Andrea új fiú volt, de már az első gyónása után világossá vált, valamit jobban tud, mint mi. Addig hárman jártunk haza a templomból, Salvatore, Giuseppe és én. Andrea első gyónása 1953 nyarán történt, nem sokkal azután, hogy megjelentek nálunk. Dél felől érkeztek. Senki nem tudta, melyik városból hurcolkodtak idáig, lehetett az Nápoly vagy akár Cosenza környéke is. Lehetett falu vagy kisváros. Andrea szép fiú volt, és titokzatos, mindig füzettel és tollal járkált. Hamar bevettük a csapatba.

– Te miről gyónsz? – kérdezte Andrea Salvatorétól.

– A kukimról – bólintott Salvatore.

– És te? – fordult hozzám.

– Többnyire én is – mondtam.

Egy szó, mint száz, egyre messzibb vidékekről is felkerekedtek a népek, fatumuk miatt reszketve, ritkásan alvók, mindenféle betegek s nyomorodottak, akár a spiritusban, akár e védtelen és törékeny, rozoga mentsvárukban, mely a gyarló emberi test volt volna hivatott lenni, akármiféle romlás és rontás gyötörte őket, mindenfelől felkerekedtek a végső elkeseredettségükben gyámolt s főleg gyógyírt kereső szerencsétlenek, hogy a híres-nevezetes néma asszony, a Látó Irma reájuk vesse hályog fedte, rettentő tekintetét, melynek vaksisága, magyarázta az öregasszony veje, a maga is jelentős tudós professzor hírében álló, szelíd Márton doktor, meg ne tévessze a gyanakvó nyomorultakat, a Látó Irma ugyanis nem, mint az oktalan halandó, szeme világával lát, hanem a Jó Isten, tán a másvilági spiritusok és démonok sugallmazásával, de az is előfordulhat, hogy valami egyéb okból, melynek a conventióktól eltérő étkezés is lehet akár az oka, akárhogy is, afféle „lelki szemekkel” lát mindent, a lélek és a porhüvely minden búját-baját, romlását és reá vetett rontást, múlt és eljövendő történéseket, a szellem és az anyag mindenféle lehetséges vonását.

Szerencsére nem maradt túl sok ideje a gondolatfutamokra, ebéd után Gabriella nővér lepte meg, aki nem értette, Flóra miért nem ebédelt.  Egyszerűen csak nem volt kedve lent enni a többiekkel. Nem akarta, hogy sajnálják vagy kérdezgessék, és nem akarta látni az általános főnöknőt sem. Tudta, hogy nem ússza meg, a kilépési nyilatkozatot alá kell írni, még egyszer a jégkék szemekbe kell nézni, de minél később akarta ezt megtenni. Egyelőre az emlékeit és a csomagjait próbálta rendezni. Jó volt Gabriella nővérrel felidézni a jelöltség és a noviciátus eseményeit, a középsúlyos értelmi fogyatékosokkal töltött hat hét emlékeit.

Mit hozhatok? Egy Unicumot kérek. Valamit kísérőnek? Esetleg magácskát. Komolyan kérdeztem. Elnézést, egy szódát. Rendben, egy Unicum szódával. Meddig tart a munkaideje? Tizenegyig. Hazakísérhetem? Köszönöm, nem szükséges, itt lakom a közelben. Értem, akkor hozzon inkább kettőt.