Ott álltam ifjúságom elpazarolt, matt hétköznapjaiban én is. Márta nagyival az első úszótanfolyamra ingázva, még óvoda utáni nyáron, amikor a szüleim nem hittek nekem, de én éreztem, nem tudok megtanulni úszni, mert az nehéz. Szorongásomban megiszom majd a fél medencét, aztán megkönnyebbülve, boldogan hányok. Ott rostokoltam a második úszótanfolyamra járva is, amikor már nem érdekelt a siklás, annál élénkebben az úszódresszben flangáló Betti, de négy év nagy idő. Közben az Asztalos János szocialista brigád tagjai, társadalmi munkában, három szabadszombatjukat föláldozva megépítettek a Kendergyári megállóhelyre egy csinos hullámlemez bódét. Bevert az eső, és áporodott forróság volt benne, ha sütött a nap, mégsem ezért nem érte meg bemenni, hanem, mert akkor nem állt meg a busz.  

A kendergyári megálló a falu szélén van, mögötte a széles, végtelen rónaság, a délibábos láthatár meg a Tüzép-telep drótkerítéssel elzárt gázpalackjai. Ott toporogva vizsgáltam meg lelkiismeretemet, a már új korában is rozsdásszeplős vasoszlopnak támaszkodva képzeltem el, mit kellett volna mondani, tenni – hogy milyen remek ember lennék, ha nem az lennék, aki.

A papok kamráját másik két pappal kellett megosztania.

Ez talán egy kissé szokatlannak tűnhet, mert biztosan tudjuk a korabeli templomi rend előírásaiból, hogy az égő áldozathoz, az áldozati kos előkészítéséhez, nyúzásához meg az oltár parazsának fölszításához több áldozattevőre is szükség volt. A Tűz-teremben ezek szerint több kamra is lehetett a vastag sziklafalba vájva, és talán így hármasával tértek nyugovóra szűk és kemény nyoszolyáikon a másnapra rendelt papok. Róluk nem sokat tudunk, pedig ők lehettek azok, akik aztán visszavitték Zecharja magatehetetlen testét a hálókamrába, hogy mégse maradjon ott a Szentély lépcsőjén az Úr szégyenére, és annyi riadt, mégis szemérmetlenül mohón tolakvó pillantásnak kitéve. Csak annyit árultak el később, hogy higgyék el nekik, alig volt súlya. Ők maguk sem értették, hogy szinte egyik pillanatról a másikra hová illant el a teste, hová tűnt a csontjairól a hús, de az tény, hogy szinte olyan volt, mintha csak egy rongycsomó hevert volna a hideg kövön.

Anya, ha bántanak, berongyol az iskolába. Fogja a kezem, úgy úszok a levegőben, mint egy rongybaba. De most este van, ezért csak másnap tudunk berongyolni. Olyan dühös, hogy alig tud beszélni. Holnap bemegyek, elkapom a kis köcsögöt, ígéri. Megrázom, mint Krisztus a vargát. Azt is megbánja, hogy rád nézett. Aztán kicsit lenyugszik. Most már inkább az igazgatót akarja felelősségre vonni. Biztos nem tudja, mik történnek a napköziben.

Anya bevisz magával az irodába, de a lelkemre köti, hogy viselkedjek. A felnőttek majd elintézik. Csöndben maradok, miközben beszélnek. Anya azt ecseteli, mekkorát csalódott az iskolában. Nem érti, hogy történhetnek ilyenek egyáltalán. Az igazgató meg van döbbenve. Mozgatja a rozmárbajszát. Biztos a száját rágja. Azt ígéri anyának, hogy el fog járni az ügyben, de előtte meg kell kérdeznie tőlem is, hogy mi történt. Azt hiszi, hazudok. Azt reméli, az egészet csak kitaláltam, hogy rám figyeljenek. Akkor nem kellene ezzel foglalkoznia.

Csuklom, biztos emleget – gondolom magamban. Nagy levegőt veszek, és benntartom, amíg elmúlik. Aztán úgy döntök, most én fogom emlegetni, hogy neki is kelljen csuklani. Hosszan fogom emlegetni, hogy sokáig kelljen. Elmesélem a pasimnak azt a sztorit, amikor a nagyfater hátrament megetetni a malacokat, aztán a nagymama leghatározottabb kérése ellenére elugrott a kocsmába két kisfröccsre. Hogy a nagymama ne vegye észre, télikabátját egy keresztfára akasztotta, a tetejére biggyesztette a kalapját, messziről olyan volt, mintha a kert végében állna. A probléma csak az volt, hogy nagyon sokáig ácsorgott egy helyben, és ez feltűnt a nagymamának, aki hátrament, meglátta a felöltöztetett keresztfát, és rájött, hogy megint át lett ejtve. Nevetett, de azért rosszul esett neki. A nagymama akkoriban bombabiztos rejtekhelyeken tárolta az ajándékba kapott italokat, hogy idő előtt el ne párologjanak az üvegekből.