Fáy Miklós

(Ildar Abdrazakov hangversenye – Magyar Állami Operaház, október 30.)

Abdrazakov nem a felmelegedésről beszélt, hanem mindenféle, többnyire fájdalmasan édes szerelmes dologról. A jelenség csodálatos, mint valami regényhős, szakáll, barna haj, a szmoking, amely majd szétreped a hatalmas mellkason, és maga a mellkas, amely nemcsak szemre nagy, de rengeteg levegő fér bele, meglepően hosszan tartott hangokkal tud lezárni egy-egy frázist, anélkül, hogy az egész nevetségessé válna. Az a helyzethez egyáltalán nem illő gondolatom támadt, hogy jó lenne megversenyeztetni Abdrazakovot és a fénykorát élő Kováts Kolost, melyikük tud hamarabb pejslivel felfújni egy gumimatracot.

Tovább

(Cherubini: Médeia – a Metropolitan Opera előadása a Müpában, október 22.)

Ami a környezetet illeti: Carlo Rizzi karmester egyre jobban hasonlít a fénykorát túlélő Diego Maradonára, de ő még remélhetőleg a fénykora előtt van. Több-kevésbé rejtély Rizzi világhíre és világsikere, nem esik szét a keze alatt a zenekar, de ezzel körülbelül az összes erényét el is mondtam. A Médea ennél lehetne érdekesebb zene is, legalább a nyitány alatt.

Tovább

(Simon Keenlyside dalestje – Eiffel Műhelyház, október 16.)

Nyilván őrültség, kultúrtékozlás, a kísérő Malcolm Martineau, és már ő annyira közismert lény, annyi énekessel dolgozott együtt Schwarzkopftól Terfelig és Keenlyside-ig, hogy erre meg kellett volna telnie bármelyik nagy koncertteremnek. Ehelyett lett az embernek egy csalóka érzése, hogy mennyire különös városban élünk, ki kell buszozni Kőbányára, és a sötét utcákon haladva bemenni egy csarnokba, azt mondani, hogy Zeusz küldött, és akkor szűk, családi körben meghallgathatjuk a világ egyik legjelentősebb dalénekesét. 

Tovább

(Plácido Domingo zarzuela-estje – Müpa, október 9.)

Még mindig és már megint, hiszen az nemigen érdekel senkit, hogy Domingo jól énekel, de ha gikszerezik, akkor hír lesz a szaklapokban, ha a zenekar nem áll föl a tiszteletére, az már szaklapokon kívül is megérdemel néhány sort. Mintha a világ azt akarná megbosszulni, hogy annyira tetszett neki ez a hang évtizedeken át. Megmutatjuk, hogy tudunk mi kegyetlenek is lenni. Ha valaki kételkedett volna benne.

Tovább

(Jonathan Tetelman – Arias, DG, 2022)

Jonathan Tetelman esetében nem kell annyira élelmesnek lenni, megjelent első árialemeze, nagy kiadónál, ahhoz már valamit tudni kell, hogy idáig jusson az ember. Chilében született, de amerikaiak fogadták örökbe, sokáig baritonnak tanult, aztán tenor lett belőle. Szerencséje van, mert nem tenoralkat, már ha elfogadjuk, hogy tenornak lenni az élet más területén balszerencse, pici, kövérkés fazonok, magas, nőies hanggal. Ehhez képest Tetelman termetre is magas, karcsú, jóvágású, rendezők és közönség álma, nem kell élénk fantázia hozzá, hogy belelásson az ember valami karddal hadonászó hőst, aki dobhártyarepesztő magasságokkal szólítja harcba a többieket.

Tovább

(Puccini: Tosca – Magyar Állami Operaház, szeptember 24.)

Szabad-e a Toscát a szó színpadi értelmében is az Andrássy útra hozni. Persze hogy szabad. Rosszat rendezni viszont nem szabad, így aztán mégis a tilosban járunk. Nyilván nem könnyű a félmúltba helyezni a történetet, mert időnként a szöveg tiltakozik, a történet egy felvonáson át mégis templomban játszódik, Scarpia azért meghasonlott ember, mert katolikus és kéjvágyó egyszerre. Ezt azért nehéz átformálni arra, hogy viselkedését nem tudja a szocialista erkölccsel összeegyeztetni, és ettől készül ki idegileg, vagy hogy a Te Deum alatt a Kommunista Kiáltványból énekel részleteket, de a Tosca alapvetően mégsem politikai dráma, ha van benne szerelem és perverzió, akkor megállhat így is a lábán. Ha nincs, akkor valószínűleg az időnket pocsékoljuk.

Tovább

(Pavarotti: Greatest Hits, Decca)

Tényleg körbeölelt? Nem is tudom. Akkor, az Erkel Színházban nem az volt az alapélmény, hogy körbeölel, hanem hogy tényleg ő ül ott a testesek Bohéméletében. Kincses Veronika és Sólyom-Nagy Sándor, igazából csak ők voltak testesek, és semennyire sem volt zavaró, tudta az ember, hogy ez egy opera, nem dokumentumfilm a párizsi szegény művészekről. Felment a függöny, és Pavarotti ott ült a színpadon, gondolom, saját jelmezben, mert menőbb volt az inge, mint bárkinek a nézőtéren, és megszólalt, és nem a körbeölelés volt az alapélmény, hanem az, hogy: ez igaz.

Tovább

(Bach-kép-más-képp – Magyar Zene Háza, szeptember 9.)

A helyszín a Magyar Zene Háza, végre eljut az ember az akusztikailag gyanús koncertterembe. Gyanús, mert üveg a fala, és az ilyen kemény rezonáns felületről a legendásan rossz akusztikájú Márványterem ködlik föl, ami most mégis mennyire hiányzik. De épp ez az új helyszín kiválthatja, itt lehet pici koncerteket, furcsa koncerteket adni, épp olyanokat, mint ez. Rozmán Lajos Bachot játszik C-klarinéton.

Tovább

(Kurtág: Kafka-Fragmente – Harmonia Mundi, 2022)

Hallgatom így is, úgy is, egyben, elejétől a végéig, és darabokban, tetszőleges sorrendben, szorongva és csodálva, kételkedve és meggyőzve. Kurtág, aki saját maga szerint „nem a szavak embere”, valójában persze nagyon is a szavak embere, azért bánik velük fukarul, de közben úgy válogatja össze őket, a más szavait, hogy azok az ő művéhez is kulcsot adjanak. Hogy az ember azt érezze: érti ezt a zenét.

Tovább

(Schubert: Symphonies Nos 8 & 9 – Pentatone, 2022)

Vannak talán mindannyiunknak szép emlékeink a belga kontratenorról, és nem is énekes korából, vezényelt a Müpában Bach-passiót, készültek Mozart-lemezei, de Jacobs akkor igazán szép élmény, ha vannak énekesei is. Jól választja ki őket, tudja, ki mire képes, és úgy kíséri őket, mint aki maga is megszenvedte a túltengő karmesterek zsarnokságát. Mint aki tudja, hogy az énekes nemcsak mennybe tud szállni, de a pocsolyába is verheti az orrát, a közönség a legritkább esetben teszi felelőssé egy sikertelen produkció miatt a kíséretet, mindig az énekes viszi el a balhét. Mintha Jacobs a karmesteri karrierjét ennek a célnak szentelte volna, megadni az énekesnek, ami neki jár, minimalizálni a kockázatot, hadd repüljön a dalnak könnyű szárnyán, akinek szárnya van.

Tovább

(Tenorissimo – Magyar Állami Operaház, augusztus 19.)

Tovább

(Verdi: Attila – Margitszigeti Szabadtéri Színház, augusztus 14.)

Nem tudom, volt-e idő, amikor az Attila olyan opera volt, amelynek szereplőiben a közönség tagjai magukra ismerhettek, de ha volt, mára elmúlt. Nem te ölöd meg, hanem én – ilyen alapon ma már nem szokás összeveszni. Talán ez a teljes korszerűtlenség az oka, hogy most annyira otthon érzi magát az ember a margitszigeti előadás nézőterén. Nekünk szól, de nem rólunk, egyrészt a Szabadtéri Színház követi a saját hagyományait, és újra eljátssza azt a darabot, amely hiába Verdi, nem tudott az operaház falai közé becsusszanni, másrészt mi magunk is fölvesszük ezt a nyári, ernyedett állapotunkat.

 

Tovább

Mi is a titok? Van egy ember, aki olyan nagyon nem tud gitározni, de azért gitározik, olyan nagyon nem tud énekelni, de énekel, és szinte egyetlen színpadi-pódiumi eszköze az, hogy zavartan pislog. Áll, elég szerencsétlenül, de közben persze helyes fiú, szép középkorú ember, és most érzem igazán, hogy bárcsak láthattuk volna öregembernek is. Mert nyilván ez a titka: ha olyanok volnánk, mint Cseh Tamás, akkor békében élhetnénk magunkkal. Vagyunk, akik vagyunk. Pillogunk a reflektorfényben, de a helyünk megálljuk.

Tovább

(Verdi: Aida – Arena di Verona, július 28.)

Az ilyen típusú humoroknak már befellegzett. Sőt, a nem humoros változatoknak is, Anna Netrebko elég szépen kapott az önbarnító folyadékokért. Igaz, hogy az egész nyári évadból ő csak három előadást énekelt, de mintha ő volna az értelmi szerzője a húsz évvel ezelőtti rendezésnek, osztják rendesen. Ebből azért sejti az ember, hogy a környezete nem kifejezetten rokonszenvező, bár a rajongók megpróbálnak az első belépésekor egy nyíltszíni tapsot kiprovokálni, de csak pisszegésig sikerül eljutniuk. Ehhez képest Netrebko úgy énekel, mint az álom. Egy idő után már nemcsak ehhez képest, hanem általában is, a harmadik felvonásbeli áriát olyan szépen, érzékenyen, finoman és biztos torokkal énekli, ahogy csak a legnagyobbak.

 

Tovább

(Ella Fitzgerald At The Hollywood Bowl – Verve, 2022)

De várjunk csak. Ez koncertfelvétel, nem a klasszikus Fitzgerald-változat az Irving Berlin Songbookból. A hangszerelés mintha ugyanaz volna, de van közönség, lelkes is, frissebb, élőbb, közvetlenebb az élmény. Mi ez? Ráadásul új lemez, júniusban jelent meg.

Tovább

Túl későn kezdtem a Melis-tiszteletet, rengeteg nagy szerepében nem láttam már, nem tetszett eleinte a hang nazális színezete, ami csak erősödött az évek során, és nehezen jöttem rá, hogy Melis az éneklésen túl kezdődik. Nem mintha nem dolgozott volna meg az éneklésért magáért is, ahogy átvette a Svéd Sándor-szerepkört, és vele mindazt, ami eltanulható volt Svédtől, de Melisben volt még egy csavar: nem tűnt föl, hogy ez mennyire nagy dolog.

Tovább

(Puccini: Tosca – Margitszigeti Szabadtéri Színház, június 10.)

Mintha elhatároztuk volna, hogy amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten, ti eljátsszátok, hogy operaénekesek vagytok, mi eljátsszuk, hogy közönség vagyunk. Nem nagy igyekezettel alakítjuk a szerepünket, aki előttem ült, az végig a telefonját nézegette, aki mellettem volt, az nemcsak nézegette, de föl is vette, aki mögöttem, az pedig a második szünet kezdetekor kiosztott egy nagy pofont a mögötte ülőnek, nyilván zavarta a koncentrálásban.

Tovább

(Verdi: Az álarcosbál – Magyar Állami Operaház, július 2.)

Fabio Ceresa úgy rendezte az operát, ahogy nem kellene, ötletszerűen. Ha azt mondják, egy bizonyos növényt keressen éjszaka Amelia a keresztúton, akkor mi más lehetne a növény, mint mák, mi más lehetne az elhagyatott mező, mint ópiumbarlang. Verdi kibírja, de a második felvonás bővülése, vagyis hogy áriából indulunk, kettősben folytatjuk, kórussal zárjuk, így jutunk el magánytól boldogságig, boldogságtól végzetig, az ebben a rendezésben elhal, hiszen már az ária alatt is ott téblábolnak mindenféle lények a szoprán körül.

Tovább

(Baráth Emőke és az Europa Galante koncertje – Müpa, június 28.)

Próbálok nem igazságtalan lenni, de Baráth Emőke a legfényesebb csillagokkal ragyog versenyt, ha Händelt énekel. Most épp nem ragyog versenyt, virtuóz, de nem annyira, nem olyan fürge a hang, nem annyira lélegzetelállító a virtuozitás, olyan, de mégsem egészen olyan. Túlságosan gazdagok vagyunk, az lehet, de emiatt nehezen tudja az ember beérni a másolattal meg a hasonlóval. Az egész előadás rokonszenves meg érdekes, meg tetszik a díszítések mennyisége és mértéke, csak azt az ámulatot nem érzem, hogy nahát, mire képes valaki a puszta hangjával.

Tovább

(Wagner: Az istenek alkonya – Müpa, június 19.)

Nekem sajnos nem tetszik. Nem is ez a baj, hanem a tovább élést nem látom. Az idők során egyszer megújították már a rendezést, de mintha az is kasztráció jelleggel történt volna, az itt és mostból lett valami általános háttér, hegyek, völgyek, városok, eső. Mintha a megújítás arra akarná rávenni a nézőt, hogy ne is nézzen, inkább hallgasson, ne világválságra érkezzen, hanem operába.

Akkor miért nem operát kapunk?

Tovább
Élet és Irodalom 2024