A szerző további cikkei

Volt nála a Veresné, ahogy megígérte, de különben ígéret nélkül is jött. A Veresné még el tudott járni a temetőbe, és temetésekre is szokott menni rendszeresen, és amikor meghalt Valika, a tanítónő, pedig úgy volt, hogy megmentik a megyeszékhelyi kórházban, de aztán nem sikerült megmenteni, mert mindig van komplikáció, átjött, és elmesélte, milyen volt. Veresné el szokta mesélni, hogy temetik el ezt vagy azt, például, ki jön el, ki hiányzik, mert azt is tudja, mert megfigyeli, ki hol áll, és hogy néznek egymásra. Az nagyon érdekes Veresné szerint, ahogyan méregetik egymást ilyenkor az emberek. Azok a tekintetek! Ott dúl az élet a sírkövek fölött, és minek. Vagy hogy ki sír őszintén. Ki a legrészegebb. Részegen is jönnek, nem bírják ki. Már előtte berúgnak, de Veresné észreveszi. Meg elmeséli a koszorúkat is. Veresné eléggé otthon van a koszorúkban, mondjuk, annyi temetőbe járás után ez nem csoda, csak ránéz, és megmondja, mennyibe kerül.

Tovább
A szerző további cikkei

Nagyapám építette a kertet.

Tizenöt kilométerre volt a várostól. Kezdetben csak egy zsíros, fekete földdarab volt. Még a határait sem jelölte ki senki sem. A nagyapám az apámmal füvesítette be, és ültettek cseresznyefákat. Saját maguk húzták fel rá a házat, ők is festették fehérre. Kézzel ásták a kutat, és a nagyapám saját maga öntötte ki a beton kútkévéket. Az apám tizenkét éves volt ekkor.

Nagyapám minden szabadidejét a kertben töltötte. Piros Simpsonjával előre motorozott, a család pedig ment utána gyalog. Néha felülhettem a háta mögé a motorra. Ezt nagyon szerettem. Miután a nagyapám meghalt, egyre ritkábban jártunk ki. Ez meg is látszott a kerten. Nem nyírta senki sem a füvet, nem metszette a fákat.

Tovább
A szerző további cikkei

A kisváros, ahová olyan nyeglén lovagolt be, a puskát keresztbe fektetve a kápán, és érzi a poros ingén megtapadt tekintetek súlyát, mintha igazi tenyerek tapogatnák a hátát, a mellkasát.

A szalon, ahová betért, széttárva a lengőajtót, vadul és félelmetesen, nyekergett a vas, nyikkant a fa, és belül feldalolt a fűrészpor közé szórt, régi aranypor… azután az italok, a csend, mely megkötözte az embereket, és tetszése szerint mozgatta őket a feszülő szálakon; a hol puha, hol vághatatlan némaság, ez a furcsa anyag, mely felszippantja, magába olvasztja a szív energiáit, és elnyeli a legóvatosabb gondolatokat is, mint az ingovány fekete sara.

Az ágy, amelyben lepihent, hogy kinyújtóztassa fáradt tagjait, és egyben védelmet találjon az ellenséges külvilág elől, keskeny, nyavalyás alkalmatosság, ami legfeljebb egy hótrészeg csordapásztort képes megtéveszteni, de semmi gond, mert a harcsabajuszú fogadós (küllemre haramiavezér és egy kínai vándorszerzetes keveréke) jóelőre figyelmeztette, mi vár rá, fele árat számított az ágyért, nem többet, és lelki üdvére ígérte, hogy másnap, amikor a gyémántkereskedőket istápoló, fegyveres karaván elhagyja a várost, jobb kvártélyba költözteti – a férfi sután húzza végig ujjait a sima fán, ami asszonymeleg, annak ellenére, hogy nőt nagyon rég nem ölelt.

Tovább
Élet és Irodalom 2018