyszer az élmény is valami hasonló, csak Éva és Ádám egyszerre Pamina és Papagena, Tamino és Papageno.

(Bach: French Suites – Deutsche Grammophon, 2016)

Az ember fölteszi az első korongot, és vár, és vár, aztán egy kicsit le is fagy. Hú, de lassú. Hú, miért ilyen lassú? Hú, mi ez a szedált gyönyör? Mit akar ez jelenteni? Teljes visszahúzódást, papírrepülőn kidobott üzeneteket a toronyból: sajnálhatjátok, hogy nem vagytok itt velem? Finom merengéseket a kultúra romjain, elmúlt negyvenháromévezést, csöndes távolodást?

(Hangverseny Kocsis Zoltán emlékére – Müpa, december 10.)

Ez csak egy rossz koncert, talán okosabb volna nem is beszélni róla, mert a kegyelet ellen vétünk. Vagy pont akkor vétünk, ha nem beszélünk róla, ezt most tényleg nem tudom eldönteni.

(Cecilia Bartoli Händel-estje – Müpa, december 3.)

Nézem az arcát, feszült, keserű, nem akarok nagyon pszicho-okoskodni, de tényleg, itt egy élet játszódik a művekben, mintha semmi nem volna fontos Bartolinak a valóságból, csak az éneklés, mintha élet helyett operákban, áriákban élne.