Volt nekem a távoli időkben egy jó nőismerősöm, aki nagyon szép pecséteket tudott faragni burgonyából. (Mi így mondtuk, csinálni krumpliból.) Ő barna volt, én meg még túlnyomórészt zöld – ahogy azt a híres Eric Burdon tudta énekelni egykori saját magáról, előadni azzal az ő állati blues-poprock bandájával, a nem kevésbé híres Animalsszal. A jelentős (kor)különbség ellenére azért – az az én kis barátnőm meg a nála kisebb én – valahogy nagyon szerettük egymást. Ő szerelmi vágyat ébresztgetett bennem, én pedig őbenne anyai ösztönt lobbantgattam. Így pecsételgettünk át egy, majd több nyarat is. Mindig emlékezni fogok rá, amikor véletlenül krumplit és festéket látok együtt.

Esik az eső, írta meg Frank a nővérének Pestre. Londonban mindig?, kérdezett vissza ő. Nem mindig, de gyakran. Van a szemerkélő változat, lassú, unalmas, átláthatatlan, a drizzle, mintha csak permeteznének fentről, aztán van a kitartó, folyamatos, amikor az ember azt hiszi, hogy soha nem áll el, és ez lesz a világban az állandó időjárás, eső éjjel-nappal, és az angolok úgy tesznek, mintha ez lenne a normális, mintha nem is érdekelné őket, de már a pakisztániak és a tanzánok is hozzászoktak, hogy ebben az országban örökké ázni kell, aztán van az ablakbeverő, az erős tengeri széllel, mintha korbáccsal ütnék az üveget, az esernyőkicsavaró, abból aztán végképp nincs menekvés. Soha nem volt ernyője, mert mindig csak gond van vele, ha csukva van, nem nyílik, ha nyitva van, nem csukódik, és mindig csöpög valahol, inkább a fejére húzta a kapucnit, ami nélkül Londonban a kurva eső miatt nem lehet létezni. Igen, tényleg majdnem mindig.

Matild nem emlékezett rá, vajon az angyalszem nevű süteményt réteslisztből kell sütni, avagy közönséges finomlisztből. Találomra emelte hát le a polcról valamelyik őrleményt, hogy nekiállhasson a tésztagyúrásnak. Anyja ugyan a konyhával szomszédos szobában feküdt naphosszat, de bajos lett volna tőle megkérdeznie a receptet. A nagybeteg asszony már csak félig tartózkodott ebben a világban. Ha Matild nem rángatja vissza időről időre odaátról, régen eltávozott volna. Szükség esetén a nő inkább fölidegesítette anyját, csak támadjon föl néhány pillanat erejéig a halálra készülő nőben az életösztön.

A hideg kőfalakra vastagon ráragadt a korom és az idő. Nem vakarhatja le már semmi. A Stexnél balra tart, a hirtelen lassuló József körút félkörívű torkolatába, a Krúdy Sörözőbe.

A söröző terasza félig az útra nyúlik: rozoga faasztalok és összecsukható műanyag székek szedett-vedett sorban. A késő délutáni fény lassan szivárog a napernyők alá. Néha elzörög egy bicikli, felberreg egy robogó, de a torkolat mintha minden hangot elnyelne. Halványul a forgalom, csendesedik a körút harsánysága. A korsó oldalán lecsorgó vízcseppekben elmosódik az idő.

Elkúszom valahogy a hálószobába, nem tudok felállni, hogy befeküdjek az ágyba. A földön maradok. Ha becsukom a szemem, forog körülöttem minden. Próbálom nyitva tartani, fókuszálni egy pontra. Felettem semmi, jobbra a zöld szoknyám széle lóg be a képbe, balra meg csak a hajszálaidat látom. De hogy is láthatnám azokat, szinte nem is volt hajad, ma este mégis úgy tűnt, rengeteg nőtt azóta. Mióta utoljára láttalak. A lépcsőház előtt állva. Akkor már fel sem csengettél, csak üzentél, hogy tíz perc múlva itt leszel, menjek le, és sétáljunk.