A fasiszta mozgalom indulásakor harcot indított a háború haszonélvezői, a „cápák”, a korruptak, az államon élősködők ellen, deklarált céljai között szerepelt a háborús profitok elkobzása, a tőke megadóztatásával a vagyonok részleges kisajátítása. Mindennek éppen az ellenkezője valósult meg, a fasiszta párt, a „rend” pártja, a nagytőkét, a bankokat segítette. Nem véletlenül, hiszen meg kellett hálálnia támogatásaikat hatalomra juttatásukban. A korrupció, az illegális meggazdagodások vizsgálatára létrehozott parlamenti bizottság működése a fasizmus hatalomra jutásakor lezárult. Az összefonódások, a klientelizmus támogatásának „eredendő bűne”, a kontroll hiánya az ország deklarált megtisztítása helyett a hatékony igazgatás, a dinamizmus címén utat nyitott a totalitárius állam belső lényegéből fakadó korrupciónak, a régi és új oligarchák hihetetlen vagyonosodásának. Eközben a harc a plutokrácia, a gazdagság ellen mindvégig a rezsim jelszavai közé tartozott. A fasizmus bukása után a számtalan átláthatatlan kibúvó, a törvények labirintusa igencsak megnehezítette a gazdasági bűnök felszínre hozatalát, a felelősségre vonást.

Az elmúlt évek olasz történelmi, kulturális évfordulói, a társadalmi, politikai változások az irodalmat, a színházat, a filmet is megérintették, számvetésre késztették. 2009-ben az első futurista kiáltvány századik évfordulóját, 2011‑ben az olasz egyesítés 150. évfordulóját ünnepelték. Olaszország I. világháborús hadba lépésének századik évfordulója 2015-ben volt. Aldo Moro, a Kereszténydemokrata Párt főtitkára elrablásának, meggyilkolásának negyvenedik évfordulójára 2018-ban, a fasiszta mozgalom megalapításának századik évfordulójára pedig 2019-ben emlékeztek. Számos különböző műfajú regény jelent meg az utóbbi években, mely fordulópontokhoz, történelmi és társadalmi traumákhoz, súlyos társadalmi problémákhoz kapcsolódott.

A most bemutatott előadás emblematikus címe, az irokéz eredetű Kanata, mely „falut” vagy „települést” jelent, amelyből Kanada neve ered. A cím már utalás az ország őslakosainak nehéz, mindmáig nem egészen feldolgozott problematikájára, az első nemzetek (korábban indiánokként ismertük őket), fiataljainak helyét vizsgálja a modern kanadai társadalomban. (Őslakosoknak tekintik az első nemzetek tagjai mellett az inuitokat, akiket korábban eszkimókként ismertünk, valamint a meszticeket, akik többféle etnikumú felmenőkkel rendelkeznek.) Az előadás előkészítése mintegy két évet vett igénybe, a munka történeti kutatással kezdődött. Kanadában a hegyekben élő törzseket is felkerestek, illetve tanulmányozták az első nemzetek tagjainak nagyvárosi életét is, majd Párizsban folytatták a munkát. A színészek kezdeti improvizációi a saját történeteikre épültek, volt miből dolgozniuk, mivel a nemzetközi társulatban több mint húsz országból a legkülönbözőbb nemzetiségű színészek vannak, afgánok, ausztrálok, dél-amerikaiak is. Közöttük többen menekültek.

Ketten egy új könyvről – Moritz Föllmer: A Harmadik Birodalom kultúrtörténete. Fordította Kurdi Imre. Corvina Kiadó, Budapest, 2018, 268 oldal, 3990 Ft

A nemzeti szocializmus mindennapi, felülről irányított, manipulált, diktatórikus tömegkultúrája nemcsak az etnonacionalizmusra (a tanulmány hangsúlyozottan a völkisch meghatározást használja), a germán hősök mítoszaira, a tömegkultúrára, hanem a XIX. századi konzervatív polgári hagyományokra is épített. A hagyományok biztonsága mellett „modern megújulás”-t ígért, a többség számára megteremtette a vágyott szabadidő és a szórakozás fogyasztásának lehetőségeit. A tömegelőadások (például a Thingspiel) mellett, a hatalom hangversenyeket, színházi előadásokat is támogatott. Az új víziókat terjesztő szervezet, az „Örömből merített erő” (Kraft durch Freude) nyaralást, szórakozást kínál: 1938-ban 12 ezer opera- 20 ezer színházi és 11 ezer varieté előadást, 5 ezer koncertet szervez. (A modern művészeten kívül tiltott például a dzsessz és a swing is: ez utóbbi lázadássá váló mozgalmának résztvevőit végül koncentrációs táborral sújtották.) A hatalmi törekvések, a német felsőbbrendűség mítoszának szimbolikus leképezései lettek a közterek, az építészet, melyekben később a birodalmi propaganda is kifejezésre jutott: monumentalitásukban a neoklasszicizmus és a modernitás jegyeit hordozták. Albert Speer főépítész álmai beteljesülését látta karrierjében, „csodálatos életről” írt.

A náci megszállások idején több gettóban is tudunk kulturális, sőt színházi, zenei tevékenységről, így például lengyel gettókban vagy a vilniusi és rigai gettóban. A kulturális élet elviselhetőbbé tette a mindennapokat, s gyakran igyekeztek dokumentálni is a tevékenységeket a jövő számára.

A húszas évek egyik német vicce így szólt: „Mindenről a zsidók és a biciklisták tehetnek.” „Miért a biciklisták?” „Miért a zsidók?” A kabaré a nácizmus kezdeti fenyegetéseit még megpróbálta iróniával fogadni. Friedrich Hollaender például 1931 szeptemberében színházában, a Tingel-Tangelben, a Kísértetek a Stern Villában című műsorban a fent idézett viccre utalva, Mindenről a zsidók tehetnek címmel Bizet Carmenjének Habanera-dallamára írt dalszöveget. A dalban a szerző a legkülönbözőbb, részben a legbanálisabb jelenségekről szól: foglalt a telefon, kilyukadt a kád, gyenge a sör, melyekre rendre a dal címe csap vissza a refrénben. Hollaender világsikerét többek között a Kék angyal című 1930-as filmben Marlene Dietrichnek írt dalainak is köszönhette, ezekkel futott be először a színésznő. 1931-ben még ha fájdalmasan is, de el tudta viccelni a fenyegető veszedelmet, a nácizmus hatalomra jutását követően azonban egyre fogyott a levegő a kabaré körül. Afféle zsidó szélhámosságnak tekintették, s a göbbelsi kultúrpolitika még a zsidókhoz nem köthető kabarékat is egymás után záratta be. Az egyre fenyegetőbbé váló totalitárius rendszer nem bírta eltűrni a szabad kritikus szellemet, a humort, az iróniát.

Mussolini 1926-29 között a régi, nagy hagyományú akadémiák helyettesítésére megalapította az Olasz Királyi Akadémiát, s Pirandellót is akadémikusává neveztette ki. A szerző ellentmondásos személyisége folytán a közéleti behódolást meghazudtolva, sőt lényegében lerombolva, a rezsim több megkerülhetetlen személyiségével is harcba keveredett. Műveivel nem közeledett a fasizmus ideológiáihoz. Alkotásaiban részbeni konzervativizmusa megfért rebellis voltával, a modernitás igen jelentős eredményeivel, – fiatal, kísérletező értelmiségiek, művészek is csatlakoztak köréhez, tisztelték művészi autonómiáját. 1934-ben az író Nobel-díjas lett. 1936-ban halt meg, így a fasiszta diktatúra legrémesebb időszakát már nem érte meg. Martin Esslin az abszurd dráma előfutárát látta Pirandellóban. A drámaíró hatása, a vele való rokonság több mai drámaírón is érezhető, Tom Stoppard műveitől kezdve Edward Bondig. Magyarországon az első jelentős tanulmányokat Németh László és Kolozsvári Grandpierre Emil írta az íróról.

Christopher Duggan: A bódult nemzet

Gajdó Tamás: Veszedelmes polgár

Alessandro Mari: Nagyon is emberi remény

F. Molnár Mónika: Olasz hadi írók és generálisok Bécs és Isztambul között

Fényképek 1934-ből: díszes teremben komoly urak ülnek, több ismerős arc: Maeter¬linck, Tairov, Gropius, Craig, Jules Romains, Dukes, Gregor, s az elnöki emelvényen az elnök, Pirandello, valamint a titkár, Marinetti akadémikusok. (A kései kutató elszórakozhat, amint a polgárpukkasztó, avantgárd Marinettit akadémikusi díszegyenruhában látja.) A magyar résztvevők ketten vannak: Herczeg Ferenc és Németh Antal - ez utóbbit néhány hónappal később, váratlanul a Nemzeti Színház igazgatójává nevezik ki. A képek Rómában készültek, az Olasz Királyi Akadémia nagy nemzetközi kongresszusán, melyet A drámai színház címmel rendeztek. Mussolini fasiszta rendszere ekkor már 12 éves, Hitler 1933-ban került hatalomra, a Szovjetunióban javában folynak a sztálini tisztogatások. Európa nagy változásokon megy keresztül, a közelgő tragédiák megváltoztatják a világot, az egész európai kultúrát. Ismerve az azóta történteket, nagyon érdekes végigkövetni utólag az akkori eseményeket.

Több korábbi munkámban foglalkoztatott hatalom, politika és kultúra kapcsolata. Ezért is kezdtem el - az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára anyagának alapján - kutatni az italianisztika és a politika viszonyát az ötvenes évektől a hetvenes évek végéig. Segítségemre volt, hogy jóllehet az anyag több szereplőjét ismer(t)em - az egyik főszereplő, dr. Herczeg Gyula a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek legelején hét évig főnököm volt -, valamint az általam kutatott anyagban nem voltam érintve, nem kellett személyes elfogultságtól tartanom. Célom volt a tág értelemben vett szakma múltjának jobb megértése.

Az állambiztonsági szolgálatoknál csak a Budapesti Olasz Kul­túr­in­té­zet­ről hét vaskos dosszié maradt fenn, mely töredékességében is jól tükrözi azt a kitüntetett figyelmet, amelyet az intézet tevékenységének, dolgozóinak szenteltek. Nemcsak az olasz nyelv és kultúra terjesztésének igen körülhatárolt mozgásteréről adnak képet, hanem az úgynevezett nyugati nyelvek és kultúrák helyzetére vonatkozó általánosabb következtetések levonására is lehetőséget nyújtanak. Jól szemléltetik azt a kettős beszédet, amely a szocializmus időszakában a nyugati nyelvekhez és kultúrákhoz való viszonyt jellemezte: a felszíni „tűrés" vagy néha egyenesen bátorítás mögött mindvégig működött az ellenségképpel való küzdelem.

Marina Cattaruzza történészprofesszorral Fried Ilona készített interjút