(Hevér Dániel: Valami madarak)

A Kertész Zsanett forgatókönyvéből készült film klasszikus mintákat követ, Béla vissza szeretné nyerni saját életét, és a passzív ellenállástól a hivatalos megoldásokig terjedő saját eszköztárával harcol a méltóságáért. Akár egy tipikus hollywoodi sztori is kibontakozhatna az ötletből, az elbeszélés azonban jóval finomabb és pontosabb annál. (Egyedül éppen a kulcsmozzanat, a gyámság alá helyezés valóságalapja megkérdőjelezhető). A szerzők minduntalan ellépnek a közhelyek, a konvenciók elől, ügyesen rátalálnak a hiteles érzelmi építkezés útjára.

(Ken Loach: A mi kocsmánk)

Ken Loach és a kilencvenes évek közepe óta állandó forgatókönyvírója, Paul Laverty hatásának titka, hogy képesek elhitetni a nézőkkel, hogy létezik emberi szolidaritás. Időnként talán még szeretet is. Loach a mindenkori szegények, munkások és munkanélküliek, nők és bevándorlók a megélhetésért, emberi méltóságért vívott küzdelmeit önti drámai formába. A mi kocsmánkban a kisvárosi szegények menekültekkel szembeni szociális alapú félelmeit, irigységét és nacionalista előítéleteit járja körbe.

(Tóth Barnabás: Mesterjátszma)

Pedig nemes anyagból fogant e film, Stefan Zweig méltán híres Sakknovellájából, amelyet többször megfilmesítettek, legutóbb éppen két éve mutattak be egy német verziót. A Mesterjátszma egyedüli értékelhető részletei a novellából származnak, minden hozzátoldás lapos és hamis, röhejesen felszínes és bombasztikusan zsánerfilmes. A Sakknovella két eredeti főhősének adaptációi a Mesterjátszma legérdekesebb karakterei, övék az igazi dráma, és a legjobb színészi alakítások is a két sakkmesterhez kötődnek.

(Szeleczki Rozália: Cicaverzum)

A romantikus komédia első hazai nagy áttörését, a Csak szex és más semmit jegyző Goda Krisztina sem tudta megvetni a lábát más, akciódúsabb zsánerekben. Nyomdokában női rendezők új raja próbálta ki magát első nagyjátékfilmként a romantikus komédia műfajában, Nagypál Orsolya (Nyitva), Grosan Cristina (A legjobb dolgokon bőgni kell), Lakos Nóra (Hab) – s most Szeleczki Rozália a Cicaverzumban szintén e zsánerrel debütált. Aminek azért örülhetünk, mert a női rendezők és forgatókönyvírók a magyar mozifilmben még mindig elnyomott női hangokat erősíthetik fel.

(Buvári Tamás: A másik érintése)

Bármennyire megindító is apa és fia közös utazása, az egymásra csodálkozás, a titkok nyomán felszabaduló indulat, Buvári forgatókönyvíróként és rendezőként sem tudta kibontani a témájában rejlő lehetőségeket. A színészek közül kiemelkedik Orbán Levente alakítása, akinek beesett arcára kiülnek az apa belső vívódásai, a nyomasztó titkok, a többi színész azonban – részben szerep híján – nem tud felnőni az alakításához. Cservák Zoltán számára túl nagy teher a frusztrált, alkoholista anyjával vívódó, az apjával kölcsönös távolságtartásban élő kamasz karaktere.

(Brandon Cronenberg: Végtelen víztükör)

Brandon Cronenberg, a nagy kanadai rendező, David Cronenberg fia apjához méltó bátorsággal szállt alá a testi létezés és a tudatalatti pokoli bugyraiba, miközben a Doppelgänger alakjának romantikából megörökölt filozófiai kérdéseit feszegeti. Meddig én az én? Honnan tudhatom, hogy én én vagyok, és nem a hasonmásom? S valóban én élek tovább, és nem a velem kinézetre, gondolkodásra, emlékekre tökéletesen identikus másik? S mit számít, hogy én nem haltam meg, ha mégis én haltam meg? A Végtelen víztükör a kortárs technológia nyomán valós fenyegetést jelentős hasonmás filozofikus kérdései mellett a bűnről és bűnhődésről is elmélkedik.

(6. Budapesti Klasszikus Film Maraton, 2023. szeptember 12–17.)

A magyar filmek illő módon jelentékeny számban alakítják a programot, ám még fontosabb a külföldön karriert csináló magyar származású filmesek alkotásainak bemutatása. A téma a kezdetektől kiemelt hangsúlyt kapott a filmmaraton programjában, évről évre felvonulnak azok, akiket a filmtörténeti visszaemlékezésekben minduntalan büszkén emlegetünk. Az idén a brit filmben alkotó magyarok alkották az egyik fő témakört, a három Korda fivér, valamint Pressburger Imre előtt egyaránt tisztelgett a Film Maraton.

(Koreeda Hirokazu: Szörnyeteg)

Koreeda Hirokazu, a kortárs japán film egyik legjelentősebb rendezője, a szülő-gyerek kapcsolatok érzékeny kameratollú szerzője ismét megindító történetet mesélt a veszteségektől, elhanyagolástól és abuzálástól szenvedő gyermekekről. Koreeda, aki a Szörnyeteg című filmjével nem először szerepelt a cannes-i versenyben (2018-ban a Bolti tolvajokkal el is hozta az Arany Pálmát), ezúttal kivételesen nem saját, hanem egy profi forgatókönyvíró könyvéből dolgozott. Az idegen toll nem érződik cselekményen, a rendező saját témái mély pszichológiai és dramaturgiai érzékkel bontakoznak ki a filmben: az elszenvedett fájdalmak dacára megélt szeretet, a gyerekek közti barátság és megértés, amellyel ellen tudnak állni a külvilágból érkező rossznak.

Alice Diop: Saint Omer

Diop stílusában klasszikusan, sallangmentesen dolgozta fel a valóságban megesett tragikus történetet. Nyugodt tempóban vezet végig a tárgyalás folyamatán, időnként bele is veszünk, ununk a végtelen hosszú vallomásokba, melyeket nem színesítenek a tárgyalótermi szereplők, ügyész, ügyvéd, bíró drámai összecsapásai. A hősök statikus féltávoli, gyakran frontális, szimmetrikus képekben állnak, és tagoltan beszélnek múltjukról. A világítás tiszta fénnyel ragyog be mindent, a szövetek, az arcok textúrája szinte tapintható.

Christopher Nolan: Oppenheimer

Bár lelkes kritikusai mesterművének tartják, az Oppenheimer Nolan egyik legkevésbé eredeti alkotása. Nyoma sincs benne a Memento csavaros időkezelésének, az Eredet álom és valóság közötti ugrálásának, A sötét lovag szorongatóan éjfekete Batman-olvasatának. Nolant rabul ejtette Oppenheimer alakja, akinek életén keresztül a modern tudományról és kultúráról, a huszadik századi amerikai politikáról, a hatalom természetrajzáról, az emberiség elpusztításának kézzelfogható veszélyéről egyszerre próbált magvasat szólni.

(Charlotte Wells: Volt egyszer egy nyár. Elérhető a mozikban és a Cinego oldalon.)

Szép történet, csettinthetnénk elégedetten, óvatosan, diszkréten bontakozik ki egy szülő-gyerek kapcsolat sokféle szálból egybeszőtt szövete, ám nincs egészen így, a történetben rejlő finom emberi dráma csak ígéret maradt. A Volt egyszer egy nyárra ráfért volna egy jó dramaturg-vágó, hogy segítsen megtalálni a szerencsésebb ritmust, a helyesebb arányt a múlt és jelen, a sejtetések és megmutatások között. A film első harmadából hiányzik a feszültség, nem látszik még a belső konfliktus, amely, ugyan csak apránként és töredékesen, de később kibontakozik az elbeszélésben.

(Saela Davis – Anna Rose Holmer: Isten teremtményei. Forgalmazó: HBO Max)

A Saela Davis és Anna Rose Holmer rendezőpáros első közös nagyjátékfilmje, melyet a tavalyi cannes-i filmfesztiválon mutattak be, fajsúlyos, de beváltatlan ígéret marad. Kudarca abból ered, hogy egyszerre próbál klasszikus tragédiát teremteni és kortárs forgatókönyvírói recepteket követni. Áthatolhatatlan titkok övezik a múltat, az alkoholista zombivá vált nagyapa, a háttérbe húzódó, erőtlen apa és a becsvágyó fiú régre nyúló emberi viszonyait, ugyanakkor unos-untalan leleplezi önmaga terveit és céljait az elbeszélőpáros, mintha nem bíznának nézőjük türelmében és képzeletében. 

(Szabó Mátyás: Látom, amit látsz)

Ábel és Vera egyaránt szenvedélyes megfigyelők, a nézésbe menekülnek a nyomasztó külvilág elől. A fiút munkája miatt tréningezik a figyelmes nézésre, míg Vera saját analóg fényképein keresztül szemléli a megörökített pillanatokba sűrűsödő titkokat. A hosszas szemlélődés akár rendezői ars poeticaként is értelmezhető: a Látom, amit látsz a kortárs film gyors vágású, kézikamerás stílusával szemben fixekben, lassú svenkekben fogalmaz és nyugodt tempóban épül fel. Szabó Mátyás és Törőcsik Ambrus látványtervező a múltból itt ragadt, időtlen világot teremtett, a jelen társadalmi-politikai valósága nem szüremlik be a történetbe, mely a mobiltelefont leszámítva akár a nyolcvanas években is játszódhatna.

(Claire Denis: Szerelemmel, szenvedéllyel; Dominik Moll: Akkor éjjel)

A mai francia film legmagasabban jegyzett alkotásai egyaránt feledhetőek, de legalább a feminista és posztkolonialista üzenet kipipálva. Ha lehetne cserélni, inkább az új hullám legendáit, Truffaut-t, Godard-t, Resnais-t nézném helyettük a mozikban.

(Carlota Pereda: Röfi)

A plakát többet ígér annál, amit a film meg tud adni a nézőnek, brutálisabb horrort sejtet, mint ami a Röfiben kibomlik. Annyiban nem vezet félre minket, hogy sorra hullanak az emberek, állatok, és ömlik a vér, ám Carlota Pereda író-rendező inkább diszkréten sejtet, mintsem brutálisan sokkol a kegyetlenségek látványával. A spanyol elsőfilmes a kamaszok közötti, a családon belüli és a kisvárosi emberi viszonyok kritikáját helyezi előtérbe a rémület spektákulumával szemben, ugyanakkor a thrillerhősök és -fordulatok nyomása alatt csírájában porlad szét a mű eredetisége.

(Püsök Botond: Túl közel. Forgalmazó: RTL +)

Püsök Botond kényes témát választott dokumentumfilmje tárgyául, de egy pillanatig sem élt vissza szereplői kiszolgáltatott helyzetével. A film képei arról tanúskodnak, hogy mély bizalmat épített ki a családdal, akik páratlanul bátrak voltak a kamera elé állni traumájukkal. Püsök együttérzéssel volt jelen, tapintatosan figyelt, őszintén érdeklődött, beszélgetett. Bacskai Brigitta vágóval találóan választottak jeleneteket, képeket, melyek lényegre törően mutatják meg a traumával vívott családi küzdelmet.

(Ari Aster: Amitől félünk)

A Beau-t átjáró szorongásnak mélyre nyúlnak a gyökerei, egészen a születéséig, és forrása nem más, mint az anyja. A film nyitánya az anyaméhben játszódik, egy rózsaszín gomolyban, amelybe a külvilág rettenetes robajai törnek be – az Amitől félünk egyébként mindvégig igazi horrorhoz méltó kreatív hanghatásokkal játszik az idegeinken –, fények villannak fel, sikolyok hallatszanak, majd az anya kétségbeesett vádló szavai egy férfihoz. A születés traumájára az egyedülálló anya gyermekeként felnövés iszonyata következik.

(Lotfy Nathan: Harka – tunéziai film. Forgalmazó: HBO MAX)

A cím, harka, a Földközi-tengeren át Európába irányuló migrációt jelölő kifejezés az arab szlengben – ez milliók álma Afrikában, közöttük a főhősé, Alié. Számtalan sorstársa közül e dráma hősévé hajlíthatatlan jelleme avatja a fiatalembert, Ali nem tűri a megaláztatásokat, nem bírja a leszegett fejű beletörődést a változtathatatlanba, akár önmagát is feláldozza, hogy megtörje a társadalmi igazságtalanságokat övező hallgatást.

(Jerzy Skolimowski: Iá)

Skolimowski, az 1960-as évek lengyel új hullámának egykori fenegyereke nyolcvannégy évesen az IÁ-val visszatért a modern filmművészet virágkorához inspirációért. Bresson számára az állat az emberi bűnök szemtanújaként keresztény szimbólum. Skolimowski poszthumanista korszakban fogant filmje már magának a szamárnak és általában az élőlényeknek ember által okozott szenvedéséről beszél.