(Marta Argerich – The Legendary 1965 Recording – Warner, 2021)

A két lemez megjelenése között 53 év telt el, ez éppen olyan nagy szám, mint nyolcvanévesnek lenni, nem példátlan, de döbbenetes, és Argerich esetében szó sincs valamiféle megengedő félmosolyról, mint akár Horowitznál, hogy persze nem úgy játszik, mint valaha, de akkor is ő az, nagy idők nagy tanúja, nagy név vagy a jelenben élő múlt. A jelenben élő jelen.

(Giordano: André Chénier – Erkel Színház, május 29.)

A bemutató nagy vesztese így számomra Sümegi Eszter, akinek pályája újabb szép pontja is lehetne Maddalena. Voltaképpen így is az, Sümegi most is  erős hangú, leénekli a csillagot is az égről, de mindig érzek nála valami rejtélyes fékezést is, minden megvan, csak az nincs, ami a mindenen is túl van, amire ez a minden szolgál, hogy az emberek hirtelen elővegyék a zsebkendőjüket, vagy csak örüljenek annak, hogy maszk van az arcukon, nem látszik, hogy bőgnek.

(Csalog Gábor: Létbüfé – a BMC honlapján)

A kérdés tehát az, hogy mit ad hozzá Csalog Gábor Parti Nagy verseihez. Miért dalnak hallgassam, miért ne csak költeménynek. Mert annak is zenei, ahogy a költő mondja, kifejezetten zenei, halk zene, benned lüktet üteme, még az is fontos, hogy valami egy p vagy kettő. Meg a szavak is fontosak.

(A Royal Philharmonic online koncertje a Bartók Fesztiválon, május 17.)

Azért ugyanígy már nem lehet legyinteni Brahms Negyedik szimfóniájára, pedig ugyanígy vagyunk kénytelenek. Csak hát mi mást lehet mondani, mint hogy ha egy karmesteren kifog a darab, akkor talán okosabban teszi, ha nem játssza, nem úgy van ez, hogy addig-addig kell próbálkozni, amíg meg nem jön az angyal, és megsúgja az előadónak, mi az, amit mindig elmulasztott. Petrenko elmulasztotta az egész szimfóniát.

(Haydn: Stabat mater – a Kammerorchester Basel internetes koncertje a Bartók Fesztiválon, május 8.)

Nem akarok úgy tenni, mintha igazi, kőkemény Stabat mater-őrült volnék, de ha hallgattam a Haydn-változatot, akkor többnyire ez foglalkoztatott. Amit az ember sokszor érez Mozartnál és Beethovennél is, hogy a Jóisten mintha kissé kivonult volna a zenéből, átadta a terepet az embereknek, ne az én dicsőségemre figyeljetek, hanem a magatokéra, dicsőségre vagy megdicsőülésre, hogyan kell élni ahhoz, hogy az egésznek végül jó vége legyen. Haydn a miséiben még mintha a régebbi hagyományhoz tartozna, de a Stabat mater (ami egyébként korai műve) ezt az újabb világképet mutatja, egészséges, földi színek az arany helyett. És fekete.

(Bizet: Carmen – a Wiener Staatsoper előadása a ház honlapján – május 2.)

Anita Rachvelishvili a címszereplő, pompás hang, még amikor hamis, akkor is, és nagyon vitézül kármenkodik, ring és reng, csak hát egyszerű testalkati okokból a feszes ruhákban valahogy máshová pozicionálja Carment, operai erotikacentrum helyett út melletti kamionosálommá válik. A bűn édessége és ellenállhatatlansága helyett a szánnivalóságot látja az ember. Nyilván van Don José, aki őérte vagy őmiatta is öl, őket hívták be azelőtt a Mónika show-ba.

(A MÁV Szimfonikusok 75. születésnapi koncertje – Kongresszusi Központ, április 24.)

Ha leszállítjuk is az igényeinket, és tudomásul vesszük, hogy a MÁV Szimfonikusok nem mérkőzhet a világ legnagyobb együtteseivel, az ember mégis azt várná és remélné, hogy egy sztárkarmesterrel való zenélés valamit kihoz belőlük. Ha nem akarjuk a felelősséget a zenekarra tolni, akkor meg azt várná az ember, hogy rendben van, a sztárkarmester nem fogja új alapokra helyezni a vonóskart, nem fog maga fújni a kissé kocsmai tónusban játszó klarinétos helyett, nem tud gondoskodni arról, hogy az angolkürtös a hosszú frázisok végén ugyanolyan tisztán és vonalban játsszon, mint a frázisok elején, de a mű egészéről lehetne valami víziója.

(Volt egyszer egy Mozart-maraton – a Budapesti Tavaszi Fesztivál honlapján)

A Così fan tutte első felvonása is vetkőzőszám, a két ifjú megmérgezi magát színleg, a két leány próbálja megmenteni őket, és ehhez dobálják le a ruhadarabokat, alsógatyás fiúk, melltartós lányok, szex-Mozart. Aztán a nagy észheztérésben mindenki gyorsan öltözik, a fiúk véletlenül a lányok ruháit kapják magukra, aztán rögtön egymásba is szeretnek, de csak egy pillanatra, mert a lányok közbeavatkoznak. Nem erről szól a Così fan tutte?

(A Fesztiválzenekar koncertje az 1985-ös Tavaszi Fesztiválon)

Hogy a mostani, mármint az 1985-ös előadók, Kocsis Zoltán, Fischer Iván hittek-e a feltámadásban, hogy a három Bartók-zongoraverseny mellé találtak egy negyediket, azt nehéz volna megmondani, én akkori közönségként azt éreztem, amit Brahms mondott: az első műveket vízbe kellene fojtani. De Brahms azt is mondta, hogy „mint a kutyakölyköket”, és ma biztosan nem jutna eszembe kutyakölyköket vízbe fojtani, ahogy másnak sem, ha jót akar magának. Az ember hallgatja, bólogat, néha nagyon bólogat. Ebből lett a Bartók nevű cserebogár. 

(Bach: János-passió – közvetítés Oxfordból, a Sheldonian Theaterből – DG Stage, április 2.) 

Nem tudom, mennyire csábító a lehetőség, hogy az ember nekiálljon különbségeket tenni, végignézni egy pályát egyetlen mű tükrében, ilyen volt, ilyen is volt, most ilyen, de valószínűleg sok értelme nem is volna. Mondjuk nagy okosan kijelenthetnénk, hogy Gardiner meglepő módon gyorsult valamennyit az idők során, lendületesebben csörgedezik a nagy nyitókórus most, mint harmincöt éve, de mi van, ha májusban majd kevésbé lendületes lesz, vagy nem csörgedezik? Az Oxfordból, a Sheldonian Theaterből közvetített előadás amúgy sem mindennapi, hiszen egyfelől nincs közönség, ami óhatatlanul is változtathat az előadáson. A tér kong, ez elbizonytalaníthatja az előadót, hogy vajon nem unalmas-e, nem lesz-e vontatott az interpretáció.

(Händel: Brockes-passió – Alpha, 2020)

Valamikor azt hittem, hogy a Brockes-passió megjelenése átalakítja a passiópiacot. Egyrészt mégis könnyebb vele valami mást, újat mondani, mint Bachhal, másrészt legalább érti az ember, hogy Bach honnét indult, mihez vagy kihez képest a műfaj csúcsa, mitől olyan óriási. Ehhez képest szinte semmi nem történt. A Hungaroton-lemez közel húsz évvel későbbi, mint az első Brockes-album, szép nemzetközi siker volt, mindenki örült, hogy ha valakit épp ez érdekel, akkor meg tudja hallgatni. De a következő Brockes-passió lemez csak 2010-ben jelent meg.

(Mozart: Don Giovanni – az Opernhaus Zürich előadása a színház honlapján)

Az egészet csak azért mesélem, mert a hétvégén a zürichi opera honlapján meg lehetett nézni a Don Giovannit. Nyilván nem Polgár Lászlóval hirdették volna az előadást, hiszen Nikolaus Harnoncourt vezényelt, Rodney Gilfry volt a címszereplő, és Cecilia Bartoli Donna Elvira. Kiri Te Kanawa után megint valaki, aki miatt az ember szólna Don Giovanninak, hogy figyelj, hülyeséget csinálsz, Donna Elvira volna a megfelelő nő számodra, nézd, mennyire szeret, milyen ádázul utál, tényleg kitépné a szíved, de csak azért, hogy mindig nála legyen.

(Kate Lindsey estje a milanói Scala internetes oldalán, március 14.)   

Itt ez a Kate Lindsey, amerikai mezzo, csinos is, érdekes is, de nem hangfenomén, nem állhat ki egy klasszikus, súlyos műsorral, Eboli-áriával vagy Mahler-dalokkal – de nem is teszi. Megtalálja az érdekes előadókat, akiket a Scalában nem szoktak játszani, Zemlinsky, Korngold és Weill, és ha már Mahler, akkor Gustavné, Alma, aki egyrészt Zemlinsky-tanítvány, másrészt abba kellett hagynia a komponálást a férje kérésére.

(Mozart-nap – a Concerto Budapest internetes koncertsorozata, március 7.)

A koncert poénja az Esz-dúr szimfónia, ami voltaképpen nagy ötlet, egy Mozart-napot nem a nagy g-mollra vagy a Jupiter szimfóniára kifuttatni, hanem az ugyanolyan színvonalú, de kevésbé ismert darabra. A poén csak azért nem ült, mert annyira szép volt előtte a zongoraverseny, hogy elkerülhetetlennek látszott a hanyatlás. A tempók továbbra is éltek, az előadásban volt némi régizenés informáltság, az nem fair, ha az ember amiatt panaszkodik, mert öt perce még jobban játszottak.

(Heggie: Ments meg, Uram! – közvetítés az Eiffel Műhelyházból, február 27.)

Nem érzem a zenei emelt szintet, hogy jobban, zsigeribben, mélyebben lenne átélhető a történet operaként, mint könyv, film, színdarab formájában. Ennek talán nem mond ellent az operaváltozat nagy és nemzetközi sikere. Nem arról van szó, hogy mindezt nem lehet így elmondani, csak arról, hogy nem kell. Nem feltétlenül.

Kurtág irodalmi komponista, ismeri a szavak szépségét és erejét. Adja magát a következtetés, hogy a zenéje ott kezdődik, ahol a szavak értelme véget ér, de még ez sincs egészen így. Kurtág értelmezi a mondatokat, ha benne van a jaj, akkor feljajdítja őket. Bizonyos esetekben egyszerűen interpretációs javaslatot tesz. Sokféleképpen el lehet mondani azt, hogy „virág az ember”, egyszer úgy, hogy az ember szépséges volta legyen benne, egyszer úgy, hogy a törékenysége, egyszer úgy, hogy a magánya, a haszontalansága, a világmindenség tévedése. De hogy mindez egyszerre legyen benne, ahhoz el kell ezt énekelni. Kurtág zenéjére.

(Gyöngyösi: A Mester és Margarita – online premier, február 13.)

A Mester és Margarita ugyan nem a parasztság helyzetével bajlódik, a történet időnként mégis ellenáll, és, meglepő módon, a Jézus-vonal bírja a slágerhangot, Margarita viszont nem. Jön és elénekel valami édesen búsat, és az ember azt mondaná: na, ne vicceljél már. Pedig nem viccnek van szánva.

(Anna Netrebko koncertje Bécsből, a Metropolitan Opera honlapján – február 6.)

Könnyen kimondaná az ember: neki mindent szabad, de épp ez a lényeg, hogy mindent neki sem szabad. Ha kicsivel több volna a hamis hang, ha csökkenne a koncentráció, a hang élesebbé válna, akkor pillanatok alatt dőlne össze minden, és a világ dicsőségéről és annak mulandóságáról kellene most elmélkednünk. Ehelyett meg az kell mondani, hogy vannak más énekesek, talán nagyobbak is Anna Netrebkónál, mégis dívában és operában mérve most épp Netrebko évtizedében élünk. És már másfél évtizede.

(Golden Renaissance – Josquin des Préz – Decca, 2021)

A dicsőséges test helyett a CD-n a központba a dicsőséges Josquin került, hiszen a misetételek közé nemcsak az egyházi szövegekre írt motettákat illesztették, de az El grillót is, ami, akárhogy nézem is, a tücsökről szól, aki híresen jó énekes. Persze, Josquin ehhez is értett, a chansonokhoz és frottolákhoz, de… Nem tudom, talán nincs is igazán de. Ez egy CD, nem egyházi segédanyag, miért ne lehetne a zenét és a zeneszerzőt ünnepelni vele?

(Das wohltemperierte Klavier, Warner, 2021)

Nem tudok ellenállni a rossz humornak: enged a negyvennyolcból, nem kívánja a hallgatótól, hogy ott üljön a lemezjátszója előtt órákon át, hanem válogatást kínál a Wohltemperiertes Klavier második kötetéből, tizenkét prelúdiumot és fúgát ajánl a figyelmünkbe. Ami azt illeti, lehet, hogy nem is bennünket kímél, hanem önmagát, erről a tizenkettőről van sajátos mondanivalója vagy értelmezése, miért is kellene akkor megkínlódnia a maradékkal. Ez pontosan nem derül ki, annyi bizonyos, hogy a válogatás a kötet első darabjával indul és az utolsóval zárul, ami arra utal, hogy Anderszewski szerint a CD így kerek, így teljes, ne tessék a folytatást várni, hogy aztán gondos szerkesztők a helyes sorrendbe rakják a darabokat, és az egész ötlet elenyésszen.