A hetvenes évekre Eörsi kívülállóvá vált a marxizmusával is.

Az a marxizmus, melyet ő a maga számára összerakott, nem a rezsim igazolására szolgált, persze, hanem kritikájának eszközéül. Ami mellett rendíthetetlenül kitartott, az az emberi emancipáció alapeszméje volt: olyan társadalomra kell törekedni, ahol az egyén a lehető legnagyobb szabadságot élvezi személyisége autonóm kibontakoztatására, ahol ez a szabadság minden egyén számára egyformán adott, s ahol mindenki a maga életét éli a maga módján, de mégis szolidáris közösségben a többi emberrel.

Szenvedélyesen hadakozott a gyűlöletes balhiedelem ellen, mely szerint az egyik ember megtagadhatja a szolidaritást a másiktól, ha ez máshonnan származik, mint ő; mely szerint az egyik nemzet vagy vallási közösség tagjai különbek a másikénál; mely szerint a párttitkár többet ér a pártonkívüli közembernél, a sikeres vállalkozó az alkalmazottjánál; a lakással rendelkező ember több tiszteletet érdemel, mint a hajléktalan; az állam vagy bármely más intézmény tekintélyét vakon követni kell; és bárki előírhatná másoknak, hogyan éljenek és gondolkodjanak. Ezek az egyszerű, de éles fényt árasztó meggyőződések vezették a tollát akkor, amikor a kádári Magyarország hazugságait leplezte le.

Ez az írás egy terjedelmes esszé függelékéül íródott. A teljes szöveg, melynek ősváltozatát az Élet és Irodalom közölte (Az összetorlódott idő, 2007/51., dec. 21.), a Beszélő internetes honlapján, majd a Kallig­ram Kiadónál rövidesen megjelenő, azonos címet viselő kötetben lesz olvasható. Esszém az új magyar demokrácia válságát a jobb- és baloldal közti százéves háború kiújulásával összefüggésben vizsgálja; egy történeti folyamatot igyekszik értelmezni. Függeléke, melyet itt adok, a történeti értelmezés hátterében rejlő demokráciaelméleti föltevéseket foglalja össze.

A múlt év tavaszán hosszabb tanulmányt közöltem az ÉS hasábjain az akkor még csak előkészületben lévő Alaptörvényről (2011. március 25., április 1., április 8.). Az Országgyűlés által végül elfogadott dokumentum, valamint a hozzá társuló sarkalatos törvények sora megerősítette főbb állításaimat; elemzésemen érdemben nincs mit változtatnom. Írásom azonban az Alaptörvényre szűkítette figyelmét; az 1989-es alkotmány hanyatlásának hosszú távú folyamatával, bukásának okaival nem foglalkozott. Erről szól a Tóth Gábor Attila szerkesztésében a CEU Press-nél most megjelenő kötet (Constitution for a Disunited Nation) számára írott bevezető esszém, melyet – mintegy a múlt évi publikáció kiegészítéseként – itt közlök. A történet gyakorlati tanulságait összegző záró szakasz az eredetiben nem szerepel.