(Perneczky Géza – Korai művek [1970–1984], papírmunkák, fotók és konceptek című kiállítása a MissionArt Galériában megtekinthető november 24-ig.)

Perneczky Géza 1970 decemberében emigrált Németországba, s a Deutsche Welle és a Deutschlandfunk szabad munkatársaként dolgozott. Egymást átható szerepei nem egyszerűen a kortárs művészet elméletét és gyakorlatát mutatják meg egyszerre. A kiállításon látható öt füzet témái látszatra egyértelműek, de ugyanakkor öngúnyt és iróniát is tartalmaznak.

(A kiállítás november 18-ig tekinthető meg a Godot Galériában.)

Váli munkásságának Istenhez való viszonyát hosszú évtizedekkel ezelőtt nehezen értettem meg. Számára – ha nem tévedek – Isten jelenléte egész életét, munkásságát áthatotta, míg ez számomra kihívás volt, melynek jelentőségét végül – ezt remélem – csak valahogy felismertem, s ez nem kis részben független volt attól, hogy magam mit gondolok Isten szerepéről, létének kérdéséről. Azaz, kívül vagyok az ateizmuson és a személyes hiten egyaránt, s úgy látom a Godot Galériában rendezett kiállítást, mint Váli művészete és hite elválaszthatatlan fordulatát, mely ennek megfelelően a tárlat egészét is több mint emlékezetessé emelte.

(Horváth M. Judit és Stalter György Más Világ című kiállítása a Főfotó Galériában november 3-ig látható.)

Ha a számos problémával küzdő magyar értelmiség és középosztály (tanárok, orvosok, köztisztviselők) magukra hagyják a romákat, azzal jóvátehetetlen hibát követnek, pontosabban, követünk el. Nem pusztán remény, hanem immár tény is, hogy egy kiállítás miként köthet össze egymással olyan világokat, melyek kapcsolata az amnéziában fuldokló kortárs társadalom tagjai számára kínálja fel az együttélés lehetőségét. S ez Másik Világhoz is vezethet.

(„A létezés botránya” Nádas Péter és Hajnóczy írói világaiban, Petőfi Irodalmi Múzeum. A kiállítás október 29-ig látogatható. A cím Nádas Péter Évkönyvéből való.)

A hosszú, középütt papírfallal elválasztott tér bal és jobb oldalán Nádas Péter fényképei láthatóak, melyek eredetileg a Steidl Verlagnál jelentek meg Göttingenben, 1999-ben, majd még ugyanabban az évben a Magvető Kiadó is kiadta azokat. A PIM-ben most egymás mellett látható a Nyáron, délidőben, az Erzsébetvárosban, majd a Keleti pályaudvar című fotográfia, s aztán a Kapubejárat Ferencvárosban, majd a Festőiskolában című felvétel, utána az Egy éjszakai mulatóhelyen és a Külvárosi eszpresszó, és ott van Magda az Andor utcai lakás erkélyén. S ott van a Dolgozószobám egy régi kisoroszi házban. S ott van a Dolgozószoba a Tárnok utcai lakásban és a Dolgozószoba Gombosszegen.

(Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós kiállítása, Artus Galéria, szeptember 6–26.)

 Az együttélés és az együttes kiállítás közti összefüggés nem evidens, hanem párbeszédek összessége. Ami engem illet, igazi híve vagyok mindkettejük külön kiállításainak, akkor is, ha történt már, hogy egyik-másikat kevesebb lelkesedéssel, kevesebb felismeréssel fogadtam el, pontosabban fogadtam be. S kettejük közös bemutatói egyre pontosabban megfogalmazott kérdésekre adott festői válaszokat jelentenek. Kevés olyan kortárs magyar festőt ismerhetünk, akiknek sem a hiúság, sem a nárcizmus, sem a sikerekhez vezető lépések nem sokat jelentenek. Azaz nem sokra tartják az aktuális korszellem, a divat uralmát, annak felismerését és kiszolgálását. Annál többre becsülik azt a világot, amely most is érvényesen megfesthető, azt a globális és lokális összefüggésrendszert, amelyben az otthonosság és a végtelenség egyszerre van jelen.

Plakátok, direkt és indirek politikai üzenetek a pénz hatalmáról

Re:Re, Modem, Debrecen, szeptember 17-ig.

(Ready-Made / Red-Y Made, Csiky Tibor és Attalai Gábor kiállítása, Vintage Galéria)

Azaz a kiállítás nem ment túl messze, hanem épp annyit mutatott be, amennyit a jelenben még könnyen lehet érteni, illetve lefordítani és saját élménnyé tenni. A közelmúlttól egy igazi esztétikai szakadék választja el az új világ lakóinak jelentős részét. S ezt komolyan kell vennünk, ha azt szeretnénk, hogy ami látható, az a történeti idő radikális változásában is értelmezhető legyen.

(Valie Export Retrospective, Albertina, megtekinthető október 1-ig.)

Az Albertinában megrendezett Valie Export-kiállítás egy 1940-ben született nagyszerű művész munkásságát foglalja össze. A kiállítás még október 1-ig látható a bécsi múzeum alsó, egymásba nyíló termeiben. Az első mű az 1968-ban készült Tapp und Tastfilm (Tapogató és tapintó film). A művész mindössze egy évvel a film bemutatása előtt változtatta meg a nevét Waltraud Lehnerről, tehát családi nevét, majd férje, Hollinger nevét is elhagyva, Valie Exportra.

(Szóltunk! – A Várról. A Huszonkettes Építészcsoport kiállítása, Fuga, Zalotay Elemér Terem, megtekinthető június 25-ig.)

A budai Várban véletlenszerűen maradtak meg a modern építészet nyomai, és módszeresen semmisítették meg őket. A historikus terek uralkodóvá válásának programja – úgy tűnik – az elején tart, s ma még nem lehet megítélnünk, hogy mindez merre fordulhat meg az elkövetkező években, évtizedben. A József főhercegi palota kiemelkedő és komor példája ennek az átváltozásnak. S egyre többször kell szembenéznünk a másolatok kérdésével, azaz a budai Vár egyre többször veszíti el a társadalmi tér és történeti idő szoros összefüggéseit, s egyre többször állunk szemben egy rég ha létezett vagy soha nem volt építészettel – azaz miközben úgymond historikus gesztusok sorával találkozhatunk, a meseszerű múlt is egyre erősebben van jelen. Tényleg nem tudhatjuk, hogy mindez a Horthy-korszak végére utal-e vissza, tehát az 1944-es évre, vagy egy most érvényre jutó imaginárius múlt épületeit kell megszoknunk.

Ennyi évvel Rajk László halála után itt az idő arra, hogy az Aquincumi Múzeumhoz is szorosan kötődő munkássága egészét az érintettek számára elérhetővé tegyük. Munkáit ábrázoló képekkel teli könyvet vagy könyveket kell kiadnunk, melyek az új nemzedékek számára is félreérthetetlenné teszik, mit is jelentett az élete, miért nélkülözhetetlen mindaz, amit ránk hagyott.

(A „Négy Apostol” Rómában című kiállítás a Makláry Kálmán Galériában június 9-ig tekinthető meg.)

A négy művész korai korszakában távolságot tartott a finomkodó részletektől, s ugyanakkor megőrizte a festőiség sodró lendületét. Ez a kettősség hatja át, határozza meg önarcképeiket is, melyeknek komoly részük volt életműveikben. Reigl Judit önarcképe a legárnyaltabb, amely inkább kérdéseket intéz a nézőkhöz, mintsem bizonyosságot ígérő képben félreismerhetetlen vizuális állítást. Reigl tekintete megkerülhetetlen a néző számára, az önarckép a festő bonyolult életének, munkásságának lényegét jeleníti meg, s nem egy szoborszerűen kiművelt és ugyanakkor változtathatatlan szerepet láthatunk. Az önportré a még kiismerhetetlen sors, az áttekinthetetlen jövő dokumentuma és konstrukciója egyben. Bármi megtörténhet még.

(Evocations, A Nomadic Project, Faur Zsófi Galéria, május 15-ig.)

Tizennégy országból huszonhét művész munkássága a realizmus, illetve a költői képek közti változatokat mutatja fel, s a néző úgy hiheti, nincs is radikális különbség Kína, Kamerun, Dél-Korea, Németország, Kanada, Izrael, Olasz- és Oroszország, Szlovákia, Mongólia, Franciaország, Szerbia, Spanyolország, Chile között. Azaz, ha tetszik, ha nem, a Hegyi Lóránd által felállított kiállítási rend éppannyira megtévesztő, mint amennyire egy globális esztétikai kánon illúziója, azt segít létrehozni.

(Oláh Norbert: Darabok, Bura Károly Galéria, Roma Parlament, május 6-ig.)

Úgy vélem, ez nem pusztán egy másik retorika, egy nyelvjáték, hanem egy – minden reményünk szerint – új roma/cigány identitás, magatartás szótárának jelzése. A kérdés, hogy a komoly többséggel rendelkező kormánypártok képesek lesznek-e arra, hogy a roma közösségeket, a cigány kultúrát végre a magyar társadalom egészének részeként tekintsék, ismerjék el és fel. Ennek a megújulásnak döntő szerepe van, pontosabban lesz az elkövetkező évtizedek demokratikus viszonyrendszerének kialakulásában, amelynek módszeres létrehozásában a konzervatív nemzeti identitásban érdekelteknek is részük lehet.

(Az autonómia horizontjai, Knoll Galéria. Megtekinthető május 6-ig.)

A kortárs magyar művészet képviselőinek meg kell tanulniuk, hogy miként lehet az autonómia horizontjait nagyon komolyan venniük, s függetleníteniük kell magukat a politika egészétől. Azt kell megőrizniük, ami a szabadságukat megtartja, s ami segítségükre van abban, hogy eligazodjanak a kiállításokon bemutatható zárt művek, a performanszok, az akciók határai között, s úgy dolgozzanak, hogy a kiállítóterekben, a múzeumokban és a nyilvános terekben egyaránt kiismerjék magukat.

(Szőnyei György kiállítása az Einspach Galériában. Megtekinthető április 14-ig.)

Köszönettel tartozom, mert ez a hely nem a művészet és pénz viszonyáról szól, hanem a művészek és a közönség közti szerződésről. Nehéz ennél többet látnunk egy olyan korszakban, amikor például Párizs városában a Louis Vuitton „múzeum” várja a látogatókat és vásárlókat, s ráadásul, ott van az épület, azaz a Frank Gehry által tervezett modoros vacakság, amelyhez képest Makovecz Imre munkássága feltétlen önazonosságot mutat, s azt ígéri a jövőre is. Ez a galéria puritán és ugyanakkor otthonos. Szőnyei György absztrakt munkáinak jó helyük van itt, s ha nem tévedek, mind a két fél igazat mond és teremt is egyben.