Mi is a titok? Van egy ember, aki olyan nagyon nem tud gitározni, de azért gitározik, olyan nagyon nem tud énekelni, de énekel, és szinte egyetlen színpadi-pódiumi eszköze az, hogy zavartan pislog. Áll, elég szerencsétlenül, de közben persze helyes fiú, szép középkorú ember, és most érzem igazán, hogy bárcsak láthattuk volna öregembernek is. Mert nyilván ez a titka: ha olyanok volnánk, mint Cseh Tamás, akkor békében élhetnénk magunkkal. Vagyunk, akik vagyunk. Pillogunk a reflektorfényben, de a helyünk megálljuk.

(Verdi: Aida – Arena di Verona, július 28.)

Az ilyen típusú humoroknak már befellegzett. Sőt, a nem humoros változatoknak is, Anna Netrebko elég szépen kapott az önbarnító folyadékokért. Igaz, hogy az egész nyári évadból ő csak három előadást énekelt, de mintha ő volna az értelmi szerzője a húsz évvel ezelőtti rendezésnek, osztják rendesen. Ebből azért sejti az ember, hogy a környezete nem kifejezetten rokonszenvező, bár a rajongók megpróbálnak az első belépésekor egy nyíltszíni tapsot kiprovokálni, de csak pisszegésig sikerül eljutniuk. Ehhez képest Netrebko úgy énekel, mint az álom. Egy idő után már nemcsak ehhez képest, hanem általában is, a harmadik felvonásbeli áriát olyan szépen, érzékenyen, finoman és biztos torokkal énekli, ahogy csak a legnagyobbak.

(Ella Fitzgerald At The Hollywood Bowl – Verve, 2022)

De várjunk csak. Ez koncertfelvétel, nem a klasszikus Fitzgerald-változat az Irving Berlin Songbookból. A hangszerelés mintha ugyanaz volna, de van közönség, lelkes is, frissebb, élőbb, közvetlenebb az élmény. Mi ez? Ráadásul új lemez, júniusban jelent meg.

Túl későn kezdtem a Melis-tiszteletet, rengeteg nagy szerepében nem láttam már, nem tetszett eleinte a hang nazális színezete, ami csak erősödött az évek során, és nehezen jöttem rá, hogy Melis az éneklésen túl kezdődik. Nem mintha nem dolgozott volna meg az éneklésért magáért is, ahogy átvette a Svéd Sándor-szerepkört, és vele mindazt, ami eltanulható volt Svédtől, de Melisben volt még egy csavar: nem tűnt föl, hogy ez mennyire nagy dolog.

(Puccini: Tosca – Margitszigeti Szabadtéri Színház, június 10.)

Mintha elhatároztuk volna, hogy amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten, ti eljátsszátok, hogy operaénekesek vagytok, mi eljátsszuk, hogy közönség vagyunk. Nem nagy igyekezettel alakítjuk a szerepünket, aki előttem ült, az végig a telefonját nézegette, aki mellettem volt, az nemcsak nézegette, de föl is vette, aki mögöttem, az pedig a második szünet kezdetekor kiosztott egy nagy pofont a mögötte ülőnek, nyilván zavarta a koncentrálásban.

(Verdi: Az álarcosbál – Magyar Állami Operaház, július 2.)

Fabio Ceresa úgy rendezte az operát, ahogy nem kellene, ötletszerűen. Ha azt mondják, egy bizonyos növényt keressen éjszaka Amelia a keresztúton, akkor mi más lehetne a növény, mint mák, mi más lehetne az elhagyatott mező, mint ópiumbarlang. Verdi kibírja, de a második felvonás bővülése, vagyis hogy áriából indulunk, kettősben folytatjuk, kórussal zárjuk, így jutunk el magánytól boldogságig, boldogságtól végzetig, az ebben a rendezésben elhal, hiszen már az ária alatt is ott téblábolnak mindenféle lények a szoprán körül.

(Baráth Emőke és az Europa Galante koncertje – Müpa, június 28.)

Próbálok nem igazságtalan lenni, de Baráth Emőke a legfényesebb csillagokkal ragyog versenyt, ha Händelt énekel. Most épp nem ragyog versenyt, virtuóz, de nem annyira, nem olyan fürge a hang, nem annyira lélegzetelállító a virtuozitás, olyan, de mégsem egészen olyan. Túlságosan gazdagok vagyunk, az lehet, de emiatt nehezen tudja az ember beérni a másolattal meg a hasonlóval. Az egész előadás rokonszenves meg érdekes, meg tetszik a díszítések mennyisége és mértéke, csak azt az ámulatot nem érzem, hogy nahát, mire képes valaki a puszta hangjával.

(Wagner: Az istenek alkonya – Müpa, június 19.)

Nekem sajnos nem tetszik. Nem is ez a baj, hanem a tovább élést nem látom. Az idők során egyszer megújították már a rendezést, de mintha az is kasztráció jelleggel történt volna, az itt és mostból lett valami általános háttér, hegyek, völgyek, városok, eső. Mintha a megújítás arra akarná rávenni a nézőt, hogy ne is nézzen, inkább hallgasson, ne világválságra érkezzen, hanem operába.

Akkor miért nem operát kapunk?

(Wagner: A walkür – Müpa, június 10.)

Ez vajon Wagner-ellenes álláspont, vagy épp ellenkezőleg, az előadás éppen azt teszi, amiről szól? Brünnhilde megtagadja Wotan parancsát, mert tudja, hogy Wotan nem ezt akarta parancsolni. Fischer Ádám megtagadja Wagner parancsát, mert tudja, hogy Wagner sem ezt akarta parancsolni, itt minden a löketről, lendületről, hangerőről szól. Összeomlásról meg a vég kezdetéről beszélünk, de csak azért, hogy annál jobban örüljünk a pillanatok nagyszerűségének.

(Verdi: Don Carlos – Magyar Állami Operaház, június 5.)

Ha időben szólnak, hogy Matthew Polenzani lemondta a fellépését, akkor engem se nagyon kellett volna győzködni, hogy az előadás kihagyható. Kiért is kell ekkora összeget fizetni? Gábor Gézáért? Vagy azért a különleges Fülöp–Főinkvizítor kettősért, ahol Palerdi András a szólamának az alját nem bírja elénekelni, Gábor Géza a szólamának a tetejét, amiből sajnos nem az jön ki, hogy ketten együtt azért legalább a kettős felét eléneklik, hanem hogy a fele sincs meg, semmi sincs meg, aki a hangokért jár operába, annak itt ma rossz napja volt.

(A Staatskapelle Dresden koncertje a Müpában, május 26.)

Thielemann ellenáll a gyors tempóknak, egyáltalán nem akarja elbűvölni az új közönséget (először jár Magyarországon), nem kell megőrülni tőle, hogy most milyen fenségesen lassú és hömpölygő, most meg mennyire vidáman és mendelssohnian tündérzenél. Helyette van ez az alapélmény, hogy mennyire nagy ez a szimfónia, mennyire összetett, mennyi minden szól benne egyszerre, nahát, soha nem tűnt föl, hogy ott még a cselló hirtelen közbeszól.

(Donizetti: Lucia di Lammermoor – A Metropolitan előadásának élő közvetítése a Müpában, május 21.)

Álzseniális a rendezés, de Donizetti igazi zseni, és egyáltalán nem zavarja az érvényesülését az, ami a színen zajlik. Mindenekelőtt azért nem, mert Nadine Sierra a címszereplő, akit eddig elég óvatosan néztem és hallgattam, szép hang, jól is énekel, de tényleg eljutunk lassan oda, hogy az előnyös külső hátránynak számít az operában, túl komoly művészet ez ahhoz, hogy szép emberekre lehessen bízni. Kivéve most éppen Nadine Sierrát, aki úgy énekel, ahogy kell, még úgyabbul, mert kényelmesen megáll a magasságokon, látszik, hogy a hangerővel sincs probléma, tényleg az őrülési jelenet a csúcspontja a darabnak, és nem arról van szó, hogy jön egy csalogány, aki húsz percen át haldoklik.

(A Nemzeti Filharmonikusok koncertje – Müpa, május 11.)

Most néhány hangba kapaszkodok, hogy úgy kezdődik az Egmont-nyitány, nem takkra, mégis szépen, szól valamiről ez a zene, feljajdul oboa, klarinét, fagott, nem kell bele feltétlenül belehallani Goethét vagy 56-ot, de ha egyszer nyitány, akkor lehet valami zenei cselekmény. És most van is. Keri-Lynn Wilson vezényel, és, ha minden igaz, akkor túlvagyunk már azon, hogy ha karmesternőt látunk, akkor a szünetben mindenki a régi karmesterversenyeket emlegeti, ahol a középdöntőig jutottak, aztán kihullottak. Inkább csak az a furcsa, hogy mennyire törékeny a vezénylő ember, és ahhoz képest masszívan szól a zenekar, csukott szemmel hallgatva lehetne rögbi játékos is a karmester.

(Puccini: Turandot – élő közvetítés a Metropolitanből. Müpa, május 7.)

Sokadszorra közvetítik a Metből Zeffirelli Turandot-rendezését, és még mindig elképesztő az egész rendezettsége és zsúfoltsága, a jelmezek és a díszletek harminc év után is tökéletes állapota, a kézi hímzések Turandot ruháján, ennek ellenére ez volt eddig a leggyengébb előadás. Nemcsak a szólisták miatt, mert a kórusok nagyszerűsége ellenére sem éltek a gigantikus jelenetek, zajos volt, de nem ünnepi.

(Beethoven: Diabelli variations – Decca, 2022)

Hallgatom így is, hallgatom úgy is, mert az Uchida-lemez erre tökéletesen alkalmas, nem unalmas a teljes változatban sem, de jobban észreveszi az ember az aprólékot vele, hogy ez is mennyire furcsa, ez is mennyire különleges, hogy mennyire könnyen kerülte ki Beethoven ezt a csapdát, és a kézenfekvő helyett még tizedszerre is váratlannak tűnik az ő megoldása.

(Verdi: Simon Boccanegra – Magyar Állami Operaház, április 24.)

Dicsőséges okosok, hát hol vagytok? Nem akarok zöldségre zöldséget válaszolni, de nem mondhatok mást: számomra a heti Domingo, a Simon Boccanegra címszerepe teljesen egyenértékű volt a legelső nagy Domingo-élménnyel, az 1987-es Aidával. Mondhatnám úgy is, hogy kicsit hiányozna az elmúlt harmincöt év, ha ki kellene törölni, csak azért, hogy Domingo a csúcson vonuljon vissza.

(Wagner: Parsifal – Magyar Állami Operaház, április 15.)

Az egész koncepció minden kiábrándultsága ellenére nagyon is gyakorlatias, ezzel az elképzeléssel rengeteg kellemetlenséget takarít meg magának a színpad, nem kell az ősz, pocakos Kovácsházi Istvánt kamasszá változtatni, arra van külön ember, aki nem énekel, Kovácsházi István meg csak emlékezik a régi szép időkre. Egyébként elég szépen emlékezik, végigénekli a röpke öt órácskát, és csak néha mászik bele a hangja az orrába, nehéz az elismerőkön kívül más szavakat találni a teljesítményére.

(Bach: Máté-passió – Zeneakadémia, április 8.)

Kinek juthat egyáltalán az eszébe, hogy ilyesmit megszámoljon, hogy elvégezze a műveletet, megtalálja az összefüggést. Ha van egyáltalán. Voltaképpen ez volt a szép az idei, vagyis az idei fő Máté-passióban, a Zeneakadémián. Az egyszerűség. A sóhaj hiánya. Nem úgy vezényelte el Philippe Herreweghe a nagy művet, hogy látjátok, feleim, ez az, amit nem értetek.

(Boito: Mefistofele – Magyar Állami Operaház, április 3.)

Talán egy kicsit démonibb Mefistót, ha már róla szól az opera, ne egy fószert, aki attól sátán, hogy folyton cigarettázik, mert akkor a szomszédom is sátán, ő is folyton a folyosón bagózik. Vagy ehhez kellene a zenekar? Nincs azzal semmi különösebb baj, vendégkarmester vezeti őket, Antonello Allemandi, megszólal a zene, ami viszonylag nagy dolog, mert van harsonázás, csinnadratta, gyerekkar, felnőttkar, de körülbelül ennyi: szól, de nem a szférák zenéje.

(Encores – Deutsche Grammophon, 2022)

A szeretet itt sajnos összezavar mindent, mert olyan nagyon sok szeretetet nem érzek a CD iránt. Remélem, ez nem jelenti azt, hogy Daniel Barenboim sem szeret minket, csak hogy ez most így sikerült. Vagy tessék pozitívnak lenni: az is csoda, hogy nyolcvanévesen így játszik.