(Ken Loach: Sajnáljuk, nem találtuk otthon)

Légy saját magad ura! Legyél egyéni vállalkozó! – szól a hangzatos szlogen. Ám mi áll a szabad, önmagáért felelős individuum korunkban népszerű elképzelése mögött? Burkolt munkaviszonyban végletekig kizsigerelt, a munkavégzés összes kockázatát hordozó munkavállalók szomorú milliói. Ken Loach erre a társadalmi problémára hívja fel a figyelmet Sajnáljuk, nem találtuk otthon című filmjében.

(Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, BIDF, 2020. január 27–február 2. A díjazott filmek vetítése: BIDF Extra. 2020. február 14–16.)

A személyes közelségen alapuló, részben a főszereplők által forgatott filmek voltak az idei BIDF legerősebb alkotásai. A kamera segítséget nyújt a szereplőknek, hogy elviseljék az elviselhetetlent, túléljék a megpróbáltatásokat és a nyilvánosság erejével védjék magukat. A dokumentumfilm így lehet egyszerre önvédelmi fegyver és terápiás eszköz a szereplő-filmkészítő kezében.

(Martin Scorsese: Az ír)

Al Pacino és Stephen Graham összetűzése csak egy Az ír című film számos nagyszerű részlete közül, melyek Martin Scorsese írói-rendezői tehetségét dicsérik. A jelenet magán viseli Új-Hollywood egyik meghatározó alakjának összetéveszthetetlen kézjegyét, az eltérő hangulatok közti éles vágást (egy letartóztatással végződő vidám, napfényes partijelenet után máris egy hűvös belsőben zajló drámai kettősben vagyunk), az állandó visszakérdezéssel és értetlenkedéssel a belső feszültséget kibeszélő dialógustechnikát, a suttogásból kirobbanó macsó agresszió fortissimóját. Scorsesét sokan próbálták utánozni, hogy mást ne említsek, Quentin Tarantino, akinek Volt egyszer egy… Hollywoodjával verseng Az ír a legjobb film és rendezés díjáért az idei Oscar-díjátadón.

(Bagota Béla: Valan – Az angyalok völgye)

A Valan nem is a történetszövésével emelkedik ki a magyar bűnügyi filmek sorából, inkább a rendezés színvonala és a műfaji filmben szokatlanul kimunkált társadalomképe avatja élvezetes mozidarabbá. Bagota Béla életszerű karaktereket, szituációkat és helyszíneket teremtett thrilleréhez. A film főszerepét a szuggesztív tekintetű Krisztik Csaba alakítja izzó szenvedéllyel, némi humor, oldottság viszont jócskán árnyalná a főhős erősen tipizált karakterét.

(Bong Joon-ho: Élősködők)

A helyenként bohózati helyzetekkel dolgozó, fekete humorú Élősködők nem is volna igazi dél-koreai film, ha egy ponton nem mészárolnák le egymást a szereplők különféle szúró-vágófegyverekkel – érzésem szerint a nézői elvárásokkal történő ironikus játszadozás gyanánt. Ám nem az átszúrt testek az igazán felkavaróak a befejezésben, hanem a fiú apjához intézett egyszerre megható és humoros szavai, amelyek egy lehetetlen álomról szólnak, a társadalmi felemelkedés álmáról.

(Bodzsár Márk: Drakulics elvtárs)

Az amerikai popkultúra megélt közelsége és a Kádár-rendszertől őrzött távolság kellett Bodzsár hajmeresztő ötletéhez, hogy vámpírtörténetet meséljen el a filmvásznon életre keltett kádári Magyarországon. Ami persze politikai allegóriának sem utolsó: míg a főgonosznak kikiáltott vámpír csak módjával iszogat az éltető nedűből, addig az autoriter rezsim szisztematikusan szívja az emberek vérét és élősködik az egész társadalmon.

(16. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, november 12–17.)

A felnövekvés filmjeiben, mint részben az egész, benne rejlik a hatalmas anyagot bemutató, színvonalas fesztivál erőssége. A Föld legkülönfélébb pontjain készült alkotásokból stiláris sokszínűségük ellenére markánsan kirajzolódott készítőik dokumentumfilmes érzékenységének közössége, a társadalmi-kulturális kontextus pontos rögzítése mellett az egyéni élethelyzetekben és személyes drámákban az egyetemes emberi felmutatása. A témába vágó filmeket végignézve változatos formában csodálkozhatunk rá, hogy az élet értelmének kutatása, a saját személyiség megerősítése, a tekintélyekkel való szembeszegülés és a kalandvágy a fiatalság örök mozgatórugója akár egy álmos faluban, egy pezsgő multikulturális nagyvárosban, egy szigorú bentlakásos kollégiumban vagy egy mindentől elzárt menekülttáborban nőjön is fel egy gyerek.

(5. Taiwan Dox, Tajvani Dokumentumfilm Napok, Budapest, október 31.–november 2.)

A sportteljesítmény azonban elcsábította a filmkészítőket a sportoló emberi esendőségétől, személyes drámáitól – a Taiwan Dox legjobb alkotásaiban nem az elemekkel, széllel, faggyal, hullámokkal, hanem a szülőkkel, a családi örökséggel birkóztak a főhősök. A 18 lettem a földrajzi és társadalmi távolság dacára Magyarországról nézve is ismerős történetet mesél el két etnikai kisebbségbe tartozó, szociokulturálisan elmaradott közegbe, hátrányos helyzetű családba született lányról, akik megpróbálnak kitörni a fojtogató családi kötelékből.

(Hegedüs Péter: Lili)

Hegedüs a szerkesztési-dramaturgiai trükkök mellett az érzelemteremtés érdekében a kortárs dokumentumfilmezés divatos eszközéhez, az újrajátszatáshoz nyúlt. Szabó Gábor operatőr profi álarchívokat varázsolt a vászonra, a kissé életlen, részlethiányos, kopott-karcolt fekete-fehér anyag alaposan becsapja a néző szemét, amíg el nem kezd kételkedni abban, hogyan kerülhetett a kamera ilyen közel egy család drámájához. A trendekhez igazodáson túl érthetetlen, mi szükség a múltbéli dráma érzelmesre hangolt megrendezésére, miért nem elég a néző képzeletére hagyatkozni.

(Tóth Barnabás: Akik maradtak)

Tóth Barnabás rendező klasszikusan szépelgő kamaradrámát rendezett a szentimentális meséből. A szereplőgárdából kiemelkedik a kezdő tizenéves színésznő, Szőke Abigél, aki sokarcú, széles érzelmi regisztert jár be a többnyire bájosan csacsogó kamasz lány szerepében. A másik főszereplő, Hajduk Károly elkötelezett nőgyógyászként olyan mélabúsan mozog és gesztikulál az egész filmben, hogy a nézőtérre is átragad végtelen enerváltsága. Nagy Mari butácska, jókedélyű, a gyeplőt lazán tartó nevelőanya, Lukács Andor a hatalommal megalkuvó régi barát szerepében profi alakítást nyújtanak.

(Nora Fingscheidt: Kontroll nélkül. Szemrevaló – német nyelvű filmek fesztiválja)

Nora Fingscheidt, a film írója-rendezője egy jól körvonalazható társadalmi-pszichológiai problémáról beszél, de közben, akár a mozgókép igazi jelentős művészei, a Dardenne fivérek vagy Mike Leigh, szellemében tágas, hatásában örökérvényű alkotást írt és rendezett – történetesen a szeretetről.  

(Szabó Réka: A létezés eufóriája)

A létezés eufóriája azonban nem táncfilm, bár számos jelenetében táncolnak, hanem dokumentumfilm – méghozzá a legnemesebbek közül való. Szabó Réka a táncelőadás közben-után még első dokumentumfilmjét is megrendezte, amivel azonnal elnyerte a rangos Locarnói Filmfesztiválon a Kritikusok Hetének nagydíját és a Szarajevói Filmfesztivál emberi jogi díját. Tartok tőle, egyszeri küldetés volt az elismert táncos-koreográfustól a dokumentumfilm-rendezés, mert ez még járt Fahidi Évának, hogy a színpadon túl a mozival együtt járó szélesebb nyilvánosság is megismerje és csodálja őt.

(Frédéric Tellier: A tűzön át)

A nemzetközi piacon a vígjáték és a középfajú dráma maradt eladható, ezek szépen duzzasztják a magyar művészmozik kínálatát, bár a művészethez vajmi kevés a közük. A traumatörténetet elszépelgő A tűzön át is művészfilmként aposztrofálódik, noha végeredményben nem tesz mást, mint kiárusítja a testi-lelki szenvedést. Érzelmekkel fűszerezve minden eladó.

(Peter Grönlund: Góliát) 

Grönlund igazi naturalista rendező, aki az emberi természet aprólékos leírásában és a miliő láttató erejében hisz. Az ólmos északi ég alatt, állandó szürkeségben, kilúgozott színekben küzdenek a film szereplői egymással és a rideg gazdasági viszonyokkal. A Góliát tobzódik a tárgyi részletekben, a házak, a kertek, a külvárosi utcák és terek, a ruhák tapinthatóan sűrűségben érzékeltetik a szegénységet.

(Quentin Tarantino: Volt egyszer egy Hollywood)

Tarantino nem nosztalgiafilmet rendez, bár használja a kor divatját, szélesvásznú, pasztellszínekben fürdő világa a kor derűsebb filmjeinek vizualitására játszik rá a fényképezésben, és a rádióból is folyamatosan ömlenek a slágerek. A történelmi kontextus és hitelesség sem különösebben érdekli, még ha egyre-másra jönnek is a hírek a vietnami háborúból. A léha történetszövést mélyén valamiféle foghíjas allegóriát fedezhetünk fel, amely szerint a kulturális-társadalmi átmenet termékenyen bizonytalan, kaliforniai napfényben úszó időszakának a Manson által megszemélyesített frusztrált sikertelenség és fanatikus gonoszság vet véget.

(Lou Jeunet: Pajzán kíváncsiság)

A francia filmben ideje van a vetkőzésnek. És van miből (ki)vetkőzni. E kosztümös látványosság egyik fő pikantériája, hogy távoli eleink szexuális életét kukkoljuk be, amiről a polgárság általános szexuális erkölcsei miatt nem sokat tudunk és hajlamosak is vagyunk elfelejtkezni. Ám e szigorú morált éppen a film főhősei hágják át és kérdőjelezik meg Európa különböző nagyvárosaiban élő kortársaikkal egyetemben.

(Tim Wardle: Három egyforma idegen)

Véletlen találkozások, szélsőséges érzelmek, embertelen tudományos kutatás, nyomában emberi tragédiák – akár több filmre is elegendő történet rejlik az anyagban. Tim Wardle rendező azonban egyik történetet sem tudta hitelesen elmesélni. A három fivér jelleme közti különbségek utalásszerűek maradnak, az együttlétük egyik pillanatról fordul a tökéletes harmóniából az eltávolodásba anélkül, hogy a valódi okokat elmondanák.

(Waliczky Tamás: Tom Tomiczky kalandjai; Pálos György: Let the Dragon Out – Ludwig Múzeum, június 13.)

Pálos György meséje saját hongkongi kalandjairól az önkeresés fanyar és felemelő története. Egyszerre szól a budapesti művészlét lehangoló bezártságáról a kétezres évek második évtizedében, az emigráció számtalan emberi nehézségéről és az idegen életmóddal és életszemlélettel történő szembesülés felkavaró, zavarba ejtő, végül mégis megtermékenyítő hatásáról. Ami igazán megindító Pálos önértelmezésében, hogy hőse – vagyis önmaga – számára a nagy kérdésekre nincs magától értetődő válasz, nem elég a világ másik felére szökni, hogy egy csapásra megváltozzon az ember élete, és nem elég a legújabb technológiát kézbe venni, hogy kiutat találjon a művészi válságból.

(Claire Denis: Csillagok határán)

A film kiváló operatőri munkája igazodik a sci-fi elvárásaival dacoló szolid látványvilágához és visszafogott zenekíséretéhez. Claire Denis meg sem próbálja futurisztikus díszletekkel lenyűgözni nézőjét, inkább csak jelzi az absztrakt teret. Az űrhajó különösen kívülről nézvést ironikusan minimalista játékdoboz. A folyosók a Solaris elidegenedett világára játszanak rá, ahogy a főhős küszködése bűntudatával, a tudattalanjából feltörő emlékképekkel is Tarkovszkij filmjét idézi.

(Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség)

Bár a Fájdalom és dicsőség cselekménye kiszámítható, stílusa széttartó, a színészek, mint Almodóvar filmjeiben mindig, kiválóak, és elviszik a hátukon a filmet. Antonio Banderas, aki Almodóvar nyolcvanas évekbeli alkotásainak forrófejű hőseit alakította, idősödő színészként a mester alteregóját játszhatta el. Ez a rendezői döntés nem mellőzi az ellentmondásokat. Amikor az első snitten a kamera a víz alatt siklik egy medence mélyén, és ráközelít Banderas kisportolt, hatvan körül is jó karban lévő testére, akkor némi hitetlenkedéssel kell hallgatnunk szubjektív narrátorhangját az őt gyötrő testi fájdalmakról. Idővel azonban Banderas feledteti a kezdőképet, mi több, azt is, hogy egy hollywoodi sztárt látunk, mert mélyen átélt alakítást nyújt a zavarodott, útját vesztett, súlyos veszteségeket cipelő férfi szerepében.