Régi film

Megkérdeztem, nem akar-e eljönni velem a moziba. Adják az új Hyppolit-filmet, biztos látta a régit, amiben a Kabos orrhangon azt mondja a Csortosnak, hogy hagymát fog enni hagymával.
Rám nézett, szinte csodálkozva, hogy itt lát. Kicsit összeszűkült a szeme, megremegett az orrcimpája, amit piros hajszálerek szőttek át.
- Szegény apám nagy ellensége volt a mozinak. Mindennek, ami neki léhaságnak tűnt. Meg lehet őt is érteni. Semmi se sikerült az életében. Az első háború után lent ragadt Boszniában. Nyolc év postatisztként, képzelheted. Azt mesélte, hogy a hivatalokban olyan íróasztalok voltak, aminek a fiókját nem maga felé húzta, aki mögötte ült, hanem előre tolta, hogy abba tegyék a kenőpénzt. Balkán. Utálta a művészetet is, épp ezért.
Hogy is lehettem volna festő, ami szerettem volna. Főleg 45-ben, a legnagyobb nyomor kellős közepén. Azt mondta, csak akkor ad pénzt, ha mérnöknek tanulok. Jó. Elindultam vonattal Budapestre. Négy napig tartott az út. A vagon tetején orosz kiskatonák randalíroztak, jött az alagút, az egyiknek lecsapta a fejét. Majdnem megtizedeltek bennünket. A vécébe nem lehetett bemenni, mert egy kofa csirkéket zárt oda. Víz nem volt. Odafönt aztán nagy keservesen elkutyagoltam a Ferenc József-hídig. A híd a folyóba rogyva, és egy fura, hullámvasútszerű deszkaépítményen kellett volna átkecmeregni a túloldalra. De ahogy az első lépést megtettem, elpattant a bőröndöm szíja. Kinyílt, és minden, ami benne volt, kiborult. Végestelen végig a gránátok szaggatta macskaköves úton. Én akkor azt mondtam: kész, vége. Soha nem lesz belőlem mérnök. Megyek vissza, ahonnan jöttem.
Összecsomagoltam és indultam az állomás felé. De annyira fáradt voltam, hogy olyan elcsigázottságot azóta se éreztem. Hiába is mesélném, örülj neki! És ott, a körút sarkán megláttam egy mozit. Mint a sivatagi vándornak az oázis. A beiratkozásra kapott pénzből vettem jegyet, lezöttyentem a langyosra felfűtött sötétben. Akkor hallottam meg ezt az orrhangot, amit mondasz, a hagymáról. Egész jól utánzod. Mikor véget ért a film, elölről kezdték a vetítést. Újra kifizettem a pénzt. Többször is. Az emberek kimentek, bejöttek, csókolóztak. Mozi, na! Én pedig csak ültem, és fogalmam sem volt róla, miképp folytatódjon az életem.
Mosolyogtam, azzal a bárgyú jóindulatot kifejezni szándékozó arccal, ami mögé a szótlanságomat igyekeztem rejteni. Ezek után, én, az én mozimmal?!
Az öregember hirtelen rám szegezte a tekintetét, felemelte pálcaszerű mutatóujját.
- A hagyma jó. Szereted? A szád büdös lesz tőle, de a tested egészséges. Nem is szólva a férfierőről. Nézz rám. Maholnap nyolcvan vagyok. Ahogy az öreg Kabos megmondta: hagymát hagymával?
Tenyeremmel letakartam az órámat, nehogy odanézzek. Tudtam, már úgyis lekéstem az utolsó mozielőadást.

Csevegés az élet

A három lábú bot az ágy mellett állt. De egy kicsit messze. Kálmánnak nyújtózkodnia kellett érte. Biztos apa tette odébb reggel, hogy ki tudja nyitni a szekrényajtót. Ma tiszta inget húzott. Tegnap kimosott, minden ruhája ott szárad a szoba végében.
Kálmán kiült az ágy szélére, megtámaszkodott a szék ülőkéjében, úgy lendítette át a felsőtestét. A járóbot nyelét biztos markolással kapta el.
Kövér testével kínlódva nagy nehezen felkelt, és az asztalhoz sántikált. A következő mozdulattal bekapcsolta a számítógépet.
Amíg a gép betöltött, kiment a fürdőszobába. Jobb lába, amelyről a lábfejét letépte a robbanás, mereven lógott a semmibe. Mintha a padló fölött lebegne, mint a szentek. A mosdó fölött nyolc hónapja üres fal meredt rá. Hat lyuk éktelenkedett a csempébe fúrva. A tükör helye. Az arcán harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. Szegény anyja, mikor először meglátta, szívrohamot kapott. Hiába voltak bent az intenzív osztályon, nem tudtak segíteni rajta. Mikor hazatért, a fürdőszoba már így várta. Apa zsebtükörben borotválkozik, amit a polcra tesz ki reggelente.
Kálmán egyszer nézte meg magát az anyja fiókjában felejtett púderos doboz tükrében. Voltaképp semmi egyebet nem látott a kis kerek üvegen, mint feketés-lilás rücsköket. Mikor felásták ősszel a telket Révfülöpön, ilyen a föld. Úgy döntött, ez csak álom, amit úgyis unalomig ismer már. Attól fogva kizárólag régi fényképeket nézegetett. De csak ritkán.
Visszajött a szobába, melegítőt húzott.
Miközben öltözködött, megnyomott egy-egy gombot a billentyűzeten. Internet, honlap, beszélgető-szoba. Megfordította a széket, eloltotta a villanyt, a redőnyt épp csak résnyire húzta fel. Látta, messzi barátai, B2000, Ferrari, Coolpepper, Pirate, Shark és Woody már rég bejelentkeztek, nyomják a rossz dumát, amit ő annyira szeret. Beírta a nevét: Kálmika.
Rögtön jött is a válasz, mintha csak rá vártak volna.
- Szia, Kálmika.
- Szia, hogy s mint?
- Sziasztok, fiúk - pötyögte be, majd a rossz lábát a helyére igazította, megtámasztotta az asztal alá dugott sámlin.
- Nálad hány az óra?
- Most keltem - írta.
- Aha, az jó, ennyit szunyálni.
- Te hol is vagy, B2000?
- Kuala Lumpur, ha érdekel.
- Csúcs lehet.
- Hé, Kálmika, és mit reggeliztél?
- Gondolom, kólát és heroint.
- Hogy találtad el, Pirate - válaszolta rögvest.
- Tetszik a neved, Kálmika.
- Aha, nekem is.
- Figyusz, Kálmika, te biztos bomba csaj vagy - hízelgett Shark. Már nem először.
- Mi neked a jó nő? - kezdte az évődést, amit annyira szeretett.
- Elmondjam?
- Shark egy hülye buzi. Majd én elmondom, milyen a jó nő.
- Majd pont te, B2000.
- Kálmika, itt vagy?
- Hát persze. Várom, hogy udvaroljatok - verte hideg ujjvégekkel a billentyűket.
- Oké. Tudnak az amcsik udvarolni, Woody?
- A New York-i tahók biztos nem.
- És anyád, hogy van?
- Úgy mint a tiéd.
- Az a bulgár hernyótalpas.
- Szívjál gázt. Most Kálmikáról van szó.
- Csak mindig tutira szétdumálsz.
- Figyi, Pirate... Bbbbbbbbzzzzzzzzz.
- Akkor jó.
- Aranyoskáim, lassan el is feledkeztek rólam? - pedig hogy élvezte minden szavukat!
- Kálmika, kezdjük.
- Szőke vagy?
- Hát, majdnem.
- Akkor vörös.
- Ferrari, ez jellemző.
- Mért, én csípem a vörösöket, azok alul pihésen szőrösek.
- Na! - kellett adnia kicsit magára.
- Oh, oh...
- Szóval barna.
- Mondjuk.
- Oké. Térjünk rá...
- Mondjuk, a szememre. Az is fontos, nem?
- Van szemed, Kálmika? Hhhhh...
- Az a kérdés, hány?
- Első tipp: zöld.
- Hülye vagy, Shark, a zöld a vöröshöz megy. Nem vörös.
- Ssshhh... Jó, akkor kék.
- Baszki, hány féle szemszín van?
- Sárga?
- Bulgáriában, talán.
- Kálmika, szabad a gazda?
- Fogadjunk, kedveseim, hogy B2000 kitalálja.
- Ez csalás!
- Köszi, Kálmika. Azt mondom: szürke.
- Hát ez nem lehet igaz! Tényleg szürke. Gratulálok, B2000! - örvendezett táv.
- Gyerekek, ez már tiszta lámúr. Így nem ér.
- Mi van Coolpepper, nincs nőd?
- Figyi, csak három hete vagyok itt, most mit akarsz?
- Hol itt?
- Adelaide. Befektetési bank.
- Na, én meg a Közel-Keleten gürcölök ugyanezzel. Piackutatás.
- Komoly csávók. Tessék, Kálmika, válassz!
- Még várnék. Különben is, csak a fejemnél tartottunk... - olyan gyorsan írt, mint egy tanult gépíró.
- Hohó, hallottátok! Most jön a lényeg.
- Óriás didkók, fogadjunk.
- Kurvára közönséges vagy, Pirate.
- Majd B2000 megmondja megint az őszintét.
- Oké. Karcsú. Ez alapállás. Sima bőr, barnára szolizva.
- Cicababa, mi?
- He, Kálmika? Erre mit lőssz?
- Elsőre nem rossz. A többi? - Miközben a képernyőre bámult, kinyitotta az íróasztal jobb oldali szekrénykéjét, és a legfelső polcról előszedte a vastag magazint. Oldalra pislogva lapozta.
- Műköröm?
- Na nem! - írta rögvest. - Azért ennyire nem vagyok brutál, Ferrari. Azt mondom, minden úgy szép, ahogy a természet megalkotja!
- Ejha!
- Tyű, de modern... Hahhhh...
- Mondom tovább, Kálmika.
- Csupa fül, illetve szem vagyok - közben a lapban megtalálta, amit keresett.
- Csupa szürke szem... Ssssszzzzz...
- Finom kis vékony derék - így Pirate.
- A popsi fölött két gödör... - szólt hozzá Shark.
- ...meg aranyló pihék, nem? - Naná, ez B2000.
A középső leporellót kihajtotta. A fényes lapon, a képernyő fényében vibrált a gyönyörű meztelen nő, bíbor bársonyon elnyúlva. Melléterülve hosszú, barna haja. A szeme metszően és igézően szürke volt. A feneke tökéletesen gömbölyödött. A köldöke körül, három pici anyajegy sorakozott szabályos félkörben. Kálmán egy pillanatra ott feledte tekintetét.
- Kálmika, mi van? Magadhoz nyúltál?
- Úgy mégis, melyikünkkel álmodsz ott messze?
- Hol is?
- Holland, azt hiszem.
- Magyar vagyok, fiúkák.
- Magyar. Nem baj.
- Szóval?
- Nincs szóval... Van egy különös ismertetőjel is a testemen... Aki kitalálja, mi az... - itt megállt az írással.
- Az? Na...
- Kap egy... Majd megmondom, mit.
- Húha!
- Szóval különös ismertetőjel...
- Jajám.
- A testeden, Kálmika...
- Bizony, a testemen...
- Hát akkor... Találgassunk!

Imola

Reggio Emiliában gyönyörű a tavasz. Magyarországról érkezve olyan, mintha itt örök nyár lenne, minden sárgába és világoszöldbe mártva. Este is ingujjban lehet sétálni, a fürdőhely teraszain gömbök fénylenek, innen is, onnan is zene szól, a már-már gyanús idillt csak a kismotorok pöfögő zaja veri fel.
Riolo Terme negyedórányira sincs Imolától, ahol évről évre, május első hétvégéjén rendezik meg a versenyautó-világbajnokság első európai futamát. A fárasztó nap után elkél még egy utolsó séta, mielőtt nyugalomra hajtanám fejemet a három csillagos hotel cselédszobájában, amit a portástól könyörögtem ki, miután kiderült, hogy bár a multinacionális cég emberei foglaltak nekem szállást, csak éppen a saját pénztárcájukhoz méltót.
A piazzán éjfél után néhány perccel már csöndesedik az élet. A vurstli pavilonjai egymás után bezárnak, csak a céllövölde tart nyitva. Zsebre dugott kézzel néhány lépésnyire megállok előtte. Ütött-kopott bádogkunyhó az egész, rózsaszínűre pingálva, akármelyik otthoni falusi búcsúban megállná a helyét. A csálén meredő hurkapálcikákon használhatatlan és vérlázítóan gusztustalan ajándéktárgyak sorakoznak. Ugyan ki vágyna okkersárga, esetleg világoszöld nyeles fésűre, avagy arasznyi, műanyagból öntött Obivankenobira/négerbabára? A legfelső polcon boros- és pezsgősüvegek díszlenek, címkéjük kifakult és szakadozott, messziről láthatóan por lepi be őket, ki tudja, mióta.
Sose izgatott a lövöldözés, ebből a szempontból egyáltalán nem vagyok harcias, a fegyverek még mívességükben sem tudnak igazából lenyűgözni.
Csak az a bánatos, göndör hajú lány ne könyökölt volna a pulton, és ne szegezte volna rám a szemét! Akkor bizonyára nem mentem volna közelebb. Ám így, akár egy fehér telefonos filmben, a kavicsot lassan csikorgatva a talpam alatt, én a magyar bambino odaálltam egészen az orra elé, még mindig zsebre dugott kézzel. Véletlenül sem húztam volna mosolyra a szám, hanem mint aki mindent tud, mi több: mint akitől a világ menete függ, először aprókat bólogattam, majd kissé csóváltam a fejemet.
- Nem lő? - kérdezte, legalábbis így sejtettem, hogy csakis ezt kérdezheti, mivel maga elé húzott egy puskát.
- Csak angolul értek - feleltem.
- Si, maga is külföldi, persze. Ez egy ilyen ország. - Angolul is olaszul beszélt, minden egyes szavát úgy kellett kitalálni a dallamos, mégis fáradtan darált beszédéből.
Nem szóltam erre semmit, hanem végtelen komolysággal kinyújtottam a kezem a fegyverért, és amint kézbe kaptam, szakértő pillantásokkal méregettem, majd mint akinek ennyi elég, egy mukk nélkül ugyanúgy visszaadtam.
- Öt lövés tízezer líra - mondta, és mielőtt nekiállt volna megtölteni a puskát, haját a füle mögé tűrte. Észrevettem, hogy a bal arcán a fülcimpájától majdnem a szája szögletéig girbegurba, halványlila forradás fut végig.
Noha egy szóval sem egyeztem bele, hogy én itt most tényleg lövöldözni fogok éjnek évadján, nem tettem semmit az előkészületek ellen. Amikor a lány végzett a töltéssel, és felém nyújtotta a puskatust, mintha kissé elhúzta volna a száját.
- Fogadjunk, hogy az autóversenyre jött.
- Eltalálta. Egy képzeletbeli hurkapálcikának annyi - vicceltem végtelen flegmával.
- Különben mit keresne pont itt.
- Mondjuk, célba lövök.
- És látta, amikor meghalt?
- Kicsoda?
- Hát az az osztrák. Az edzésen. Mondták, akik a presszóban nézték a közvetítést.
- Eltörött a nyaka. Háromszázzal ütközött.
- Szegény fickó - sóhajtott, majd hirtelen keménységgel a hangjában azt mondta: - Bolondok ezek mind. Kedvem lenne azt mondani, hogy megérdemelte.
- De nem mondja.
- Inkább nem. Tessék, lőjön.
- Kinek drukkol?
- Én?
- A Ferrarinak, gondolom.
- Nem vagyok jó olasz. A Sennát szeretem. Ahogy néz. Rám néz a fényképekről. A többi nem is érdekel.
- Ő indul az élről holnap.
- Akkor győzni fog. És mégis mindig szomorú.
- Mint maga?
- Honnan szedi, hogy szomorú vagyok? - kérdezte egyszerre ellenségesen, és szinte mellbe bökött a puskatussal.
- Honnan szedi, hogy célba akarok lőni?
- Ha jópofának hiszi magát, nagyon téved.
- Felőlem nyugodtan bezárhatja a boltot. Nem szeretnék a szeme láttára hibázni.
A lány mintha felnevetett volna, és minden erőfeszítése ellenére gyöngédebben pislantott rám. Aztán mégis ezt mondta:
- Ezt utálom a legjobban. Kiszedni a sörétet egy megtöltött puskából. Nem maradhat így éjszakára.
- Lője ki maga.
- Én már sose lövök.
- Az arcával mi történt?
- Magának többé sose válaszolok.
Másnap, a 14. San Marinói Nagydíj hatodik körében az élen álló Ayrton Senna da Silva Williams-Renault versenygépe a célegyenes utáni Tamburello-kanyarban elhagyta a pályát, és a betonfalnak ütközött. Az űrtechnikával épített autó pilótafülkéje önmagában megmentette volna a háromszoros brazil világbajnok életét, azonban az első kerékfelfüggesztés lerepülő tartórúdjainak egyike átszakította Senna sárga sisakját, és egy valóságos dárdadöféssel egyetlen pillanat alatt végzett vele. A jóságos Watkins professzor vezényelte orvosi alakulat a földre fektette, és utolsó, reménytelen kísérletképp gégemetszést hajtott végre rajta. Ezután mentőhelikopterrel Bolognába szállították, azonban a Maggiore Kórház ügyeletes orvosa este fél hat után tíz perccel bejelentette a halál beálltát.
Hogyne kelne el egy ilyen nap után egy utolsó séta. A piazzán csönd van, de már messziről látom, hogy egy bódéban még mindig ég lámpa: a kísértetiesen rózsaszín háttér előtt hurkapálcikákon táncolnak a rémecskék. A kocsi előtti kopár, füves, kavicsos placcra csak egy hosszú árnyék vetül.
Ugyanúgy lépek a lány elé, mint az előző este, lassan, zsebre dugott kézzel.
Látom, a szeme sarkából figyeli közeledtemet, de amint megállok előtte, tüntetően elnéz a fejem fölött. Végül előhúzom a jobb kezemet, és a sorba fekvő három puska agyán végigfuttatom az ujjaimat, mint aki alig képes ellenállni a kísértésnek.
- Lő vagy nem lő? - kérdezi fojtott, erőszakosságot mímelő hangon.
- Lövök - mondom én.
- Tízezer.
Mint egy bűvész, szinte a semmiből eléje hullajtom a gyűrött kék bankót. Nem teszi el, hanem kapkodó mozdulatokkal tölt.
Az első lövés telibe trafálja a legnagyobb pezsgősüveg alatti első pálcikát. A második nagyot koppan a bádogon. A harmadik megint talál, és a negyedik is. Az utolsó lövésre nincs is szükség, a pezsgő az enyém.
- Nyert - mondja a lány, és mielőtt a kis létrán felmászna az üvegért, megint a füle mögé tűri a haját.
- Senna helyett.
Egy pillanatra megállt a mozdulatban, de aztán lekászálódik a lépcsőről, és elém állítja a három literes, poros palackot.
- Remélem, megbocsátja minden vétkemet, és iszik velem egy pohárral ennek a napnak az emlékére.
Mintha könny futná be a szemét, de egy-két gyors pislogással ura lesz a helyzetnek. Csak sóhajt egyet.
- Vannak ilyen napok is, el kell fogadni.
- Igaza van - felelem. Kibontom a sztaniolt, letekerem a kis fémkosárkát a dugóról, és óvatos pukkanással kinyitom az üveget. A hab épp csak kibuggyan a száján. Meglepetésemre valahonnan a pult alól kétes tisztaságú vizespoharakat kap elő, a kisebbiket magánál tartja, a másikat elém tolja.
Töltök. Amikor emelem a poharat, ő szólal meg.
- Maga csak ne szónokoljon itt. Akik meghaltak, azoknak, úgy látszik, meg kellett halniuk. Mi meg élünk tovább. Mit bámul? Ennyi. - Azzal egy szuszra felhajtotta a pezsgőjét.
Én is kortyoltam, s közben lestem. De nem történt semmi. Elrakta a poharát, az üveget tíz centivel odább tolta, felém. Aztán mégis mondott még valamit.
- Ha pedig azt képzelte, hogy ma este majd megtudja, mitől van forradás az arcomon, rettenetesen nagyot tévedett. Köszönöm a pezsgőt. Arrivederci.
Mindeközben már a világ valamennyi tévéhíradójában és újság-különkiadásában a legelső hír azt harsogta, mi történt (velünk) Imolában.

Thomas Mann üvöltése

Az öreg író akkor mesélte el ezt nekem, amikor a halálos ágya mellett meglátogattam (az ágy akkor még nem érett halálos ággyá, de másfél évvel később minden reménykedés ellenére mégis azzá lett), kinyújtotta a kezét, az a gyanúm, gyönge karjával magához akart húzni, tán hogy súgjon valamit, esetleg (és ebbe azért beleborzongok, főképp mert nem történt meg) megcsókoljon, amikor leverte az ágy melletti polcocskán álló vizespoharat, egyenesen az ölembe - csók és megsúgott titok helyett úgy néztem ki, mint aki öszszevizelte magát.
- Harminchétben túl voltam már a Vernéken, Jókaikon, Vaszary Gáborokon, így aztán szegény anyám, aki egy nagyon komoly érzésű kékharisnya volt, valóban kék és egy csöppet sem lila, aki legutóbb kicsalt lázas megbetegedésem alkalmával Kosztolányi-novelláskötetet nyomott a kezembe, mondván attól majd meggyógyulok, egy nap közölte, visz magával a felolvasásra. Tizenkét éves voltam. Speciel, a felolvasásokért, és egyáltalán semmi olyasmiért nem rajongtam, ahol szépen kellett ülni, figyelni, magyarán: jól viselkedni. Tíz percig ment, tovább nem. Szegény anyám tudta ezt jól, de bizonyára úgy gondolkodott, ez nem mehet a világ végezetéig, hogy a drágalátos fiacskája sajtkukac módjára ficereg-mocorog, szoknia kell a rendet, és miképp szokná máshogy, mint hogy azért is olyan helyekre cipeli el, ahol tilos ficeregni-mocorogni. A világ legnagyobb írója, áradozott szegény anyám, Nobel-díjas, meglásd, ezt fogod mesélni még nagypapa korodban is, hogy ott voltál, amikor ő olvasott fel nálunk. Ez a "nálunk" kicsit túlzás; jó, Thomas Mann felolvasott Budapesten. Az első sorba szólt a jegyünk, igaz a jobb szélére, de mivel a kis asztalka és mögötte a szék se a pulpitus közepén állt, a nagy attrakció pontosan velünk szemben történt. Annyit érzékeltem, hogy bejött egy magas, szikár, bajuszos bácsi, épp csak meghajtotta magát, aztán leült, és elkezdett olvasni. Németül.
Ez igen! Kár, hogy nálunk akkoriban a francia ment. Mert hogy a mienk, köztudomású (de hol itt a "köz", különben is kinek mi köze hozzá?), nem épp német-barát família. No persze, Mann úr (szegény anyám képes volt rendre így emlegetni) épp csak véletlenül volt német, sokkal inkább európai, köztünk, fehérek között. Néha felvillanyoz a tudat, ezek szerint (Thomas Mannra oda se hederítve) egy teremben ültem József Attilával; érdekes, az sose izgatott, hogy egy városban éltem vele, csak ez a terem, a teremtésit... Szóval Mann úr olvasott, hosszabban, mint tíz perc, és nekem elindultak a hangyák a fenekemben. Jött a mocorgás. A helyzetváltoztatás. A székrecsegtetés. Aztán minden pillanatban eszembe jutott valami. Amit azonnal meg kellett kérdezzek szegény anyámtól, különben elfelejtettem volna. Tudásszomjam félelmetes méreteket öltött. Vajon hányas lába lehet az író bácsinak? Ugyan már, kis burkusom... A kannibálok meg is fűszerezik az embereket, mielőtt megeszik őket? Légy szíves, most már... Ugye, azért egyszer az Angol Parkba is kimegyünk? Ha most nem maradsz azonnal nyugton... Szegény anyám a foga között sziszegett, de feltűnt, hogy olvasás közben, ha néha felpislantott, Mann úr is biztos célpontként talált meg a tekintetével. Álltam ezt a tekintetet, szinte ő jött zavarba, egyszer tévesztett is. A zsebemben kotorászva találtam rá kis körömcsipeszemre, ami abból a bőrtokos készletből való, amit keresztanyámtól kaptam ajándékba a születésnapomra, mondván, egy ekkora fiatalember már maga ápolja a pracliját. Ha így kell lennie, hát legyen, adtam meg magam hirtelen a sorsnak, és a hatalmas, pisszenés nélküli terem pillanatnyi csöndjét szétdúlva, erőteljes mozdulattal nyestem egyet a bal hüvelykujjam körméből. Két egymáshoz vert acélrúd sem adhatott volna élesebb hangot. Szegény anyám felém kapott, de én, pontosan érzékelve, honnan érkezik a súlyosabb pillantás, nem rá, hanem felfelé, Mann úrra néztem. A szemünk ismét találkozott, az övé nyilvánvalóan elkerekedett. Mintha a bajusza csücske is megrebbent volna. És a következő pillanatban vízért nyúlt, de elvétette, illetve, mintha elvétette volna, mert máig meg vagyok győződve róla, hogy szánt szándékkal tette, a poharat meglökte, és ahogy eközben emelte is, egyetlen, jól irányzott mozdulattal fentről rám öntötte a vizet. Ugyanakkor felkiáltott: Oh, du meine...
Az öreg író ekkor kuncogni kezdett, de a kuncogása köhögésbe, majd krákogásba torkollott, és hosszan, kegyetlenül köhögött és zihált, hallgatni is iszonytató volt. A roham végeztével visszahanyatlott a párnákra, végül nagy sokára újból megszólalt.
- Ha kérdeznek, azt szoktam mondogatni, engem Thomas Mann keresztelt, ezért lettem író. Ahogy önkéntelenül is kimondta, "Du meine..." - te az enyém.
Lehet, a mai locsolással ezt adtam tovább neked - tette még hozzá, én pedig magam elé, a vízfolttól sötétlő nadrágomra meredtem, mintha (akár a jósok a kávézaccból) e foltból kellene kisilabizálnom a jövendőt, amíg meg nem szárad.