Kovács Zoltán

1987 egyik kora nyári délelőttjén – ahogy annak idején az ilyen alkalmakra mondták – kötetlen baráti találkozóra érkezett az Élet és Irodalom akkori, Széchenyi utcai szerkesztőségébe a Tudományos Akadémia főtitkára, Láng István. Azért jött, hogy valamiképp megértesse, fogalmazzunk úgy, a kritikus magyar értelmiség egyik fontos szerkesztőségével, miért is van szükség a bős-nagymarosi beruházásra, miféle nemzetgazdasági érdek fűződik hozzá, de legfőképp talán azért, hogy ott helyben bélyegezze meg azokat, akik az akkor már előrehaladott állapotban lévő első ütemi beruházások ellen egyre hangosabban emeltek szót, és tüntetéseket szerveztek. Emlékszem, mint az egyik fő megbélyegzett, ott ült a szobában Vargha Balázs is, aki néhány nappal korábban mutatta meg a készülő Duna-antológia kéziratos anyagát. Provokatívnak számító kérdést tett föl: „Főtitkár úr, mit szól ahhoz, hogy a beruházás egyre nagyobb társadalmi ellenérzéssel találja magát szembe? Itt is ülnek olyanok, akik úgy gondolják, ez a beruházás tönkreteszi a Dunát meg az országot.” Mai szemmel nyilván nem nagy ügy és nem nagy történet, bár már ez is elég volt ahhoz, hogy a beszélgetés kötetlen és baráti jellege a továbbiakban arra korlátozódott, hogy a főtitkár meglazította a nyakkendőjét, és erre bátorított másokat is. Ettől kezdve sprődebbre vette a hangot, már nemcsak nemzetgazdasági érdekről beszélt, hanem végrehajtandó államközi szerződésről, és kulturált formában ugyan, de fölvetette az ellenkezés jogszerűtlenségét, és kissé indulatosan azt, hogy „végső esetben” bármi megtörténhet. Igaz, konkrétan nem mondta, mit takar a bármi.

Tovább

Tovább

Tovább

A tény annyira közismert, mint hogy hazánk éghajlata kontinentális: Mészáros Lőrinc felcsúti lakos, a kormányfő barátja megsokszorozta vagyonát, mióta egykori iskolatársa, Orbán Viktor a miniszterelnök. Egyik este ezzel kapcsolatos kérdést tett fel az ATV riportere a kormány kommunikációs államtitkárának, Kovács Zoltánnak. A hat-hét év alatti vagyonsokszorozás az államtitkárt igazából meg sem érintette, azt válaszolta: a magánszféra ügyletei nem tartoznak a kormányra. Amikor a riporter erre azt kérdezte, Kovács szerint nem függ-e össze az, hogy az egykori iskolatársnak Orbán hivatalba lépésekor egy cége volt mindösszesen öt és fél milliós saját tőkével, ma pedig hozzávetőleg száz cége van, vagyona pedig 35,4 milliárdra rúg, az államtitkár azt mondta: „Nem gondoljuk, hogy ettől függne. Még egyszer – mondta még egyszer az államtitkár, nyilván a gyengeelméjűek kedvéért –, a kormánynak ehhez kevés köze van.”

Tovább

Rossz kimondani, de Magyarország a sok hasznot nem hajtó, de annál kihívóbb és sok rosszat hozó keleti nyitásával nem az európai második fokozatba kerül, hanem tagja lesz az orosz érdekövezet populista internacionáléjának, ami Budapesten kezdődik, és ukrajnai megszakítással az Altáj hegység variszkuszi rögeinél végződik.

Tovább

Tovább

Úgy nyilatkozik Tarlós István, hogy a mostani olimpiai vircsaftban azok szégyelljék magukat, akik visszavonták adott szavukat, és fölmondták azt a nemzeti egységet, ami megalapozta az olimpiai pályázat benyújtását. Ebben van igazság. Meg egy csomó mellébeszélés is. Az igaz, hogy a fővá­rosi önkormányzat 2015-ös ügydöntő ülésén a szocialista képviselők gyá­ván és őszintétlenül szavaztak: félve attól, hogy szembemennek a fősodor­ral, a kandidálás mellé álltak. A jegyzőkönyv szerint az év június 23-án huszonöt igen mellett egy tartózkodás és egy ellenszavazat volt, két utóbbi közül egyik sem szocialista: egy DK-s tartózkodott, és egy LMP-s voksolt ellene. A szocialisták vélhetően akkor is a népszerűségi mutatókat vizslatták, mert ahogy a lapok másnap fogalmaztak, „fenntartásokkal ugyan, de elfogadták a javaslatot”. Az összevissza beszéd később is folytatódott, közben sodródtak az akkor már támogatottabb ellenoldalra. Ősszel Horváth Csaba, a párt képviselője már arra kérte a kormányoldalt, hogy álljon el a rendezési szándéktól, idén pedig javában tél volt még, amikor Szanyi Tibor olimpiaellenes aláíróíveivel fölbukkant a Nyugati tér Momentum-asztalai környékén.

Tovább

Tovább

Tovább

„Megállapodtunk, hogy rendezni fogjuk Szentkirályszabadjával a repülőtér tulajdonának a problémáit, összekötjük ezt a rendezést az ipari terület rendezésével és a légiközlekedés fejlesztésével. Megállapodtunk, hogy lesz egy Iparos park, ami 2,5 milliárd forintba fog kerülni, megállapodtunk, hogy lesz egy aranyosvölgyi tudásparképítés is. A völgyhíd maga 3 milliárd forintot kóstál, és hozzá tartozik még egy útépítés is, ami szintén újabb 3 milliárd forint. Tehát az útépítés a völgyhíddal együtt 6 milliárd forintos fejlesztést jelent.”

Ezt Orbán Viktor nyilatkozta lassan egy éve, 2016. május 10-én Veszprémben, a Modern Városok Program korábbi állomásán (miniszterelnok.hu). A föntieken kívül ígért még kerékpárutat Csopak–Alsóörs irányban, ugyanezt Zirc és Somló felé, ahogy igen szellemesen fejezte ki magát, „egyfajta kerékpáros csillagponttá válik az Önök városa”. Sőt, mint hangsúlyozta, „kormánybejelentés vállalja” (ha már egyszer képzavar, ne spóroljunk!), hogy a Petőfi Színházat rendbe hozza, „könnyen dűlőre jutottak” egymással az állatkertfejlesztés ügyében is. Ígért még új kézilabdacsarnokot, uszodát és jégcsarnokot, pénzt, paripát és fegyvert, valamint belengetett TAO-pénzeket (társasági adókedvezményből származó összegeket), ami csak azért furcsa, mert az ilyen pénzek jogszabály szerint a vállalkozók elhatározása alapján kerülnek olyan építkezésekbe, amelyeket a vállalkozók saját maguk jelölnek meg, vagyis a kormányfő egy váratlan mozdulattal mások zsebében kezdett kotorászni, és amit ott talált, azt is beígérte Veszprémnek. Ígért még parkolókat, összekötőutakat, és még ki tudja, miket ígért volna, de hirtelen vége lett, és tréfálkozva távozott: „Nos, itt tartunk most, tisztelt hölgyeim és uraim! Nem merem összeadni, mert akkor a holnapi kormányülésen Varga miniszter úr lehet, hogy a kardjába dől.”

Tovább

Tovább

Tovább

Arról beszél Dömötör Csaba parlamenti államtitkár, miniszterhelyettes a stúdióban, hogy Magyarországon csökken a szegénység, és az alsó népréteg helyzete is javul. Egyre többen tartoznak a középosztályhoz – mondja Dömötör –, egyre kevesebben küzdenek napi megélhetési gondokkal. Mindez annak eredménye, hogy a kormány sokat tesz a szegénység fölszámolásáért, miáltal széles rétegek kerülnek a középpolgári kategóriába. Ez eddig a szokásos kormányhivatali szövegstruktúra: az önmagába visszatekeredő üres gondolat. A séma igen egyszerű: állításom igazolására az állításomat hozom fel, tehát a kormány sokat tesz azért, hogy a helyzet javuljon, és a helyzet azért javul, mert a kormány sokat tesz azért, hogy a helyzet javuljon. Ez az ember a parlamenti honlapon olvashatók szerint elvégezte a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakának Európa főszakirányát, három nyelven beszél, a képernyőn épp azt látjuk, amint ezt a sok tudást kamatoztatja. Önmagába visszatérő gondolatokat formál, azzal érvel, amit állít. Ebből az isteni nyugalomból, ebből a gondolati monotóniából a riporter billenti ki az államtitkárt, amikor megkérdezi, hogy a vázolt gondolati körben kit tekint a kormány középosztályhoz tartozónak. Dömötör Csaba erre azt válaszolja, hogy „mindenkinek magának kell eldöntenie, hova tartozik. Hogy középpolgárnak érzi magát, vagy sem.”

Tovább

Tovább

Tovább

Kedden délután füstölni kezdett a metró valahol a Nagyvárad tér és a Klinikák között. Ez hovatovább nem hír, a múlt hét végén is füstölt a metró, még korábban az utasok gyalog botorkáltak ki az alagútból. Vannak, akik már le sem mernek menni. Egy ilyen metrófüstölésnek ma nagyjából annyi a hírértéke, mint hogy a Blahán százért kapni fréziát. Más. Halottat találtak az egyik kórházban, később ugyanott ágyi poloskát, megbuktunk a PISA-felmérőn. Nyilván nincs összefüggés az események között, sőt, önmagukban a metrófüstölések között sem, mondta a főpolgármester, ez csak rosszindulatú összecsúsztatás, politikai tőkefölhalmozás céljából. Hogy az állampolgárok mégsem kívánkoznak le a metróba, mert félnek, és félnek, amikor kórházba kerülnek, mert irtóznak az ágyi poloskától, nemkülönben a lekezelőn beszélő orvosoktól, a nővérektől meg a fertőzésveszélytől, ez még akkor is igaz, ha nem minden orvos és nővér beszél lekezelőn, minden attól függ, kihez kerül az ember.

A kormányszintű hivatalokban bizonyára meglepődnek azok, akik nem járnak metrón, egészségi állapotukra kiemelt kórházak vigyáznak, kiemelt összegű hivatali biztosítással, de egyszer lesétálhatnának a Körútra, és megnézhetnék, hogyan is él a magyar ember: a magyar ember egyik meghatározó élménye a kiszolgáltatottság. Kiszolgáltatottnak érzi magát, jobban, mint korábban. 

Tovább

Tovább

Kormányszinten megy az összevissza beszéd Pharaon-ügyben. Ráadásul méltatlan színvonalon, lenyomatra alkalmatlan ujjbegyekről, aztán hogy túl sok neve volt Pharaonnak (NB. Ságvári Endrének harminckettő volt), ez a Pharaon nem az, mígnem szólásra emelkedett a kormányfő, és figyelmeztetőleg emelve mutatóujját azt mondta szocialista képviselőtársának, hogy vigyázzon, ne akarjon túl sokat tudni, nehogy valami amerikai titkosszolgálati játszmába keveredjen.

Aki ma amerikai titkosszolgálati játszmába keveredhet, az a magyar miniszterelnök. Pharaon 2014-ben jelent meg Magyarországon, akkor, amikor a magyar–amerikai kapcsolatok mélyponton voltak, napirenden a kitiltottak ügye, Vida Ildikó adóügyi főnök nehezen feledhető látogatása Goodfriend nagykövetségi ügyvivőnél, jegyzékváltások, majd a kapcsolatok teljes jegesedése. Aligha hihető, hogy egy világszerte keresett bűnözőről az amerikai hatóságok ne tudták volna, hogy magyar földre lép. Bizonyosan tudták, és az is hihetetlen, hogy a magyar hatóságoknak ne lett volna tudomásuk arról, ki is Ghaith Pharaon. A valószínűsíthető, több nemzetbiztonsági szakember véleménye szerinti verzió azt igazolja, hogy a hazai szervek jelezték a kormánynak, legalábbis a kormányfőnek Pharaon biztonsági szempontok szerinti különös jelentőségét, de a politikai vezetés valamilyen okok miatt úgy tett, mintha nem lenne benne kockázat. Az amerikai szervek pedig nem jeleztek, ilyenformán a dolgok jelenlegi állása szerint, ha volt valamiféle nemzetbiztonsági csapda – abba nem Harangozó Tamás szocialista képviselő gyalogolt bele, hanem a kormányfő. Nem tudni, mi az a magasabb szempont, amely fölülír nemzetbiztonsági megfontolásokat, de a fölülírás ténye nagyon is életszerű, mint ahogy az is, hogy az Egyesült Államok szerveinek sem volt ellenükre, hogy a magyar kormány valamiképp sáros lett ebben az ügyben.

Hasonló tőről fakadhat a lassan egy éve kirobbant Quaes­tor-ügy is. A jelenlegi feltételezés szerint Tarsoly Csaba zavar nélkül folytathatott olyan pénzügyi manővereket, amelyeket már rég jelezni kellett volna, de ilyen jelzés nem érkezett – legalábbis olyan, amelyik ezt leállíthatta volna. A Nemzeti Bank illetékese ugyan tájékoztatón jelentette be, hogy valótlan állítások miatt feljelentést tesz Tarsollyal szemben, mondván, a pénzügyi ellenőrzés folyamatosan küldött jelezéseket a Készenléti Rendőrség bűnügyi apparátusának, mindezek tetejében az időközben jegybanki felügyelet alá helyezett ellenőrzési szerv a kötvénykibocsátásokat nem elbírálja, hanem tudomásul veszi. Igen zavaró körülmény, hogy a Tarsollyal kiváló kapcsolatokat ápoló külügyminiszter felügyelete alá tartozó minisztériumi szervek nemcsak pénzük jelentős részét fialtatták a Quaestornál, hanem a krach kitörése előtti pillanatban ezek a szervek voltak azok, amelyeknek alkalmuk volt kimenteni pénzüket, úgyszólván mindenki mást megelőzően.

Pharaon és Tarsoly története nyilván távol eső ügyek, de egészen biztosan azonos tőről fakadnak: mindkét botrányt az intézményrendszer tudatos és módszeres elgyengítése tette lehetővé. A miniszterelnök és társai úgy gondolják, hogy kormányzásuk akkor zavartalan, ha az állam működéséből kiiktatják a fékek és ellensúlyok sokat emlegetett, de mint láthatjuk, szörnyű módon hiányzó rendszerét, azzal sem törődve, hogy a kiiktatott elemek nemcsak az ellenzék kontroll-lehetőségeit gyengítik, hanem egyszersmind az állami védekező rendszer is sérül. Nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy ha normálisan működnek az Országgyűlés bizottságai, akkor egy Pharaon-ügyben még a beutazás engedélyezése előtti ülés elháríthatta volna a vele kapcsolatos botrányt (ami ha tetszik, ha nem, még nem ült el, és lesznek fordulatai), de az biztos, hogy egy kontrollelemmel több lett volna. A kormányzati kamarillázás sem biztos, hogy egyszerűen túllépett volna egy bizottsági határozaton, bár túl sok illúzió ne legyen.

A Quaestor-botrány is kisebb lett volna, akár el is maradhatott volna, ha a pénzügyi ellenőrzés rendszere működik. Ez sem biztos, természetesen, mert tudjuk, a Postabank rossz, helyenként jogszerűtlen lépései, sőt a K&H hasonló intézkedései sem akadtak fenn az ellenőrzés rendszerén, de ha komolyan vesszük a jogállamiságot, akkor csakis kontrollszervek normális és szigorú működése lehet a megoldás. Kétségtelen, ma az ilyen rendszertől megfosztott, lecsupaszított állam képtelen ellenállni, de ne legyen kétség, ettől a kormányzat is gyengébb, még ha ezzel a kormányfő maga nem törődik. A fékek és ellensúlyok kikapcsolása teljes politikai amatörizmus, amiről ez esetben azt sem tudni, hogy tyúk vagy tojás: a féknélküliség teszi lehetővé az amatőrséget, vagy fordítva, amatőrsége hiteti el Orbánnal, hogy elvan ő hozzáértő, bár neki kellemetlen itntézményrendszer nélkül. De bárhogy is, ilyen szempontból mindenki mást megelőzően ő maga a legnagyobb biztonságpolitikai veszélyelem.

Idevágó példa akad bőven. 1959-ben a Fidel Castro vezette forradalmárcsapat bevonult Havannába egy szabad rendszer ígéretével. Fiatalok voltak, jóképűek, a fellegeket lovagolták. A kegyelmi állapot néhány hónapig tartott, aztán a két Castro fivér Che Guevarával magához ragadta a hatalmat, és utána senki sem szólhatott bele, mit művelnek. Még meg sem öregedtek, mire ugyanolyan diktatúrát építettek, mint Batistáé volt. 

Tovább

Néhány éve Magyarországon üzletel a világ egyik keresett bűnözője, Ghaith Pharaon, illetékes szervek által elismert tény, hogy többször járt az országban. Mióta kiderült, hogy számos kastélyt vett, seftelt a kormányfő vejének cégével, majd ingatlant vásárolt a magyar kormányfő házának tövében, nincs olyan kormányszintű sajtótájékoztató, ahol ne tennének föl Pharaonnal kapcsolatos kérdést. Az érdeklődés indokolt, az Egyesült Államok szenátusi vizsgálóbizottságának 1992-es jelentésében az szerepel, hogy a korábban az általa vezetett Bank of Credit and Commerce International (BCCI) több bűncselekménygyanús ügyletet is lebonyolított. Felvetődött a pénzmosás, vesztegetés, fegyverkereskedelem, terrorizmus támogatása, nukleáris technológiával való kereskedés, prostitúció és az illegális bevándorlás elősegítésének gyanúja is. Szomorú taxáció. Időközben Eric Watnik, az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének diplomatája arról tájékoztatott, hogy Pharaont az Interpol is keresi. 

Tovább

Egy kérdésre válaszolva úgy nyilatkozik Rogán Antal propagandaminiszter kedd este az ATV politikai műsorában, hogy a Népszabadság kiadója, a Mediaworks az elmúlt években egymilliárd forint hirdetési megrendelést kapott a kormánytól, többek közt az ő minisztériumától is, de hogy azt a pénzt a cég miként osztotta el különböző lapjai között, azt nem tudja. Ha nem a Népszabadságra költötték, arról ő nem tehet.

Nem hiszek a fülemnek. Rogán Antalt, szabadjon úgy fogalmazni, mindig is egyszerű gondolkodású embernek tartottam, de ha egy magát alapjában véve piacvezérelt beállítottságúnak mondó kormány tagjaként a médiahirdetést szimpla szociális segítségként osztogatja annak, aki éppen kér, és ezt a nyilvánosság előtt büszkén elmondja, akkor ez az ember komoly kihívás az ország összes elmeorvosának. 

Tovább
Élet és Irodalom 2020