► Verdi-gála Plácido Domingóval – Magyar Állami Operaház, szeptember 23.

Akkor hát ez volt az utolsó? A legeslegutolsó? Látom, Domingo naptárja tele van, háromnaponta föllép, de nem tudom elképzelni, hogy tényleg teljesíti is ezeket a szerződéseket. Szóval a művészbejáró felé kerülök, hogy megnézzem, várják-e még a szent öreget. Várják. Ilyenkor jön rá az ember, hogy ha arról ábrándozott, hogy ő lesz az utolsó Domingo-rajongó, akkor föl kell kötnie a gatyát. Egy Michael nevű ember ül az Operaház oldalsó lépcsőjén, mellette a két mankója, és arról beszél, hogy ő 1969-ben látta először Domingót. Aztán ugyanez a Michael felkapja mankóit és körbenyargalja az épületet, mert híre jön, hogy a művész a másik kijáraton távozik.

► Kolonits Klára estje – Eiffel Műhelyház, szeptember 20.

Jön Kolonits Klára, és énekelni kezd. Mi is Kolonits Klára most az Operaház számára? Hivatalosan díva, a nagy operai személyiségek és hangvarázslók pesti rokona, leszármazottja, a hagyomány továbbéltetője. Aki miatt felcihelődik a lusta közönség, hogy saját fülével hallja, amit lehet. De ha az, akkor nem egészen világos, hogy az estje miért az Eiffelben van. Vagy ez már megfordult, azért van itt, hátha megtelik a nemszeretem külvárosi helyszín is.

► Mozart: A varázsfuvola. Fischer Iván Operatársulat, Budapesti Fesztiválzenekar – Művészetek Palotája, szeptember 9.

A zenekar válogatott tagokból áll, vendég koncertmesterrel, kis létszámban, és az árokban szinte körbeveszik Fischer Ivánt, mint valami beavatottak. Csak nem tudom, mibe vannak beavatva. Korrektül, de különösebb meggyőződés nélkül játsszák végig a művet. Van némi meglepetés, hogy a nyitányba beleénekelnek a színpadon, ja-pa-pa-pa, mint annak idején a Swingle Singers, de ez az elem aztán nem tér vissza, nem nyer semmiféle értelmet. És nem jönnek el a nagy pillanatok sem, nincs lelke az előadásnak, nincs megérkezés sötétből a fénybe, nincs lelkesültség, hogy holnaptól jobb leszek. Dehogy leszek. Olyan sem leszek, mint tegnap.

► A Fesztiválzenekar koncertje a Stage+-on

A tévé jobb, a képminőség ideális, a helyszín ugyanaz, csak most a Fesztiválzenekar és az Ötödik. Teljesen telt ház. A Concertgebouw erkélyére különböző zeneszerzők neve van kiírva, összesen negyvenhat, ismeretlenek és ismerősek, Rich. Strauss és Julius Röntgen, Bartók és Mahler. Az utóbbi olvasható Fischer Iván jobb füle mellett, ha őt mutatja a kamera.

► Bruckner: 4. szimfónia – Warner, 2026

Tetszetős elmélet, de hát itt van Nathalie Stutzmann, háta mögött egy meglepően jól sikerült Újvilág szimfóniával. Az Atlanta Symphonyval, ami, ha nem is ismeretlen társulat, semmiképpen nem tartozik a nagy vagy nagynak tartott amerikai zenekarok közé. Az a lemez rángatott ide, ehhez a CD-hez, a Brucknerhez, tán erről is tud ez az énekesből lett karmester valami egészen újat mondani. Vagy a régit, de másképp, meggyőzőbben.

► Bizet: Carmen – az augusztus 9-i salzburgi előadás a Stage+-on

Jonathan Tetelman énekli Don Josét, meglepően szépen. Talán csak nekem meglepő. Láttam már néhányszor, rokonszenves tenor, énekelni nem tud olyan nagyon, de igyekszik, jó megjelenésű, és még magas is, sztár lett belőle rövid idő alatt, és tartok tőle, hogy rövid időre, de ez végül is mindegy, ha éppen operába járunk ebben a rövid időben. Most váratlan odaadással énekli nemcsak a Virágáriát, de az egész szerepet. Jó volna tudni, hogy magától, vagy a karmestertől, vagy a rendezőtől, mindenesetre ott van, eddigi pályája csúcsán.

► Verdi: Nabucco – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, augusztus 13.

Mielőtt végképp és mélyen elmerülnénk az önsajnálatban: nem volt rossz az este. Mégis a Nabucco a csillagos ég alatt, és a nők…! Nem minden nő, mert a debreceni Kodály Kórus női karának hangicsálása alól szívesen kértem volna fölmentést a nyitókórus alatt, de a nevesített nők tényleg mentik az estét. Vörös Szilvia a varázslatosan puha, szép mezzoszopránjával. Szomorú arcot vág közben, mert ilyen a szerep, már a szerzők sem bajlódtak a kidolgozásával, de az akusztikai élmény minimum első osztály. Inkább fölötte.

► Verdi: Aida – előadás a veronai Arenában, augusztus 9.

Nem állítom, hogy Franco Zeffirellit soha nem hagyta cserben a józansága és a jó ízlése, de ennyire ritkán, mint a huszonharmadik évadját futó Aida rendezésében. Veronában, az Arenában. Csodálatos, tébolyult pénzszórás, arany piramison nagy bazi fáraó ül, körülötte mindenki csillogó ruhában énekel, mintha a strassz az egyiptomi öltözék elengedhetetlen része volna. Tiszta Las Vegas.

► Best of Puccini – Magyar Állami Operaház, július 30.

Műfajilag ilyen, gálakoncert, még így is szokatlanul egységes, mert csak Puccinit játszanak az Operaházban, így aztán nem kerül sor A végzet hatalma nyitányra. Máris megkönnyebbülés. Best of Puccini az est címe, nyilván ez egy be nem tartható ígéret, hiszen kimarad, úgy, ahogy van, a Tosca, pedig mondják, hogy abban is vannak szép részletek. De inkább nézzük, mi az, ami van.

► Verdi: A trubadúr – Margitszigeti Szabadtéri Színház, július 25.

Tudom, csak egy opera, a van értelme nem mindig érvényes kérdés, A trubadúrt egyébként is szidalmazzák a cselekménye miatt, de ha jól adják elő, akkor nincs mit szidni rajta. Így élünk. Minden pont az ellenkezőjére fordul, mint ahogy szeretnénk. Akit meg akarunk menteni, azt megöljük, akit szeretünk, szidunk, és az a legnagyobb büntetés, hogy életben kell maradni. Ezt is énekli Luna gróf az utolsó szó jogán: és én még élek.

► Hommage à Kurtág – Salzburg, július 17.

Túlbonyolítom. A koncert az egy koncert az egy koncert. Nem is Kurtággal kezdenek, hanem Perotinnal, a XIII. század elejével. Nem is vele kezdenek, hanem harangszóval, utána énekli valaki hátulról Perotint, csodás női hang tölti be a teret, van, aki forgatja a fejét, de szerintem nem kell. Ez volna a lényeg, a hangzó környezet, közben csöndesen gyülekeznek a zenészek, az Utopia zenekar és kórus, jön a karmester, Teodor Currentzis, és ahogy kicseng az utolsó hang is, megérkezik a Kurtág-zene. Megérkezik a szöveg... illetve nem érkezik.

► Puccini: Pillangókisasszony – Magyar Állami Operaház, június 11.

Szenvedünk? Azt talán nem, és nem kevesebb az előadás annál, amit remélni lehetett a szereposztást látva. Akkor miért vagyunk mégis itt? Mert ez a vége, búcsú ettől a rendezéstől, Kerényi Miklós Gábor huszonhat éves színre vitelétől. Mintha ez volna a legtovább fennmaradt Kerényi-rendezés, voltak ennél nagyobb szabásúak, voltak izgalmasabbak és eredetibbek, de az operai hosszú fennmaradás sok esetben tényleg azt jelenti: ez nem fájt senkinek. Az van benne, aminek lennie kell, tologatható falak, kimonóba öltözött emberek, tőr és halál.

► Rossini: A török Itáliában, Glyndebourne, július 1.

A török Itáliában nem Rossini-sztáropera. 1814-ben mutatták be a Scalában, annyiban érdekes a librettó, hogy arról szól, a darab írója alkotói válságban van, épp nem jut eszébe semmi. A művészet a jelek szerint épp a valóságot másolta, Felice Romaninak sem jutott sok az eszébe, csak hogy megfordítja a korábbi Rossini-opera cselekményét, és nem az olasz nő megy Algírba, hanem Szelim jön Itáliába. Rossini persze formában volt, de Rossini mindig formában volt. Így viszont van egy érdekes össze nem illés: alig történik érdemleges dolog, de fantasztikus zene szól.

► Wagner: A walkür – Müpa, június 26.

És így tovább. Fischer Ádám meg alázatos szívű és együttműködő karmester, úgy kísér, hogy Bryan Register hallható maradjon, így aztán nem azt hallani, amit hallani szeretnénk, érzelmek áradását, gátak összeomlását, hanem hogy elég nehéz lehetett az élet Hunding mellett, ha így bele lehet zúgni az első arra vetődő emberbe.

► Wagner: A Rajna kincse – Müpa, június 18.

Változnak az idők, rendben van. Amúgy is az ember mindig úgy nézte az évi rendes müpai Ring-adagját, hogy a tavalyi jobb volt. De rögtön azt is hozzátette, hogy jövőre is jobb lesz. Most meg nem tudom, hogyan lesz a jövő, Fischer Ádám mindenesetre kiszáll, nem vezényli többet egyben a darabot. Tulajdonképpen ez volna a legcsodálatosabb mondanivalója az idei előadásnak. Énekesek, karmesterek, rendezések jönnek-mennek, de a Rajna örök. Annyira örök, hogy Rajna Martinnak hívják a Wagner-napok társművészeti vezetőjét. 

► Camilla Nylund dalestje – Müpa, június 12.

Az a baj, hogy ez a koncert leginkább közönségbarát része, Dvořák, Cigánydalok, szép zene, mérsékelt duhajság, és még van közte egy nagy klasszikus zenei sláger is, az E dalra tanított anyám. Hiába minden dalbéli szépség, mert az előadási szépséget nem hallom. Camilla Nylund hangja egy kicsit fáradt csak, van ereje, van színe, és a magasságok is tűrhetőek, mert nem élesedtek meg, de azért az egészben van valami sipogás és vesszőfutás.

►Verdi: Macbeth – Magyar Állami Operaház, június 6. és 8.

Nem ez a lényeg, hanem a vendégművész, Anna Netrebko. Mit hoz egy ekkora sztár az Operába?

Először is saját magát. Ezért járunk oda, még ha ezt időnként meg is próbáljuk letagadni, és az ensemble-ért meg a műért meg a zenéért lelkendezünk: egy korszerű opera-előadás nem egotrip, hanem a szereplők közötti bonyolult és zenés kapcsolatok bemutatása. Aztán jön valaki életnagyságnál nagyobb, és kiderül, hogy ez mind jól hangzó maszlag, nem ezt akarjuk, hanem a kardjával hadonászó bácsit, meg a láthatatlan foltot láthatatlan vízzel mosogató Anna asszonyt, úgy, ahogy van, skót kockás kosztümben vagy fekete kombinéban, mezítláb.

► Mozart: Szöktetés a szerájból – Eiffel Műhelyház, május 29.

Varró Dániel készítette az új magyar nyelvű librettót, de valahogy bátortalanul. Belevett nyelvi modernségeket, de meghagyott egy csomó operai töltelékszót, lámokat és hátokat. Nem eléggé viccesek a rímek, nem eléggé mai a szöveg, miközben Vecsei H. Miklós rendezésében mégis valami embergyár látható, az volna a szeráj, ahonnét nemcsak szökni kell, de amit föl is kell gyújtani.

► Chausson: Concert – Erato/Warner, 2026

Furcsa, mert az új lemezen Renaud Capuçon hegedül, ő van a borítón is, mégsem köré szerveződik az előadás. Egy kicsit ő is tehet róla, van a hegedülésében valami kávéházi (régi kávéházi) szín, szépen játszik, de nem könnyedén, nem lazán, nem magától értetődően, nem fölfoghatatlan természetességgel. Talán most ezt épp nem is bánja, hiszen van egy titkos főszereplő is, a zongorista Nicholas Angelich. Capuçon azt írja, hogy mindketten nagyon szerették a művet, és készültek a stúdiófelvételre (ugye, hogy mégis fontos a lemez), mégsem került rá sor.