Hadd beszéljek most ezekről a bizonyos fura érzésekről, ami korábban jellemezte a viszonyunkat. Volt, hogy úgy éreztem, igencsak kedvel a Főnök. Ilyenkor jókedvű voltam, felszabadult, majdhogynem gondtalan. A gondtalanságomba, persze, vegyült valami kicsinke szorongás, hiszen a Főnöknél soha nem lehet tudni. De mégis. Ha úgy éreztem, kedvel, és netán ennek valami jelét is adta, olyankor boldog voltam. Egészen egyszerűen, boldog.

Aztán olyan is volt, hogy „elegem volt” a Főnökből. Ez furán hangzik, tudom. Hogyan is lehetett volna nekem elegem! Nekem, az egyszerű közkatonának. Ilyenkor, amikor ezt éreztem, látszólag – vagyis magamnak ezt beszéltem be – nekem, a közkatonának volt elegem, de valójában ő volt az, aki valahogy úgy nézett rám, hogy megijedtem tőle, és elképesztő szorongás fogott el, hogy talán már nem szeret, talán már meg akar szabadulni tőlem, talán vége mindennek, egyszerűbben szólva, nincs értelme az életemnek.

Semminek semmi értelme, gondoltam ilyenkor.

Most akkor el kellene búcsúznia. Azt mondta az orvos, hogy búcsúzzon el, ezért engedik be. A férfi nem tudja, hogyan kell elbúcsúzni. Még soha nem búcsúzott el senkitől. Még soha nem mondta neki senki azt, hogy búcsúzzon el egy haldoklótól. De az orvos azt mondta, búcsúzzon el, és a férfi búcsúzkodik. Valami olyasmit mond az anyjának, hogy „szia, Anya”. Meg, hogy „légy jó”. Ez ostobaság. Hogyan legyen jó az, aki meghal?

Az orvos mondta, hogy a végstádiumban levő betegekhez beengedik a legközelebbi hozzátartozót. Hogy elköszönjenek a haldoklótól. Egyébként látogatási tilalom van, mert koronavírus, járvány, és minden ilyesmi. Le vannak zárva a kórházak. És ő is csak úgy jöhet be, ha maszkban jön, gumikesztyűt húz, védőruhát vesz fel. Mindezt megkapja majd a portán, mondta az orvos. Kivéve a maszkot. Azt hoznia kell. Dehát ez természetes, manapság mindenki maszkot hord. Minimális elvárás, ha jön a kórházba, legyen nála maszk.