A folyóhoz közel vettünk házat, nagyanyám szerette számolni a kárókatonát, követni az örvények útját, lejárt mosni, néha csalánt szedni a nyulaknak. A parti sóderben köveket gyűjtött. Ősszel diót vagy gesztenyét szedett az ártéren. A diókat megtörte, eladta a belet, karácsonykor nagy keletje volt a bejglinek. Kristálytisztán emlékszem, amikor a gesztenye virágzott tavasszal, ha elég meleg volt, mi már bementünk mezítláb a folyóba. A köveket felmelegítette a nap. Ebédidő után pedig jött az úszatás.

Sosem tudtam számon tartani, pontosan hány unokatestvérem van. Néhányuk már megházasodott. Köztük Samia is, a legszebb unokanővérem. Hawar, egy másik unokatestvér lett a férje, aki nálunk öt évvel idősebb. Valamennyire ismerték is egymást. Az anyák összeültek, és megbeszélték, hogy így lesz, az anyagi hátterük megegyezik, hasonló szintű a végzettségük, a terveik azonosak, mindketten megbízható, vallásos, és szorgalmas fiatalok. Nekem mégis úgy tűnt, hogy Samia hallgatagabb, és a szeme komolyabban csillog, mióta megházasodott. Vannak olyan nők, akiknek jól áll a házasság. Mégis, Samia más lett. Nehezebben beszélgettünk. Ha a szerelmi ügyeimet tárgyaltam ki vele, Samia felöltötte az új, jóságos, megértő mosolyát, és annyival nyugtázta, hogy ne aggódjak, hamarosan úgyis meglesz a férjem, és akkor ez a sok kérdés, kétely majd semmivé foszlik. És, hogy akinek tetszem, az úgysem fog habozni azzal, hogy megkérje a kezem. A többiek meg nem számítanak. Csak várni kell. Meg a tisztaságomat óvni, és imádkozni, hogy Allah jó férjjel áldjon meg.

Hiába kérted, hogy ápoljam a lelked, húzzalak ki folyton a bajaidból, nekem ezt volt nehéz megérteni, hogy te nem leküzdeni akartad a benned forrongó bizalmatlanságot, érvénytelenségét, reménytelenségét az életnek. Nem azok vagyunk, akiknek képzeljük magunkat, és nem azt mondjuk, ami szorongat, nyomaszt, gyötör bennünket. Félrevezetjük és félreszeretjük egymást öntudatlanul, szeretet helyett, csak a követelőzés, nyomorunk számonkérése marad. Nem vettük észre, hogy mostanra már a bűntudatommal, önfeladó szeretetemmel akarsz kétségbeesetten magadhoz kötelezni. Persze én hibáztam, én bántottalak meg, ott kezdődött minden, hogy volt okom ilyen közel engedni, mindenemet átláttatni veled, hogy megnyugodhass. Röntgenleletté, hullabiztos szolgáddá változtam néhány héten belül –, nekem kellett bizonyítani, szorongani, nem enni, de etetni téged, fogyni, de sugározni világokat, bizonyosságot, akár egy röntgengép.

Ő túlélte, amibe más belehalt. Ő élt, más meg nem.

 A hó rákezdett, finoman és tapintatosan, ahogyan felolvasunk egy haldoklónak, és a férfi rácsodálkozott erre a pilinckázó, fehér záporra, mintha sohasem látott volna még ilyen törékeny csodát. Mit kezdjen ezzel a vadonatúj, de rémisztő élménnyel és a vele járó tapasztalattal? Megossza-e újkori önmagát, avagy temesse el az idők végezetéig? Mi a haszna, ha ezt választja, és micsoda, ha azt? Jobb-e egyik a másiknál? Lehet-e egyik jobb a másiknál, avagy a másik az egynél? Tisztán kell látnia ebben a kérdésben, amíg képes látni; amíg a maga ura.

(Virágillat) Brühl Ilona messze járt, de egy-egy percre még visszatért várbeli otthonába, antik bútorai között kerengő rokonai körébe. Szépen felöltöztették, és az egyik finoman megmunkált arany nyakéket is ráadták abból a készletből, amelyet mindegyik lánya szívesen látott volna sajátjaként, a kandalló felett elhelyezett Gulácsy képpel együtt. A családi ügyvéd a súlyos bársonyfüggöny takarásába húzódott. A végrendelet diszkréten zizegett zakója belső zsebében.

Már a pap is végzett, hiszen az idős asszonynak csupán órái maradtak hátra. Megkésett vasárnapi ebéd előtti, várakozásteli hangulat lengte körül az öntudatlan testet, elvegyülve a rokonok hozta orgona-, liliom- és rózsacsokrokból áradó párával.