Minden írótáborban és szemináriumon végighallgatta a fő szabályt. Itt is. A fő szabály általában már az első napon szóba került, egy esetlegesen közösen elfogyasztott, csapatépítőnek szánt ebéd után: tilos az éppen meglévő magánéleti problémákról írni. A friss élményekről, az aktuális traumákról hallgatni kell. Oké, akadhatnak kivételek, de azok az írók, hát mondjuk ki, zsenik. Zsenik és – nem mondjuk ki, de, na – férfiak. Ők itt a táborban nagy eséllyel nem zsenik, és teljes táboridős – nem mondjuk ki – férfi is csak egy van köztük. A másik a tábor második felétől tud majd csatlakozni. Szóval ne reszkírozzanak. Az érzelmi érintettség mindig rossz stílustanácsadó.

A tábor előtt két nappal végre nőgyógyászhoz is eljutott. Nagyon félt, hogy a méhpolipja valami sokkal rosszabb dolog előszobája. Sok gondot nem okozott, de azért az aktusok utáni enyhe vérzés eléggé zavarba ejtette. El kellene távolíttatni, egyelőre nem tudja még, miből. Ingyen nem fogják megcsinálni.

A kutyák miért mindig a hóra szarnak. A vakító fehérre. Fiatal lány sétáltatja a kutyáját, kávészínű Labrador, kecses a feje, a teste erős, húzza a lányt maga után. A lány arcán piros maszk, hosszú, vöröses haja a derekáig ér. Maszk és sapka van rajtam, csak a szemem látszik, vajon könnyebb így csajozni?, gondolom. Ha a csajok csak a szememet látják? A kutya megáll, szimatol, a járda és az úttest közötti érintetlen hóösvényre ugrik, szétterpeszti a hátsó lábait. A szem a lélek tükre. A lány türelmesen megvárja, amíg a kutya végez. Leguggol, zöld nejlontasakot húz a bal kezére, ujjait kifeszíti, megmarkolja a szart. Nem fér egyszerre a tenyerébe.

Minden reggel dolgozni ment, nem lett volna muszáj, de így szokta meg, mert a nővére napközben nem tudott rá vigyázni. Keféket csináltak, seprűt, sőt néha partvisokat is, azt szerette a legjobban, mert a műszakvezető megengedte neki, hogy ő esztergálja a nyeleket, akácból készültek, vagy fenyőből és más könnyű fából, de így is volt súlyuk, ha nem látta senki, meg is suhintotta őket a feje fölött. Munkába menet nem volt ideje, de este már nézte, nem kerül-e valami szürke a lába elé, jobb is volt földre szegezni a tekintetet, mert épp az a hónap volt, amikor a nőkön napról napra egyre kevesebb a ruha, ez mindig felzaklatta, amíg kabátban voltak, addig nem jelentettek rá veszélyt, de a kis topoktól, rövid szoknyáktól ideges kézremegés fogta el. Majdnem minden este várt rá valami a földön. Egy kétszer kettes sima, a tetején csempével, egy kétszer négyes derékszögű fordító, sőt egyszer egy váltókaros elem is. Figurák nem jöttek soha, csak építőkockák, szürkék, mint a telepi házak fala.

– Ismerős? – kérdezte, és elém rakta az iPhone-ját. Valaha együtt dolgoztunk. Ma valami bulvárcápa. A fényképen egy meztelen lány volt, az arca sötétben maradt, a testét két kezével takarta. Az egyik melle félig takaratlan volt.

– Szóval nem ismerős a kép?

– Soha nem láttam.

– Egy letörölt kép soha nem törlődik mindenhonnan. Egyszer csak felbukkan, mint egy vízbe fojtott ember, sok száz kilométerrel odébb. Jobb, ha tudod.

– Ha lett volna ilyen fénykép a telefonomon.

– Hát, egy az egy ellen. Ő azt mondja, volt, te azt, hogy nem. Majd kiderül.

– Ki az az egy?

– Lulu. A másik egy pedig te vagy.