A férfinak fogalma sincs arról, hogy a két nő, aki vele szemben már éppen hallótávolságon kívül ül, azon tanakodik suttogva, hogy a férfi egészen úgy néz ki, mint egy veretes angol férfiszínész. Nem egy konkrét férfi színész, sokkal inkább mint egy típusszínész. Az a fajta, aki a hálás karakterszerepeket szokhatná kapni bármelyik Dickens-adaptációban. A nők lakók. A férfi közös képviselő. Nem ugyanabban a házban lakik. A közös képviselőnek drótszerűen szétmeredő ősz barkója, lefelé konyuló kutyaszeme és felszívódási problémáktól ödémás nyaka van, így az asszociáció teljesen evidens. A lakógyűlés nem kezdődik el pontban ötkor, van idő a mobilon böngészni várakozás közben. A szőke nő előbb a munka-, majd a csillaggal megjelölt magánleveleit ellenőrzi, a barna pedig gyorsan végigpörgeti, melyek azok a mondatok és szókapcsolatok az általa követett, értelmiségi tematikájúnak mondott oldalakon, valamint a hírfolyamában kéretlenül megjelenő hirdetésekben, amelyeket mégiscsak érdemes lesz eltennie későbbre. Asztaluknál tort ül a boldogtalanság. Ez a weblap sütiket használ. A távolság nem akadály. Kapcsolatuk egybeforr a hazai médiavilággal. A szobai futókák titkos élete.

Abban a pillanatban, amikor feltéptem a barna színű borítékot, rajta a cseh posta pecsétjével, már tudtam, ebben a levélben nem lehet más, csakis egy értesítés arról, hogy szeptembertől Prágában tanulhatok, igen, azon a művészeti egyetemen, amelyre gyerekkorom óta vágytam, amelyet együtt választottunk ki és álmodtunk meg anyával, hogy majd ott igazi festőművésszé válhassak, rajzolhassak és festhessek ezer képet a mi közös kedvenc városunkról pont úgy, ahogy azok a boldog tekintetű művészek tették, akiket egy tizenkét évvel ezelőtti prágai kiránduláson láttunk a Károly hídon alkotni. A csoport gyorsan haladt el mellettük, én sem láttam mást, csak vállak és kezek erdejét, arctalan volt a tömeg, nem messze egy férfi a Lady Carnevalt énekelte fülsértő hangon, mi pedig csak futottunk a többiek után, mert a program az program, az bizony nem enged, ahogy a Kisvakond, az Orloj és az ebédre betervezett knédli sem.

„Megéledt a telefonforgalmam – írja Barbara. – A számítógépes fickó átrakta egy közvetítő szolgáltatóra, amikor elmeséltem, hová járok telefonálni. Kérdezem, ezt honnan az isten csudájából tudtam volna? Tárikón miért nem tudja senki? Egyszerű, mint a pofon, akinek mobilja van, tudja, de senkinek nincs mobilja, kész. Maga tudta?”

„A csudából tudtam volna?”

„Hát ez az.”

„De csak azért ne telefonozzon, ha rendben a net, mert működik, hallja-e, nem gondolja? Jön a számla a jövő héten, a számla soha nem téved el.”

„Dehogy, nem én kezdeményezek hívást, én csak magát hívom, néha anyám orvosát.”

„Jó.”

„A helyettes hívott.”

„Minek? ”

„Érdeklődött, hogyan vagyok.”

„Szuper. És, hogyan van?”

Hosszú nap volt. Korábban kelhettem a szokásosnál, dél­előtt, talán már reggel. Enni a jó ég tudja, mit ettem abban az időben, de biztosan emlékszem, hogy aznap szinte semmit. Lehet, egy kiflit mackósajttal, vagy inkább szertartásos reggelimet: néhány szem háztartási kekszet teával. Ha az a nap az a nap volt. Egy buliba voltunk hivatalosak, de furcsamód mintha egészen korán lett volna, kora délután, dél körül vagy már délelőtt elkezdődött? Ha tényleg buli volt, és nem csak összeverődött egy társaság az egyik miskolci arcnál. Erőben voltunk, ifjak, ifjúságunkkal élők, ifjúságunkat tékozlók, veszettek. Összehajoltunk egy asztal körül, lehetett, aki könyökölt, akár játszhattunk volna is valamit, de nem játszottunk, vagyis hát dehogynem.

Nem állok a sínekre. A statisztikák szerint, évente kilencven körüli baleset történik vasúti átkelőkben, ezeknek közel ötöde halálos, és csak tizede szándékos jellegű. Érzem azt a villanásnyi pillanatot, melyet egyre sebesebben szállít a szerelvény, a pillanatot, melyet a cukorkát nassoló hölgy csak egy apró zökkenésnek élne meg, talán fel sem tűnne neki. De nem történik semmi, senki nem ugrik, a befejezetlenség a legerősebb visszatartó erő.

– Egyáltalán miért hajtottunk fel a hídra? – kérdem a haveromat, miután épségben kiszálltunk. Fogalma sincs.

Jó néhány sarokkal korábban le kellett volna fordulnunk. Azért jött kocsival, hogy segítsen átvinni minden holmimat egyik lakásból a másikba. A belvárosból a lakótelepre költözöm, eddig hatan laktunk egy háromszobás lakásban, én harmadmagammal a nagyszobában. Édesanyám fogja fizetni a villany- és gázszámlát, nem lesz albérleti díj. Ekkor még nem tudom, de az utolsó költözés volt, amikor mindenem elfért egy túrahátizsákban meg egy banánosládában. A következő cuccoláshoz már teherkocsi kell.

Háromszázhatvan fok, gondolom magamban. Váratlanul eszembe jut Tímea. Gimnáziumban találkoztam vele, a táncpróbák idején. Évfolyamtársak voltunk, életünkben talán csak egyszer beszélgettünk. Magam előtt látom áttetsző bőrét, vékony, kék ereit, porcelánorrát.    

Alabástrom, mormolom. Táncpróbára megyünk, fehér bőrű, madárszerű lány sétál mellettem, betegségekre terelődik a szó, azt mondja, még életében nem hányt.

– Hogyhogy? – kérdem.