És amikor kezdenénk kellemetlenül érezni magunkat, hogy egyre több az ősz hajszál a fejtetőn, a ránc a homlokon és a diklofenák-tartalmú kenőcs a fiókban, Fluor Tomi ismét kézen fog minket, és utat mutat. Célirányosan cammog a kényelmesnek látszó fellépős mackóban, a túlmozgásos táncoslányok gyűrűjében, metálmasztodonokat überelő lángshow-val és konfettizáporral megtámogatott dinamizmussal letolja a maga nyolcvan percét, majd közli, hogy most muszáj kicsit megpihennie a backstage-ben, lerogynia a kanapéra, benyomnia egy szelet pizzát, de azután hajtjuk tovább az afterparti szekerét. Ó, kapitány, kapitányom! A te igéd igazság.

varjakkal érkezünk. varjakkal távozunk. az utca sötét és hideg. fekete villanás a szemem sarkában. odafordulok, becsukódik egy ablak a töredezett falú bérház második emeletén. felborított kukákat kerülgetek. tojáshéj a bakancsom alatt. különös állagú folyadék az orr-részen. le kellene törölnöm, de nincsen nálam semmi. üres kézzel jöttem. mindig üres kézzel érkezem. károgás hallatszik. visszaverik a házfalak. a köd megül a kapualjakban. keveredik a hátrahagyott sötétséggel. néha úgy tetszik, alakot ölt. falnak dőlő férfi cigarettázik. egy kutya pisál a sarkon. mikor közelebb érek, szertefoszlanak. lábam körül remegő pára csupán a létezés. rágyújtok. minden reggel új csomag cigaretta lapul a zsebemben. nincsenek boltok. az étel az asztalon vár. hideg és kemény, bocskorrá száradt tojás és fekete kenyér. a tányér mellett fekete tollak. károgás. megállok.

– egyszer majd boldog leszel.

A kéklő véráramot, ott, ahol az erek olyan közel futnak a bőrhöz, átjárta, átitatta mindaz, amit az időzónák sem érinthetnek. És ők, akik kívül esnek téren és időn, így hát a végérvényesen lezártnak hitt múlton is. Erre nem számított, ezzel talán nem is számolhatott. Így csak figyelte, ahogy az egyik reggel a könyvespolchoz lép, levesz néhány vaskos kötetet az egyik polcról, aztán benyúl a könyvek hűlt helyén át, hogy kiszabadítsa a régi órát és a karkötőt a szavak által bezárt félhomályból.

A nászutas lakosztály hangszigetelése nem segít, a zúgás markolássza az agyam. Egy órája vagyok ébren, és Rékának már kétszer sikerült felcsesznie. Először azzal, hogy úgy gondolta, kurvázni voltam. Tegnap a bárban túlnyomtam magam, semmi sem történt, de reggel női parfümöt érzett rajtam, meg állítólag rúzsfoltos volt a pólóm. Hiába mondtam, hogy dobja ki, ő akkor is mosni akart. Ez volt a második. Persze nem állt neki kézzel kigyúrni a ruhát, csak eljátszotta a sértődöttet.

Odakint az üvegfalon túli világ a lemenő naptól aranybevonatot kap. Súlyos máz telepszik a széles korlátra, a terasz csúszásgátló csempéire, a két napozóágyra és a feszített víztükörre a panorámamedencében, aminek egyik vége tíz emelet magasan a város fölé hajol.

Amikor a kórházban kézbe vettelek, azt hittem, már nem élsz. Életjelet nem adtál, tested mozdulatlan volt, fejed erő nélkül csüngött alá.

– Meghalt – szóltam a hozzám lépő orvosnőhöz.

– Még nem. Percenként egyetlenegyszer vesz levegőt – felelte, majd így folytatta: – Mi mindent megtettünk. Maradt húsz százalék, ami fölött a tudománynak nincs hatalma. Ez a húsz százalék a mérleg nyelve. Ez dönti el, hogy a testi folyamatok merre tartanak tovább.

– Ezt a húsz százalékot nevezzük mi, keresztények gondviselésnek – jegyeztem meg.

– Mi is – hajtotta le fejét a doktornő. – Várjuk türelemmel, amíg elindul az élet vagy a halál felé.