Fáy Miklós

(Bach: János-passió – közvetítés Oxfordból, a Sheldonian Theaterből – DG Stage, április 2.) 

Nem tudom, mennyire csábító a lehetőség, hogy az ember nekiálljon különbségeket tenni, végignézni egy pályát egyetlen mű tükrében, ilyen volt, ilyen is volt, most ilyen, de valószínűleg sok értelme nem is volna. Mondjuk nagy okosan kijelenthetnénk, hogy Gardiner meglepő módon gyorsult valamennyit az idők során, lendületesebben csörgedezik a nagy nyitókórus most, mint harmincöt éve, de mi van, ha májusban majd kevésbé lendületes lesz, vagy nem csörgedezik? Az Oxfordból, a Sheldonian Theaterből közvetített előadás amúgy sem mindennapi, hiszen egyfelől nincs közönség, ami óhatatlanul is változtathat az előadáson. A tér kong, ez elbizonytalaníthatja az előadót, hogy vajon nem unalmas-e, nem lesz-e vontatott az interpretáció.

Tovább

(Händel: Brockes-passió – Alpha, 2020)

Valamikor azt hittem, hogy a Brockes-passió megjelenése átalakítja a passiópiacot. Egyrészt mégis könnyebb vele valami mást, újat mondani, mint Bachhal, másrészt legalább érti az ember, hogy Bach honnét indult, mihez vagy kihez képest a műfaj csúcsa, mitől olyan óriási. Ehhez képest szinte semmi nem történt. A Hungaroton-lemez közel húsz évvel későbbi, mint az első Brockes-album, szép nemzetközi siker volt, mindenki örült, hogy ha valakit épp ez érdekel, akkor meg tudja hallgatni. De a következő Brockes-passió lemez csak 2010-ben jelent meg.

Tovább

(Mozart: Don Giovanni – az Opernhaus Zürich előadása a színház honlapján)

Az egészet csak azért mesélem, mert a hétvégén a zürichi opera honlapján meg lehetett nézni a Don Giovannit. Nyilván nem Polgár Lászlóval hirdették volna az előadást, hiszen Nikolaus Harnoncourt vezényelt, Rodney Gilfry volt a címszereplő, és Cecilia Bartoli Donna Elvira. Kiri Te Kanawa után megint valaki, aki miatt az ember szólna Don Giovanninak, hogy figyelj, hülyeséget csinálsz, Donna Elvira volna a megfelelő nő számodra, nézd, mennyire szeret, milyen ádázul utál, tényleg kitépné a szíved, de csak azért, hogy mindig nála legyen.

Tovább

(Kate Lindsey estje a milanói Scala internetes oldalán, március 14.)   

Itt ez a Kate Lindsey, amerikai mezzo, csinos is, érdekes is, de nem hangfenomén, nem állhat ki egy klasszikus, súlyos műsorral, Eboli-áriával vagy Mahler-dalokkal – de nem is teszi. Megtalálja az érdekes előadókat, akiket a Scalában nem szoktak játszani, Zemlinsky, Korngold és Weill, és ha már Mahler, akkor Gustavné, Alma, aki egyrészt Zemlinsky-tanítvány, másrészt abba kellett hagynia a komponálást a férje kérésére.

Tovább

(Mozart-nap – a Concerto Budapest internetes koncertsorozata, március 7.)

A koncert poénja az Esz-dúr szimfónia, ami voltaképpen nagy ötlet, egy Mozart-napot nem a nagy g-mollra vagy a Jupiter szimfóniára kifuttatni, hanem az ugyanolyan színvonalú, de kevésbé ismert darabra. A poén csak azért nem ült, mert annyira szép volt előtte a zongoraverseny, hogy elkerülhetetlennek látszott a hanyatlás. A tempók továbbra is éltek, az előadásban volt némi régizenés informáltság, az nem fair, ha az ember amiatt panaszkodik, mert öt perce még jobban játszottak.

Tovább

(Heggie: Ments meg, Uram! – közvetítés az Eiffel Műhelyházból, február 27.)

Nem érzem a zenei emelt szintet, hogy jobban, zsigeribben, mélyebben lenne átélhető a történet operaként, mint könyv, film, színdarab formájában. Ennek talán nem mond ellent az operaváltozat nagy és nemzetközi sikere. Nem arról van szó, hogy mindezt nem lehet így elmondani, csak arról, hogy nem kell. Nem feltétlenül.

Tovább

Kurtág irodalmi komponista, ismeri a szavak szépségét és erejét. Adja magát a következtetés, hogy a zenéje ott kezdődik, ahol a szavak értelme véget ér, de még ez sincs egészen így. Kurtág értelmezi a mondatokat, ha benne van a jaj, akkor feljajdítja őket. Bizonyos esetekben egyszerűen interpretációs javaslatot tesz. Sokféleképpen el lehet mondani azt, hogy „virág az ember”, egyszer úgy, hogy az ember szépséges volta legyen benne, egyszer úgy, hogy a törékenysége, egyszer úgy, hogy a magánya, a haszontalansága, a világmindenség tévedése. De hogy mindez egyszerre legyen benne, ahhoz el kell ezt énekelni. Kurtág zenéjére.

Tovább

(Gyöngyösi: A Mester és Margarita – online premier, február 13.)

A Mester és Margarita ugyan nem a parasztság helyzetével bajlódik, a történet időnként mégis ellenáll, és, meglepő módon, a Jézus-vonal bírja a slágerhangot, Margarita viszont nem. Jön és elénekel valami édesen búsat, és az ember azt mondaná: na, ne vicceljél már. Pedig nem viccnek van szánva.

Tovább

(Anna Netrebko koncertje Bécsből, a Metropolitan Opera honlapján – február 6.)

Könnyen kimondaná az ember: neki mindent szabad, de épp ez a lényeg, hogy mindent neki sem szabad. Ha kicsivel több volna a hamis hang, ha csökkenne a koncentráció, a hang élesebbé válna, akkor pillanatok alatt dőlne össze minden, és a világ dicsőségéről és annak mulandóságáról kellene most elmélkednünk. Ehelyett meg az kell mondani, hogy vannak más énekesek, talán nagyobbak is Anna Netrebkónál, mégis dívában és operában mérve most épp Netrebko évtizedében élünk. És már másfél évtizede.

Tovább

(Golden Renaissance – Josquin des Préz – Decca, 2021)

A dicsőséges test helyett a CD-n a központba a dicsőséges Josquin került, hiszen a misetételek közé nemcsak az egyházi szövegekre írt motettákat illesztették, de az El grillót is, ami, akárhogy nézem is, a tücsökről szól, aki híresen jó énekes. Persze, Josquin ehhez is értett, a chansonokhoz és frottolákhoz, de… Nem tudom, talán nincs is igazán de. Ez egy CD, nem egyházi segédanyag, miért ne lehetne a zenét és a zeneszerzőt ünnepelni vele?

Tovább

(Das wohltemperierte Klavier, Warner, 2021)

Nem tudok ellenállni a rossz humornak: enged a negyvennyolcból, nem kívánja a hallgatótól, hogy ott üljön a lemezjátszója előtt órákon át, hanem válogatást kínál a Wohltemperiertes Klavier második kötetéből, tizenkét prelúdiumot és fúgát ajánl a figyelmünkbe. Ami azt illeti, lehet, hogy nem is bennünket kímél, hanem önmagát, erről a tizenkettőről van sajátos mondanivalója vagy értelmezése, miért is kellene akkor megkínlódnia a maradékkal. Ez pontosan nem derül ki, annyi bizonyos, hogy a válogatás a kötet első darabjával indul és az utolsóval zárul, ami arra utal, hogy Anderszewski szerint a CD így kerek, így teljes, ne tessék a folytatást várni, hogy aztán gondos szerkesztők a helyes sorrendbe rakják a darabokat, és az egész ötlet elenyésszen.

Tovább

Tudom azt is, mekkora igazságtalanság, ha Fischer Iván főművének a Fesztiválzenekart mondom, ahhoz túl sok esti élmény van mindannyiunk háta mögött. Mahler, hogy a legkézenfekvőbbet mondjam, de a zeneszerzői maratonok, próbatermi koncertek, operaelőadások, amelyekben a zenekar kórusként is funkcionált. Énekelt ráadások, vagy most, legutóbb a Himnusz olyanokkal, akikkel nem szoktunk Himnuszt hallgatni, nem halljuk egyébként sem a hangjukat, de most igen. Értsük már végre meg: nem csak győztesekből áll az ország és a társadalom. És ha megértjük, akkor paradox módon mégis győztesekből áll az ország és a társadalom.

Tovább

(Renée Fleming-hét a Metropoltan Opera közvetítéseiben)

Az egész most azért érdekes, mert Flemingnek végül is igaza volt, a Metropolitan bezárt, és ha valamikor kinyit, már nem valószínű, hogy ő lesz a nyitó előadás sztárja. Másfelől meg most is a Metropolitan sztárja, a színház videoközvetítése most épp Fleming-hetet tart, minden este egy másik főszereplése nézhető ingyenesen a metropolitan.org oldalon. Az 1998-as Figaro házasságával kezdtek, ami nagyon-nagyon közel volt (van) a tökéletes szereposztáshoz.

Tovább

A Beethoven-év lepergett. A legfőbb tanulsága pedig az, hogy az évfordulóktól semmi nem változik, de azért az ember megnézi a naptárt: milyen év van most? Nahát, Saint-Saëns. Száz éve halt meg, és épp Beethoven születésnapján (amennyire az utóbbit meg lehet tippelni). Elképesztő zenei tehetség, háromévesen már komponál, tizenegy évesen már Beethovent és Mozartot játszik nyilvánosan, zongoraversenyeket, saját kadenciákkal. És aztán?

Tovább

(Mozart: Die Zauberflöte – Decca, 2020)

Hogyan lehet ilyen szereposztással ennyire rossz lemezt készíteni? A stílus szanaszét van, Gruberova fenomenális, mintha azt kérdezné éneklés közben: ennyi az egész? Nem lehetne még egy-két hanggal magasabban is megpróbálni? Kiri áriázik, szépen, de kissé beleszorulva az operaéneklés keretei közé. Ehhez jön Peter Hofmann, aki egészen ijesztően nyers és primitív, a hangi kifejezése az semleges és a brutális között váltakozik, a hangszín maga fémes és erőszakos, torokból szól az ének, mintha Tamino a tüdejét köpné ki, csak hogy csatlakozhasson a kiválasztottakhoz. Szép tőle az igyekezet, de a kiválasztottakhoz csak kiválasztottak csatlakozhatnak, köszönjük az érdeklődést, de ez a lemez arról szól, hogy hercegem, ez sajnos nem jött össze.

Tovább

(Puccini: Tosca – a Metropolitan 1978-as előadásának közvetítése december 6-án)

Verrett pedig igazi díva, azt is játssza, elegáns, nemes, és az idegvégződései majdnem annyira állnak ki a bőréből, mint a nyaki erei, ha nagyon belemelegedik a szerelmetes párbeszédbe. De igyekeznie is kell, Luciano Pavarotti a partnere, ha hagyja, akkor Cavaradossi lesz az opera címe, és nem Tosca. Ha nem hagyja, akkor is.

Tovább

(Csajkovszkij: Anyegin – a Metropolitan 2007-es előadásának közvetítése, november 30.)

Igaz, hogy Csajkovszkij a szavak szintjén elvett valamennyit az Anyeginből, érthető módon például kimaradt Tatyjana álma, amelyben egy medve üldözi őt a hómezőn. Talán valaki merész komponista újrakomponálja az Anyegint, és éneklő medvék is lesznek benne. Mindenesetre a Csajkovszkij-féle csupaszítás általánosabbá tette a történetet, hiába nem szereti az ember az örökségére váró léhűtőt, most hallgatja Dmitrij Hvorosztovszkijt, és azt mondja, rendben, de mit csinálhatna.

Tovább

(kamara.hu/2 – élő közvetítés a Zeneakadémiáról)

A Zeneakadémián, közönség nélkül, de jutányos összeg ellenében közönséggé változhatott az ember, otthon nézhette a nemes harcot, amelyet Keller András folytatott a hegedűjével, és ez most tényleg nem gúny akar lenni, csak küzdelem egy nagy és nem nagyon ismert zeneműért, Mozart e-moll hegedűszonátájáért. Nem Keller András a kézenfekvő választás a műre, az ő hegedűhangja viszonylag éles, fémes, hidegen csillogó, de talán épp ebből alakul ki valami más, valami figyelmeztető: ez nem egy szonáta a sok közül, fájdalmasabb, vagy legalábbis nyíltabban szomorú.

Tovább

(Wagner at Wahnfried – Deutsche Grammophon, 2020)

A Wagner at Wahnfried lemez olyan, mint valami becsületgól egy tíz góllal elveszített meccsen. Nem oszt és nem szoroz, de jelzi, hogy élnek itt még emberek, akik hangszert vesznek a kezükbe, élnek mások, akik ezt meg is hallják. Állítólag sokan sírtak a megindultságtól, amikor a Siegfried-idill szólt a távolból, és el is hiszem, szép a hangzás, beleremeg a szív. Pontosan az ember nem tudja, mennyi ebben a karmesteri befolyás, tizenhárom ember éppenséggel megindulhat önmagától is, nem kell feltétlenül egy pálcás ember az orruk elé, de majdnem mindegy is.

Tovább

(This Dream of You – Diana Krall, Verve, 2020)

A régi skatulya az volt, hogy itt ez a szőke cicababa, és nahát, énekelni is tud. Nahát, zongorázni is tud. Zenél. Olyan érdekes a hangja, van egy kis smirgli a felszínén, de közben mégis közelről szól, susorászik a mikrofonba, intim és mégis kemény, magának való, az örökké meghódíthatatlan nő. Nem is rossz szerep, csak az idő azért közbedumál, az örökké meghódíthatatlanokat is meghódítja valaki. Megmarad az emléke, ahogy a hangfelvétel ugyanaz marad, csak nem tudni, kinek jó. Magányos férfiak vele siratják a régi szerelmes párjukat? Van néhány Krall-lemez, amelynél azt érzem, hogy már pimaszság ennyire unatkozni az előadónak, megy, mint a hatos villamos, megállótól megállóig, maga sem tudja, miért. Ezt várják, ezt kapják.

Tovább
Élet és Irodalom 2024