Gábor felriadt lidérces álmából. Fölült az ágyban és belebámult a szoba sötétjébe. Csak lassan fogta fel, hogy a vizespohár nem azért áll az éjjeliszekrényen, mert öblögetnie kellene a tartalmával. Ebben a hónapban már harmadszor gyötörte ugyanaz a látomás éjszakánként. Nyelve hegyét végighúzta jobb felső ötös zápfogán, sokadszor is konstatálva az azon éktelenkedő óriási lyukat. Milyen kár, hogy néhanap egy fogorvosnak is fogorvoshoz kell mennie.
Gábor cseppet sem volt részvétlen páciensei iránt. Sőt, túlontúl is komolyan vette a betegek arcán tükröződő szorongást.

Atomórát lehetett volna igazítani Vargához, ugyanis egy másodperccel se lépte túl soha a nyitvatartási időt. Miután bezárta a boltot, előző napi zaccos kávét melegített magának a rezsón, és ráérősen a pult mögötti sámlira telepedett. Miközben a forró italt kortyolta merengve, nemigen jutott eszébe második felesége. Többnyire elkerülte viszont saját tekintetét a ki tudja már, mikor és kitől vásárolt velencei tükörben, mely a sarokban porosodott. Torzította Varga önképét az ördögi holmi, akárhányszor csak belenézett. Egy szerelemgyereket látott benne, aki meglett emberként sem képes elaludni az önkínzástól. Próbált túladni a műtárgyon olcsón, de mívesen faragott mahagónikerete sem tette vonzóvá azt a vevők előtt, akik arcukon babonás irtózattal utasították vissza a remek ajánlatot.

Gábort általában a bánatos kutyatekintetek indították meg. Számtalan alapítvány könyörgött hozzá anyagi segítségért a recesszió közepette, de ő csak az állatmenhelyek által neki küldött sárga csekkeket adta fel a közeli postahivatalban. A csekkekhez mellékelt fényképeken szereplő ebekben alighanem önmagát látta. Ragaszkodó volt Gábor is, akár egy házi kedvenc. Ha felesége megdicsérte az előszobai radiátor sikeres légtelenítéséért, örömében tigrisbukfencet vetett a padlószőnyegen. Utcán, metrón, hivatalban mogorva volt és emberkerülő, de akárhányszor az asszonyra nézett, mindig felderült az arca. Csupán egyetlen dologban nem engedett a nejének.