A szerző további cikkei

Vettünk egy kürtőskalácsot, és állva megettük a bódé mellett. Közben az embereket néztük, akik felszálltak a buszra, vagy a megállóban ültek, és semelyik buszra nem szálltak fel. Az egyik nő lábán rózsaszín magassarkú volt. Megmozgattam a lábujjaimat, elmosolyodtam, megkérdezte, mi az, ezek szerint az arcomat nézte a napszemüveg mögül, semmi, válaszoltam. Szerettem a cipőmet, mert lehetővé tette, hogy ilyen sokáig sétáljak vele. Vettünk még egy kürtőskalácsot. Amíg sorban álltunk, ránéztem a cipőjére, a bal orrán volt egy sötét folt. Eszembe jutott, hogy még délelőtt a sétánk elején véletlenül ráléptem a lábára, amikor félreértettem az egyik kereszteződésnél, merre menjünk tovább. Jól esett nézni azt a foltot, hogy volt rajta valami, ami tőlem van. Megettük a második kürtőskalácsot is, az utolsó falatot nekem adta.

Tovább
A szerző további cikkei

(Malayalam nyelven)

A Madam mondta el a háziszabályokat, nőt nem lehet felhozni, és tilos az alkohol, azonnal lenyúlta az összes rúpiámat előlegbe, ez a szokás. Kérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Tiruvanantapuramból, és hogy ez Kerala fővárosa, ó, ne basszam már, felelte, ezt nem lehet kimondani, akkor legyen Trivandrum, ahogy az angolok nevezték, nyilván ők sem nagyon bírták kiejteni, mondjuk itt, Pesten van egy Második-János-Pál-Pápa tér, azért az sem akármi, nekik is belebotlik a nyelvük. Szóval, Kerala, szívesen meséltem volna, mutattam is néhány fotót a tengerpartról. Harmincmillióan vagyunk, malayalam nyelvet beszélünk, volt egy világhírű csillagászunk, Madhava Sangramagrama, de hát nem nagyon érdekli őket, persze, én sem tudtam sokat róluk, mielőtt beálltam ide a melóba.

Tovább
A szerző további cikkei

Állok a tapolcai tó mellett, pára és köd gomolyog a víz felett, a kacsák lebegnek a parti fények áztatta lágy hullámokon, mint az elmúlt, idegpróbáló hónapok ötvennégy évemen. Túl sok volt, ami történt ezernyolcszázhuszonöt nap alatt. Anyámat Alzheimer támadta meg, apámat a rák. Egy életen keresztül szerették, marták egymást, s a betegségben felzabálták egymás tartalékait. Miután anyám otthonba került, s már azért is küzdeni kellett, hogy végre legalább biztonságban legyen, apám rosszkedve minden nyűgét rám borította. Aztán elment egy éjjel, s rám hagyta gyerekkorom, amiben igazából csak állandó keserűségével volt jelen. Neki sosem volt semmi jó, semmi sem volt elég, vagy legalább dicséretes. Büszkének lenni rám vagy anyámra sosem tudott, a hálára nem volt szava.

Tovább
A szerző további cikkei

„Könnyezni kezd a szemhéjtustól, letörli a nagyját szalvétával, belekeni a szemébe. Jönnek a gyerekek, nincs idő, májgombóc leves, tökfőzelék, fasírt, foltok a szeme körül, fekete könnyek a főzelékben. Kötény a kötényhez ér, dacolnak a sorral, összenéznek, na, erről beszéltem a leves alatt, ugye. A szedő pont akkora, hogy egy kanállal kevés, két kanállal sok, aki ezeket tervezte, nem osztott ebédet soha. Takarékos mozdulatok, háromszáz adag étel egy nap. 
A legjobb rész, amikor a tanárok jönnek a dobozaikkal. Akinél a szedőkanál, azé a hatalom. Még az igazgatóhelyettes is azt figyeli ilyenkor, elindul-e még egyszer a doboztól a fazék felé. Újabban nem indul. Köretnél se. Keveset küldenek, morogja, Józsi csak néz.”

Tovább
A szerző további cikkei

Hargitayné, abban a minisztériumban takarít, ahol Mnémosyné igazságügyi szakértőként dolgozott, mielőtt nyugdíjba ment. A volt kollégái azt beszélik Mnémosynéről, hogy kockás spirálfüzetbe vezetett naplót, minden áldott nap rögzítette, amit észlelt a munkahelyén, mindenkiről tudta, hogy mikor, mit tett, és hajszálpontosan emlékezett arra, ki, mikor hazudott. Bár mindenről tudott, és mindent precízen feljegyzett, Mnémosyné soha nem ítélkezett a munkatársai felett, sőt, a nyugdíjazása előtti évben azt mondta az évzáró ünnepségen két stampedli Lánchíd konyak után a főosztályvezetőnek, hogy nemcsak a felejtést, de a hazugságot is méltányosnak tartja.
 

Tovább
Élet és Irodalom 2024