A szerző további cikkei

Megjön a férjem. Puszit adok neki, azalatt nem eszem a vacsorámat, nem olvasom a feliratot, és nem látom, mi történik. Mesél a napjáról. Nem hallom, mit mond, kiveszem a fülest az egyik fülemből. A munkahelyen felmondott az egyik kollégája. A sorozatban bemutatja a nő az új barátját a családjának. Hogyhogy?, kérdezem, mialatt olvasom a feliratot, de nem eszem a vacsorát, és nem nézem a képet. Az új barát és a nő apja hátramennek az állatokhoz, és levágnak egy csirkét. Miközben ezt látom, beteszek a számba egy falatot a vacsorámból. Szerencsére nem beszélnek, az új barát nem tud norvégul, az apa nem tud angolul. Mérgező munkahelyi atmoszféra, ezt írta a körlevélben, amit mindenkinek kiküldött. Komolyan?, kérdezem, és a férjemre nézek, a villa megáll a kezemben. Csak a férjemet nézem, a sorozatot és a vacsorát nem nézem.

Tovább
A szerző további cikkei

A lövedéket érzéstelenítés nélkül vették ki a hadikórházban. És ott másfél hónapig tényleg csak bottal tudott mozogni. Aminek az életét köszönheti: mivel nem lévén türelme kicsoszogni az udvari dohányzóhelyre, így nem volt ott akkor sem, amikor a vidáman pöfékelő maródis bakákat lekaszálta egy Rata. (Vagy egy Stuka. Mert Vince úgy vette észre, a golyók a fronton össze-vissza röpködnek. Egy ellenségnek szánt lövedék éppúgy leteríthet egy szövetségest, vagy akár egy saját nemzetbélit.) Vincét a kórházból hazaengedték. Hogy végleg rendbe jöjjön. Most ezt várja. Várja? Dehogy várja! Az kéne még csak, hogy idő előtt újra egészséges legyen! Ő ezzel az Isten adta sebesüléssel már ki akarja húzni a háború végét. Először úgy gondolta, rejtőzködéssel kell ezt megsegíteni. De mivel a hivatali akták elől nincs menekülés, taktikát váltott: rendre megmutatja magát. S az ő nagy szerencsétlenségét. És ma még különösen mérges is.

Tovább
A szerző további cikkei

Ingyen van. Ingyenkávé a kutyaonkológián. Olasz cappuccino vagy forró csokoládé? Megmosolyogtatóan nagyzoló feliratok, ennyire én is vagyok olasz, mint ez a cappuccino, kezdenék kötekedni, de leintem magam, elvégre nem kávéház ez, csak egy közönséges automata, mégsem rajta kellene leverni az élet nagy sérelmeit. Kávéporból lettünk és kávéporrá leszünk, fut át a fejemen, szlogennek azért erős lenne, és itt aztán egyáltalán nem tűnik helyénvalónak, de érzem, bizonyosan érzem, hogy valahol a messzeségben, egy irodaház sokadik emeletén egy kiégett marketinges már eljátszott ezzel a gondolattal két depresszió között, és ez valahogy jobb kedvre derít.

Tovább
A szerző további cikkei

Szex nincs, de specialty kávét iszunk, van teasütemény, szaloncukor. Ki megy előbb fürdeni? Ahogy akarod. Instruáljál, légy szíves. Ágyneműcsere, a lepedőn szagos nyálfoltok, éjjeli fény. A légzésfigyelő villog. Amíg a gyerek itt alszik, ez a légzésfigyelő működni fog, ki ne merd alóla venni. Leírok szépen mindent a naplómba, nem mindent, azt sajnos nem lehet, órák vesznek el, csak kicsike marad.

Fejben jegyzetelek, de minek, mi lesz ebből, semmi. A buszmegállóban a disznófejű nagyúr, rámondom a telefonra, nagy a feje, de kis felületen tömörülnek az arc részei, apró disznóorr, tisztára, mint egy serial killer, áll a járda szélén zsebre tett kézzel, mindjárt előránt valamit. Min gondolkodsz? Elsuhannak a dolgok mellettünk, Andris.

Tovább
A szerző további cikkei

– Kisfiú vagy kislány?

– Fiú.

– Apuka biztos nagyon várja már!

A nő lesütötte a szemét. Egy könnycsepp szökött ki sűrű, vörös pillái alól, és a szeplőin bukdácsolva megindult az álla felé. A nő ingerült mozdulattal letörölte. Apró szemű jég kopogott az ablakokon.

– Csak ketten vagyunk az anyámmal. De ő súlyos beteg, szóval...

Tovább
Élet és Irodalom 2024