Az első madár, akire felfigyeltünk (miután Illés megmutatta), egy tengelic volt. Szóval én is belenéztem a távcsőbe, hát tényleg, ott üldögélt a havazásban egy folyóparti fűzfán piros pofácskájával, fehér és fekete fejecskéjével, és rövid cső­röcs­ké­jét kitátva hangicsálta, hogy kikikikk. Az okostelefon OpenBirds applikációjába írtuk is be, hogy 1 carduelis carduelis. Kikk, folytatta ő, meg hogy kihikk, aztán hozzátette azt is, hogy csrrre.

És mentünk tovább a szélben, hidegben, hóesésben, Plútó vidáman nyargalászott előre meg vissza, elhozhattam volna Pogót is, gondoltam, ő is nyargalászhatna a szélben, hidegben, hóesésben nagy vidáman, ahelyett hogy a meleg házban szundikálna a díványon.

Mint ahogy a gazdák hasonlítanak kutyáikra, a város is hasonlított polgármesterére. Még az elmúlt rendszerben lebontották az ódon városközpontot, mert nagygyűlésekre alkalmas teret csináltak helyette, a tapsteret, amely szinte akkora volt, mint maga a település.

A kisváros a folyó felső folyásának egyetlen nagyobb települése volt. Itt szélesedett ki annyira a völgy, hogy lakható legyen. Nemcsak az országút, a folyó és a vasút szentháromsága fért el benne, mint a forrásától megtett több mint száz kilométeren, ahol csak apró gerendaházak jelezték, hogy emberek is élhetnek a végtelennek tűnő ősfenyvesek félhomályában. A kiszélesedett völgy élhetőségének bizonyítéka lehetett, hogy már a római korban is lakott volt, s a középkori krónikák mezővárosként, Sanctus Iohannes Oppidium néven emlegették valaha Szentjánosházát, a születésnapi vízi zenét ígérő kisvárost.

Babák vannak a tűzben... ismerős pici babák... Te nagyon gyorsan bokszolsz, rúgsz, bokszolsz belülről, míg föl nem ébredek.

Mikor letettek mellém, arra gondoltam, lám-lám, álomszép kislány. Az infúziós cső és a katéteren lógó pisiszacskó mellett fekvő antik angyal. Apád mondta így, antik. Nagyon bealudtál. Egyszerűen nem lehetett fölébreszteni. Mintha ott akartál volna maradni abban a másik, ismeretlen... nem is tudom, hol.

Jó volt veled aludni a Szentkirályiban. Piszkálgattad a csörgőd. Zizegett az éjszaka.

 Egyszer csak kivilágosodtak a spaletták rései. Hő... hő... hő... – mondogattad a fénynek.

Nem! Az volt az első szavad. Nem! Nem akartál lecsúszni a csúszdán, mikor az Apád verseit javítgattam a homokozó szélén ülve, és egy barátnőmre bíztalak. Nem! Napapára, a Nadira, a puha kutyakacsára azt mondtad. Nem! Ácsorogtál a kiságyadban, a hálózsákodban. Nem! Nem kell szomorú anya!

A szőnyegen kuporog, lábai átnyúlnak a dohányzóasztal alatt, körülötte összefirkált tankönyvek, laptop a maszatos üveglapon. A gyerek másnapi környezetismeret-háziját rakosgatja össze. Advent első vasárnapja van. A gyerek unottan lógatja a fejét a kanapéról, és nyávog. Az asztalon koszorú, magányosan pislákoló gyertyaláng. Az asszony a hálóban fekszik, a hétköznap felvett sorozatepizódokat pörgeti, amióta ő az egyetlen kenyérkereső a családban, gyakrabban vállal túlórát, így nem ér haza az adás kezdetéig. A nappaliban hideg ledfény, az illatgyertya fahéjas lónyálszagot ont magából. A gyerek feláll, felmászik a heverő háttámlájára, tornászoktól ellesett mozdulattal lendíti a lábát, egyensúlyoz, közben sürgeti apját, aki mohón görget a képtalálatok között. Gémeskút, gulya, racka juh, karikás ostor, délibáb, túzok, kilenclyukú híd: nyolcvanezer-százharmincöt hektárnyi szabad tér, megközelítőleg tizenhatmillió, egymás mellé felhúzott panellakás területe. Leragad az egyik kép előtt, a monitort beteríti a pixelbe sűrített pusztaság, azon gondolkodik, mennyit kellene szaladnia ahhoz, hogy elérje a távolban felsejlő erdőnyelvet.

(diagnózis) Falak vesznek körül, kép nélküli és szürke kórházi falak. Hozzáláncolva egy vasgubancon csüngő gyógyszeres üveghez. Ez a bilincs a vénámra van kötve, s ha leválasztanak róla, az is csupán átmenet. Nem rám figyelnek, hanem megfigyelnek engem. Ki a testem, ki a lelkem. Akivel a lelkemről beszélek, az kérdez, akivel a testemről, attól én kérdezek. Ha tőlem kérdezik: „Hogy vagy?”, a lelkemről kérdeznek. Ha én kérdezem: „Hogy vagyok?”, a testem állapota érdekel. Meg kell kérdeznem a magam lelkétől, hogy „Hogy vagy?”, de tartok tőle, hogy csak olyan dadogva tudok felelni, mint mikor a lelkemről kérdezőknek a testem állapotáról beszélek. Hangulatváltozásaimat magamnak ugyanolyan idegen és ködös szavakkal tudom csak leírni, mint ahogyan a testemet leíró zárójelentések és diagnózisok latin szavait is csak nagy vonalakban értem.