Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar? Corvina Kiadó, Budapest, 2020, 204 oldal, 2990 Ft, e-könyv: 1999 Ft

Ez a könyv a nagyközönségnek, nem a főfoglalkozású nyelvészeknek íródott; utóbbiak (remélhetőleg!) mind tisztában vannak azzal, amiket Nádasdy itt elősorol. Mégis a szakmabelinek is letehetetlen olvasmány, ugyanúgy, ahogy mondjuk a Hamletet is szívesen megnézzük új fordításban, kíváncsian, mit talált ki a fordító a kívülről ismert mondatokra, nem beszélve magáról az előadás meglepetéseiről.

Két hete ott fejeztem be, hogy az Országgyűlés úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne a falain kívül: egymás után terjesztik be és vitatják meg a törvényeket és módosításaikat, miközben az ország csikorogva leállt, az emberek különböző rendszabályoknak engedelmeskedve maradnak otthon vagy mennek az utcára, szállnak járművekre, járnak vásárolni meg dolgozni (már akinek van még munkája), és próbálnak gondoskodni a kórházak krónikus osztályairól ismeretlen okokból kitett beteg vagy idős hozzátartozóikról, azt latolgatva, hogy a vírus vagy az orvosi felügyelet hiánya lesz-e végzetes számukra. Az Országházban pedig mindössze annyi változás történt, hogy a képviselők átültek a szellősebb felsőházi terembe, ahol nagyobb távolságot tudnak tartani egymástól.1

Most, amikor mindenki középkori módokon igyekszik a koronavírus elől menekíteni magát és családját, hiszen utoljára a XIX. századi nagy kolerajárványok miatt rendeltek el a sok évszázados szokás szerint országos vesztegzárakat és karanténokat, amikor az orvostudomány még nem tudott mit kezdeni egy olyan láthatatlan ellenséggel, amely akkor is fertőz, ha a terjesztőjén nem mutatkoznak a tünetei, szóval ezekben a vészterhes napokban sikerült kormányunk fővadászának és mellékállásban miniszterelnök-helyettesének magára vállalni egy olyan salátatörvény benyújtását, amely számos honfitársunkat legalábbis szemöldökének kérdő célzatú felvonására késztette.1

Lezárult az MTA kutatóhálózatának elvétele, legalábbis jogilag, bár utójátékok még láthatók lesznek az Alkotmánybíróságon, esetleg az Európai Bíróságon is. Ebben az írásban a magyarországi tudományszervezés és ­menedzsment állapotáról adok rövid áttekintést: az előzmények ismertetése után a 2010 utáni, azaz a Fidesz‑kormányok alatti változásokat, majd nagyobb részletességgel a 2018. áprilisi választások utáni helyzetet foglalom össze.

Ahhoz már hozzászoktunk, hogy a politikusok nem mindig azt mondják, amit valójában gondolnak. A közkeletű amerikai vicc szerint: „Honnan tudni, hogy egy politikus hazudik? Onnan, hogy mozog a szája.” A politikus ugyanis szavazatmaximálásra kell (kell?) törekedjen, ezért – tartja a mindennapi gyakorlati gondolkodás – mindenkinek igyekszik a kedvében járni, legalábbis szóban.

A tudós azonban kénytelen igazat mondani vagy inkább írni, mert állításai ellenőrizhetők kell legyenek, kísérleteit mások megismételhetik, következtetéseit a formállogika szabályai szerint újra levezetik, tehát nem beszélhet a levegőbe. És azt is elvárhatjuk tőle, tudományos meggyőződésével ellentétes állításokat ne hangoztasson, illetve ilyen nyilvános megszólalások tanújaként tegyen meg mindent azok megcáfolása érdekében.