Kelemen mindenre ráérzett, minden apróságot észrevett, és ez a figyelmesség számomra egészen szokatlan volt a férjem után, mert őt csak néhány dolog érdekelte. A Forma 1-es eredmények, az átkozott söralátét-gyűjteménye és az, hogy mikor érek haza a munkahelyemről. Söralátét-gyűjtemény, hogy ez mennyire nevetséges. Miután elhagytam, egy darabig féltem, hogy megtalál, de addigra már túl sokat ivott, a reflexei lelassultak, a gondolkodása összezavarodott. Biztos vagyok benne, hogy keresett. Aki keres, az talál, mindig ezt hajtogatta. Legszívesebben írtam volna neki egy SMS-t ezzel a szöveggel, de nem akartam megalázni. A válás után egy dohányboltban kezdtem el dolgozni, és mellette szociális munkásnak tanultam. Negyvenéves koromban találkoztam először olyan férfiakkal, akik végighallgattak. Kelemen is ilyen volt, de neki ehhez nem kellett elvégeznie semmilyen iskolát. Dolgozott postásként, teherautó-sofőrként, és elvégzett egy szakácstanfolyamot is. Aztán valahogy mégsem sikerült neki semmi, csak maradt az a hatalmas sporttáska, ami folyton csörömpölt, mert hol edényeket, hol porszívókat cipelt benne.

Az asszonynak nem voltak kalandjai, legalábbis abból ítélve, hogy sosem csináltatott új ruhát, a haját mindig ugyanabba a rettenetes kontyba fogta, nem volt új illata és frissen szerzett vagy újra feltűnt úgynevezett barátnői meg iskolatársai sem, akikkel vásárolni meg cukrászdába lehetett volna járni, természetesen színleg, vagy hosszú, késő esti telefonbeszélgetéseket folytatni. Mihail Afanaszjevics tulajdonképpen sajnálta ezt, érdekesebb lett volna szagolgatni a kis zsebkendőket és ellenőrizni a frissen levetett, félmagas sarkú cipőkön megtapadt port és sarat. Konsztantyina belepenészedett a házasságba, belevonszolta magát, mint egy pórázon vezetett állatot ebbe a tökéletesen unalmasnak ígérkező ötven évbe, amelyből már csak huszonnyolcat kellett lemorzsolnia, gondolta kajánul a férfi, és mint olyan sokszor, az emeletről lemenet azt számítgatta, melyikük éli túl a másikat.

Egyik nap tokáig merülök miattad az önmarcangolásba, másnap meg, vagy éppenséggel egy hónap múlva, a világ, sőt!, sőt bazmeg, a mindenség problémáin rágódom. Műanyag palackokkal rakod ki nekem a Tejutat, én meg exobolygókat fürkészek. A robotika három alaptörvénye. Hol állunk a Kardasev-skálán. Én ezekről tudni se akartam, te szerencsétlen. Ráadásul még egy kutyát is rám sóztál! Merő aggodalom és lelkifurdalás. Van neked valami fogalmad arról, mi az, hogy lépték? Hogy mi fér bele? Felőrlődöm a kisded játékaidban. A folytonos kutatás, utánajárás, keresés a neten, a könyvekben, amiket megvetetsz velem, agyalás ezen meg azon. Van, hogy végre hagyom a francba – amikor hagyod, hogy hagyjam –, de aztán mindig újrakezdem, mint egy eszelős. Emlékekben turkálok, terveket szövök, amelyeket nem valósítok meg, ha mégis, akkor meg csak úgy mellesleg, mert mindről mindig kiderül, hogy valamiért értelmetlen, vagy elkéstem vele, vagy egyszerűen mást hittem arról, mi lesz, ha meglesz, mert többnyire rohadtul nem lesz semmi. Csak tudnám, ki hitette el veled, hogy ez az élet!

És rémlik egy nő, gyermekem anyja, személyiség, akire én rendesen részint felületként gondolok („jó bőr”), részint súlyként avagy mélységként („nálunk könnyebbek a sósak”), részint: nem tudom, miként („összetetten”), és akivel abban az elmúlt évben, mire most emlékezek, a falu határába az úgymond „végtelen – (már ez is hazugság volt) – szánkóföldre” kimentünk sétázni és kikirándulni, éjszaka volt, karácsony vigiliája (virrasztása, előestéje, éjszakai zsolozsmája, istentisztelete, álmatlansága), és akivel laposnak nevezett üvegből ott a hóban-fagyban szeszeket ittunk kis kortyokba, felváltva (az orkános szél fújta a havat közbe, a vágatokban – a talaj löszös – hótorlaszok voltak már, majd ember mélységűek), és akinek én ott azt hazudtam, mert jó volt ott lenni vele, és menni szerettem volna még „az időben”, hogy „nemsokára elérjük a sarkkört, majd pedig magát: A SARKOT”. Ez persze nem volt igaz, ő se hitte (PhD), de azért mentünk, én pedig említem.