(Gaál József Homo inhumanus című kiállítása a szolnoki Damjanich János Múzeumban október 8-ig tekinthető meg.)

Az univerzalizmus szerint mindenkiért felelősséggel tartozunk, hiszen a multikulturalizmus révén a távolság fogalma végleg megszűnt, ám a kultúrák közötti párbeszédet ellehetetlenítette a kíméletlen piaci működés, amely a gazdaság szélsőséges liberalizációján kívül minden mást korlátok közé szorít és féken tart. A materializmus és az abból fakadó tehetetlenségi erő mindig is foglalkoztatta Gaál Józsefet, s e korlátozottságra közvetlen módon reflektál a vászonképek klausztrofób érzetet felerősítő arányaival.

(Der grosse Schwof – Feste feiern im Osten, Kunstsammlung Jena, a Druckhaus Gera 240 oldalas katalógusával, 220 képpel. Megtekinthető október 15-ig.)

A heterogén válogatás profi „képírók” sokat reprodukált alkotásai mellé szándékosan helyezett teljesen ismeretlen amatőröket, mint ahogy a tematikus skála is a lehető legszélesebb. A kötelezően megtartott hivatalos állami ünnepek és azok rideg fővárosi rituáléi éppúgy megjelennek, mint a néhai templombúcsúk utódai, az isten háta mögötti kis falunapok; a monoton üzemi „brigádbulik” ellentéte volt a berlini Prenzlauer Berg bohém negyedének megannyi rafinált partija, a korábbi bérmálást helyettesítették a felnőtté avatás (Jugendweihe) sztereotip programjai az ifjúsági szövetség (FDJ) égisze alatt, a német nyelvterületen máig hagyományosan megtartott apák napjára Áldozócsütörtökön került sor, de már a vallási szertartás mellőzésével, rendszerint a szabadba tett kirándulással, zöld ágakkal díszített parasztszekérrel, cilinderes maskarával meg az elmaradhatatlan italozással.

(Demonstráló építészet – Keszthely 1981. Kiállítás Nagy Bálint, Konrád György és Rajk László emlékére. Art Department. Megtekinthető november végéig.)

Amikor 1982–1983 során többen előkészítettük, rajzoltuk, színeztük és festettük Rajk Júlia Hankóczy utcai üres lakásában a keszthelyi pályadíjat nem nyert, de nemzetközi hírt szerzett terveket a lille-i bemutatóra, nem tapasztaltunk semmi kétséget, szorongást vagy félelmet a rajzoló barátok között, bár minden este és éjszaka ott állt az utcalámpa éles fénycsóvája alatt egy-egy rendőrautó, benne egy hölgy és egy úr. Ezt a fénycsóvát alkalmazta aztán Rajk Laci egy életen át a saját jelképeként több munkáján is.

(Magyarázat mindenre. Magyar–szlovák film. Rendező: Reisz Gábor.)

Ismerős dramaturgiai séma ez, a boszorkányüldözés mai ká-európai változata. Az utóbbi években a román film volt erős ilyenekben: Radu Jude lidérces remekműve, a Zűrös kettyintés, vagy pornó a diliházban, távolabbról Cristian Mungiu két filmje, az Érettségi és az R.M.N., s egy bemutatás előtt álló remek elsőfilmes munka, Moldovai Katalin (történetesen Erdélyben forgott) Elfogy a levegője. Reisz harmadik játékfilmjében ez válik a meghatározó történetszállá, amelyet egyre halványabban sző át a felnövéstörténet, hogy aztán a lendületes fináléban helyre billenjen a dramaturgiai egyensúly.

(Marius von Mayenburg: Perplex, Exit Generáció – Szkéné Színház, szeptember 23.)

A produkció igen fontos összetevője a dramaturg beavatkozása, mégpedig azért, mert Hárs Anna szinte észrevehetetlenül simítja bele a végig és minden irányba nyitott darabba Kabai Lóránt verseit. És ezek az előadás legdrámaibb pillanatai, még ha helyenként elmosódik is a határ a rögös magyar flaszter mélyen személyes lírája és Mayenburg univerzálisabb, látleletszerűre komponált konzumsemmisége között; helyesebben pont ettől drámaiak. Mindemellett a vége felé közeledve egyre hangsúlyosabban érződik, hogy az alkotók nem csak a felszínt akarták kapargatni, vagyis nem engedték, hogy a többnyire humoros fordulatok a zabolátlan komédiázás csalóka terepére csábítsák őket.

(For Clara – Hélène Grimaud, Konstantin Krimmel – Deutsche Grammophon, 2023)

Grimaud persze egyébként sem szentimentális, még akkor sem, amikor a darabok – jó értelemben véve – helyet adnának az érzelmességnek. Játéka nemcsak szellemi és érzelmi síkon, hanem technikai értelemben is nagyon szép és világos, vonalvezetése pontos, költőisége keresetlenül természetes, olyannyira, hogy ha van értelme egyáltalán kifogással élni, akkor csak azt lehet felhozni ellene, hogy kissé túl tiszta.

(Rameau: Les Boréades – Müpa, szeptember 21.)

Mire Sabine Devieilhe énekelni kezd, már körülbelül látszanak az előadás korlátai, leginkább az Orfeo zenekar kürtösei jelölik ki a felső határokat. Tudom, persze, hogy natúrkürtön játszani még nehezebb feladat, mint modern kürtön, de látszik, hogy itt senki nem úgy fúj, ahogy akar, hanem ahogy tud, vagy annál kicsit rosszabbul, mert azért különös harmóniákat eregetnek a rézcsövekből. Persze, ilyenkor is becsapódunk, hiszen ha Rameau-t lemezről hallgattunk eddig, ott addig lehetett javítgatni, amíg tökéletes nem lett az eredmény, itt meg a nívós kompromisszum az elérendő cél.

(Bartók Béla – Duda Éva: A csodálatos mandarin, Budapesti Fesztiválzenekar–Duda Éva Társulat, Művészetek Palotája)

Duda nem vállalkozott a történet erős, személyes újraértelmezésére, mint máig felül nem múlt hazai elődei, Markó Iván, Bozsik Yvette és Horváth Csaba. Nem változtatta meg a librettót, hanem inkább finoman lenyesegetett mindent, ami Lengyel Menyhért jó százéves novellájából az expresszionista rémmesékre emlékeztet, hogy időtlenné s ezzel maivá tegye a történetet.

(A kormányfő keddenként magánlátogatást tesz, 444.hu, Czinkóczi Sándor, Kaufmann Balázs, Ács Dániel, Németh Dániel)

Még egyszer ezt a mondatot: A sajtófőnöki jelenlétet a nem nyilvános program nem nyilvános jellegének megőrzésében való közreműködés indokolhatja.

Biztosan van megoldása, de első látásra nem egészen érthető, hogyan indokolhat nem nyilvános jelleget hivatalos kormánytisztviselői jelenlét. Az ember hajlamos azt hinni, egy program attól magánjellegű, hogy nincs a környéken hat-hét miniszterelnöki személyvédő, meg talán a kormányfő sajtószóvivője sem.