(Derkó, Műcsarnok, megtekinthető április 19-ig.)

A haza otthonosságának tehát nyoma sincs. A fiatal művészeknek mintha mindez magától értetődne. S az idegenség evidenciájának kiállítását, Fazakas Réka igazán jeles kurátori munkáját érdemes megjegyeznünk. Ez lenne hát a haza, az otthon huszonhat, harmincötödik életévét még be nem töltött fiatal művész számára.

(Az Eufória? – Rendszerváltás-történetek Magyarországról című kiállítás a Capa Központban február 23-ig látható.)

Megannyi fiatal ember házibulikon, Radnóti Sándor, Horváth Judit, Tamás Gáspár Miklós tánc közben, s ott van a történelmi időben látható nyomot nem hagyó, nagyszerű matematikus és igaz ember, Révész Gábor, amint lehunyt szemmel táncol a festő, filmművész Kiss Mariannal, aki akkoriban már Berlinben élt. Mintha egy Proust-oldal keveredne össze egy történelmi regény tablójával. Az én gyermekkori barátom, Révész, 1997 óta halott. 2020-ban egy elsüllyedt szubkultúra reprezentatív alakja, helye van a kiállításon, ugyanúgy, mint azoknak, akiket én nem ismertem, vagy nem ismertem most fel.

(Szabó Dezső: Üres képek, Vintage, megtekinthető február 28-ig.)

Az ebben a kontextusban kiállítható művek mérete – ritka kivételektől eltekintve – éppúgy szabályozott, mint azok tematikája, az alkotók művészetről, a művész szerepéről való nézetei. Kiváló művészek, a szó széles értelmében vett konceptuális alkotók, mindannyian perfekcionisták, akik jobbára tudomást sem vesznek arról – Szabó Dezső konzekvens munkásságát nem feledve –, hogy a digitális fotográfia új kontextusai beláthatatlan mértékben változtatták meg a reprodukálható képek halmazát, azok használati módját, számos, eddig nem ismert etikai/esztétikai kérdést teremtvén azzal, hogy most aztán tényleg bárki híres és hírhedt, alkotó és áldozat lehet egyszerre, a szerepek közti távolságok megszűntek, megváltozott a belépési küszöbök szabályrendszere.

(A Kihűlt világ – Farkas István művészete című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériá­ban március 1-jéig látható.)

A nagy művészet keltette nyugtalanság, a nézők zavarba hozása, azaz Farkas munkássága elválaszthatatlan attól a sötét kortól és társadalomtól, amelyben élnie adatott, amelynek kivételezett és kiváltságos tagja volt, s amely végül épp úgy végzett vele is, mint a szegényekkel, névtelenekkel, tehetségtelenekkel, akárkivel. 

(Magyar Világ 1938–1940. Fedezz fel egy világot... Időutazás a második világháború előtti utolsó békeévek Magyarországára. Nemzeti Múzeum, megtekinthető március 15-ig.)

Mindezért együtt: szégyenletesnek vélem, hogy ezt a kiállítást kívánta az EMMI a Nemzeti Múzeumban megrendezni. És végtelenül szomorú, hogy az utóbbi intézmény nem volt abban a helyzetben, hogy nemet mondhatott volna. Persze, könnyű volna az ellenállást számon kérni a múzeum vezetőin. Ám ezt mégiscsak igaztalannak vélem. Valójában az EMMI lépett át egy 1989, tehát hosszú évtizedek óta tiszteletben tartott határt. S mindezt egy a muzeológia felől nézve minősíthetetlen és a történettudomány felől abszurd mód értelmezhetetlen kiállításért tenni.

(Liebe und Ethnologie, Die koloniale Dialektik der Empfindlichkeit [nach Hubert Fichte]; Spektral-Weiss, Die Erscheinung kolonialzeitlicher Europäer*innen, Haus der Kulturen der Welt, 2020. januar 6-ig.)

Nem könnyű egy ilyen kiállítás esztétikai párbeszédét, a konfliktus esztétikáját, a kiszolgáltatottak aktivizmusának kereteit rekonstruálnunk. Itt és most a kiállítás félreérthetetlenül a kolonializmus kultúrája elleni érveket gyűjtötte össze, azaz helyezett számos kiváló szobrot egymás mellé, s a nézők, a teremben zavartan tébláboló diákok és olykor félreismerhetetlenül tanárok bizony okkal szégyellték, pontosabban szégyellhettük el magunkat, mert az egész kiállítás hátterében ott sötétlenek az afrikai genocidiumok.

(Kis Róka Csaba kiállítása megtekinthető január 5-ig az Art Quarter Budapest kiállítóterében.)

Kis Róka festményeit én mindössze zavaros paródiáknak látom, s nem felkavaró disztópiának, a horror tapasztalata és a történelem fogalma közötti különbségek egymásra vetítéséből következő feszültségek megteremtésének. A képek nem a történeti festészet rafinált kritikái, ironikus átiratai, hanem a kortárs pop és populáris kultúra ikonográfiájának, tematikájának mechanikus fordításai – jelentésüket, kontextusukat vesztett, üres képek.

(Nemes Csaba kiállítása a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben december 20-ig látható.)

A társadalomkritikus művészet egyértelműsége vagy bonyolultsága mindig összefüggésben áll az adott társadalom politikai viszonyrendszereinek mintázatával. A kormánypárt hosszú éveken át egy virtuális ellenség, ugyanis a migránsok elleni „küzdelmet” használta az egyértelmű viszonyrendszereket fenntartó, félelemből fakadó lojalitás biztos megszerzésére. Nemes Csaba pontosan megértette, mi a különbség a valóság és annak ideológiai másolata között, s ennek megfelelően rendezte át munkássága súlypontjait.

(Lakner Antal Casa activa című kiállítása a Glassyard Galleryben megtekinthető november 30-ig.)

Lakner munkássága valóban elbűvölő, elgondolkozató és szórakoztató egyben. Jól érzékelhetően pontosan tudja a korszak összes, a progresszív művészet benyomását keltő retorikai elvárását, de esze ágában sincsen szorgalmasan és egyben szolgaian követni azokat. A kulturális zajokon persze átszüremlik a poszthumanizmus beszédmódjának idei divatja, amint az ásványvíztilalom és a divatból kiment látványos, exhibicionista gazdagság kritikája. Manapság a Bauhaus a divatos tánc, inkább Budán, mint Pesten, de a luxusvilláknak illő puritán benyomást kelteniük.

 (Molnár Vera Rendetlenség a rendben című kiállítása a Kiscelli Múzeumban)

A logika, a geometria, a művészet mechanizmusainak az értelem megfontolásai általi követése, a hibák keresésének és az érvelő ész intenzív használatának eredménye az elme működésének és az érzelmek elragadtatottságának kísérleti körülmények közti nagy találkozása. Mindez együtt nagy művészetet teremtett, amelynek radikálisan más a pszichológiája, a hírnévhez való viszonya, mint az egomán kortárs művészetnek. Molnár Vera minden egyes műve, sorozata új világokat, összefüggéseket, lehetőségeket tár fel.

(Képzeljétek el – Választott múltak, felforgatott tények. Budapest Galéria, kurátorok: Erőss Nikolett, Gadó Flóra. Megtekinthető december 1-jéig.)

Tény, hogy a Képzeljétek el című kiállításon korunk egyik legfontosabb problémájára, az igazság melletti elkötelezettség megőrzésének, megismerésének mikéntjére kérdező munkák között jelentős koncepcuális különbségek vannak, azaz nem egyszerűen másként felelnek meg azonos esztétikai normáknak, hanem mást akartak bemutatni, mást véltek autentikus válasznak, ha a képzelet, az emlékezet és az igazság viszonyrendszeréről, kooperációjáról volt szó.

(Ways of Being, Alberina, Bécs, megtekinthető 2019. dec. 1-jéig; Eine Hom­mage, Albertina, Bécs, megtekinthető 2020. jan. 19-ig.)

A Lassnig életművét módszeresen rekonstruáló kiállítást, a Ways of Beinget, az amszterdami Stedelijk Múzeumban már láthatta a közönség, Rainer Eine Hommage című tárlata az életmű kiemelkedő darabjaiból nyújt áttekintést. Mindkettejük megbecsültségére mutat, hogy idén tavasszal a linzi Lentos múzeumban mutatták be a Lassnig–Rainer Das Frühwerk (korai művek) című kiállítást.

(Ziffer Sándor Van, aki marad című kiállítása a székesfehérvári Városi Képtár–Deák Gyűjteményben látható december 11-ig.)

Szabadságában állott eldöntenie, hogy mikor milyen kompozíciót, festésmódot, színegyütteseket alkalmaz a megőrzésre, hiszen az expresszionizmus, a posztimpresszionizmus és egyes pontokon a konstruktivizmus normái felidézhetőek voltak, ha ugyan nem álltak össze mind egyetlen sajátos világot szolgálni. Az ismerősség, Nagybánya vizuális gazdagsága Ziffer fényben úszó városképein igazi utópia.

(Balra át, jobbra át – az Orfeo és az Inconnu csoport felidézése)

A két csoport társadalmi helyzete, kulturális horizontja, lehetőségtartománya közti eltérés drámai volt. Az Orfeo tevékenységében 1969–1978 között több mint félszázan vettek részt, s a mai kiállításlátogató számos ismerős névvel találkozhat: írókkal, festőkkel, szobrászokkal, táncművészekkel, zenészekkel, színészekkel. Az Orfeóban dolgozók, azzal kapcsolatot tartók jelentős részben a társadalmi elithez tartoztak, akkor is, ha ez adandó alkalommal olyan drámai sorsokat jelentett, mint például a Kolinda együttesben zenélő Zsigmondi Ágnesét, aki csecsemőként a Pikler Emmi vezette – igencsak homályos etikai normák szerint működő – intézet „lakója” volt, lévén kommunista szüleit koholt vádakkal börtönbe zárták.

(Csend – Időszaki kiállítás a Pannonhalmi Főapátságban megtekinthető november 11-ig.)