► Rácz Olivér – Molnár András – Horváth Nóra – Oláh Balázs: Bál, Collective Dope; Trafó, Kortárs Művészetek Háza

Horváth Nóra most Oláh Balázzsal közösen vágott bele egy újabb kísérletbe, abból kiindulva, hogy a parasztság, valamint a népzene és néptánc végleges eltűnésével jelenünk városi népművészete a party-kultúra lett. Talán arra voltak kíváncsiak, a mulatós zenékre zajló társasági táncok beemelhetők-e a színház közegébe, ahogy az közel egy évszázada a néptánccal történt. Körbejárták, mit lehet kezdeni azokkal a kimondottan egyszerű kulcsra járó nótákkal és a jobbára kötött motívumokat nélkülöző szimpla mozgásokkal, amelyek a társasági összejövetelek döntő hányadát uralják – nem is beszélve a zenei rádiók és televíziós csatornák kínálatáról.

► ImPulsTanz – Bécs, 2024. július 11. – augusztus 11.

A magyar kortárs tánc reprezentánsai szinte sosem kerülnek be az ImPulsTanz kínálatába (bár Biczók Anna Delicate című női triója épp tavaly szerepelt sikerrel az [8:tension] szériában), idén mégis volt magyar fellépője a fesztiválnak, még ha Eszter Salamon földrajzi elhelyezésében Magyarország előtt ott szerepel Német- és Franciaország neve is. Mert Salamon pályája az utóbbiban indult, hogy aztán a konceptuális tánc olyan nemzetközi sztárja legyen, aki vendégként azért többször fellépett már a Trafóban.

► Pál István Szalonna – Dulai Zoltán – Mihályi Gábor – Juhász Zsolt: Örömóda, Duna Karnevál, Margitszigeti Szabadtéri Színház; Philippe Heritier – Bozsik Yvette: Körforgás, Bozsik Yvette Társulat, Nemzeti Táncszínház

Az előadás egészét a szeretet gesztikus mantrázásán túl a túlhaladott  orientalizmus, a hinduizmus és buddhizmus felszínes megidézése és a „magyarság ősi tudását” hordozó „tanítások” súlya maga alá temeti, miközben a táncosok a csakrákhoz társított színekbe burkolva – és jobbára japán harcművésznek vagy gésának öltözve – hősiesen, de reménytelenül küzdenek valami ábrázolhatatlan illusztrálásával. 

Az utóbbi két évtizedben ritkán járt nálunk olasz társulat, ezért Itália jelenkori táncéletéről alig van ismeretünk, így könnyen alakulhatott ki az a hamis kép, hogy a neves Aterballettón kívül talán nincs is olyan jelentős olasz táncegyüttes, amelyik a nemzetközi szcénában is megállja a helyét. Erre cáfolt rá legutóbb a normatív testképeket megfricskázó Silvia Gribaudi fellépése a Trafóban, és az is elgondolkodtató, hogy a magyar együttesekhez szerződő külföldi táncosok közül egyre többen Olaszországból érkeznek.

Frenák (talán) a múltjától búcsúzik ezzel a darabbal, s (talán) alkotói hangnemváltását előlegzi meg a már-már Jean Effel-i egyszerűségű bibliai jelenettel, majd azzal, hogy beolvad táncosai közé a záró jelenetben, s ezzel olyan idillbe futtatja a darabot, ami ellentétes a világot mindig is egyértelműségtől mentesen, brutalitása ellenére is a maga titokzatos és gyötrő szépségében színre fogalmazó alkotásaival.

(Güldestan és Dance Adrenaline – MDT­istanbul, Nemzeti Táncszínház) 

Aztán az ezredforduló előtt ismét más szelek fújtak: a Nyugaton tanultak átvétele ettől kezdve „olcsó másolásnak” minősült. Viszont az állam támogatni kezdte a török gyökerektől ihletett, de táncszínházi formákat is használó koreográfusok munkáit, így jött létre épp 31 éve az MDTistanbul, az első „modern”  táncegyüttes az operaházi baletthez csatolva, mert a független kezdeményezéseket sosem pártfogolta a központi kulturális irányítás. A társulat élére a török táncélet egyik legbefolyásosabb személyisége, Beyhan Murphy került, aki szakmai életének döntő részét Londonban töltötte, majd a kilencvenes évektől kiváló nemzetközi kapcsolatai révén sikerült több neves kortárs alkotót Isztambulba hívnia, s ezzel is bekapcsolni a török balettvilágot a nemzetközi vérkeringésbe.

(International Exposure 2023 – Suzanne Dellal Centre, Tel-Aviv)

A Batsheva Táncegyüttes novemberi vendégjátéka azonban az Izraelt ért barbár támadás és az azóta is változatlanul tragikus helyzet miatt elmaradt. Ebben a szituációban az izraeli művészek minden turnét lemondtak, és várható volt, hogy Tel-Avivban is elmarad a minden év december elején szokásos, a helyi kortárstánc-kínálatot a külföldi érdeklődők elé táró seregszemle. Az izraeli kortárs tánc egyik motorja, a Suzanne Dellal Központ által 1995 óta szervezett néhány napos fesztivál afféle táncvásár, ahová mások mellett a magyar programszervezők is rendszeresen járnak, hogy tájékozódjanak az együttesek legújabb munkáiról és a felbukkanó ígéretes pályakezdőkről.

(Porteleki Áron – Eyassu-Vincze Barbara, Gláser Márton, Kacsó Imola, Kancsó Luca, Oláh Balázs, Piti Vivienn: Dense Piece)

Ezeket a fia­talokat leginkább a hierarchiamentes, közös alkotás vonzza, a koreográfust és az előadót elkülönítő gondolkodás megkérdőjelezése, a kutatás és a felelősség egyenlő megoszlása. Első közös munkájuknak sincs koreográfusa és/vagy rendezője, viszont igénybe vették Szabó-Székely Ármin Hód Adriennen edzett dramaturgiai segítségét, és a kortárs tánc közegében igencsak otthonosan mozgó Porteleki Áront kérték fel a Dense Piece félelmetes sodrású zenei anyagának megkomponálására.

(Sub.Lab.Pro. – Jenna Jalonen: Halo, Trafó – Kortárs Művészetek Háza) 

A kortárstánc-alkotók gondolkodásának fókuszában ugyanis a legszélesebb értelemben vett társadalmi témák vagy a test fizikalitásának kutatása áll, szoros szövetségben más művészeti ágakkal. Eközben alig törekednek a „táncszerűség” fenntartására – akár egészen a nem-tánc végpontjáig. A másik póluson főként az irodalomtól kölcsönzött, közismert történetek színpadi eldarálása zajlik, nagy érzelmek, beszédes gesztusok, szép és ügyes testek prezentálásával, lehetőleg minél látványosabb színrevitelben. Jalonent ellenben nem érdeklik a „nagy” történetek, ő a kortárs művészek zöméhez hasonlóan a testre fókuszál, és saját élményanyagból dolgozik, ha mégis történetet mesélne.

(Bartók Béla – Duda Éva: A csodálatos mandarin, Budapesti Fesztiválzenekar–Duda Éva Társulat, Művészetek Palotája)

Duda nem vállalkozott a történet erős, személyes újraértelmezésére, mint máig felül nem múlt hazai elődei, Markó Iván, Bozsik Yvette és Horváth Csaba. Nem változtatta meg a librettót, hanem inkább finoman lenyesegetett mindent, ami Lengyel Menyhért jó százéves novellájából az expresszionista rémmesékre emlékeztet, hogy időtlenné s ezzel maivá tegye a történetet.

Kortárstánc-programok a Sziget Fesztiválon

A fellépők számának rögzítése azért fontos, mert a pénzhiány miatt évek óta fokozatosan leépülő hazai befogadói közegben lassan jó, ha egy évadban nem húsz, hanem két-három vendégjátékra futja a büdzsékből. A Sziget három nyitott helyszínt (és még egy „színházi” kamiont is) működtető táncközpontjába viszont szinte berobbant a fél világ, bár a válogatás centrumában a spanyol kortárs tánc állt. A bemutatkozók zöme olyan előadást hozott, amelyik szabadtéren, sőt, akár füvön, a nézők között is előadható, így testközelből élvezhető.

(Táncprogramok a Margitszigeti Szabadtéri Színházban)

A hogyan persze nagyon is sokféle lehet, és ha e két évtized táncprogramjaira szűkítve keresem a választ, főként középszerű, elavult, művészi izgalmak és meglepetések nélküli előadások tolulnak fel az emlékeimben. A tánc a Margitszigeten, ha folklór, akkor a nemzetközi kínálatból főként a jól bevált Georgiai Állami Népi Együttes. Az idén már ki tudja, hányadszor fellépő társulat a negyvenes évek végétől szinte változatlan repertoárral hódít, mert a sokat és méltán emlegetett virtuozitáson túl lehengerlően és egyben lírai árnyalatokkal is képes közvetíteni egy múltjára és hagyományaira büszke nép érzéseit.

(Búcsú, Tünet Együttes, Trafó; FESZ Rendkívüli Közgyűlés, Szemere utca)

A Tünet együttes csak azért nincs e lenullázottak között, mert Szabó már februárban bejelentette az együttesi munka beláthatatlan idejű felfüggesztését és a nagyszabású Búcsú előadást, amelyen az alkotó húsz termékeny évet igyekezett korszakokba rendezve felmutatni, megidézve minden „korszakból” – mielőtt végképp emlékké foszlik, mert már csak a nézői élményekben él tovább – egy-egy emblematikus jelenetet, töredéket. És választ találni arra a kérdésre, mi is (volt) valójában a titka a Tünet együttesnek.

(Dimitris Papaioannou: Ink – Nemzeti Színház, MITEM)

Maga Papaioannou azt állítja – hiszen nem kapott formális táncos képzést, ezért szerinte koreografálni sem tud, legalábbis, ha a jelen olyan nagyjaihoz méri magát, mint Jiří Kylián vagy William Forsythe; s mivel sosem foglalkozik drámai szövegekkel, nem tartja magát színházi rendezőnek sem –, hogy hibrid alkotásokat komponál. S valóban nehéz besorolni letaglózóan szép, sötét hangulatú, titokzatos műveit, mert alkotójuk mindig a képzőművészeti, a színházi és a táncnyelv találkozási lehetőségeinek bátran alakítható tájain barangol.

(Hammer Zsolt, Jávorka Ádám, Szabó Réka: Burok, Tünet Együttes, Jurányi Produkciós Ház)

Szabó Réka és a szinte kezdetektől vele együtt dolgozó alkotóközösség, a Tünet Együttes, ahogyan a név is jelzi, az elmúlt két évtizedben mindarra reagált, ami éppen körülvette  – érzékenyen, okosan, játékosan, szellemesen, melankolikusan, humorral és önreflexióval. Szabó rendezéseinek és koreográfiáinak zöme, bár e két szerep és feladat nála szétszálazhatatlan, hiszen művei mindig is színház és tánc határán billegtek, a mindennapok felszínén alig észlelhető, de jelen lévő és súlyos bajokat jelző társadalmi tüneteket járta körül – legyen az a holokauszt egykori áldozataihoz és az ő emlékeikhez való viszony (Sóvirág) vagy épp a túlfogyasztás szeméthegyei keltette ökológiai katasztrófa (Te szemét!).

Rudolf viszont szupersztár volt, megszállott és zabolátlan, féktelen és karizmatikus, aki boldogan habzsolta az életet is, sok éven át a csodált Bruhn oldalán, majd sok más partnerrel, és mindig rajongók hadától körülvéve. Felfoghatatlanul sokat dolgozott, évente akár háromszázszor is színpadra lépett, és közben sorra tanította be a saját balettjeit és a klasszikusok átigazított változatait. A végjáték közeledtével, bár személyiségének varázsa még megcsillant, a technikája egyre kopott. De nem tudott és akart visszavonulni, holott a nyolcvanas évek kezdetétől már itt-ott kifütyülték, mert lassacskán már csak önmaga romjait tudta színpadra vinni.

(Farkas Izsák – Molnár Tibor – Duda Éva: Frida, az élet múzsája, Duda Éva Társulat)

Frida összetett szerepéhez pedig Duda megtalálta az ideális táncosnőt: Eleonora Accalai ugyan a társulat tagja, de eddig nem derült ki róla, hogy milyen erős aurájú és sokszínű előadó. Most viszont lenyűgöző hitelességgel kelti életre a fájdalmas, a magányos, az életvidám, a csábító, a szenvedő, a lázadó, a csüggedő, a reménykedő, az ártatlan, a kacér, a féltékeny és a lemondó Fridát. Akit a koreográfiában már első megjelenésétől kezdve egy furcsa, színes virágokba, de fekete maszkba burkolt figura követ, mintegy egybefogva az életöröm és a halálvágy állandó jelenlétét, szétválaszthatatlanságát.