(Küldetés teljesítve: Belanciege, Trafó, megtekinthető május 7-ig.)

 Amit Steyerl felismert, az az ellenállás formáinak, módjainak, műfajainak, radikális medializálódásának folyamata, amelyben a Balenciaga átírása Belanciege-re megfelelő választ kínált annak a cégnek, amelynek grúziai, batumi üzemeiben a munkások napi 6 eurónál kevesebbet kerestek, függetlenül attól, hogy valódi vagy hamis Balenciaga termékeket gyártottak-e. Tamás Gáspár Miklós Hernando de Soto nevezetes művére (The Mystery of Capital, alcíme: Miért diadalmaskodik a kapitalizmus Nyugaton és miért vall kudarcot máshol mindenütt?) utal a Mércén közölt cikkében (2019. szeptember 14.). Írásának, amely Rajk László és Konrád György halála után született meg, címét nehéz idéznem. Meghaltatok – ez volt az ő szövegének címe. S ez ma már mást jelent. S mind a hárman itt vagytok.

(Deim Pál Csendek – Az életmű új rétegei című kiállítása a Virág Judit Galériában megtekinthető március 17-ig.)

Deim Pál munkássága kérdéseket tesz fel a hit működésével kapcsolatban, a történelmünk tisztaságáért, önbecsülésünk megőrzésért küzdők, életüket adók emlékezetével kapcsolatban. Így válik az absztrakció felé mutató, művészettörténeti kiváltságból a kortárs társadalom egésze számára fontos tanulsággá egy kiállítás. Lám, egy végiggondolatlan, a vidéki múzeumok jelentős részét lehetetlen helyzetbe hozó intézkedés nyomán, egy ostoba döntésből végül akaratlanul, s egy jó állapotban lévő galéria segítségével, igazi példája ez a kiállítás annak, hogy a kortárs képzőművészet, megfelelő helyen, helyzetben: mindannyiunk számára fontos tanulságokat hoz.

(Frey Krisztián Rohadt meleg kezd lenni című kiállítása az Einspach Galériában február 10-ig látható.)

Az osztályidegenség valóban a társadalomból való kizáratásra vezetett, s ez kevés helyen lehetett súlyosabb, mint a kortárs művészet területén. Frey, ha – úgy gondolom – nem is egyszerűen, nem könnyen, de igen hamar megteremtette a maga világát, amelyben függetlenné válhatott a szocializmusnak nevetett államkapitalizmus 1956 után részben átalakult társadalmi rendjétől. S számára valóban a kortárs európai művészeti világban való lét volt a döntő, akkor is, ha az ahhoz való tartozást és függetlenséget egy idő után a taxisofőri fizetéséből teremthette meg.

(Kelemen Károly kiállítása az acb Plus teremben, megtekinthető február 24-ig.)

A kiállítás egyik legfontosabb képe az 1995-ben készült Új Csillag, amelynek centrális motívuma a sarló és kalapács, és mindezek mellett egy már ismert mackó feje. Nehéz eldönteni, hogy jó öt évvel a sarló és kalapács aktuális jelentésének historizálódása után Kelemen képe miként és miért reflektál a szocializmus ikonjának történetére.

MEGHALT TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

(Elmozdul a fal. Mácsai István Kiscellben. Kiscelli Múzeum, megtekinthető április 2-ig.)

Mácsai munkásságát a kiállítás nem egyszerűn át- vagy újraértékeli, hanem egy új és nyitott értelmezési keretet teremt, párhuzamos kánonokat, amelyek nem pusztán a festő életműve és mások alkotásai között írhatóak le vagy épp idézhetőek fel. Mácsai munkásságán belül is vannak eltérő művészeti világok, más esztétikai normák, vannak folytonos és időleges elemek, témák, de az is igaz, hogy a pontos kontúrral megrajzolt, igazán kikezdhetetlen képekhez való ragaszkodás végigkísérte az életét.

(Erdély Miklós az Einspach Galériában)

Jelen kiállítás azonban nemcsak azt érzékelteti, milyen magától értetődő volt számos képzőművésznek, hogy együtt állítson ki vele, hanem – ami talán ugyanolyan fontos – Erdély s a fentiek munkássága mellett ott van az 1973-ban született Tombor Zoltán fotográfus egyik igencsak elgondolkoztató fényképe, a Trou­vaille is, amely egy valóban új világban érvényes, s ugyancsak ott van az 1974-ben született Jovánovics Tamás 2018-as, A kevesebb több, a 2010-es A. Rubljov és a 2022-es Az absztrakció örök dilemmája című absztrakt képe, valamint a kiállítás az 1975-ben született Szabó Dorottya munkásságába is betekintést enged. Azaz túlmutat azon az artworldön, amelyben a jelentős absztrakt festők és Erdély Miklós között volt párbeszéd, voltak azonos mozzanatok.

(Gaál József Homo Homicida című kiállítása a Godot Galériában november 26-ig tekinthető meg.)

Elérkezett a különféle lehetséges kérdések és válaszok sora által meghatározott festészettől és szobrászattól az individuális emberi lények ábrázolása felé, ennyiben az egzisztencializmushoz, a kereszténység utáni állapothoz, melyben a tisztaság keresése a kérdés, és nem annak adottsága, bibliai idézetekben való fellelhetősége. Bármilyen szomorú is, de úgy vélem, ez így igaz. Gaál portréinak alanyai egyszerre lehetnek embergyilkos emberek és azok áldozatai is.

(Molnár Sándor Festőjóga című kiállítása megtekinthető a Műcsarnokban 2023. február 5-ig.)

Egyetlen pillanatra sem állítom, hogy ezek a művek és Tóth Menyhért fehér képei rokoníthatóak lennének, vagy akár párhuzamosságukra utalna bármi is. Erről szó sincs, de azok mégis egyszerre léteztek, ugyanabban az országban, ugyanannak a művészeti világnak eltérő részein. És talán nem felesleges megidéznünk itt Pilinszky ismert sorait: „Látják a bejárati fényben / a szőlőlugast? A meszelt padot? / A levelek nyomasztó, viaszos zöld / távollétét? És mégis itt állt.” Úgy vélem, az ilyesfajta összefüggésekből rajzolódik ki a nemzeti kultúra térképe.

(A Láthatatlan arc című kiállítás a 2B Galériában november 23-ig tekinthető meg.)

A kiállítás ereje a visszafogottságában áll, a kurátorok által számos kiállításon végrehajtott retorikai túlzásoktól való eltekintésben. S innen már a művészet- és emlékezettörténet elválaszthatatlanságának igazsága határozza meg a kiállítást, ami a lehető legpuritánabb és ugyanakkor legdrámaiabb kettősség megteremtésére alkalmas. Egy olyan korban, melyben élünk, s a genocídiumok még és már megint érvényesek, egy olyan kiállításnak, amely visszautal a Vészkorszak kontextusára, s ugyanakkor szabad utat enged a mai, ugyancsak rettenetes események felidézésének a teremben bemutatottak által is, ebben a jelenben egy ilyen tárlat komorsága saját történelmünk újraolvasásához vezet el. S ezért köszönettel tartozunk mind a két intézménynek, s végül, de nem utolsósorban, a kurátornak, Farkas Zsófiának.

 (Dezső Tamás kiállítása megtekinthető a Capa Központban december 31-ig.)

Egy dolog biztos: ilyen pontosan, ilyen lenyűgöző vizuális megoldásokkal ennyire bonyolult filozófiai és önismereti kérdéseket nem sokan tettek fel, és még kevesebben válaszoltak meg. Az antropocentrizmus kérdéseire olyan kiállítással válaszolni, mint a Levél minden, komoly eredmény, és azt igazolja, hogy mit ér egy elfogulatlanul végiggondolt hipotézis. Kinek-kinek ajánlom a figyelmébe Kondor Béla kései fotómunkáit. Évek óta kerestem annak nyomait, s most végre megtaláltam.

(A Kiscelli Múzeum szabadtéri kiállítása. Köszönettel tartozom Oth Viktóriának az igazán pontos tárlatvezetésért.)

(Fuga leltár, megtekinthető a Fugában augusztus 29-ig.)

Megyesi Gusztáv emlékének

(William Kentridge kiállítása a Szépművészeti Múzeumban október 16-ig látható.)

William Kentridge 1955-ben született Johannesburgban, ahol azóta is él. Az apartheid társadalmában nőtt fel, és nem akárhogyan. Apja, Sydney Kentridge védte Nelson Mandelát 1956–1961 között a hazaárulás-perében, melyben 156 embert tartóztattak le.

S ő védte Steve Bikót, az apartheid elleni küzdelem jeles képviselőjét, sőt Desmond Tutut is. Nehéz megítélni, mindez miként hatott William Kentridge életére és művészeti tevékenységére, de az bizonyos, hogy munkásságának centrumában az apartheid rendszer urbanisztikai, esztétikai, etikai, emberi következményei állnak, s az egyes témák, szereplők, helyszínek visszatérnek. Mint azt a mostani budapesti kiállításon látható, táncot, lázadást, örömet és végül gyászt bemutató film, valamint a pasztell, szénnel rajzolt, majdnem észrevétlenül elmozduló grafikák és a zene montázsát használó, nagyszerű alkotás is bizonyítja.

„Kiált lágyabban játszd a halált”

(Celan: Halálfúga, Lator László fordítása)