György Péter

Gedőt pályája kezdetétől, éveken át az önarcképek és a portrék foglalkoztatták, s inkább a grafika vonzotta, mintsem a festészet. Ezek egy része 1944-ben a gettóban készült: ahol a társadalmi státusz és szerep csak nyomokban maradt fenn. Ezek a munkák a megkerülhetetlen önismeret, az Én felépítésének emlékezettörténeti dokumentumai, és ugyanakkor drámai, sodró erejű műalkotások, amelyek nem kötődnek egyetlen izmushoz, modorhoz, divathoz sem, és igazolják Beke László 1980-ban Gedő Ilkához írott levelében tett megállapítását. „Azt hiszem, teljesen értelmetlen lenne a Maga festészetét a »kortárs« áramlatokkal párhuzamba állítani, mert lényegét tekintve bármikor létrejöhetett volna 1860 és 2000 között. Nem »kívülről« táplálkozik, hanem »belülről«, így alkotójával való kapcsolata adja meg koherenciáját és hitelét – ami semmilyen néző figyelmét nem kerülheti el.”

Tovább

1981-ben kezdte el Janáky István Meditz László együttműködésével tervezni Schaár munkásságának, illetve az Utcának Pécsett történő állandó bemutatását. Az Utca a végül 1990‑ben átadott épületben látható ma is. A megnyitón Kovács Péter és Németh Lajos beszélt, utóbbi – mint azt Várkonyi György egy 2000-ben megjelent fontos tanulmányában megjegyzi – „azzal zárta beszédét, hogy a mű minden rétegére kiterjedő interpretációjának megfogalmazása a magyar művészettörténelem egyik eljövendő feladata” (Schaár Erzsébet „Utcá”-ja, kísérletek egy interpretációra). E helyt a Németh Lajos által felvetett bonyolult, művészetelméleti, történeti feladat egyetlen aspektusára hívhatom fel a figyelmet. A szobrászat állandósága esztétikai-politikai mítoszának és a mindig időleges kiállításoknak az összefüggéseire, annak a kulturális térnek a bonyolultságára, amely Schaár munkásságát máig meghatározza.

Tovább

(Köszönöm a Műcsarnok munkatársainak, hogy a karantén idején kritikusként láthattam a tárlatot, azaz egyedül bolyonghattam az üres termekben.)

Amikor a közelmúltban elhunyt Fekete György többször is elmondta, leírta, hogy mit jelent az MMA számára a Nemzeti Szalon, sokkal inkább egy ideáról, mintsem olyan intézményről beszélt, amelynek története számos rokonvonása ellenére sem volt azonos a Műcsarnokkal. Az utóbbi 1960‑tól „egyeduralomra” tett szert, a reprezentatívnak szánt országos kiállítások legjavát itt rendezték meg. Így a 2014‑ben újraindított Nemzeti Szalonnak nevezett kiállítások elődei valójában az olyan műcsarnoki bemutatók voltak, mint az 1978‑ban megrendezett Festészet 77, majd a Magyar szobrászati kiállítás, amelyen a szövetség festő és szobrász szakosztályának tagjai szerepelhettek. 1982‑ben, 1984‑ben Frank János rendezésében az Országos Képzőművészeti, 1983‑ban Fekete György rendezésében az Országos Iparművészeti Kiállítást mutatták be. A mostani bemutató ezek szellemét idézi fel, s nem egy virtuális Nemzeti Szalont teremtett újra.

Tovább

Reimholz egész életében a Várnegyedben élt és dolgozott, számos épülete áll annak különböző pontjain. 1992-ben Nagy Bélával és Juhász Ottóval együtt készítették el az I. kerületi önkormányzat felkérésére A keleti várlejtő városépítészeti koncepciója című megvalósíthatósági tanulmányukat, amelynek rajzai Reimholz művei. A rajzok a várlejtő felmérésekor általuk azonosított, azaz megteremtett tömbök átalakításával kapcsolatos teendőket, lehetőségeket rögzítették. Ebben az esetben nem Jánossy radikális modernizmusának fantáziarajzairól, hanem a megvalósítható és megvalósítandó átalakítások vázlatairól volt szó. Az 1992‑es koncepció létrehozói nem nyúltak hozzá a Hunyadi János, Szabó Ilonka, Toldy Ferenc utcától a Fő utcáig, Bem rakpartig tartó tér szerkezetéhez, hanem a finom átrendezéseket keresték, a hagyomány adottságai és a kortárs korrekciók egyensúlyát.

Tovább

Huszonnyolc éves koráig Deutschnak hívták, 1966-tól Donáth Péternek. Felesége, Gáspár Zsuzsa 2005-ben, az Oral Historynak adott életútinterjújában idézte fel a névváltás okát: „Akkoriban egyszerűen nem lehetett elképzelni, hogy valaki Deutsch névvel festőként karriert csináljon Magyarországon.” Igaz, Donáthként sem csinált karriert, de nem is akart. A névválasztásban, mint Gáspár megjegyezte, szerepet játszott Donáth Ferenc iránti tiszteletük is. Mindez nem jelentette azt, hogy Donáth el- vagy megtagadta volna zsidó felmenőit, mindössze a gyakorlatban nem tulajdonított jelentőséget annak. Ugyanakkor mint Forgács Éva 1997 januárjában a Donáth temetésén elmondott beszédében, a festő nyers absztrakciójával, a fragmentumok sorozatával kapcsolatban megemlítette: „minden munkádban és gondolatodban lappangó katasztrófára az a képed vet némi szürkés fényt, amelyikbe beleragasztottad a mosolygós kisgyerekkori fényképedet, szép nagy sárga csillaggal a kabátodon”.

Tovább

„Mit mondjak még? hogy ebédre mit ettem?
leölt csirkék sült hulláit temettem...”
(Weöres Sándor: Naplójegyzetek – Szüleimnek – Csönge, 1932. november)

A cím Illés Árpád 1980-as műcsarnoki emlékkiállításának katalógusában közölt Frank János-szövegből való. Weöres nem pusztán 1929/1930 óta volt barátja Illésnek, hanem ugyanannak az ártatlannak tűnő műveket meghatározó, eltüntethetetlen vadságnak a nyomai tűnnek fel újra és újra mindkettejük művészetében. Egyiküket sem védték vagy kezdték ki a politikai-esztétikai doktrínák egymást követő hullámai: inkább az érzéseikre hagyatkoztak, s olykor tényleg őszinték voltak.

Tovább

Tovább

De akármint is: a különböző folyamatokból végül ki- és leválaszthatóak egyes művek, ahogyan az elkerülhetetlenül a Tate Modern kiállításán is történt Maurerrel, és amúgy mindenkivel, akinek a múzeumok, galériák kiváltságos tereiben való szereplésből kijut. Maurer pályafutása kiemelkedően fontos állomásához érkezett. A Tate Modern, a Juliet Bingham által szerkesztett katalógus, az Artworld nagy, mágikus globális/univerzális birodalmában, szakrális terében kiállítani nagyszerű, hiszen az vitathatatlan elismerése hosszú évtizedek konzekvens munkásságának.

Tovább

Igaz, ami igaz: mindaddig nem gondoltam arra, hogy Mácsai festészete ilyen radikálisan végiggondolt, s támadhatatlanul szakmai értelmezéseket is megenged, illetve megkövetel. Mindenesetre zavarba ejtő volt Birkás koncepcióját P. Szűcs Julianna Artmagazinban közölt írásával (2018/2.) egybevetni, amely most is pontosan ugyanazt a metszően éles, okos retorikát használta, mint a hetvenes években. „Hát persze, hogy barát- és sorstársaim hánynak e fékezett habzású idilltől. Ettől akartak egész életükben szabadulni.”

Tovább

Többször radikálisan újrakezdett életpályája a bizonyítéka annak, hogy nem sokat tartott a karrierépítésről, s annál többet egy-egy festői probléma teljes kimerítéséről, majd az üres ismétlés visszautasításáról. Több interjújában a felette jólértesült, az aktuális nyugati hullámok keleti képviseletét ellátó, távlatokban nem gondolkozó, társadalmi problémák művészeti összefüggései között nem különösképp eligazodó kurátorokból, kérdezőkből hamar s elég ironikusan: kis magyar Hans Ulrich Obristot csinált, akinek amúgy annyi köze van Harald Szeemann individuális módszertanához, a kortárs művészet komolysága és korlátozhatatlan szabadsága melletti elkötelezettségéhez, mint a különböző celebvetélkedőknek a tehetséghez, a kutatáshoz. Semmi. (Obrist a kortárs médiakurátorok egyike, minden héten „ír” egy könyvet, megnyit egy kiállítást, rendez egy másikat.)

Tovább

Tovább

(A Csillag a házon, csillag a kabáton című kiállítás a 2B Galériában a április 3-ig tekinthető meg.)

 

Tovább

(Derkó, Műcsarnok, megtekinthető április 19-ig.)

A haza otthonosságának tehát nyoma sincs. A fiatal művészeknek mintha mindez magától értetődne. S az idegenség evidenciájának kiállítását, Fazakas Réka igazán jeles kurátori munkáját érdemes megjegyeznünk. Ez lenne hát a haza, az otthon huszonhat, harmincötödik életévét még be nem töltött fiatal művész számára.

Tovább

(Az Eufória? – Rendszerváltás-történetek Magyarországról című kiállítás a Capa Központban február 23-ig látható.)

Megannyi fiatal ember házibulikon, Radnóti Sándor, Horváth Judit, Tamás Gáspár Miklós tánc közben, s ott van a történelmi időben látható nyomot nem hagyó, nagyszerű matematikus és igaz ember, Révész Gábor, amint lehunyt szemmel táncol a festő, filmművész Kiss Mariannal, aki akkoriban már Berlinben élt. Mintha egy Proust-oldal keveredne össze egy történelmi regény tablójával. Az én gyermekkori barátom, Révész, 1997 óta halott. 2020-ban egy elsüllyedt szubkultúra reprezentatív alakja, helye van a kiállításon, ugyanúgy, mint azoknak, akiket én nem ismertem, vagy nem ismertem most fel.

Tovább

Tovább

(Szabó Dezső: Üres képek, Vintage, megtekinthető február 28-ig.)

Az ebben a kontextusban kiállítható művek mérete – ritka kivételektől eltekintve – éppúgy szabályozott, mint azok tematikája, az alkotók művészetről, a művész szerepéről való nézetei. Kiváló művészek, a szó széles értelmében vett konceptuális alkotók, mindannyian perfekcionisták, akik jobbára tudomást sem vesznek arról – Szabó Dezső konzekvens munkásságát nem feledve –, hogy a digitális fotográfia új kontextusai beláthatatlan mértékben változtatták meg a reprodukálható képek halmazát, azok használati módját, számos, eddig nem ismert etikai/esztétikai kérdést teremtvén azzal, hogy most aztán tényleg bárki híres és hírhedt, alkotó és áldozat lehet egyszerre, a szerepek közti távolságok megszűntek, megváltozott a belépési küszöbök szabályrendszere.

Tovább

(A Kihűlt világ – Farkas István művészete című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériá­ban március 1-jéig látható.)

A nagy művészet keltette nyugtalanság, a nézők zavarba hozása, azaz Farkas munkássága elválaszthatatlan attól a sötét kortól és társadalomtól, amelyben élnie adatott, amelynek kivételezett és kiváltságos tagja volt, s amely végül épp úgy végzett vele is, mint a szegényekkel, névtelenekkel, tehetségtelenekkel, akárkivel. 

Tovább

Tovább

(Magyar Világ 1938–1940. Fedezz fel egy világot... Időutazás a második világháború előtti utolsó békeévek Magyarországára. Nemzeti Múzeum, megtekinthető március 15-ig.)

Mindezért együtt: szégyenletesnek vélem, hogy ezt a kiállítást kívánta az EMMI a Nemzeti Múzeumban megrendezni. És végtelenül szomorú, hogy az utóbbi intézmény nem volt abban a helyzetben, hogy nemet mondhatott volna. Persze, könnyű volna az ellenállást számon kérni a múzeum vezetőin. Ám ezt mégiscsak igaztalannak vélem. Valójában az EMMI lépett át egy 1989, tehát hosszú évtizedek óta tiszteletben tartott határt. S mindezt egy a muzeológia felől nézve minősíthetetlen és a történettudomány felől abszurd mód értelmezhetetlen kiállításért tenni.

Tovább

(Liebe und Ethnologie, Die koloniale Dialektik der Empfindlichkeit [nach Hubert Fichte]; Spektral-Weiss, Die Erscheinung kolonialzeitlicher Europäer*innen, Haus der Kulturen der Welt, 2020. januar 6-ig.)

Nem könnyű egy ilyen kiállítás esztétikai párbeszédét, a konfliktus esztétikáját, a kiszolgáltatottak aktivizmusának kereteit rekonstruálnunk. Itt és most a kiállítás félreérthetetlenül a kolonializmus kultúrája elleni érveket gyűjtötte össze, azaz helyezett számos kiváló szobrot egymás mellé, s a nézők, a teremben zavartan tébláboló diákok és olykor félreismerhetetlenül tanárok bizony okkal szégyellték, pontosabban szégyellhettük el magunkat, mert az egész kiállítás hátterében ott sötétlenek az afrikai genocidiumok.

Tovább
Élet és Irodalom 2020