Meghozták a pénzt, gondolta, amikor a csengő hangja belehasított az álmába. Sípcsontját az ágy szélébe verve botorkált ajtót nyitni, de nem a postás volt. A szomszéd töpörödött alakját csak akkor vette észre, amikor szemmagasságnál lentebb is körbekémlelt a szűk lépcsőfordulóban. Nem tenné fel a függönyömet, kedves, mosolygott a néni. Csókolom, most nem, ne tessék haragudni, beteg vagyok. Majd máskor, motyogta álmosan. Iiigen, húzta el a szót inkább kijelentve, mint kérdve az öregasszony, s ugyanazzal a bocsánatkérő, mégis erőszakos mosollyal hátrébb lépett.

Tárcatár 2022 – a búcsú

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 30 éve indult az Élet és Irodalom Tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2022-ben Jenei Gyula, Kiss Noémi és Nagy Zsuka írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Jövőre három új szerzővel folytatja a Tárcatár négyesfogata. Hogy kik ők, maradjon a januári számok meglepetése.

Megöregedett bennem a március. Régen. Le is jegyeztem, nehogy elfelejtsem, ha belekapna a hajamba valami kósza tavaszi szél, s megbizsergetné a szívemet. Ha a „fák forradalma” mellett kitörne az embereké.

Amikor megöregszik bennünk a március, vagyis megöregszünk lélekben, akkor mindent másként látunk. Kicsit. Vagy nagyon. Megöregedni tulajdonképpen nem rossz dolog (áltatom magam, vagy nem áltatom), hanem természetes folyamat. Ha valaki nem öregszik, akkor már meghalt. Vagy öregszik ugyan a teste, de a lelke fiatal marad. Legalábbis azt hiszi. Esetleg mások is elhiszik róla. És hogy az milyen jó, mondják sokan. Én nem így gondolom. Vagy a fene tudja.  

(...vagy Sámánok kellenek, üzletemberek) A múlton állunk. Jó ez a mondat, tetszik. Olyan stabil. Rusztikus. Mint az az x-lábú kerti asztal, amit most elképzelek ennek a hasonlatnak a kedvéért. Gimnazista koromban az is tetszett, hogy a történelem az élet tanítómestere. Barátommal akkoriban kigyűjtöttünk a Bakos-féle értelmező szótárból mindenféle latin mondásokat, szállóigéket, s megtanultuk őket. Volt ebben egy kis beképzeltség. Vagy nem is kicsi. Azt gondoltuk, de jó fejek vagyunk, ezt is tudjuk. Nem tudtuk még, mennyi mindent nem fogunk tudni sosem. Historia est magistra vitae. Hopp! Ezt most fejből írtam ide, magamat is meglepve. De azért ellenőriztem. Mert bár később, történelem szakosként, egy évig latint is tanultam, de akkoriból szinte csak egyetlen példamondatra emlékszem. Arra is magyarul: a tanítónő az erdőben bolyong.

Amikor Tanáregy gimnáziumba kerül tanítani, csodálkozik, hogy a végzős osztály átlaga 4,8 fölött van. Jó oskola, okos, szorgalmas gyerekek. De ennyire! Eleinte megvan az összhang, ám gyorsan jönnek a számonkérések. Nyilvánvaló, hogy a sok tavalyi jeles nem az érdemet, a tudást jelzi, inkább a nagy országos iskolaügyi kompromisszum hozadéka. A diák imád jó jegyet kapni. A szülő szereti, ha a gyereke ötösöket visz haza. Örül az osztályfőnök, az iskolavezetés is, mert a tizen­egye­dikes, tizenkettedikes jegyek már beszámítanak a nagy felvételi pontgyűjtésbe. A továbbtanulási arány pedig fontos összetevője az iskolák közötti országos rangsornak. Miért akarna magának fölösleges bonyodalmakat a tanár? Vonneguttal szólva: így megy ez.

Már bevásároltam a piacon, szilva, uborka, alma, paprika, cukkini, gomba, egy lilakáposzta és néhány fej fokhagyma súlya húzza a vállam, a szatyrot, indulok haza, de lelassítja lépteimet a kíváncsiság, s visszafordulok. A csarnok egyik mellékutcájából, ahol az előbb paprikát és káposztát vettem, kilép egy harmincas éveiben járó férfi, s épp beleharap egy almába. Pontosabban: az almába. Szinte hallom, ahogy herseg a foga alatt a gyümölcs húsa, látom, ahogy fröccsen a leve, pedig legalább tíz méterre vagyok. Arra gondolok, vajon megtörölte-e a ruhájában, miután ellépett az árustól. Aztán arra, hogy kivehetnék a szatyorból egy-két almát. Vagy valamennyi pénzt a zsebemből. Mozdulnék is, nem is, végül a kijárat felé veszem az irányt. Nagyjából egyszerre hagyjuk el a piacot az almát evő férfival, én az egyik végén, ő a másikon. Csepereg az eső, bizonytalankodik, mintha nem tudná eldönteni, essen vagy ne essen. Emitt derül, amott vizes, mélykék spongya az ég.

Eszembe nem jutott volna, de akkor jó ötletnek tűnt, hogy szervezzünk minden nyárvégen vagy kora őszön érettségi találkozót. Nosztalgikus érzések cikáztak bennünk, amikor valaki kitalálta. Ültünk egy étteremben, illetve nem is étterem volt az, inkább csak összejövetelekre alkalmas nagyobbacska terem egy szakmunkásképzőben, ahol egyik osztálytársunk oktató. A hozzá tartozó, szakácsnövendékek számára fenntartott tankonyha akkor nem működött, úgyhogy a vacsorát hozatni kellett valahonnan, le volt szervezve, italokért meg a találkozó előtt mentünk át a közeli boltba. Alumíniumfóliával letakart nagy fatálakon érkezett az étel, csirke- és disznóhús rántva, sajttal, mit tudom én már, mivel töltve. A zöldség kevés volt, igazából csak csemegeuborka, a sült krumpli és a rizs azonban sok.

Kezdődik a tanév. Várod már az iskolát? Kitől kérdezed, diáktól? Hát persze hogy nem várja! A diák bevallhatja, mert közmegegyezés: az iskola rossz. Szegény diákok! Túlterheltek. Óraszámmal, tananyaggal. Ráadásul túlterhelt tanárok tanítják őket, akik kontraszelektáltak is. Ezt nem én állítom. Mondják. Lehet olvasni az újságban. Online is. Beütöm a keresőbe: kontraszelektált tanár. Csomó találat. Az első rögtön háromszorozza a tétet: egy oktatáskutató kimutatta, hogy a magyar pedagóguskar jelentős része háromszorosan kontraszelektált. Nem olvasom tovább. Azon töprengek, az oktatáskutatók tanárok-e. Van-e tanári végzettségük? S ha igen, ők is kontraszelektáltak? És hányszorosan?

Persze a diákok várhatnák is az évkezdést, elvégre találkozhatnak az osztálytársakkal, a haverokkal. Kérdés, hogy akarnak-e. Jó-e az nekik? Többnyire az iskolában is az okostelefonjaikat babrálják. Szünetben. Meg órán. Ahogy van digitális tanítás, úgy digitális barátság, digitális osztályközösség is. Digitális társalgás, csíny, balhé, szex. Digitális az élet!

Anyám vőlegényét a szerb határon lőtték le az ötvenes években. Pontosabb lenne jugoszláv határt írni, és talán a lelövésről aprólékosabban is be lehetne számolni, de nem tudok. Kisgyerek voltam, anyám a konyhában tésztát gyúrt vagy levest főzött, és elmesélte, hogy a vőlegényét három évre behívták határőrnek, aztán – ha jól rémlik – a szerbek átlőttek a határon. Így. Vagy valahogy így. Arra emlékszem, hogy anyám nem szerette a szerbeket, mert a vőlegényét szerette. És akkor ez nyilván érthető. Arra is emlékszem, hogy én meg ezt a történetet nem szerettem. Illetve a történet vége nem volt ellenemre. Hogy lelőtték. S anyám kereshetett más vőlegényt, én pedig megszülethettem.

Létezésünk a világban véletlenek milliárdjain múlik. A klasszikus Woody Allen-film bevetésre váró spermiuma is vagy százmilliomod magával indul a versenyen, de célba csak egy juthat. Esetleg kettő. Három-négy? Olyankor ikrek lesznek, vagy ha mégsem, akkor „elvesztett” ikrek, s a Hellinger-féle családállítás szeánszain máris megalapozódik a közös tudás, megvan az okozat feltételezett oka. Generációkon átívelő elfojtódások, traumák.

A költői létformához egyéb hiedelmek, közhelyek is kapcsolódnak: ihlet, szenvedély, tisztesség, lángoszlop, melankólia, balek. Ilyenek. A pénzről senki nem beszél, csak ösztöndíjosztáskor, kuratóriumi döntések alkalmával. Szűk körben. De olyankor indulatosan.

Pedig a versnek is van ára. Kéne hogy legyen. Verset írni: tevékenység, szakma, munka, idő. De a költő néha tényleg balek. Vagy mégsem? A közgazdaságtan például komoly tudomány, akik művelik, szépen megélnek belőle. És abban szerepel olyan is, hogy kereslet, kínálat. A divatházaknak meg a kínai üzleteknek is van kínálatuk, csak más minőséggel, haszonkulccsal vagy mittudoménmivel dolgoznak. És a vevőkörük is más.

A főiskolai társak között is volt, akiről elterjedt: besúgó. A rendszerváltás után terjedt el. Már korábban is lehetett hallani ezt-azt, hogy jobb, ha előtte nem beszélünk bizonyos dolgokról. Őt, azt hiszem, a főiskola óta nem láttam, de valamelyik közösségi oldalon bejelöltük egymást. Ő engem? Vagy én őt? Nem emlékszem. Persze nem kérdeztem rá, hogy annak idején írt-e jelentéseket. De vajon tényleg írt, vagy csak terjesztették róla? Lehet, hogy ha találkoznánk, most már megkérdezném. Kíváncsiságból. De bevallaná-e? Különben nincs bennem indulat.

Ahogy a tartótiszttel szemben sem, akivel munkatársak lettünk, miután már nem volt tartótiszt. Egy szegedi kollégiumban dolgoztam akkoriban, s új tanárkollégát kaptunk. A híre megelőzte. Tudtuk, hogy nyomozó, de hogy pontosan milyen területen dolgozott, csak később derült ki. Vaskos, lassú, negyven-ötven közti férfi volt. Amikor először beköszönt a kollégiumba, nem vetette le nagy, szürke ballonját, sőt egyik kezét egész idő alatt ki sem vette a kabátzsebből. Később azon viccelődtünk, biztosan a pisztolyát szorongatta.

De hamar fölengedett, jókat lehetett vele beszélgetni. Fociszakkört indított. A gyerekek imádták. Nem emlékszem, hogy edzette őket, beállt-e közéjük játszani mackós termetével, viszont jól csinálta, év végén a csapatunk fölényesen nyerte a kollégiumok közötti városi bajnokságot. A srácok a győzelmi hangulatban levegőbe dobálták nagy testű mesterüket.

Aztán elkezdtek tünedezni diákpénzek, ötven, száz forintok. A rendőrök csapdát állítottak, s kiderült, régi kollégájuk a tettes. Kellett neki italra. A testületből is az alkoholizmusa miatt menesztették. Később egyetemi tanára mondta róla: évfolyamának talán a legtehetségesebb diákja volt. Aztán ő lett, vagy egyike lett azoknak, akik egyetemistákat szerveztek be besúgónak. A kollégiumunkból egy falusi napközibe száműzték. A gyerekek bizonyára ott is szerették, ám nem sokkal később halálhírét hallottam. 

Egyik barátom hallott egy pszichiáterről, aki sokakat megmentett a seregtől. Akkoriban mellemre ültek a lidércek, elalvás előtt néha nyomasztó pillanataim voltak: nem tudtam mozdulni, mintha lebénultam volna, miközben teljesen a tudatomnál voltam. Alvásparalízisnek nevezik ezt az állapotot. Ezzel kerestem föl a pszichiátert a magánrendelésén, s azt is elmondtam neki, nem szeretnék katona lenni. A főorvos vastag keretes szemüvegben bogarászta a leleteimet, majd alapos kivizsgálásra küldött. Vérvétel, belgyógyászat. Tökéletesen egészségesnek találtak, a kardiológus még azt is mondta, nem volt magának szívizomgyulladása sosem.

A múzsa már túl van a hatvanon. Nem tudom, hány évvel, és azt sem, hogy mennyire volt szép vagy vonzó valamikor. Nem ismerem, sosem láttam, még fényképen sem. A Facebookon persze rákerestem, de nem leltem, illetve túl sok találatot dobott a gép arra a névre. Úgyhogy hagytam, végül is mindegy – nem az én múzsám.

Szerdán késő este kaptam tőle ímélt, amiben elnézést kér, hogy ismeretlenül szólít meg. Úgy érzi, tudnék segíteni; szegről-végről földik is vagyunk. Az interneten kutatta ki, hogy ismerem a költőt; neki akar a nyomára bukkanni, de a költő még a világháló előtti korszakban toporgott az irodalmi élet kapujában. Sok hó elolvadt, sok eső felszáradt azóta, s a toporgásnak egy-két virtuális lábnyoma maradt csak. Azok irányították hozzám.   

Valamelyik hajnalban, amíg aludtam, meghalt az egyik szomszédom. Nem ismertem, pedig ha felállnék a géptől s egy lépést tennék az ablakhoz, ki se kellene hajolnom, rálátnék az övére. Akár át is kiabálhattunk volna egymásnak: hogy van, szomszéd, hogy aludt? Kiabálni se nagyon kellett volna. Tíz-egynéhány méterről van szó.

De nem ismertem ezt a szomszédomat. Nem tudom, fiatal volt vagy öreg, borostás vagy szakállas. Semmit nem tudok róla. Elképzelhető, hogy láttam már többször, s az is, hogy soha. Bennégett. Persze lehet, hogy csak a szén-dioxid-mérgezésbe halt bele. Csak. Furcsa itt ez a szó. Azt jelenhetné: belealudt a halálba. Az biztos, hogy a kitört ablaküveg fölötti homlokzatot feketére festette a füst. Most alaposan megnéztem. Egyébként nem nagyon szoktam arrafelé tekingetni, mert közel van ugyan, de olyan szögben, hogy kiesik a látóteremből.

Aki valamelyik hajnalban, amíg aludtam, meghalt itt a szomszédban, tulajdonképpen nem is volt a szomszédom. Vagy mégis?

Miről írhatna az író, ha nem a mindennapokról, amelyekben éppen boldogul, örül, kínlódik; ha nem közönséges kis helyzetekről, amelyek megesnek vele a lépcsőházban, utcán, pékségben, piacon, munkahelyen? Kikről írhatna, ha nem azokról, akiket ismer, akiket megfigyelhet itt-ott, akikhez viszonyulhat? Viszonyíthatja magát: termetét, hajszínét, habitusát, szerencséjét, mondatfűzését, okosságát, zenei ízlését, szabadságvágyát. Akikkel közös történetei vannak: családtagról, kollégáról, szomszédról, fecsegő fodrászról, hajléktalanról, olyanokról, akikkel nap mint nap találkozik, vagy akikbe néha belebotlik: szigorú jegyellenőrről, kedves hivatalnokról. Esetleg fordítva: barátságtalan tisztviselőről és mosolygós kalauznőről.

A szörnyű az, hogy már én is előkészítettem a centit, de egyelőre még tartom az órát, nyelvtant éppen, pedig azt nem szeretek. (Bevallhatja-e ezt egy gyakorló tanár?) Szóval nyelvtanórán csörren a mobilom, illetve nem csörren, mert le van halkítva, a regula az regula, de érzem, hogy rezeg. Szünetben visszahívom a számot, s azt kérdi a szerkesztő úr, írnék-e idén tárcákat ide, az ÉS-be. Vannak kérdések, amikre nem lehet nemet mondani. Persze végigsuhan a fejemben, hogy esetleg vidéki kvóta lennék – de mindegy. Írnék.

Az viszont később hasít belém, hogy mi is az a tárca. Pedig tanítom, ahogyan több ezer magyartanár ugyanezt teszi az országban (ó, boldog tudatlanság!). Meg vitatkoztam is már róla sokat, írókkal, akik azt hiszik, csak a tárcanovella a tárca.

Sőt, írtam is tárcákat. Azt hiszem. De jegyzetnek hívtuk őket, mert az újságoknál, amiknél dolgoztam, a vastag és vékony lénia kettőse akkorra kiment a divatból. A rádióban meg nem is volt vonal, hiszen ott nem síkbeli elemekkel, hanem hanggal és idővel foglalatoskodtunk. Voltak, akik azt mondták az írásaimra, tárcák, mások meg azt, hogy nem azok. Csoda hát, ha a határok tekintetében gyakran bizonytalankodom? Így vagyunk ezzel sokan.