A szerző további cikkei

Amikor Tanáregy gimnáziumba kerül tanítani, csodálkozik, hogy a végzős osztály átlaga 4,8 fölött van. Jó oskola, okos, szorgalmas gyerekek. De ennyire! Eleinte megvan az összhang, ám gyorsan jönnek a számonkérések. Nyilvánvaló, hogy a sok tavalyi jeles nem az érdemet, a tudást jelzi, inkább a nagy országos iskolaügyi kompromisszum hozadéka. A diák imád jó jegyet kapni. A szülő szereti, ha a gyereke ötösöket visz haza. Örül az osztályfőnök, az iskolavezetés is, mert a tizen­egye­dikes, tizenkettedikes jegyek már beszámítanak a nagy felvételi pontgyűjtésbe. A továbbtanulási arány pedig fontos összetevője az iskolák közötti országos rangsornak. Miért akarna magának fölösleges bonyodalmakat a tanár? Vonneguttal szólva: így megy ez.

Tovább
A szerző további cikkei

Szeretik, ha nézed őket, ahogy a Krisztina körúton megélénkülő forgalmat figyelik. A város irodaépületei ontják magukból az embereket, akik most autókon, buszokon, kerékpárokon, rollereken, robogókon igyekeznek maguk mögött hagyni munkaállomásaikat, hogy másnap ott folytassák, ahol előző nap abbahagyták: egy újabb sor az Excel-táblázatban, egy újabb diszkrét pillantás a Facebookra a telefonon az asztal alatt, egy újabb törés a Milka csokiból a teásbögre mellett. „Látod? Ezek a kis irodaházas emberek azért dolgoznak, hogy végre cigizni mehessenek a bejárat elé, hogy megbeszéljék, milyen volt a hétvége, hova mentek inni vagy kirándulni.” „Vagy hogy mennyire nem mentek sehova”, teszed hozzá, mert akarod, hogy tudják, érted őket, pontosan tudod, miről beszélnek. „Hogy mennyire nem mentek sehova. Ez jó.” Mosolyognak, és mint egy legyezőt, széttárják a lábujjaikat.

Tovább
A szerző további cikkei

Szóltam. Csak ezt tudom mondani. Sokféleképpen lehet szólni, dühösen, álszenten, cselesen, de én csak egyféleképpen tudok, normálisan, egyenesen, szemtől szembe, abban bízva, hogy akinek szólok, az megérti. Ezt tanultam anyától. Szenvedett tőle ő is, szenvedtem én is. Ervinnek is szóltam, többször is. Először kértem. Úgy kezdődött, hogy kértem. Kértem, hogy ne legyen olyan, mint amilyen az apám volt, mert emlékeztem azokra a jelenetekre, hiába voltam még kislány, pontosan emlékszem, hogy reszkettem, hogy megüti anyát, emlékszem arra a hangra, amikor a tenyér csattant az arcán, hallottam, hogy anya mentegeti őt a szomszédoknál. Tudtam, hogy anya egy ideig igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha az, hogy egy férfi bánt egy nőt, az természetes lenne. Juli, amint tizennyolc éves lett, fogta magát, becsomagolt, összetépte az egyetemi felvételi értesítőt, egy hűtőraktárban kezdett dolgozni, majd estin megpróbálja, azt mondta, és még a városból is elköltözött, hogy soha többé ne lássa apát. Én meg maradtam otthon anyával. Húszéves voltam, amikor összejöttünk Ervinnel. Menekültem hozzá? Az is lehet.

Tovább
A szerző további cikkei

Itt fekszik előttem, elnyúlva az ágyon, mellei majd szétszakítják a batikolt pólót. Duzzadt ajka ráncos, mint egy izgató giliszta, a mosoly alól villan a hófehér fogsor. A legenda szerint az egyik fagyireklámban is ő szerepel, a jégkrémet mélyen bevéve a szájába. Mindenesetre a hasonlóság valóban kísérteties. Csigásan omló hajával hozza a tavaszt a szürke kórterembe. A harsogó, fiatal lánytest alatt megreccsen az ágykeret, pattogzik a zománc. Bakancsos lábát keresztbe teszi a takarón, a miniszoknya alól nagy szemű neccharisnya kandikál, néhol el is szakadt a háló. A lepedő foltos az előző lakóktól, a padló kockaköve, melyet néha a többiekkel mi vagyunk kénytelenek felmosni, gyanúsan ragad. A sárga függöny elhúzva, felette fűtéscső.

Tovább
A szerző további cikkei

Sötétedni kezd, felkapcsoljuk a villanyt.

– Katica, tedd fel a sötétítő függönyt – szól anyám, miközben fazék vizet rak a platnira melegedni az esti mosakodáshoz. A sparhelt környékén meleg van, az ablak közelében hűvös.

Apám az ablakok szigetelését készíti elő, az asztal fölé görnyedve újságpapírt szabdal hosszú csíkokra, azokat félbehajtja, majd gondosan végighúzza hüvelykujját a papíron, a felezett papírt újra kettéhajtja, s úgy is lelapogatja. A papírcsíkok beborítják az egész asztalt. Ácsorgok az asztal mellett, szívesen segítenék, de tudom, hogy ügyetlen vagyok, és nem sikerülne olyan szépen nyomogatni a papírt, mint apámnak. És fel sem érem igazán az asztalt.

– Anyuka megkért valamire. Nem hallottad? Süket vagy? – veti felém egykedvűen.

Fogom a kisszékem és indulok az ablakhoz, ott még a székemen állva is pipiskednem kell, hogy elérjem a szöget, amelyre felakaszthatom a sötétzöld anyag egyik felső sarkát. A másik csücsök egy kampós szögre van erősítve, ezért a sötétzöld anyag mindig az ablak mellett lóg, mint a szélre várakozó zászló.

Tovább
Élet és Irodalom 2022