Miss Taylor szent meggyőződése volt, hogy szomszédja, Mrs. Smith előre megfontolt szándékkal meggyilkolta a férjét, Olivért, a testet feldarabolta, majd a részeket, a fejet, a törzset, a karokat és a lábakat a kertjének bizonyos pontjain elásta. Ez a gondolat egy viharos éjszakán fészkelt el benne, amikor úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, dörgött és villámlott, és ő, Miss Taylor, mert nem jött a szemére az álom, az ablakából nézte ezt a borzasztó világot. Smithék kertjében akkor fényt látott. Mintha viharlámpás imbolygott volna a rettenetes éjszakában. De még egy emberi alak mozgását is látni vélte. Mr. Smith akkor már három napja nem került elő, ennek ellenére a felesége nem mutatott különösebb kétségbeesést, sőt, Miss Taylor szerint inkább megkönnyebbültnek tűnt.

Tehát a szóban forgó, Budapesten taxizással is foglalkozó, amúgy amatőr dzsessztrombitás tatár férj mesélte egyszer neki, Hédinek, hogy odahaza náluk, azon a tájon, ahol született és a gyermekkorát töltötte, volt, azaz van is egy nagy puszta. A puszta közepén pedig egy feneketlen kút. Igazából még a legöregebbek se emlékeztek rá, ki és mikor ásta-építette oda, ahová, kerítette körbe, azonban nem is ez a lényeg. Hanem az – a környékbeliek közül mindenki tudta –, hogy ha abba a kútba valaki beledob egy akár kisebb, akármilyen mütyür tárgyat bármelyik halott ember személyes holmija közül, nagy eséllyel meg fog jelenni előtte az illető szelleme.

Nem ment vacsorázni, pedig aznap nem is evett még. Délután érkezett, egy műanyag szatyorba csomagolták össze a holmiját, csak úgy sebtében. Hamar ment, alig volt mit beletenni.

Felhőszerűen gomolygott az a nap. Tünékenyen változott minden perc és minden mozdulat körülötte, mintha nem is vele történt volna. A kezét idegen kezek emelgették és bújtatták be a pulóverébe, és idegen kezek húzták rá a nadrágot. Valahonnan a cipője is előkerült, rég volt rajta, a leggyakrabban mezítláb jár. Nehezen szuszakolták a lábára, összement a nyirkos házban.

Nem értettem, hogy az én kis Gáborom miért változott meg úgy tizenöt éves korában. A ridegségét, hogy elzárkózik tőlem, ölelésemet fintorogva fogadja, ha a haját megigazítom, rám förmed, igyekeztem a kamaszkorra fogni. De azt, hogy elutazása előtt nem köszön el, már nehezen tudtam lenyelni. Ott állt előttem, az ajtóban, ez a pőre idegenkedés, és úgy éreztem, semmi erőm és kedvem takargatni szomorúságomat. Még le se ért a lépcsőn, még kis sem ért az Olasz fasorra, még nem hallottam döngeni a kaput, én már úgy zokogtam, hogy szinte beleszédültem. Álltam csak ott, a kilincset fogva, mint egy hülye, úgy éreztem, hogy elveszítettem őt, és próbáltam magyarázatot találni.

Autó állt a telekhatáron. Már a buszmegállóból feltűnt a napfényben szikrázó szélvédő. Félútról azt is láttam, hogy az autó nagy. Tulajdonosa minden bizonnyal tehetős ember. Fizetőképes kereslet. A szomszédok szerint komoly érdeklődője van a félbehagyott háznak, én viszont még senkivel sem találkoztam. Eddig. Az autó kerekei valószerűtlenül szélesek. Polírozott fényes-fekete testével, antennáival olybá tűnik, mintha a kerti tavunk vízicsíbora nőtt volna órásira. A kocsiban férfi ül, feje a támlán, ülése megdöntve. Biztosan pihen. De az is lehet, hogy alszik. Megnézte az elhagyott birtokot.