Csocsó hal meg utoljára
Ez így persze csak dobálózás a szavakkal, Anthony Minghella rendezése többfelé is megy, például Bécsben is ez a Pillangókisasszony, ha jól tudom, Asmik Grigorian talán egy hónapja énekelte a szerepet a londoni közvetítésben, de így és együtt és ennyire felkavaróan most jött össze. Mindenki sírt? – kérdeztem a táraságtól az előadás végén, és igen, mindenki, edzett operabarátok, akiknek a szerettei hetente háromszor halnak bús halált, most szabad folyást engedtek a könnyeknek. Legfeljebb abban lehet vetélkedni, ki mikor kezd el bőgni.
Túl sok hónalj
Nem szívesen alakítom Savanyú Jóskát vagy Sznob Ferkót, de valahogy az opera közelsége hiányzik. Az az érzés, hogy az operett mégis komoly dolog. Hogy itt ez a Diana Damrau, láthattuk őt mindenféle komoly dologban, Metropolitan-világközvetítésben, és most mégis úgy van jelen, mint valami szőke operettgombóc, kipenderül, bependerül, elénekel, kiénekel, slágereket, és (legalábbis errefelé) ritkán hallható operettdalokat. A nagy repertoár részeit és elfeledett műveket, és közben ezerszer átöltözik, bár megítélésem szerint így is túl sokszor engedi látni a hónalját. Táncra perdül, forog a tengelye körül, és korrekten énekel, de mégsem látok mást, mint a kis Dianát, aki hatévesen az összegyűlt rokonok kedvéért mórikálja magát a konyhában. Ebből még énekes lesz, meglátjátok, mondják a lelkes nagybácsik, és lám, igazuk lett.
Rimszkij Rómában
Föl kell tenni a lemezt, és hallgatni, csodálatos a zenekar, a Santa Cecilia, ha szabad ezt a rövid nevet használni, és ha a hegedűszóló nem is vetélkedhet a legeslegnagyobbakkal, hiszen van ebből Ojsztrah-változat is, vagy ahogy a bostoni Joseph Silverstein játssza, az közel-Ojsztrah. Mellettük Carlo Maria Parazzoli hegedűje kicsit szúnyogdöngicse. De amíg hallgatja az ember ezt a négytételnyi zenekari áradást, hullámzást, tánclépteket, szerelmet és hajótörést, nem is csak arra csodálkozik rá, hogy mennyi itt a szín, hanem például a fagott szólóra.
A szürke egyetlen árnyalata
Nem az a baj, hogy fáj a szívem, hanem hogy unatkozom. A vízi hullák lelki élete sokkal kevésbé érdekel, mint a bűn és bűnhődés meg főleg a bűnhődni tudás, hogy vannak, vagy legalábbis az operában voltak olyan emberek, akik megszenvedték a rossz cselekedeteiket. Amitől szereti az ember Boriszt. Hogy van lelke.
Mint a kis Angel
Nagyon figyeltem Scappuccit a La rondine-közvetítésben, de semmi rémeset nem tapasztaltam, határozottan érkezett az árokba, végigvitte az énekeseket és a zenekart az előadáson. Lehet, hogy a Metben könnyű, ilyen zenekarral nem lehet hibázni, a lényeg megvan akkor is, ha gyengekezű a karmester, csak elrontani nem szabad semmit, de valahogy oda is kell kerülni. Speranza Scappucci odakerült, és nem rontott el semmit.
A Csajkovszkij gyorsétterem
Új a helyszín tehát, az Uránia mozi, a műsor címe az, hogy Szláv romantikusok, a műsorvezető Zelinka Tamás, aki tényleg évek és évtizedek óta, fáradhatatlanul és lelkesen vezeti műsort, és tényleg át is tud adni valamit a lelkesedéséből, még ha a nagy lendületnek köszönhetően olyanokat tud is mondani a jövő évi bérletről, hogy „nemcsak a közreműködők, de a műsor is gazdag és szép”. Az ember óhatatlanul arra gondol, hogy ha a közreműködők már gazdagok és szépek, akkor mi szükségük van arra, hogy még zenéljenek is az Urániában?
A kombinés gyilkos
Végül is teljesen mindegy, Netrebkóért jöttünk, és meg is kaptuk. Ha valaki nem miatta jött volna, hanem Jonas Kaufmannért, annak sajnos balszerencséje volt, az a benyomásom, hogy Kaufmanntól lassan el kell búcsúznunk, végig idegesnek és labilisnak tűnt, nemcsak színpadi lényként, de énekesként is. A címszereplő mellett még ami igazán döbbenetes volt, az a római Santa Cecilia zenekara, Antonio Pappano vezényletével. Ha valaki a művet csak az Erkel Színházban látta, talán el sem tudja képzelni, hogy ezeket a zenekari szólamokat így is lehet játszani, ennyire halkan és ennyire hangosan, ennyire gyorsan, és ennyire pontosan, hogy a nyitány nem valami zenés nyavalygás, hanem hangulatteremtő bevezető.
Csillapított fájdalom
Nem panasz, a cél el van érve, tele a terem, tele is marad, nincs elszökdösés a szünetben, pedig 11-ig tart az előadás. De attól, aki csakis és kizárólag Jaroussky miatt érkezett, szívesen megkérdezném, nem csalódott-e egy kicsit. Sokat énekel az alt, de nem annyit, hogy első helyen kelljen őt kiemelni, és Jaroussky hangja kopóban van. Felül is, alul is, felül zavaróbb, és közben az ember végig arra gondol, hogy mit is tud ez az énekes, amit egy jó formában lévő alt, úgy értem, női alt ne tudna.
Roumeo és Joulia
(Gounod: Romeo et Juliette – A Metropolitan előadásának élő közvetítése a Müpában, március 23.)
Mintha a Metropolitan utóbbi két előadása azt akarná bebizonyítani, hogy vége a tenorínséges időknek, jönnek az újak, és belelépnek a régiek lábnyomába. Bernheim ráadásul francia, így Roberto Alagna után két évtizeddel újra átélhetjük azt, hogy a főszereplő nem ropogtatja az r hangokat, hanem igazi, lágy, varázslatos raccsolást ad elő. Ennek így kell elhangoznia, fontos hangsúlyozni, hogy ez nem az a Rómeó és nem az a Júlia, hanem elmentek a francia operába.
Iluska, te barom
(Kacsóh–Heltai: János vitéz – a Budapesti Operettszínház előadása az M5 csatornán)
Tudom, hogy a János vitéz a legnehezebben színpadra állítható magyar művek közé tartozik, mert igény, az van rá, szeretet van iránta, mert az alkotók nem tudják pontosan, mihez kezdjenek vele. Mi legyen belőle, gyerekelőadás vagy felnőtteknek szóló darab, mese vagy lírai szomorújáték? Akármit csinálnak belőle, valaki csalódott lesz, de persze ez fordítva is érvényes, akármit csinálnak, valakinek biztosan tetszik. Leszámítva talán ezt a megoldást, Bozsik Yvette rendezését, de ne szaladjunk a dolgok elébe.
Sötét végzet
(Verdi: A végzet hatalma – A Metropolitan előadásának élő közvetítése a Müpában, március 9.)
Tulajdonképpen minden mellékes. Zeneileg az előadás tökéletesközeli, Kutasi Judit a rendezés mellett csak azért nem hangsúlyosabb, mert annyira jó Leonoraként Lise Davidsen. Első Verdi-szerepe a Metropolitanben, eddig Wagnert és Richard Strausst énekelt leginkább, és most a szünetben is arról beszél, hogy igen, a szerep könnyű részei most már mögötte vannak. Más énekesnek a szerep könnyű része is megszakadós, nagy magasságok kórussal, zenekarral, fújni kell, ő meg ki sem izzad, várja, hogy végre jöhessen a Pace, pace-ária.
Mozgás és koordináció
(A Fesztiválzenekar koncertje a Müpában – február 28.)
Várjon Dénes volt a szólista, vagy megint rossz helyen ültem, vagy tényleg kevés volt a hang, ami a zongorából jött, mindenesetre inkább csak láttam, mint hallottam az igyekezetet és az erőfeszítést. Másoknak jobban tetszett, mert volt ráadás is, nem az, ami logikusnak látszott, Mozart változatai ugyanerre a gyermekdalra, hanem sportszerűen és előrelátóan Mendelssohn, a Rondo capriccioso, ami viszont ráadásnak egy kicsit hosszú, egy kicsit kevéssé látványos, és mivel úgyis szünet jött, még azt sem mondhatnám, hogy jó bemelegítés lett volna a második részre.
A halál dalai
(Ferruccio Furlanetto ária és dalestje – Magyar Állami Operaház, február 25.)
Még két Rachmaninov-dal fér a koncert első részébe, és aztán tudjuk, mire várunk, az áriákra. Az Ferruccio Furlanetto igazi otthona, a nagy gesztusok, nagy pillanatok sorozata, végre gesztikulálhat a szép kezével, és szólni fog a hangja, és talán a halál is elpihenhet egy kicsit.
Tök alsó
(Csajkovszkij: Pikk dáma – Magyar Állami Operaház, február 17.)
A horror megvan, Lukács Gyöngyi a hajdani moszkvai Vénusz szerepében tényleg olyan, mintha a kedvencek temetőjéből mászott volna elő, az elzenélés megvan, Dohnányi Olivér korrektül kísér, és élénk tempókat vesz, az éneklés… Voltaképpen az is megvan. A baritonoknak már örültünk, Mester Viktória most is élmény, a két vendégművész közül csak Svetlana Aksenova nem tette egyértelművé, hogy miért pont ő a meghívott. Szépen és érdektelenül énekel, a harmadik felvonás áriájában egy ideig nem is nagyon hallani, de aztán megjön a hangja, és akkor visszatérünk az eredeti állapothoz: szép és érdektelen.
Amberson & Co.
(Maestro – The Original Soundtrack – DG, 2023)
Nem arról van szó, hogy mi volt és pontosan mi történt, hanem hogy mi filmre vihető, mi viszi előre a Bernstein-ügyet. Ma már nem kell szemérmesen hallgatni, ha Bernstein homoszexuális kapcsolatairól van szó, de mondjuk nem erőltetik a maestro alkoholizmusának bemutatását. Vagy ezeket a nehezen feldolgozható pillanatokat, amikor a karmester és a lánya ugyanazon férfi iránt lobbant lángra.
Távolban egy trubadúr
(Verdi: A trubadúr – Eiffel Műhelyház, február 2.)
Ilyen körülmények között érthető, ha A trubadúr a trubadúrnéről szól, az a fontos, amit Anna Netrebko énekel. Az első pillanattól fontos, ahogy megszólal ez a gyönyörű, sötét szopránhang, ami még őrzi a mozgékonyságát, átszól a széksorokon a terem távoli sarkáig, szerintem a ruhatárban is hallják, bár nem érdeklődtem efelől. És amikor az ember belenyugszik, hogy igen, ez Netrebko, primadonna assoluta, minden róla szól, érte és körülötte zajlik, akkor jön a negyedik felvonás áriája, kifinomultan, lassan, halálosan. Nem róla szól minden, hanem Verdiről, vagy a zenéről, vagy a halálról, a szerelemről, lényeg, hogy mindannyian érdekeltek vagyunk.
Bülbülszavú Aigul
(Bizet: Carmen – A Metropolitan előadásának élő közvetítése – Müpa, január 27.)
Itt most nem egészen ez a helyzet, a Met rendezése a helyszínt átteszi Amerikába, a torreádorból rodeósztár lesz, a szivargyárból fegyvergyár, ezért a fokozott katonai jelenlét a történetben. És itt a kis Carmen mexikóinak látszik, forrónadrág és westerncsizma, hogy miért pont érte őrülnek meg a férfiak, az nem világos. Amíg el nem kezd énekelni. Ja, az más. Akkor én is.
A második esély
(Olga Peretyatko ária- és dalestje – Magyar Állami Operaház, január 21.)
Egyelőre azonban csak Olga Peretyatko van itt, aki olyan, mintha mindent megtanult volna az éneklés körüli dolgokból, csak a lényeget nem. Jön, és arany ruhát visel, és mindent úgy csinál, ahogy a nagy énekesek, koncentrál, égre néz, jelzi, hogy elképesztő testi és szellemi teljesítményt mutat föl. Jön, és tényleg meg is tudja lassítani az időt, ahogy Donna Anna áriáját kezdi a Don Giovanniból, tényleg ura a percnek és a másodpercnek, de aztán nem derül ki, hogy ez mitől jó vagy fontos, az ária nem lesz szép, tartalmas, mély, csak hangok jönnek egymás után.
Gyöngyike drága gyermekei
(Príma Donnák: Lukács Gyöngyi – Eiffel Műhelyház, január 13.)
Most kezdődött a koncert, én félszemmel azért figyelem, merre is van az EXIT feliratú lámpa, mert Lukács Gyöngyi hangja fáradt, én meg még nem jöttem rá, hogy ez nem egy normális koncert. Aztán hamarosan megvilágosodok, előbb azért, mert a primadonna két lánya énekli el az Anyegin bevezető kettősét, aztán már teljes az operai és családi őrület.