Mindvégig dolgozott. A nagy római tudós, Marcus Terentius Varro (116–27) írta, hogy a végzetről szóló etruszk könyvek tizenkét, egyenként hét éves időszakokban jelölik ki az emberi életet. A két utolsó hét évben az istenektől sem kérni, sem engesztelő áldozattal elérni nem lehet semmit, 84. évük után az emberek szellemileg nem léteznek, semmiféle jelzést nem kapnak már az istenektől. Varrót SzJGy 91 éves korában idézte egy levélben. Nagy tudományos munkáit, amelyek évtizedeken át lekötötték idejét, energiáit, akkor már elvégezte: a Szépművészeti antik vázáiból két kötetet publikált (1981, 2007), Rómában megjelent az etruszko-korinthoszi figurális vázák feldolgozása (1992, 1998). Élete Varro tudósításának cáfolata volt: 84 éves korában és a következő évtizedben még három nagy könyvet adott ki: Pelasg ősök nyomában (2002), Szirénzene (2005), A tenger fölött (2011), amely utóbbi kötet cikkekből szőtt önéletrajznak tekinthető. Elkészült korábbi görög művészettörténetének teljesen újraírt kiadása (2006) és egy általa összeállított gyűjtemény a XX. századi ókortudósok tanulmányaiból (Voces paginarum, 2008). És az utolsó cikk, mely kronológiai keretet rajzolt múzeumi pályája köré. Éppen csak elfoglalta helyét a Szépművészeti Múzeumban (1947), amikor a békéscsabai múzeumból bekerültek a gyűjteménybe Haan Antal (1827–1888) festőnek az 1850-es években Itáliában gyűjtött antik tárgyai. SzJGy feladatának tartotta, hogy értékelje Haan gyűjtési koncepcióját. Az egyetemesség igényét méltatta: Haan nem gyűjtötte a hazai régiségeket, s 1848 után negyedszázadon át egyedül Békéscsabán volt látható tudatosan a klasszikus antik művészet bemutatására szánt gyűjtemény. SzJGy ezt a cikket már kórházi ágyán diktálta le, s másfél hónappal a halála előtt olvasta fel, az ő távollétében, kutatótársa, Szentesi Edit, az Akadémián. Postumus jelent meg az Ókorban (2016/1).

Egy sajnálatos eseményről lesz szó az alábbiakban: Jósijáhunak (Jósiás), Júda királyának haláláról. Okát tudjuk, a háttere homályos, ezt próbálom megvilágítani. A haláleset Megiddónál történt, az időszámításunk kezdete előtti (a továbbiakban: i. e.) 609. év elején, egy csatában, ahol Jósijáhu király (640/639–609, Dávid-dinasztia) hadserege szembeszállt II. Nekho (Nekau) fáraó (610–595, XXVI. dinasztia) hadseregével.

Szilágyi János György felfogása szerint egy antik művészeti kiállítás antinacionalista intézmény. A nemzeti csak az egyetemesben kap értelmet. Az ő antik tudományában az egyetemesség felhívó szó a jelennek. Munkái mértékadók maradnak, még sokáig fog tanítani bennünket.

Az, ami most a Trefort-kertben látszik, csak úgy értelmezhető, hogy az Egyetem – emlékezetpolitikai okokból – visszamenőleg és bocsánatkérőleg visszafogadja az egyetemi közösségbe a második világháború zsidó áldozatait is: visszafogadja őket mint magyarokat, de mint zsidókat, amely okból áldozattá váltak, nem.

Az ELTE Bölcsészettudományi Kara a Trefort-kert egyik épületében, ahol ma az ókortudományi tanszékek vannak elhelyezve, ez év őszén egy előadótermet nevezett el Kerényi Károlyról. Bár Kerényi hajdan egy másik épületben adott elő, emlékének ilyetén megörökítése indokolt: a magyar szellemi életben mint az egyetem magántanárának is irányszabó szerepe volt az 1930-as években, egészen önkéntes svájci emigrációjáig. Kerényi tudományos felfogásának lényeges vonása, hogy az ókori szövegek tanulmányozása akkor nyer értelmet, ha az emberi egzisztencia alapkérdéseinek megértéséhez vezet el, másképpen mondva, ha ezeket a szövegeket összefüggésben tudjuk látni saját életünk, saját korunk aktuális problémáival. Az alábbi szöveget a szerző a teremavató ünnepségen olvasta fel.

• Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán