A szerző további cikkei

(...)

Készen állok, hogy tiszta vizet öntsek a poharamba. Készen állok, hogy számba vegyem rossz közérzetem legfőbb okait. Klinikai depresszió? Életközépi válság? Túlzott alkoholfogyasztás? Rossz házasság? Évek óta a felszínt kapargatom, a stressz így, a szorongás úgy, de csak titkolózom saját magam előtt. És aztán egy kereszteződés előtt kevéssel megáll velem egy autóbusz, amikor végre gondolkodni kezdek. Miért éppen most? A Hungária körút kamionjai eltorlaszolják az utat, ha sárgára vált a lámpa, akkor sem fékeznek, araszolnak tovább, hogy aztán a legutolsó mindig beragadjon elénk, ártatlan tömegközlekedők és kevésbé ártatlan, magányos autóvezetők elé. A problémáimmal való váratlan, de bátor szembenézés nyomán melankolikus nyugalom járja át a szívemet, az ablaküvegen maradt ujjlenyomataimat egy papír zsebkendő szélével hamarosan letörlöm.

Tovább
A szerző további cikkei

(21. fejezet) Kristóf Instagram-storyját néztem reggel: az ablakból hegyekre látni a tompa, tavaszi napsütésben. Az utcán motort bőget valaki, a háttérben spanyol beszélgetés, talán egy tévésorozat a szomszédból. Az íróasztal az ablak előtt áll, az asztalon monitor, a monitoron a Destroyed Village pálya a Medal of Honorból. Szétlőtt francia falucska valahol Normandiában. Az őszi bokrok között, a lerombolt templomfal tövében, a bombatölcsérek földhalmai mögött német katonák lapulnak. Mesterlövészek a toronyban. Füstölgő tankok, alacsonyan, kerregve áthúzó repülők. Megafonba kiabált német vezényszavak a távolból. Kelepelő géppuskatűz. Puffanva robbanó gránátok.

A tömzsi templomtorony oldalában tátongó réshez kúszik, aztán géppisztolyát óvatosan célra tartva előrelopakodik a hasadékig, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a roncsokkal borított, bomba szaggatta térre. Szemközt, az egykori parókia leszakadt emeletének gerendái között német sisak csillan. Óvatosan feltámasztja a puskát, célba veszi a törmelékkupac mögött imbolygó sisakot, és tüzel. A német kidől. Még kettőt odalő, puszta biztonságból. Aztán egy gránátot is odadob.

Tovább
A szerző további cikkei

Nincsen nekem rossz életem! Minden hajnalban fölkapaszkodok a szekérre, az átvisz a hídon Dunaújvárosba. Az erőműben egész nap a nagy pallón járkálunk ide-oda, a falubeliekkel megvitatjuk mi a szitu, a deszkapadló meg le-föl inog, működteti a nagy fújtatót, abból lesz az áram. Az ángyom középső fia, aki a fővárosba tanult, nemrég magyarázta nekem a kocsmában, hogy más országokba napsugarakból nyerik az áramot. Montam neki, hogy engem nem ver át ilyen baromsággal. Erre azt súgta a pimasz, hogy én ezt azé’ nem tudom, mert nem akarják, hogy tudjam, mire én: Kik nem akarják!  Erre ő: Hát ők! Mire én: Kik azok az ők? Erre ő: Hát ők, mire én: Hű bazmeg, téged megfertőztek a nagyvárosba, nem hiszem én egy szavadat se’, gyerek! A bolondja elkezdett okoskodni, hogy így meg úgy! Irkált nekem valami krikszkrakszokat egy lapra, hiába szóltam, hogy nem tudok olvasni, az iskolába néptáncból meg ju’pásztorkodásból vót csak csillagom. Hiába no!

Tovább
A szerző további cikkei

Másnap délután együtt mentek a Mexikóba, Grafit leült a kirakat mellé ácsolt kis pulthoz, belehelyezkedett a szombat délutáni kocsmába, mint egy iskolás csendéletbe a kompozíció egyensúlyát biztosító, háttérbe biggyesztett agyagkorsó. Most tényleg egész jó volt minden. A sör megfelelően hideg, az időszak a nyár vége, amikor még tart a szünet, tudjuk, hogy mindjárt vége, de ettől igazán élvezetes. És ma még azon sem kell gondolkodnia, hogy hétfőn hazamegy, majd holnap gondolkodik rajta, se azon, mi lesz azután, ha visszajön. Még akkor sem kell erre gondolnia, ha már egy kicsi, hűvös fuvallatként birizgálja a tarkóját, mint amikor bukóra nyitva marad egy ablak a lakásban, és ugyan még nem zavar annyira, hogy felkeljünk és becsukjuk, de zavar.

Tovább
Élet és Irodalom 2019