Az új raklapokon ült, volt alatta vagy négy. Fenyvesi, aki most érkezett vissza a nagyraktárból, érezte még a szagukat is. Az öreg lehajtotta a fejét, a válla megereszkedett. Fenyvesi tudta, hogy sápadt, mint egy halott. Magához intette Ferikét, aki máris szaladt, hagyta a parkettákat.

– Elesett?

– Nem tudom, főnök.

– Mondtam, hogy figyeld.

– Mondta, Főnök, figyeltem is. Egyszer csak nem láttam. Kiabáltam, hogy Karcsi bácsi! Karcsi bácsi!

Az öregember erre felemelte a fejét. Fenyvesi intett, hogy jó, jó, halkabban. Aztán hátrament Ferike, és akkor már csak azt látta, hogy ott fekszik. Szerinte...

– Szerinted?

– Nem esett el. Csak lefeküdt oda, hátra. Hogy ne essen össze. Itt – Ferike körbemutatott, lécek, forgácsok, pozdorják mindenütt, a nagy, piros szeletelőgép. – Vagy akárhol. Idetámogattam, főnök.

Bólintott, jól van, Ferike menjen a dolgára. Ő meg odalépett hozzá, óvatosan megfogta a vállát, apa, hoztam újságot meg szendvicset.

– Milyet?

– Marhahúsos.

Az MZ/X névre hallgató banda a közép-európai elektropop egyik úttörője volt. Sikerét leginkább füstös hangú énekesnőjének, Eszternek köszönhette, akit rajongótábora az első pillanattól kezdve üstököscsóvaként követett. Az ezredforduló tinédzserei Eszter dalszövegein tanulták meg a választékos angol nyelvhasználatot, de mint utóbb kiderült, még az angolt második anyanyelvként bíró hallgatóság is sok esetben arra kényszerült, hogy a refrén kulcsszavát az online szinonimaszótár böngészőjébe pötyögje, ha tisztába akart kerülni vele, milyen tartalomra bólogat egy haszontalan árucikkeket forgalmazó multicég legfelső emeleti irodájában, amikor főnöke távollétét kihasználva stikában pasziánszozni vagy mahjongozni kezd.

Az Esernyőárus gyönyörködött kézzel varrott bőrcipője koppanásaiban, amiket a kövezet úgy hangosított fel, mint egy hajdani kedves alakot vagy eseményt az emlékezet; a mellette elmaradó házak rései sárga fényt köptek az úttestre, ami így néhol fluoreszkáló rovar páncéljára hasonlított, míg másutt a világos foltok látványosan kiemelték, egyben elmélyítették a sötétséget. A férfi feltűnően alacsony, cingár volt, hosszú, fekete köpenye a térdét paskolta fordított vászonsztüxként. Tempósan lépkedett, mint akinek meg sem fordulna a fejében a lehetőség: igazoltathatják, kérdőre vonhatják a kijárási tilalom megszegése miatt, esetleg beleszaladhat az esetleges konkurenciába – egyszóval mindenféle kellemetlenségek érhetik. Nem, az Esernyőárus egy álruhás uralkodó magabiztosságával poroszkált a városka szebb napokat látott főutcáján.

(...) meghalt Csilla, a kutyám, majdnem akkora volt, mint én, etettem, itattam, simogattam minden reggel, amikor fölkeltem, felmásztam a létrán hozzá, a disznóól fölött lakott, rajtam kívül senki se látta, még Gusztinak se mutattam meg, féltettem a szemmel veréstől, lehet, hogy valaki megnézte, amikor nem vettem észre, és azért halt meg, ott van eltemetve a kertben a barackfa alatt, az a fejfája neki, oda járok szomorkodni és panaszkodni, neki panaszolom el a piros nagykabátot meg a többit, hogy eltűnt atyuska is, Bori néni apja, kint ült a karosszékben, a rózsalugas mellett, ahol mindig is szokott (...)