A szerző további cikkei

Szóval, tegyük fel, hogy kitör a járvány, a vírus hatalmába keríti a világot, és ez nem is történik annyira régen, menjünk vissza az időben bő negyedszázadot. A kilencvenes évek közepén vagyunk. Akkortájt abban a boldogan naiv hitben ringatóztunk, hogy ez itt a történelem vége, mostantól sima és egyenes út visz az egyetemes boldogság felé – dacára annak, hogy például Közép-Európában egymást követik a gazdasági mentőcsomagok, és még szerencsések is lehetünk, amiért ennyivel megússzuk, miközben tőlünk délre dörögnek a fegyverek. Az Egyesült Államok a hidegháború győzteseként kihívó nélküli abszolút bajnok, Oroszország egyelőre azon tűnődik, mit kezdjen magával, az európai egység szervezés alatt, Kína felkészül. Egyébként meg van Cherry Coke, a Guns N’ Roses és Michael Jackson lép fel a Népstadionban, Madonna a sokadik csúcson, buszos társasutakkal lehet a spanyol meg a török Riviérára menni.

Tovább
A szerző további cikkei

(A szívnek parancsolni)

Ekkor Szindróma következett, ő azonban nem hozott semmit, hanem csak intett, hogy hajoljak közelebb, aztán még közelebb és még közelebb, és én tudtam, az a szándéka, hogy elárulja, megsúgja nekem, miért ciccegett.

Mert nehéz a szívnek parancsolni, Plutárkosz.

De mivel nem értettem, amint hogy nem is érthettem, mire céloz, kénytelen voltam visszakérdezni, hogy ugyan miféle szívre gondol?

Ő azonban bosszúsan legyintett, mint akit sért ez a már-már ostobasággal határos értetlenség, enyhén előrehajolt a villanymeghajtású kerekesszékében, és tagoltan és kicsit hangosabban, mintha csak hallássérült vagy pedig külföldi lennék, elismételte ugyanazt. Végignéztem a soron, láttam, hogy megszámlálhatatlanul sokan várakoznak, de Szindróma, aki elfogta a pillantásomat, megint csak legyintett, mintha nemcsak neki, hanem valamiféle abszolút szempontból nézvést is teljességgel mindegy lenne, hányan állnak mögötte.

Tovább
A szerző további cikkei

Az öreg úgy tett, mintha nem hallana jól. Megvárta, hogy a néni hangja hisztérikusan fisztulázzon, csak akkor volt hajlandó újabb cigit tenni a csodás borostyánszipkájába. A szomszédok néha elkaptak a liftnél vagy a bejáratnál, és negédes mosollyal kérdezgettek idős rokonaim hogyléte felől. Aztán valahogy mindig a zsidó aranyaknál lyukadtak ki, de addigra felért a negyedikre a vasráccsal záródó tükrös lift. Az a városi legenda járta az Almássy téren, hogy Ráhel néninek kilószámra van aranya, mert az Ecserin használtruha-kereskedést üzemeltetett fiatal korától, ami még a szülei ipara volt, és megszedte magát a válság éveiben. Lisztet, zsírt, bort cserélt pult alatt aranyra. Faluról hozta fel az élelmiszert, ráadásul katonai teherautóval.

Tovább
A szerző további cikkei

Három éve voltunk együtt, amikor nyaralni mentünk a 19. századba. Természetesen a második felébe, egyikünknek sem hiányzott a stressz. Az utat az apám fizette.

A gond ott kezdődött, hogy amikor felébredtünk, ott volt egy család. Nem a mi családunk, szerencsére, és tán nem is az őseink, de kétségkívül apa, anya, gyerekek, nagybácsi, és az ő érkezéseik és indulásaik. Azt a kevés személyes holmit, amire, úgy gondoltuk, szükségünk lehet, egy IKEA-s zacskóban hoztuk magunkkal. Most pedig magyarázkodhattunk a műanyag miatt. Eszünkbe se jutott, hogy eszükbe se jut majd a jövőről faggatózni.

Tovább
Élet és Irodalom 2021