...a dédapám sírja mellett, a sírból kinövő kopasz akácfa csontujjait figyelve, a békéscsabai Kinizsi utcán támolygó, ázott önmagamra gondolva határoztam el – és ezek után úgy is éltem három napig –, hogy felveszem a dédapám nevét, és Őze András leszek, semmit sem tudtam Őze Andrásról, és még ez az elhatározás sem tett kíváncsivá, pedig szigorúan megszaggatta a sors a dédapámat, és ez azért jutott eszembe, mert annak, hogy abból a szemből egy másik ember néz vissza rám, mégiscsak hozzám van köze, és ha elhagyom az én áldott nevemet, ha ki merem mondani, hogy édes nevem, okos nevem, menj a tieid közé, és előbb-utóbb, a kötetek hatására, meg mert mindenki úgy szólít, valóságosan is megváltoztatom, vajon Őze Andrásként más napok gyötörtek volna meg?, milyen kunkurokkal nehezítettem volna a saját életem, lehet, mást vettem volna először feleségül, vagy elválok időben, és akkor persze, ezzel a kérdésorsóval azt a könnyen elszakadó mániát tekertem most föl, hogy az a megváltozott szem bennem nem Őze András szeme-e, hiszen aki azzal néz, láthatóan különbözik tőlem: precízebben csomagol egy napra, jobban viseli a sorban állást, érti a hét heveny hullámait, úgymint lottó, áldozás, új epizód, nem huncut a mosolya, ám élveteg, szemérmes és szomorú, és csak a személyi számunk közös;

Vakítóan fehér sírkövön üldögélt tehát az öregasszony, mint valami fekete és törékeny csontú madár, gyér cipruslombok takarásában remélve némi menedéket. A szeme nem látszott, sőt most, hogy jobban belegondol, olyan volt, mintha egyáltalán nem is lett volna szeme, ami nyilván lehetetlen, és valószínűleg mélyen az arcába húzott kendője okozhatta ezt az optikai illúziót. Talán az erősen tűző naptól, talán csak a kíváncsi tekintetektől óvta magát. Hiába akart azonban észrevétlen maradni, eggyé válni azzal a kicsi árnyékkal, amit a ritkás cipruságak adtak, nem lehetett nem meglátni. Éppenséggel ezzel a diszkrétnek szánt félrehúzódással – hiszen az érthető, hogy talán gőgből, talán tapintatból, de véletlenül sem szerette volna, ha bárki is a rokonsághoz tartozónak higgye –, hívta fel magára akaratlanul is a figyelmet.

A kezében láthatólag frissen szedett, „mintha még a reggeli harmat is megcsillant volna rajta”, gondosan válogatott és szalvétába csomagolt nárciszcsokor sárgállott. Mondhatni, egészen indokolatlan és szemérmetlenül tüntető vidámsággal feküdt a térdén, „mintha csak a nap egy darabkáját dédelgette volna az ölében”.

 Apám egy szombat reggel vigyorogva nyitott be a szobámba. Ásítva kérdeztem, hogy miért keltett fel ilyen korán, ma nincs iskola. Különleges nap ez a mai, dörzsölte a kezét, öltözz! Gyorsan magamra kaptam a ruháim meg a gumicsizmám. Apám türelmetlenül rángatott ki az udvarra. Már ott állt a szomszédból Józsi bácsi meg a fia, aki alig volt nálam idősebb. Előrehozzam? – kérdezte Józsi bácsi. Nem kell, majd a fiam, legyintett apám. Ide figyelj, gyerek, hozd már előre a malacodat, mutassuk meg Józsiéknak, mondta. Először nem értettem, hogy mire ez a nagy felhajtás Kucu körül, aztán megörültem, hogy mások is kíváncsiak rá. Végre eldicsekedhetek vele valakinek. Kihajtottam az ólból, a nyakára kötelet kötöttem. Megbeszéltem Kucuval, hogy jól kell viselkednie, mert vendégek vannak nálunk. Megígértem neki, hogy utána gyorsan megetetem. Büszkén vittem előre. Ez az?

A soroksári ablakából, ha tehette, a házukkal szemben álló szökőkutat nézte. Ha esett, és csak akkor, egy lány jelent meg biciklivel, a kerékpárt nekitámasztotta a tér közepén álló aprócska szökőkútnak, és eltűnt a szemközti házban. Gyönyörű lány volt, és lenyűgöző volt a biciklije is, Pisti hosszú percekig nézte a barna biciklit, ahogy ott ázott. Aztán megjelent a lány, előbújt az épület alacsony kapujából, behúzta a fejét, és kilépett az esőre. Csinos lány, kecses alkat, az ablakból nézve különösen szépnek tetszettek az ívek, ahogy a derekának formája folytatódik a nyakán, aztán elenged azon az okos kis fejen. Hát ez szép. Felült a biciklire, és elment. Ilyenkor, és csak ilyenkor, az eső rendre elállt, volt, hogy azon nyomban, de volt, hogy csak lassan, percekre rá, de alábbhagyott, majd szitálni kezdett, s végül teljesen elcsendesedett. Egyik alkalommal – minden a megszokott módon zajlott, az eső eleredt, a Pista az ablakból kinézett, a lány megérkezett, a Pista nem mozdult – a lány hosszú órák után sem jött ki a házból, az eső egész nap esett, kint ázott a bicikli, beesteledett.