1969. július 20-a volt, K. megjegyezte a dátumot. Nem azért, mert másnap hajnalban Neil Armstrong a Nyugalom Tengerére lépett, hanem, mert aznap rájött, hogy egyedül van az egész világon.

Ez a jelenet jutott eszébe a Holdra szállásról, az egykori Mersz-klub felé lépdelve. A Merszet a Tricepsz meg a Falcsik, avagy másképpen, a Magyar Igazság szóhasználatával élve, „a nemzet ellenségei” működtették, egészen a klub 2027-es betiltásáig. Pár évig zárva volt, aztán megkapta a Nemzeti Lepkegyűjtő Egylet, természetesen nem véletlenül. A történelem ismételte önmagát: ahogy az ún. szabadságharc 1849-es bukása után, a lepkegyűjtés most is gyanúba keveredett, a rendfenntartó szervek akkor is, most is azt feltételezték, hogy az ártatlannak tetsző foglalatosság valójában fedőtevékenység, az egylet tagjai, ahejett, hogy, mondjuk, a Smerinthus Ocellata Sarbogardii egy különleges példányának elemzésével foglalkoznának, a Nemzeti Együttműködés Rendszere ellen áskálódnak.

Igor Sevcsuk egy fél üveg snapsz benyakalása után szünetet tart. A partizánvezér, miután felszabadította a falut, kijelölte főhadiszállásának a volt kolhozirodát. Második dolga volt behívatni három éve nem látott menyasszonyát, Mása Szokolovát, akit az asztalon rögtön magáévá tett. Aztán ital után kezdett kutatni. A snapsz a helyiek nyelvén köménymaggal ízesített denaturált szeszt jelent. Undorító. De meg lehet szokni. Sevcsuk viszont a hosszú erdei évek alatt elszokott tőle. Öklendezik. Könnye, nyála egybefolyik. Ezért nem hallja meg, hogy kopognak. Az ajtó kinyílik, és belép Szerhij Pitra.

– Mit akarsz!?

– Egy listát hoztam. 

– Mutasd! – és a partizán tanulmányozni kezdi a neveket. Néhányat ismer, hisz ő maga is a környékről származik. A szüleivel gyakran jött a jurovói templomba, aztán meg komszomolistaként itt volt az ideológia szeminárium. Azon ismerte meg Mását is. Sevcsuk még csak huszonnyolc éves, és már partizán ezredparancsnok. Igaz, hogy sok, fölötte álló parancsnokot likvidáltak a megszálló németek és magyarok, meg a velük szövetséges Ukrán Milícia. Néhányan meg átszöktek az utóbbihoz. Ilyenkor új rejtekhelyet kellett keresni a partizáncsoportnak.

Nyomában jártam, próbáltam utánozni. Többször beszéltünk is, de mindig elhibáztam. Azon kaptam magam, hogy fecsegek, s ő szinte hallgat. Megszégyenített arányos alkatával. Az arcom! A hajam! Mindenem! Mondanom se kéne: kétségek közt hányódtam. Sikerei voltak, irigyeltem. Kimondatlanul is rajongtak érte. Egy éjjel nem bírtam tovább, összeszedtem minden holmimat, és a sötétség leple alatt elhagytam a várost. Távoli, ismeretlen faluban találtam menedéket, megnősültem, s ahogyan azt előre kiterveltem, gyermeket nemzettem készakarva. Az enyészet ellen biztosítva vagyok immár.

Sérült szellemem azonban szintén követelte jussát. Írni kezdtem. Írtam egy levelet Neki. Az égi posta sietve vitte.

Kilenc előtt öt perccel bent vagyok, de fél tízig általában nem történik semmi, kávézgatunk, a főnököt leghamarabb tíz körül látom, de gyakran csak ebéd után. Az ebédre háklis vagyok. Sok mindent elviselek az életben, családot, hülye főnököt, hisztériás ügyfelet, de az éhséget nem. Ha déli tizenkettőig nem jutok táplálékhoz, jobb, ha senki nem merészkedik a közelembe. Mégis vannak esetek, amikor a főnök vagy Kerstin, a kontrollingcsoport vezetője éppen nálam ül, amikor indulnék, és valami halaszthatatlan és létfontosságú ügyben kell egyeztetnie velem. De ez vis maior, kivédhetetlen, ez ellen nem tehetek semmit. Carlos szerint, aki a legjobb cimborám a cégnél, Kerstin belém van zúgva, ezért jár át ennyire gyakran. De Carlos mindenkit megdugna, aki mozog, szóval hiba lenne ezt komolyan venni. Kerstin, bár világhírű dudái vannak, egyébként sem az esetem.