Nagyszerűen sikerült a bemutató, és éjfél előtt, mint afféle félhivatalos vendéglátó, szállására kísértem az írónőt. A rendezvénynek ugyanis csupán ötletadója voltam, a szervezés bonyolult feladatát az egyesület látta el, mely időről időre számolt a munkámmal. Nem érhette szó a ház elejét, rendesen fizettek, és a honorárium mellé vacsora is dukált, még ha nem is a város legkitűnőbb vendéglőjében. Egy jó pizza mindenütt egy jó pizza. A különösen vékony tésztával aládúcolt rákos-gombás feltét vendégünknek is ínyére volt, moderátori teljesítményem mellett nem győzte dicsérni a konyhát és a jóféle borokat, melyekkel a zajosnak mondható sikert is leöblítettük. El vagyok kényeztetve, hangoztatta többször is, csillogó szemmel. A város vendégházában foglaltunk neki szobát, amit kedvesen megköszönt, és mielőtt megöleltem volna, hogy a reggeli viszontlátásig elbúcsúzzam tőle, ahogy íróvendégeinktől szokás, kezemet az öléhez vonta.

Nemes Zorro kárpátaljai művész számára mindig kérdéses maradt, hogy testének sejtjei milyen eredetűek. Izzadtságát, ürülékét és vérét állandóan kurkászta és tapogatta, a gimnáziumi biológia-szakkörből elcsent mikroszkóppal tanulmányozta, de az így megfigyelt alakzatokat és átélt felismeréseket nem tudta összefüggésbe hozni szüleivel. Próbált mintákat szerezni anyjától is, de ezek a kísérletek legtöbbször csúfos kudarcba fulladtak, hiszen a vizeletet kanalazó fiatalember tudományos szorongása nem talált megértésre a keresztény szellemben nevelt Nemesnénél. A biológiai anyag önazonosságának problémája, illetve a vérségi vonalak kuszasága kétségbe ejtette Zorrót, aki a gyötrő kérdések elől már korán a művészetbe menekült, de ahelyett, hogy megnyugodott volna, újabb feloldhatatlan paradoxonokba ütközött. A képmások létrehozása eleinte lekötötte figyelmét, aztán megijedt a kísérteties hasonlóságtól, amikor a festmény egyszerre volt az, ami, és mégse. Korai realista korszakáról ezért nem tud szinte semmit a művészettörténet, hiszen összes képét apró darabokra vágta és meg­ette. Én leszek a hamisság élő máglyája, gondolta, anyagcserémmel égetem fel a perverz teremtést.

A faliórára nézett. A gyerek késik. Már harmadszor a héten. Ha megjön végre, ezt majd nem hagyja szó nélkül, talán a körzetparancsnoksággal is megfenyegeti.  Mindegy, vár még tíz percet, és elindul, a fiú majd legfeljebb utána jön. Kiállt az ajtóba és rágyújtott. Hideg volt aznap is, mint mostanában mindig, mínusz húsz–huszonöt lehetett. Esteledett, de a tizenötödik őrtoronyig még ellátott. Vlagyimir Fjodorovics Vologyin végigfuttatta magában az este lehetőségeit. A látásviszonyok jók, elvben nem történhet semmi olyasmi, amit nem látott már az évek során. Azért az ajtó mellett felkapcsolta a viharlámpát, úgy dohányzott, falnak dőlve a fénykörben. Halk neszezést hallott, közeledő lépések zaját. Megint az órára nézett. A fiú jelent meg a lépcső alján, erősen zihált, látszott, hogy sietett.

– Zsenya! Megint késtél – szólt oda Vologyin, és kifújta a füstöt.

Meglett a 120 négyzetméteres lakás. Buda legelitebb részén, a Széchenyi-hegyen. Alattad egész Budapest. Látod a Dunát, a hidakat, a SOTE kiugró szürke épületét, a Körszállót, a hideg-meleg fényekben villódzó Müpát, mindent. Ott vagy a város fölött, és érzed, hogy a tiéd. Három teraszod van, az egyik Budára, a másik Pestre néz, a harmadikon a jacuzzi, augusztus 20-án a tűzijátékot onnan követed. A tetőtérben konditerem tévével. Minden szobában a legmodernebb okostévé, nézheted az ágyból, a nappaliban, a futópadról. A takarítónő egy héten kétszer jön, csillogóra suvickol mindent.