Theodor W. Adorno: Mahler. Egy zenei fiziognómia. Fordította Weiss János. Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2018, 207 oldal, 3490 Ft

Ez a könyv – mint Adorno minden műve – végtelenül kreatív; elemzésében ott van a saját személyisége, filozófiája. Az a szemlélet, amely más és új gondolatokat hozott a Frankfurti Iskola friss levegőjéből. Mintha nem is mindig Mahlerről és a zenéjéről akarna írni; meglehet, ő csak ürügy arra, hogy a saját szimfóniáját előadhassa. Mindez pompás szellemi akrobatamutatvány, Mahler maga is alighanem elbűvölve olvasta volna. Mi pedig elgondolkodunk azon, hogy milyen gazdagság is rejlik itt, ebben a zenében és abban, amit a filozófus szellem ki tud hozni belőle.

A közelmúltban Budapesten járt egy különös tanár; fölmenői német dohánygyárosok, ő azonban elkanyarodott a családi hivatástól, és bölcsésznek állt. Német tanulmányokat folytatott, filozófiát tanult. Hamburgban megalapította a Társadalomkutató Intézetet. Az újkori német irodalom professzora, Hamburgban tanít. Több mint másfél évtizeddel ezelőtt ő kezdeményezte azt a nevezetes kiállítást, amely a Wehrmacht-katonák kegyetlenkedéseit mutatta be, és amelyet több történész is bírált, de a hibákat azután kijavították. Ám legelőször is az erőszak kutatásának szakértőjeként nevezetes; hatalmas könyvet írt ezzel a címmel: Bizalom és erőszak a modern társadalomban. Amikor az Atlantisz Kiadó megjelentette magyarul, Jan Philipp Reemtsma előadást tartott Budapesten, az Akadémián.

Ketten egy új könyvről – Moritz Föllmer: A Harmadik Birodalom kultúrtörténete. Fordította Kurdi Imre. Corvina Kiadó, Budapest, 2018, 268 oldal, 3990 Ft

Ravaszul kiagyalt terv szerint ment minden végbe, a mindenhová befurakodó és mindent átható propagandával. A történész éles fénnyel világítja meg azt a folyamatot, ahogyan a Harmadik Birodalom és a náci szellemiség fokozatosan, de gyorsan maga alá vonja az egész német kultúrát; mindenre gondolnak, figyelmüket semmi sem kerüli el. Fölfalják a filmipart, ellenőrzik a könyvkiadást (a fiatal, alig három hónapos rendszer már égeti a rossz szellemű könyveket), előadásokat tartanak, a hangversenyek is – a zseniális Furtwänglerrel – az új német szellemiséget sugározzák. De a mindenhová eljutó rádióhang a legfontosabb. „A rádió azonnal a nemzetiszocialisták markába került” – írja Föllmer, majd „újságok szűntek meg”, azután pedig Goebbels sajtótájékoztatójából idéz: „Magától értetődik, hogy el fogjuk látni önöket nemcsak információkkal, hanem instrukciókkal is. Nemcsak arról fognak értesülni, ami történik, hanem arról is, hogy mit gondol erről a kormány”.

Rüdiger Safranski: Idő
Reinhart Koselleck: Kritika és válság
Miskolczy Ambrus: Cioran hosszú kamaszkora
Rainer Maria Rilke: Levelek I–IV.

Először a ’70-es évek elején járt Magyarországon, majd 1985-ben újra, már DAAD-ösztöndíjasként, végül 1989-ben úgy döntött, hogy Budapestre költözik. Azóta a magyar főváros lakójaként már többes szám első személyben beszél rólunk, és nagy kedvvel alapít ún. kulturális kávéházakat, korábban az Ady Endre egykori törzskocsmája helyén, a Goethe Intézet földszintjén működött Eckermannt, most pedig a november 22-én, a költő születésnapján nyíló Három Hollót. A legutóbbi időkig az ELTE Germanisztikai Intézetének oktatójaként, a Német Nyelvű Irodalmak tanszék lektoraként ismert Wilhelm Droste – aki mindeközben a Neue Zürcher Zeitung és a Neue Pester Lloyd munkatársa – ezúttal az Ady Endre munkássága, életműve iránti rajongásáról és a költő publicisztikájának néhány ma is aktuális gondolatáról beszél.

Szapor Judit: A világhírű Po­lá­nyiak. Egy elfeledett család re­gé­nyes története. Aura Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 259 oldal, 3490 Ft

Ez a könyv 2005-ben megjelent már angolul (a címe ez volt: The Hungarian Pocahontas: The Life and Times of Laura Polanyi Stricker, 1882-1959). A szerző, a Kanadában élő történész kicsit átdolgozta a magyar kiadást, és maga is fordította; alighanem azt is meg akarta mutatni ezzel a művével, hogy ez a közép-európai birodalom, amely százezer számra üldözte el nagyszerű embereit, tudósait és gondolkodóit, mivé lett. Hogy az a miliő, amely hajdan progresszív folyóiratokat, iskolákat, műhelyeket hozott, szép lassan és szívós munkával fölszámolta saját magát. A kor szellemei a hivatalos áramlatok ellenében dolgoztak; küszködtek a konzervativizmussal, amely minduntalan visszahúzni akarta őket. A Polányi család pedig a legjobb példa lehetett a történetíró számára. Zsidók voltak, asszimilánsok, magyarok, dolgoztak, de végül csaknem mindenki egy másik országban kötött ki. Akaratuk ellenére volt ez így, a történelem erőltette rájuk e kényszermozgást. És végül úgy jártak, mint oly sok huszadik századi nagy magyar: külföldön lettek mindenütt ismert tudósok, mint Polányi Mihály és Károly, és Nobel-díjast is adtak ennek a világnak: John C. Polanyit.

„Ha Dreyfus véletlenül ártatlannak bizonyulna, akkor ki kell nevezni Franciaország tábornokának, de akár ártatlan, akár bűnös, agyon kell lövetni mindenkit mint hazaárulót és a közrend megzavaróját, aki szót emelt ártatlansága mellett” – idézi Charles Maurras-t, a francia jobboldali radikalizmus, a „fehér jakobinizmus” nagy hatású képviselőjét és terjesztőjét a XX. század első felének szélsőségesen antiliberális és antiszemita újságja, az Action Française lapjairól Ludassy Mária, akit ez a gondolatmenet félelmetesen emlékeztet a „migránssimogató” retorikára. A filozófiatörténésszel készült interjú apropója egy másik beszélgetés egy Franciaországban nemrég megjelent kötetről, amelynek címe Levelek a márkinőhöz, amely Alfred Dreyfus és Marie Arconati-Visconti több mint húsz éven át egymáshoz intézett leveleit tartalmazza, és amelyet a Dreyfus-per szakértője, Philippe Oriol rendezett sajtó alá.

Francia létére Horthyról írt nagy életrajzot. Ahogyan mondja, a konyhában tanult meg magyarul, főleg a nagymamájától. De hogy pontos legyen, Horthyról franciául beszél. Disszertációját a magyar zsidóság XIX. század eleji asszimilációjáról írta, később fordult a XX. század felé. A CNRS, a Francia Tudományos Kutatóközpont kutatási vezetője és a Paris Sorbonne I. Közép-Európára összpontosító tanára.

Gideon Greif: Könnyek nélkül sírtunk

Dr. Sándor Zsuzsa: Az auschwitzi könyvelő

Martin Pollack: Halott a bunkerban

Lénárt György: Cserepek

Négy könyv, amely a borzalomba visz; szinte mindenről tudtunk már; hírből, mert az olvasó csak hírből ismeri az eseményeket. Hallomásból, amelyet azoktól kap, akik ott voltak. Azt hinnénk, régi múlt, mert több mint hét évtizedes; régi is, csakhogy a világtörténet egyik legborzalmasabbika. Nehéz hozzáférnünk, pedig a történészek mindent megtesznek azért, hogy megértsük. Nem rajtuk múlik, hanem azon, hogy fölfoghatatlan, és ezen az idők sem segítenek. Azok a könyvek talán igen, amelyek közel hozzák ezt az igazi huszadik századot, mert személyessé teszik azt, amit még ma is sokan távol akarnak tartani.

A politika furcsa ellentmondása, miért rajonganak annyian az olyan vezetőkért, akik rászedik őket, noha ezzel maguk a rászedett rajongók is tisztában vannak. A tömeglélektan fontos kérdése régóta, miért fontosabb bizonyos emberek számára saját érdekeiknél és jólétüknél a hatalom tisztelete, de az sem kevésbé fontos felvetés, milyen szerepet játszik demokráciákban a vezetők karizmája, miért választanak gyakorta ott is az állampolgárok vezért maguk fölé. Ilyen kérdések körül zajlott a beszélgetés nemrég a Francia Intézetben, a Karizma és demokrácia – a politikai vezér helye társadalmunkban című konferencián, ahol az egyik előadó Jean-Claude Monod filozófus, az École Normale Supérieur tanára volt, aki korábban könyvet is írt a problémáról Mit jelent a vezető a demokráciában – a karizma politikái címmel.

Ketten egy új könyvről - Ungvári Tamás: Felperzselt ország. Sorsfordító évek emlékiratai. Scolar Kiadó, Budapest, 2016. 295 oldal, 3750 Ft

A könyv különössége: megmutatja a szellemek, az irodalom belső harcát, ahogyan az írók viaskodnak egymással. Az egyik térfélen például Németh László vagy Szabó Lőrinc – nem gonosz lelkek –, akik, ki tudja, miféle lélektani mélységből szólnak. A másikon például József Attila vagy Fejtő Ferenc, ők a tisztánlátók, amit azért is csodálhatunk, mert mintha visszatekintve látták volna a jelent; észrevették azt, amibe sokan belebonyolódtak. És ott vannak a töprengő alkatok, akiknek indítékait, lelki labirintusait még ma sem értjük meg egészen. „Illyés Gyula – olvassuk – a magyarság meghatározásában nem kerülte el a kor csapdáit”. Mintha a „kor csapdái” csak úgy lettek volna, és nem emberek, például írók állították volna, köztük maga Illyés is.

Amikor 1936. augusztus 1-jén a Harmadik Birodalom fővárosában megkezdődtek a XI. nyári olimpiai játékok, Barcelonában az alternatív munkásolimpiát – a Franco tábornok által a köztársaság ellen indított puccs, illetve a polgárháború kitörése miatt – már két hete lefújták. Ahogy Berlinben véget értek a versenyek, az olimpiai falu lett a spanyol köztársaságiak ellen bevetett Condor-légió főhadiszállása, innen indultak a harci repülők 1937. április 26-án Guernica bombázására is. A Nyílt Társadalom Archívum (OSA) Rajk László által rendezett kiállítása egykori fotók, filmek, híradórészletek segítségével, a barcelonai munkásolimpia szemszögéből mutatja be ezt a két párhuzamosan létezett, ám ütköző szellemiségű világot. 

Rosenberg Ervin Svédországban él, műfordító és irodalmár. Ott az ő munkája eredményeképp ismerték meg Kertész Imrét. Évtizedekig gimnáziumi tanár volt, nyelveket tanított. Olyan ember, aki nem temetkezik bele tudományába, hanem azt is meglátja, ami „csak” a hétköznapi élet része. Ha valami bosszantja, fölháborodik, ahogyan sok évtizeddel ezelőtt kollégája, Bálint György tette. Ilyenkor meg is írja véleményét, aminek a hivatalosságok nem örülnek.

Hetven esztendővel Bartók Béla New Yorkban bekövetkezett halála után (1945. szeptember 26.), miután művei túlnyomó többségének szerzői jogai fölszabadultak, az Editio Musica Budapest és a müncheni Henle Verlag elhatározta, hogy – negyvennyolc kötetben – közösen megjelenteti műveinek kritikai összkiadását. E hatalmas, sok-sok évig tartó munkát főszerkesztőként az MTA Zenetudományi Intézete Bartók Archívumának vezetője, Vikárius László irányítja.

Modern zeneszerzőnek mondják, pedig valószínűleg időtlen. Meglehet, zenéje olykor szokatlan, de csak ha kényelmünk vagy lustaságunk nem enged közel hozzá. Kurtág februárban volt kilencvenéves. Születésnapi koncertjén nagy zavarban fogadta az ovációt, nem ezért ment ugyanis oda, hanem a zenéért. Halász Péter zenetörténész, a Zenetudományi Intézet kutatója évtizedek óta vizsgálja életművét.

De az ő baloldalisága mintha mégis örök és megváltoztathatatlan pont lett volna. Persze, változtat rajta; kiábrándul a marxizmusból, amelybe mint valami csapdába esett, sokáig arról is alaposan meg volt győződve, hogy a marxizmus az oka a baloldali diktatúrának. És azután ezt a Glucksmannt egyre gyakrabban vonzza a gyakorlat. Már nem elégszik meg a gondolkodással, már nem vonzza csak a szavak birodalma, ennél sokkal többet akar. Mindig ott lenni a fronton, ahogyan a szülei is állandóan ott voltak. Hajtja valami, ezért ment el Csecsenföldre, ott akart lenni a baj közepén. De cselekedetében semmi hősködés, semmi vagányság. Titokban ment, senkinek sem szólt, mert nem az a fontos, hogy mindenki értesüljön a párizsi értelmiségi nagy túrájáról, hanem hogy ott legyen, mert föl van háborodva a világ dolgain. S mint egy csínytevő, folyton ellenáll, dolgozik az igazságért. 2000-ben Moszkvába utazik, hogy részt vegyen egy nemzetközi konferencián. Glucksmann ott szót kér, és azt javasolja a tanácskozásnak, hogy a csecsen nép harcosainak tiszteletére egy percig némán álljanak; a putyini Oroszország vezérkari tisztjei hüledeznek, csodálkoznak e szemtelenségen, de nem lehet megtagadni a kérést. Ő pedig rezzenéstelen arccal kivárja az egy percet, senki sem merészeli megtörni a csöndet. Ez Glucksmann, a lázadó, és aki mindig kiáll a szegények vagy rossz sorsúak mellett.

volna Németország Szovjetunió elleni hadjáratához, hogy legyen hová kitelepítenie a nemkívánatos zsidókat, de tény, hogy amikor a hadba lépésünk bizonyossá vált, egyúttal elérhető közelségbe került az is, amire 1920 óta vártak: már volt hová kitelepíteni a nemkívánatos „galíciáner” zsidókat.”

„Minden háború óhatatlanul kényszermigrációval, népességmozgással jár. Menekülnek a front, a nyomorúság, az ellenség elől, és a háborúval együtt járó határmódosítások nyomán az állami alkalmazottak etnikai, vallási, ideológiai, politikai okok miatt tömegesen veszítik el állásukat, munkahelyüket. És menekülnek az emberek a városokból vidékre, azután vissza a városba vagy külföldre.”

Mostanában mintha az újrafordítások korszakát élnénk. A régi – és sokáig bevált –, magyarul megjelent Shakespeare-drámák, Proust-kötetek, az Ulysses, a Zabhegyező után most Albert Camus Közönyének új magyar fordítása készült el Az idegen címmel, ez Ádám Péter és Kiss Kornélia munkája (a mű első részét már közölte a Nagyvilág, a második részt szeptembertől fogja közölni). Míg az eredeti művek változatlan alakjukban élnek tovább évtizedeken, sőt évszázadokon át, a magyar – és más nyelvű – fordítások változnak, újabbak, „korszerűbbek” lesznek. Camus 1942‑ben megjelent regényének ma már például négy angol fordítása létezik. Miért van szükség az újrafordításokra, mikor az olvasók „megszokták” a régieket?