ÓSZABÓ ATTILA–SIPOSS ZOLTÁN–VAJDA ÉVA:

Princznek mennie kell. Illetve kellene. De marad. Legalábbis ôszig biztosan. A Postabank mai közgyûlésén a napirendi pontok között az igazgatóság leváltása nem szerepel. A nagy túlélô immáron sokadszor nyert csatát az ôt leváltani szándékozókkal szemben. Pedig bankjára, amelynek tíz évvel ezelôtti megalapítása óta folyamatosan ô az elnök-vezérigazgatója, az állam az elmúlt évben – becslések szerint – már 30 milliárd1 forintot költött. Ehhez az összeghez még hozzájön az a maximum 24 milliárd forint, amellyel valószínûleg az állam lesz kénytelen megemelni a frissiben visszaállamosított pénzintézet alaptôkéjét. Ezzel több mint 50 milliárdnál tartunk – eddig. Az Állami Pénz- és Tôkepiaci Felügyelet (Bankfelügyelet) idén január végén elkészített jelentése ugyanis megállapítja, hogy ebben az évben nemcsak a most zajló 25-30 milliárd forintos tôkeemelés, hanem még egyszer ekkora állami garanciavállalás is kell. S akkor már 80 milliárd fölötti a számla. A jelenlegi helyzetben szükség van az állami beavatkozásra. Ezt senki sem kérdôjelezi meg. Magyarország tavalyig második legnagyobb pénzintézetének sorsa ugyanis nem közömbös sem a magyar bankrendszer, sem a magyar gazdaság szempontjából. Két dolgot azonban senki nem mond ki. Az elsô, hogy a Postabank helyzetét nem a tavalyi roham ingatta meg, a bank gondjai nem a tavalyi rohammal kezdôdtek. A másik, hogy miért van még mindig a helyén az, aki felelôs a mára kialakult helyzetért.

„Baj van?” – kérdezte Doros Béla, a Magyar Posta elnöke, aki már korán reggel felhívta Princz Gábort. „Á, nem komoly az egész” – válaszolta a Postabank elnök-vezérigazgatója, majd félóra múlva visszahívta Dorost és azt mondta: „mégis komoly”.

1997. február 27-e péntek volt, még tízet sem mutatott az óra, s a helyzet percrôl percre súlyosbodott. Mivel a postafiókokból csütörtök este óta folyamatosan jöttek a jelentések a hosszú sorokról, Doros Béla tudni akarta, hogy a Postabanknak van-e fedezete a Magyar Nemzeti Banknál, és hogy a Posta meddig mehet el a bank pénzébôl, és mikortól fizet már a sajátjából. Ekkor már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy kitört a pánik.

A tömegjelenetekkel járó hisztéria idején a hivatalosan publikált adatok szerint a betétesek összesen mintegy 24 milliárd forintot vontak ki a Postabankból. A bank belsô köreibôl származó becslés ezt az összeget 30 és 40 milliárd közé tette, ugyanis a folyószámlákról és az automatákból mintegy 16 milliárd forintot vettek ki, a betétszámlakönyvek és a postai értékpapírok visszaváltásával pedig legalább még egyszer ennyivel csökkentek a bank forrásai. S miközben a menedzsment akkori nyilatkozata szerint a bank 70 milliárdnyi likvid eszközzel rendelkezett, igényt tartott a jegybanki tartalékok elengedésére. Ebbôl világosan kitûnik, hogy itt valami nem stimmel. Természetesen a bankvilágban nem volt kérdéses, hogy a Postabanknak nincs ennyi mozgósítható tartaléka. (Több jegybanki forrás azt állította, 70 milliárd forint volt a pánik alatt kivett összeg. Egyes bankárok véleménye szerint technikailag lehetetlen három-négy nap alatt ekkora összeget kivonni egy pénzintézetbôl.) A pontos összeget nem hozták nyilvánosságra, s mind a mai napig államtitok.

A pánik hétvégéjén nemcsak a Postabank irányítói és alkalmazottai, de a Magyar Nemzeti Bank vezetôi sem pihentek, a Postáról ugyanis a betétesek „vittek mindent”. Nemcsak postabanki értékpapírokat, hanem állampapírokat és egyéb, a postafiókokban jegyezhetô értékpapírokat is nagy mennyiségben váltottak vissza. Ennek nagyságrendje pedig aggodalommal töltötte el a jegybank és a Pénzügyminisztérium vezetôit. A válság ugyanis azzal fenyegetett, hogy készpénzhiány lép fel az országban. A bankrendszerbe vetett bizalom megingása pedig azt eredményezhette volna, hogy a betétesek más bankokat is megrohamoznak. Több szakértô véli úgy: nagy szerencse, hogy a pánik hétvége elôtt tört ki, így nem lépett fel készpénzhiány.

A jegybankban pénteken összeült a válságstáb, hogy döntsön arról: milyen azonnali intézkedésekre van szükség – nem elsôsorban a Postabank, hanem a magyar bankrendszer védelmében. Arról is határozni kellett, hogy az MNB elnöke mit mondjon a nyilvánosság elôtt. Mindenki várta ugyanis, hogy a jegybank miként foglal állást. Surányi György végül szombaton csak annyit mondott, hogy a bank likvid. Ha e kijelentést némi szövegelemzésnek vetjük alá, akkor világos az üzenet: a Postabank ki tudja fizetni a követeléseket (hiszen a Nemzeti Bank mögötte állt), de ez nem jelenti azt, hogy a banknak nincsenek tôkeproblémái.

Ok és okozat

Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy a betétesek tavalyi rohama nem az ok volt, hanem az okozat. Pénzügyi szakértôk számára már a Nagy Roham elôtt világossá vált, hogy a bajok strukturális, üzletpolitikai és vezetési anomáliákból fakadnak. Ezek nagy részét az Állami Bankfelügyelet által 1996 végén készített jelentés már tartalmazta. (Mint ahogy megfogalmazta az e cikk késôbbi részében ismertetett majd egy évvel késôbbi, a potenciális befektetôknek szánt, londoni székhelyû befektetési bank, az SBC Warburg által összeállított memorandum is.) A jelentés megállapításait a késôbbi események igazolták is, hisz az eredetileg is fennálló és nem orvosolt problémák 1997 során krónikussá váltak.

Ekkoron már más tünetek is jelezték, hogy a Postabank szénája meglehetôsen rosszul áll. A külföldi tulajdonú pénzintézetek többsége már jóval a pánik elôtt csökkentette a Postabanknak a bankközi piacon nyújtandó hitel összegét. Egy külföldi tulajdonú bankban dolgozó informátorunk szerint háromféle ügylet létezik a bankközi pénzpiacon, amelyek mindegyike alapvetôen arra szolgál, hogy a bankok átmeneti pénzzavarait megoldja. Ezek abból adódnak, hogy vannak olyan napok, amikor egy adott bankból több pénzt vesznek ki a betétesek, mint amennyit betesznek. (Baj csak akkor van, ha ez a tendencia tartós.) Ilyen esetben a bank kölcsönért folyamodik azokhoz a pénzintézetekhez, amelyeknél a helyzet aznap éppen fordított volt, azaz akikhez több pénzt tettek be, mint amennyit kivettek tôlük. A Postabankról tudni lehetett, hogy általában kihelyezô a bankközi pénzpiacon. Ennek oka, hogy a magas betéti kamatok miatt bôviben volt a forrásnak, ám azt nem tudta hasonlóan jól jövedelmezô formában kihelyezni. Viselkedésére – egy, a Postabank értékpapírcégének komoly konkurenciát jelentô brókercégnél dolgozó vezetô szerint – az volt a jellemzô, hogy „nyomták ki a pénzt a bankközire, ahogy a csövön kifért, amivel csak az volt a baj, hogy állandóan lenyomták a hitelkamatokat”. A bankok – a magas betéti kamatoktól megrészegült lakossággal ellentétben – viszont nem szívesen adtak pénzt a Postabanknak. Sokan tudni vélték, hogy elsôsorban a külföldi tulajdonban lévô pénzintézetek évek óta vagy nem adtak hitelt a Postabanknak a bankközi pénzpiacon (ezek eleve is leginkább egymásnak hiteleztek), vagy csak nagyon óvatosan, kevés pénzt kölcsönöztek, szigorú feltételek mellett, magas kamatra. A Citibankról például sok lap megírta, hogy 1994 óta nem állt üzleti kapcsolatban a Postabankkal a bankközi pénzpiacon, óvatosan viselkedett az Unicbank is. A Creditanstalt (CA) pedig a pánik elôtt nem sokkal döntött úgy, hogy felfüggeszti a hitelnyújtást a Postabanknak. A CA egyik vezetô beosztásban lévô munkatársa úgy fogalmazott, hogy „a Postabank sosem volt úgynevezett elsô kategóriás hitelfelvevô, amelyiknek limit nélkül adnánk hitelt”. Az indok a tulajdonosi szerkezet, amelyet a legtöbb informátorunk már a tavalyi pánikot megelôzôen is egyszerûen átláthatatlannak minôsített.

Azóta pedig újabb és újabb tulajdonosok jelentek meg a pénzintézetben, ami tovább bonyolította azt a helyzetet, amit egy banki szakember így jellemzett: „senki nincs kontrollpozícióban, a rendszer önjáróan mûködik, ugyanis ha valamelyik tulajdonos tényleg abban lenne, akkor a bank nem úgy mûködne, ahogyan mûködik”. A tulajdonosok ugyanis – ahogyan azt az elmúlt csaknem másfél évben számtalan szakcikk és publicisztika is taglalta (l: Figyelô, HVG, Magyar Hírlap) – egyáltalán nem viselkednek tulajdonosként. Információink szerint a pánik után például Vágó János, a Nyugdíjbiztosító feje nem független szakértôk bevonásával próbált tájékozódni a bank helyzetérôl, hanem úgy, hogy Princz Gábort kérdezte meg2.

Ami a pánikot illeti: a mai napig nem lehet tudni, hogy pontosan mi okozta a rohamot. Abban azonban sokan egyetértenek, hogy a bank mûködése adott okot a pletykára. Egyes pénzpiaci szereplôk egyenesen úgy vélték, hogy aki nem tett mást, csak figyelte Princznek az elmúlt években a nyilvánosság elôtt a bank mûködésérôl tett kijelentéseit, az tudhatta, hogy a pénzintézet nem úgy mûködik, ahogy az egy klasszikus kereskedelmi banktól elvárható. Az egyik legmerészebb feltételezés, amit a piacon suttognak, hogy maga Princz Gábor robbantotta ki a pánikot akkor, amikor már bizonytalan helyzetben érezte magát. Ez persze a legtöbb informátor szerint nagyon kockázatos lépés. Egyikük így fogalmazott: „Egy ilyen bankpánik kirobbantása nagy körültekintést igényel. Csak akkor merném megkockáztatni, ha hazardôr lennék, de ugyanakkor azt is tudnám, hogy én osztom a lapokat”. A legtöbb, általunk megkérdezett szakember azonban csak annyit mond, hogy ha nem is a pánik kirobbantása, de maga a pánik sok szempontból a jelenlegi vezetés érdekeit szolgálta.

Egyfajta magyarázatot különben maga az elnök-vezérigazgató, sôt, a Pénzügyminisztérium államtitkára, Akar László is sugallt azzal, hogy szerintük tudatos politikai támadás állt a pánik kirobbanása mögött. Princz Gábor többször utalt bizonyos „igen jó nyugati autókat használó” körökre, amelyeknek érdekében állhatott a pánik kirobbantása, ám ezek az állítások a mai napig nem nyertek bizonyítást. Egy darabig határozottan azt állították, hogy a nyomozás jó úton halad. Ezzel szemben az eddig elért legnagyobb eredmény az, hogy idén márciusban az Egri Városi Ügyészség rémhírterjesztés vétsége miatt vádindítványt nyújtott be V. Lajosné, az ÁB-Aegon Rt. észak-magyarországi területi igazgatóságának pénzügyi osztályvezetôje ellen. Ô állítólag a cég számítógépes levelezési rendszerén, azaz e-mail-en keresztül figyelmeztette a munkatársait arra, hogy vegyék ki a pénzüket a Postabankból. A versenytársaknak – még ha Princz folyamatosan ezt sejteti is – nem állhatott érdekében a pánik kirobbantása, hiszen nekik a magyar bankrendszer védelme miatt ki kellett állniuk a Postabank mellett. Ahogyan az egyik informátorunk nyilatkozott: „a külföldi tulajdonban lévô bankok vezetôi olyan arcot vágtak, amikor oda kellett állniuk a Princz mögé, mintha a fogukat húznák”.

A bajok gyökere

De akkor mi a baj? A magyarázatot sokan sokféleképpen keresték. A legérzékenyebb pont a tôkeellátottság. Több pénzügyi szakértô is úgy látja: a jelenlegi vagyon jó esetben is csak egy feleekkora méretû bank mûködéséhez lenne elegendô. A privatizációs tanácsadónak felkért SBC Warburg memoranduma errôl a következôket írja: „a Postabank növekedésének alapvetô gátja mindig is a krónikus tôkehiány volt, mivel az eszközök dinamikus növekedését nem kísérte ugyanolyan dinamikus tôkenövekedés”. A pénzintézet bôvebb értelemben vett vagyona, tehát a szavatoló tôke évek óta nem elegendô arra, hogy a betéteseivel szemben fennálló összes kötelezettségének eleget tudjon tenni. Jól mutatja ezt a bankok kockázatait jellemzô úgynevezett tôkemegfelelési mutató3, aminek értéke lényegében mindig a hatályos törvények által húzott nyolcszázalékos szint alatt, átlagban hat százalék körül ingadozott. A Bankfelügyelet egyik munkatársa ezzel kapcsolatban így fogalmazott: „a Postabank mindig ügyelt arra, hogy ez a fontos mutatószám ne csökkenjen négy százalék alá, mivel akkor a hatóságnak közvetlenül is be kellene avatkoznia”. A tavalyi pánik után egyébként a legtöbb szakértô egyetértett abban, hogy a bank gyakorlatilag „menet közben” elveszítette a – banki szakirodalom által saját tôkének nevezett – vagyonát.

Ismét a Warburg-memorandumot idézve: „A Postabank lényegében takarékbetétekkel mûködtetett pénzintézet, látványos növekedésének alapját a lakossági betétek gyûjtése képezi. (…) Ugyanakkor 1996 végén a hitelállomány mintegy háromnegyede hat hónapon túli, körülbelül fele pedig éven túli lejáratú volt. (…) Mint a legtöbb lakossági bank Magyarországon vagy bárhol a világon, a Postabank is végez bizonyos mértékû futamidô átalakítást, amennyiben rövidebb lejáratú betéteket hosszabb lejáratú kölcsönökként helyez ki, tehát eredendôen ki van téve a likviditási kockázatnak.(…) Eszközeinek és forrásainak eltérô átárazási gyakorisága miatt mindig is kamategyensúly-hiánnyal küszködött, amennyiben túlnyomó részben kötött futamidejû, fix kamatozású betétekkel egy túlnyomó részben lebegô kamatozású hitelportfóliót finanszíroz.” Lényegében arról van szó, hogy a Postabank egyfajta sajátos „pilótajátékot” játszott. A rövid lejáratú „kék betétkönyvekre” rögzített és a piaci átlagnál jóval magasabb kamatokat ad, miközben a hosszú távon megtérülô hiteleinek kamatát a piaci verseny miatt csökkenteni kényszerül, és ez állandó instabilitást okoz. Fôleg akkor van nagy gond – mint az elmúlt közel másfél évben –, amikor csökken a betéti és a hitelkamatok közötti rés (kamatmarzs), vagyis a bank által megszerezhetô jövedelem. Ez akkor is állandó nehézséget okozna, ha a bank által nyújtott kölcsönök mindegyike biztos megtérülést nyújtana.

A Postabanknál azonban ez messze nem így történt. Ahogyan egyik, egykor ott dolgozó informátorunk megjegyezte: „Maga az a tény riasztó, hogy a Postabank nemcsak klasszikus banki tevékenységet folytat. Fôleg azért, mert nem befektetési, hanem kereskedelmi bankról van szó, amelyet elvileg azért hoztak létre, hogy az egyik oldalon beszedje a pénzt, a másik oldalon pedig olyan vállalkozásokba helyezze ki, amelyek nyereséget hoznak számára. Ebbôl a nyereségbôl tudja ugyanis kifizetni a betétek kamatait”. 1996 végén a bank tíz legfôbb hitelfelvevôje a teljes hitelállomány több mint egynegyedét, ötven legfôbb hitelfelvevôje pedig több mint kétharmadát képviselte. E koncentráció mutatja, mennyire szûk az a vállalati kör, amellyel a bank kapcsolatban áll. Ez is kockázatnövelô tényezô, akárcsak az, hogy – mint egy banki szakember megfogalmazta – „ez a sajátos magyar képzôdmény a maga sajátos finanszírozási módjaival többször adott hitelt üzletileg igencsak kockázatos vállalkozásoknak.”.

Ráadásul a Postabank gyakran bocsátkozott olyan ügyletekbe is, amelyek saját részvényesei és leányvállalatai megsegítését szolgálták, több esetben túl is lépve a saját érdekeltségbe tartozó társaságoknak nyújtható kölcsönökre vonatkozó törvényszabta határokat. Ezzel kiváltotta a Bankfelügyelet rosszallását is. A hivatal többször vizsgálódott a Postabankban, és különbözô határozatokban rendre különbözô feladatok teljesítését írta elô a pénzintézetnek, ám ezek sokak szerint soha nem a lényegi problémákkal voltak kapcsolatosak, hanem csupán felszíni kezelést jelentettek. Egyes szakértôi vélemények szerint ha a Bankfelügyelet már 1996 végén, a nagy átfogó vizsgálatot követôen – amelyben a „Big Six”-hez tartozó Arthur Andersen végezte a bank auditálását – közbeavatkozik, akkor a Postabank stabilizációját az állam a jelenleginél kevesebb pénzbôl, mintegy 20-25 milliárd forintból megúszhatta volna. A Bankfelügyelet azonban közvetlenül gyakorlatilag nem avatkozott bele a pénzintézet mûködésébe. Ahogyan egy, a felügyelet mûködését jól ismerô munkatárs fogalmazott, ennek egyik oka az volt, hogy az e hatóság mûködését szabályozó törvény akkor még nem adott ehhez elegendô jogosítványt. Másrészt viszont „kultúrországban, ha a bankfelügyelet elôír valamit egy kereskedelmi banknak, akkor az kezét-lábát töri, hogy teljesítse az elôírásokat. A Postabank azonban nem éppen ez a bank”. A hivatal a 96 végi vizsgálatot követôen mindenesetre egy sor új, ha a tényleges üzletpolitikát nem is, de a belsô szabályozási és ellenôrzési eljárást módosító szabály bevezetésére kötelezte a Postabankot. Így például a következôkre: az ügyfelek hitelképesség szerinti osztályozása, fedezetértékelés, problémás és speciális hitelek kockázatelemzése, hitelek figyelemmel kisérése, befektetések értékelése, valamint megfelelô szintû döntéshozatal és ellenôrzés. Ezek egy kereskedelmi bank mûködtetésében olyan alapvetô szabályok, amelyeket a legalacsonyabb szintû pénzügyi „gyorstalpalókon” is tanítanak.

A hitelezési és befektetési döntéseket a Postabanknál nem testületileg hozták meg. A bankban az elnök-vezérigazgatóra túl sokat adó döntési struktúra alakult ki. Ezt támasztja alá egy, a Postabank legfelsô vezetéséhez tartozó informátorunk, aki kifejtette: a döntések nem a testületi üléseken, hanem két-háromfôs bizottságokban születnek. Itt mindig azok jelennek meg, akikhez az adott ügy tartozik, és nekik is inkább csak véleményezési joguk van. „Princz maga hozza a befektetési döntéseit”, végsô soron tehát mindig ô dönt arról, kinek mennyi pénzt ad. (Ez azt jelentheti, hogy Princz Gábor, saját hatáskörben, tehát az igazgatóság formális áldása nélkül, akár több százmillió forintos hitel kihelyezésérôl is dönthet. Ami a mai Magyarországon szinte korlátlan hatalmat jelent, hiszen ez akkora összeg, amely fölött ma másutt nehéz legálisan rendelkezni. Princz Gábor aláírási joga tehát nagyon sokat ér.)

Egy trükk

A Postabank egyébként a fiktív pénzek mozgatásában is nagyon ügyes. Erre ékes példa a Dunaholdinggal való kapcsolata. A Postabanknál 1996-ra lényegében kezelhetetlen nagyságúra duzzadt a befagyott követelések és a nyereséget nem termelô befektetések állománya. A ballaszttól a bank úgy próbált megszabadulni, hogy a Dunaholdinggal közösen összeállított egy – könyv szerinti értéken – 26,7 milliárd forintos csomagot. A követelések egy részét (3,3 milliárd forintot) kétesnek minôsítették, és arra a törvényi elôírásoknak megfelelôen 2,5 milliárd forintnyi, a majdani veszteség fedezésére szolgáló tartalékot képeztek. A csomaghoz ezt követôen hozzácsaptak 15,4 milliárd forintnyi készpénzt, és a bank az egész hóbelevancot halasztott fizetéssel „eladta” a Dunaholding-csoportnak. Ezzel a bank 9,6 milliárd forintos fiktív nyereségre tett szert, ezen felül felszabadíthatta a korábban képzett tartalékot. Így a bank könyveiben együttesen 12,1 milliárd forintos többlet jelent volna meg úgy, hogy voltaképpen semmi nem történt. A dolog azonban a Bankfelügyelet által kijelölt nemzetközi auditor-cég, az Arthur Andersen szemét is szúrta, és a Dunaholding-csomagot nem ismerte el a nemzetközi számviteli szabványok (IAS) szerinti eszközállománynak. Ez az alapja egyébként a bank és az auditor közötti késôbbi feszültségnek. Az Arthur Andersen nyomására a jól kiagyalt tranzakciót röviddel a közgyûlés elôtt át kellett alakítani. Így a bank vezetésének a már nyereségként tervbe vett 12 milliárdos lyuk befedésére állami garanciát kellett kérnie. (Ez volt az a 12 milliárd forint, amelyet az állam a tavalyi roham után, áprilisban „szavazott” meg a pénzintézetnek.) Ennek kapcsán mondta azt egy, a pénzpiacot jól ismerô szakértô, hogy ezzel a „luftballon módszerrel”, tényleges pénzmozgás nélkül javítani lehet a mérlegeket.

Az eddig leírtak alapján elég egyértelmûnek tûnik, hogy a Postabank betéteseinek tavalyi rohama nem ok volt, hanem okozat. A pánik azonban kiváló ürügy arra, hogy mind a kormány, mind pedig a bank vezetése a szélesebb közvélemény elôtt ezzel indokolja a bank konszolidálásának szükségességét. Bár magát a szót – konszolidáció – hivatalosan soha nem mondták ki: már egy évvel ezelôtt megszülettek azok a tervek, amelyek ebbe az irányba mutattak.

Rendkívüli kormányülés

A pánik után nem sokkal ugyanis volt egy rendkívüli körülmények között tartott kormányülés, ahol megtárgyalták a bankkal kapcsolatos szigorúan titkos kormányrendeletet. Ez információink szerint nem a szokásos módon készült, azaz nem az illetékes köztisztviselôk írták, hanem úgy „jött”. E kormányhatározat annyira titkos volt, hogy az elôterjesztést az ülés elején kiosztották, majd a végén beszedték. Az államtitkárokat pedig kiküldték, csak a miniszterek lehettek jelen. Így fordulhatott elô, hogy az ülésen, ahol a pénzintézetrôl döntöttek, a Postabankban akkor hét százalékban tulajdonos Magyar Postát felügyelô tárca nem volt képviselve, miután Lotz Károly közlekedési és hírközlési miniszter éppen külföldön tartózkodott. Nem kapott meghívást Tarafás Imre, a BAF elnöke, akinek pedig hivatalból ott kellett volna lennie. Ott volt viszont az ügy fôszereplôje – Princz Gábor. Ez egyébként merôben szokatlan lépés volt, hiszen a kormány ülésére általában nem szokták meghívni azt, akirôl döntenek. Tudomásunk szerint három lehetséges verziót sorolt fel a kormányrendelet, ebbôl a harmadik – amit elvetettek – azt javasolta, hogy az állam ne csináljon semmit, majd a tulajdonosok megoldják a dolgot. Információink szerint az egyes számú javaslat lett volna a nyerô, aminek lényege: a 12 milliárd forinton felül, amit garancia formájában a Postabank megkap, az állam további pénzeket pumpál a bankba, s a tulajdonosok jogait bizonyos korlátozásokkal meghagyja. Ám az ÁPV Rt-n keresztül – amire azért volt szükség, hogy a tranzakciót ne kelljen bankkonszolidációnak nevezni –, szigorú tulajdonosi kontrollt gyakorol, még jobban feljavítja a bankot, aztán év végéig eladja. Utóbb kiderült, az év vége azért került bele a szövegbe, mert az elôterjesztôk úgy látták: ha 1997 végéig nem találnak a banknak megfelelô külföldi befektetôt, akkor a bank olyan helyzetbe kerül, hogy nem marad más, mint a még nagyobb arányú közvetlen állami beavatkozás.

Ma már látjuk, hogy félig-meddig az történt, amit elôre láttak, legalábbis ami a dolog pénzügyi részét illeti. A tulajdonosok jogait ugyanis – ellentétben az elôterjesztés javaslataival – nem korlátozták. A privatizációs tanácsadónak felkért SBC Warburg mûködését egyébként több informátorunk „látványelemnek” minôsítette. Ezt látszik alátámasztani az a tény, hogy az angol befektetési bank végül jóval szerzôdésének lejárta elôtt távozott a színrôl, mert a menedzsmenttôl egy idô után nem kapta meg a szükséges információkat, miközben érzékelte, hogy a bank helyzete folyamatosan romlik. Ráadásul a Postabank, az ÁPV Rt.-vel a portfóliócserérôl folytatott nyári tárgyalásokon, több saját ötletét úgy vezette elô, mintha azok a Warburg-tól származtak volna. A Warburg egyébként kezdetben azt tanácsolta a Postabank vezetôinek, hogy mindenképpen próbálják meg elkerülni a visszaállamosítást. Ezt informátoraink szerint Princz Gábor ugyancsak mindenképp el akarta kerülni, mert „a banknak ezen az áron nem kell a tôke”. Ezt az árat nem kellett megadnia, hiszen lett állami segítség, de a bank irányítása változatlan maradt.

A kormányülést követôen az események mindenesetre aszerint a forgatókönyv szerint haladtak tovább, amely leginkább Princz Gábor szájíze szerint való volt. A szcéna egyik dramaturgiailag nagyhatású jeleneteként a kisrészvényesek a bank tavaszi közgyûlésén a Vígszínházban (nomen est omen) fergeteges tapssal köszönthették Princz Gábort. Diadala teljes volt, hisz sikerült elérnie, hogy a tulajdonosok figyelmét nem az 1996-os év gazdálkodása, hanem a februári roham kötötte le. (Holott a bank fennállása során elôször fordult az elô, hogy a tulajdonosok nem kaptak osztalékot részvényeikre.) Közben a kulisszák mögött folytak az olvasópróbái annak a portfóliócsere-akciónak, amelyet végül augusztusban mutattak be. Ennek során az ÁPV Rt. egy sor ingatlant és lepusztult vagyonelemet átvett a Postabanktól, amelyért cserébe fôként likvid (tehát azonnal pénzzé tehetô) vállalati részvényeket, illetve különféle kisebbségi részesedéseket adott át. S bár a felek gondosan ügyeltek arra, hogy a nyilvánosság felé azt jelezzék: a cserebere egyenértékû volt, tehát azonos értékû vagyon cserélt gazdát. Informátoraink szerint a privatizációs szervezet néhány milliárd forintos veszteséget kénytelen volt az ügyleten elkönyvelni. Ez valószínûleg abból fakad, hogy a bank által átadott ingatlanok piaci értéke alacsonyabb, mint amennyit az értékbecslés során megállapítottak. Ennek tükrében az sem véletlen, hogy az ÁPV Rt. mind a mai napig nem akar megválni a Postabank-csomagot tömörítô Váltó-4 Libra elnevezésû cégétôl. Így ugyanis könnyen kiderülhetne, hogy a csomag az értékbecslés során megállapítottnál jóval kevesebbet ér. Mások viszont úgy vélik: hosszú távon az ÁPV Rt.-nek is érdeke volt ez a csere, mert a privatizáció lezárását követôen egyfajta ingatlankezelô holdinggá alakulhat át.

A Dunaholding kapcsán bedobott luftballon-hasonlatot más tavalyi események jellemzésekor is használni lehet. Hogyan történt a Pénzintézeti Központ (PK) privatizációja 1997 novemberének végén. Hogyan emelt állítólag tôkét saját magában a Postabank? (Az ügy részleteirôl egyébként lásd HVG 1997 november 22., Figyelô 1997. November 20, 1998. Február 5.) Bár az ezzel kapcsolatos szerzôdéseket még a legmagasabb fórumokon sem ismerik, szakértôk szerint a Postabank valószínûleg hitelt adott olyan cégeknek, amelyek lekötelezettjei voltak (például Fázis Rt., Bankár-csoport, IBUSZ Rt. stb.). Az ebbôl a hitelbôl konzorciumba szervezôdött cégek megvették a PK-t. Ezt követôen a PK hitelt adott saját holdudvarába tartozó cégeknek, hogy azok a Postabanknak alárendelt kölcsöntôkét4 nyújtsanak. Jogi szakértôk úgy tartják, amennyiben ezt az akciót a számviteli törvény alapján értékeljük, vagyis nem a tranzakció formáját, hanem a tartalmát vesszük figyelembe, akkor azt lehet mondani: a Postabank saját hitelébôl emelte meg saját alaptôkéjét, azaz a betétesek pénzét használta fel arra, hogy helyzetét stabilizálja. Ez ugyanakkor felveti a Bankfelügyelet felelôsségének kérdését is, amelynek pontosan az ilyen esetek miatt kellene ôrködnie a betétesek pénzének biztonsága felett. Mindenesetre az akcióval a bank levegôhöz juthatott, mivel ez a szükséges szintre emelte a tôkemegfelelési mutatóját, és papíron úgy nézett ki, hogy egy enyhe veszteségtôl eltekintve a bank rendben van. Mivel a bank által nyújtható hitelmennyiség nagysága az alaptôkétôl függ, az ilyen típusú tranzakciókkal egészen addig fújhatja fel magát, amíg végül ki nem pukkad. Egyébként Princz Gábor február közepén cáfolta azt a híresztelést (Magyar Hírlap, 1998. Február 18.), miszerint áttételesen a Pénzintézeti Központtól származott volna a Postabank mérlegét javító 3,8 milliárd forintos alárendelt kölcsön, majd hozzátette, „még ha így történt volna is, az ügylet akkor is a banktitok kategóriájába tartozna”, erre jegyezte meg viszont egyik informátorunk, hogy egy esetleges törvénysértés felderítésénél elég furcsa lenne a nyilvánosságot és a hatóságokat belügyekbe való beavatkozással vádolni.

Múlt év nyarától fogva a bank vezetôi rendszeresen nyilatkoztak arról, hogy nemsokára betoppan a gyönyörû és kívánatos vôlegény, aki stratégiai befektetôként egy csapásra megold minden gondot. De nem jött. Az ezzel kapcsolatos hírek állandó felszínen tartása minden jel szerint csupán idôhúzás volt. Ilyen hírek azóta is fel-felröppennek, ám a menedzsmentnek is megfelelô befektetô még mindig sehol5.

Pénz és politika

Az idén márciusban, a parlamenti interregnumban hozott kormánydöntés során a rövidesen leköszönô grémium tagjainak mérlegelni kellett, vajon hiányzik-e nekik, hogy a választások elôttre idôzített Postabank közgyûlésen „balhé törjön ki”.

A Postabankról és annak vezetôjérôl szóló beszélgetésekben kevesen fogadnának arra, hogy már az elsô percben nem hangzik el a bûvös jelzôs szerkezet: politikai kapcsolatok. Egyik informátorunkat citálva: „Princz olyan irányt adott a banknak, amely nem professzionális, hanem arról szól, miként lehet befolyásolni a politikát”. A találgatások egy része minden bizonnyal a politikai démonológia tárgykörébe tartozik, s bár eleddig errôl egyetlen átfogó írás sem készült, csupán fragmentumok állnak rendelkezésre, e töredékek is szoros és szerteágazó politikai kapcsolatrendszert sejtetnek. S ha a kapcsolati háló sajtómunkás és kultúrelit tagjait is számításba vesszük, akkor bizony egy igen szövevényes és nagy kiterjedésû viszonyrendszer bontakozik ki elôttünk.

A „teljesség igénye nélkül” íme néhány azon politikai szálakat is magukba foglaló ügyek közül, amelyek már „napvilágot láttak” ugyan, ám egyes elemeik árnyékban maradtak: Lakitelek Alapítvány, a DOM Rt., Horn Gyula háza, Szekeres Imre és felesége körül kialakult cég, a Nádor ‘95 Rt., a sajtóbirodalom, a Teve utcai rendôrszékház. A politikai kapcsolatok nemcsak a politikusokkal szoros kapcsolatban álló cégek támogatását/hitelezését jelenti, hanem adott esetben olyan üzleteket is, mint a MÁV-nak három évvel ezelôtt nyújtott hitel, amelyet az állam garantált, tehát az ügylet nem nevezhetô tipikusan kockázatosnak.

Információink szerint a Big Six-hez tartozó Deloitte and Touche cég már elkészítette a Postabank tavalyi évrôl szóló mérlegbeszámolóját, ám jelenleg még tárgyalások folynak a Bankfelügyelet és a cég között. Meg nem erôsített információink szerint a Deloitte and Touche – amelyet a HVG egyébként a bankhoz lojális könyvvizsgálónak minôsített – záradékkal kívánja ellátni a mérleget. Ez azt jelenti, hogy a könyvvizsgálói jelentésben foglaltak hûen tükrözik a cég helyzetét, de van egy-két olyan területe a mûködésnek, aminek megítéléséhez az auditor nem kapott elegendô információt, ezért ezekrôl nem tud érdemben és felelôsséggel nyilatkozni. A Deloitte and Touche-ról tudni kell, hogy versenytársai egybehangzó véleménye szerint „különleges pozíciója van a magyar piacon”. Több, a bank- és pénzvilágot jól ismerô szakértô hangsúlyozta, hogy a Big Six-hez tartozó nemzetközi könyvvizsgáló cégek között valójában nincs nagy különbség, világpiaci pozíciójuk eléggé behatárolja a hazai cégek mozgásterét. A Deloitte and Touche ügyfélkörébe sok állami vagy félállami vállalat tartozik, a cég elnöke, Kemenes Ernô pedig sokak szerint a magyar gazdaság szürke eminenciása. Ahogy egyik informátorunk fogalmazott: „Kemenes úrnak van befolyása – ha nem is direkt értelemben – például arra, hogy ki legyen a pénzügyminiszter”. Éppen ezért a Deloitte versenytársai nem tartják véletlennek, hogy a cégnek éppen azok az ügyfelei, akik. A Postabank tavaly június végi közgyûlése elôtt a piac szereplôi – egy kivétellel – tudni vélték, hogy a Deloitte and Touche lesz a pályázat nyertese. Ennek okát a piac egyik szereplôje abban látta, hogy „kétségtelenül ôk a legmegértôbbek”. Abban ugyanis az audithoz értô valamennyi informátorunk egyetértett, hogy bár az audit során alkudozni nem lehet, mert a számvitelnek igen szigorú szabályai vannak, kevés olyan szabály van, ami alól valamilyen trükkel nem lehet – legalábbis megpróbálni – kibújni. Ezeknek a „trükköknek” az alkalmazása pedig azon múlik, hogy mennyire merev, illetve konzervatív az auditor felfogása egy-egy kérdés megítélésében, mennyire ragaszkodik leírt szabályokhoz, mekkora tapasztalata van, hány egyéb szakértôre támaszkodik a munka során stb. Az auditor cégek azért is dolgoztatnak nagy teamekkel, hogy minél inkább ki lehessen küszöbölni az emberi befolyást, illetve az egyes ember befolyását. Ennek ellenére igaz az, hogy vannak konzervatívabb és kevésbé konzervatív auditorok. A Deloitte and Touche-ról ebbôl a szempontból megoszlanak a vélemények, általában azt mondják, hogy ôk a kevésbé konzervatívok közé tartoznak. Mindenestre egy, a cég mûködését belülrôl is jól ismerô ember úgy fogalmazott, hogy helyzetüknél fogva – mivel Kemenes úr sok mindenkit jól ismer és ezért esetleg másoknál jobban érti a számvitelen túli egyéb szempontokat – aszerint mérlegelnek, hogy lehet-e javítani egy adott cég tevékenységét – például a Postabankét – úgy, hogy az ne érintse a vezetést, azaz a cég irányítóit.

Princz tehát marad. Ugyanis: „Mindenképpen szükség van arra, hogy a következô közgyûlés után is ô vezesse a Postabankot. Ô rendelkezik azokkal az ismeretekkel, amelyek a közeljövôben sorra kerülô átalakítási munkákhoz elengedhetetlenek” (Népszabadság, 1998. március 28., Huszty András, az MFB Rt. vezérigazgatója) Persze érdemes elgondolkozni azon, hogy a szövegben mit jelent a „következô” szó, bár az idézett mondatban a hangsúly a „speciális tudáson” van. Hiszen a fentebb említett döntéshozatali mechanizmus és a kapcsolati hálót illetô sajátos ismeretanyag magyarázza, miért lehet Princz Gábornak maradása. Miért mozdíthatatlan, miközben a Postabank egyre inkább úgy viselkedik, mintha rá nem lennének érvényesek a piac szabályai. Az ügyben eddig képviselt állami magatartás – vagyis a támogatás tulajdonosi kontroll nélkül, s a menedzsment „bebetonozása” vezetôi székébe – „rossz vért szül”, s ugyanolyan káros a pénzügyi rendszer egészébe vetett bizalom szempontjából, mint egy betétesi roham. Ráadásul amíg tavaly még csak a Postabankról volt szó, addig mára a bank tôkeproblémáinak megoldásába azóta különbözô konstrukciók révén bevont többi pénzintézettel (Pénzintézeti Központ, Polgári Bank, Realbank és az MFB) együtt egy egyre inkább átláthatatlan konglomerátum jött létre.

Állam és hatalom

A toldozgató-foldozgató állami intézkedések helyett már az elejétôl fogva határozott állami beavatkozásra lett volna szükség. Amit független szakértôk is mondanak: amenynyiben az államnak a bank és a pénzügyi intézményrendszer egészének biztonsága érdekében be kell avatkoznia, akkor azt a következôképpen kell tennie. Elôször a jelenlegi tulajdonosoknak realizálni kell a veszteségeket, majd leszállítania a tôkét, végül az átmeneti idôszakban az államnak garantálnia a betétek kifizetését. Ezek után, ha szükséges, fel kell tôkésíteni a bankot. A folyamat kezdetétôl egyértelmûvé kell tenni a menedzsment feletti kontrollt, s mihamarabb stratégiai befektetôt kell találni. Ez volt az, amit tudomásunk szerint a jegybank is következetesen képviselt.

A Pénzügyminisztérium eddigi magatartása az ügyben meglehetôsen ellentmondásos. Egy, a pénzügyminiszternek készített tavaly március végi jelentés a bankválságok kezelésekor alkalmazható kormányzati beavatkozások között elsô helyen említette a jelenleg várható államosítás lehetôségét, ám ezt a megoldást akkor még kifejezetten drasztikusnak minôsítette, hiszen az állam köztudomásúan rossz tulajdonos. Medgyessy Péter tavaly nyáron információink szerint még úgy gondolta, hogy a nyugdíjreform végrehajtásához képest a Postabank nem fontos ügy, mert az csak néhány milliárd forintot tesz ki. Mára úgy tûnik fontossá vált. Felmerült egy, az MHB esetében már alkalmazott megoldás lehetôsége: a Postabankot szét kell választani „egy jó és egy jó rossz bankra”. Utóbbi lehet, hogy a Postabank bécsi leánybankja, a Trigon lesz, de az is lehet, hogy teljesen más szcenárió valósul meg.

A mostani kormánydöntés 24 milliárdja valóban jelentôs segítség. A bank lényegi átalakítása ismét elhalasztatott. Princz Gábor újra haladékot kapott. Az természetesen nehezen képzelhetô el, hogy azok, akik ebbe a helyzetbe sodorták a Postabankot, majd érdemi változtatásokat hajtanak végre. A döntéshozatali mechanizmus és a kívülálló számára átláthatatlan, valójában egyetlen személyhez kötôdô ügyletek garmadája miatt viszont egy lehetséges utódnak még akkor is hihetetlenül nehéz dolga lesz, ha a távozó menedzsment utóbb semmit sem tesz. „Idôzített bombák lehetnek” – jelentette ki egyik informátorunk.

S ha az esetleges utódlással kapcsolatban túl sok is a kérdôjel, az ellenôrizhetetlen hír – nemrég például két forrásunk is jelezte: Medgyessy Péter személye szóba került, mint lehetséges Postabank-vezér –, az utódról egy dolog látatlanba kijelenthetô: bátor ember.

A Postabank ma már nem képes a korábbihoz hasonló mennyiségû pénzt gyûjteni (a kereskedelmi bankok között a második helyrôl a negyedikre csúszott vissza), ráadásul a betétgyûjtés költsége egyre nô, ami a drasztikus hitelkamat-csökkentésben éppúgy megnyilvánul, mint a továbbra is magas reklámköltségekben. A Postabank az eddig megszokott módon már csak veszteségek árán képes mûködni. Ugyanakkor a mai szétaprózott tulajdonosi struktúra egyetlen tulajdonosnak sem teszi lehetôvé a menedzsment feletti kontrollt.

A lapzártánkig megjelent sajtóhírekbôl az világlik ki, hogy a tét nagyobb annál, semmint hogy Princz Gábor marad-e a bank élén vagy sem. A tét már az, hogy május után lesz-e, aki felteszi és megválaszolja a Postabankkal kapcsolatos valódi kérdéseket. Vagyis: Ki mindenkinek állt érdekében, hogy a banknak ne legyen valódi tulajdonosa? Miért kellett a közgyûlést a választások elôtt megtartani? Kik és mennyit nyertek a Postabank veszteségén? Eddig miért mûködhetett ez a bank úgy, ahogy mûködött?

Lábjegyzetek

1) A Postabanknak eddig nyújtott állami támogatások: 12 milliárd forint garancia kétes kinnlevôségekre (Dunaholding-csomag); cca. félmilliárd forint a jegybanki tartalékképzés elengedésével a pánik idején; 2-3 milliárd forintos állami veszteség (óvatos becslések szerint) az ÁPV Rt.-vel 10,7 milliárd forint értékben végrehajtott portfóliócsere során; kétszer egymilliárd forint értékû kárpótlási jegy csere ugyancsak az ÁPV Rt-vel; 3-4 milliárd forintos állami veszteség a PK Bank megvásárlásakor (6 milliárd forintért 9-10 milliárd forint értékû vagyont kapott); és ehhez jönnek még azok a nehezen számszerûsíthetô ugyancsak állami veszteségek, amelyek már a PK-val való „kvázi-összefonódásból” származnak.

2) A pánik idején a Postabank fôbb tulajdonosai a következôk voltak: TB Nyugdíjbiztosító Önkormányzat (25%), TB Egészségbiztosítási Önkormányzat (10%), Österreichische Postsparkasse (10,4%), Dunaholding (10%), Magyar Posta (7%), Százhalombatta (6%), EA-Generali (5%). A pánik után, a júniusi 7,1 milliárdos tôkeemelést követôen ez a következôképpen módosult: TB Nyugdíjbiztosító Önkormányzat (17,5%), TB Egészségbiztosító Önkormányzat (15%), MVM Rt. (8,5%), Österreische Postsparkasse (7,3%), Magyar Posta (5,7%), Dunaholding (5,7%), Százhalombatta Önkormányzata (4,3%), EA-Generali (3,9%), Apartman Hotel Investment Kft. (3,5%), Városligeti Investment Kft. (2,9%), Tiszai Vegyi Kombinát (2,7%), Bankár-B Értékpapír Rt. (2,4%), és kisrészvényesek tulajdonában volt a részvények mintegy 20,7%-a. Azóta ismereteink szerint a Dunaholding és a Százhalombattai Önkormányzat már nem közvetlen tulajdonos, míg a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat 17,5%-a a hitelintézeti törvény által elôírt 15%-ra csökkent úgy, hogy a 2,5%-os többlet-részvénypakettet a Globex Holding vette meg.

3) A tôkemegfelelési mutató egy világszerte használt, a bankok kockázatát mérô hányados. Számlálóját a bank szélesebb értelemben vett tôkéje (szavatoló tôke), nevezôjét pedig a hitelek, befektetések alkotják. Utóbbinál egy bonyolult számítással figyelembe veszik a vissza nem fizetés kockázatát is.

4) Az alárendelt kölcsöntôke gyakorlatilag a fix kamatozású részvényhez hasonlít, ám tulajdonosi jogokat nem testesít meg, viszont a kölcsönt nyújtónak a tulajdonosokkal azonos kockázatot kell viselnie. Az így szerzett pénz bármikor bevonható az adósság rendezésébe.

5) A lehetséges külföldi befektetôk említésekor fôként a sajtóban megjelent híradásokra támaszkodhatunk, a megnevezettek ugyanis rendre cáfolták a Postabank iránti „vonzalmuk” tényét. A potenciális befektetôk között szóba került az osztrák Creditanstalt, a holland ING-csoport, a Budapest Bankot megvásárló amerikai General Electric Capital, egy portugál biztosítási csoport, az Eureko, a világ egyik legnagyobb bankjának számító Hongkong Sanghaj Banking Company (HSBC). Legújabb sajtóhírek szerint a Postabank vezetése jelenleg két londoni székhelyû befektetési bankkal, a Dresdner Kleinwort Benson és a Singer and Friedlander Bankkal folytat intenzív tárgyalásokat.

PERCZEL TAMÁS:

A fuldoklót a nyakszirtre mért erôs ütéssel meg kell gátolni abban, hogy magával rántsa a mélybe a segítségére sietôt. Az állam nem elôször kerülgeti már ilyen célzattal a Postabank menedzsmentjének tarkóját, de szinte biztosra vehetô, hogy a „semlegesítés” ezúttal is elmaradt. Etológusnak az elmúlt év eseményei majmok altruista viselkedésének egyik különös változatát juttathatnák eszébe. Létezik olyan gesztus-együttes a csimpánzoknál, ami szinte reflexszerû táplálékmegosztási reakciót vált ki a másik majomból. A folyamatban az a gyönyörû, hogy a zsákmányának egy részét átengedô csimpánz esetenként iszonyú dühbe gurul, amiért nem tud ellenállni a genetikusan programozott parancsnak. A Postabank vezetése ismeri a jelet, és minden jel arra vall, a vicsorgó állam-majom dühösen ugyan, de újra adni fog.

Természetesen a valóságos képlet nem ilyen egyszerû, a fuldoklónak általában nincs ellenére, hogy megmentsék, a Postabank vezetése ezt valószínûleg nem akarja feltétel nélkül, az állami altruizmus nem genetikailag kódolt, hanem a gazdaság és politika bonyolult szövedéke által meghatározott és igencsak szelektív jellegû.

A Postabank története és valószínûsíthetô jövôje hibátlan modellje, tökéletes drámai sûrítése annak a gazdasági-társadalmi változásnak, ami Magyarországon az elmúlt tíz évben végbement. A folyamat egyértelmûen rendszerspecifikus, a személyek szerepe minden látszat ellenére másodlagos, egyetlen kisiklástól, turbulens részfolyamattól eltekintve, elôre látható volt, és megfelelô biztonsággal elôrevételezhetô ma is. Ez a cikk a Postabank április 10-ei közgyûlésével egy idôben jelenik meg, van tehát kockázata az általam adott predikciónak. Az állam nem fog többséget szerezni a Postabankban, nem lesz radikális változás sem a vezetés összetételében sem az üzletpolitikában (sem áprilisban, sem szeptemberben), és meghatározó tulajdonhányadú új külföldi szakmai befektetô sem jelenik meg a Postabank-tulajdonosok között ebben az évezredben. Természetesen ezt még felülírhatja egy radikális politikai változás.

A Postabank jelenség

Külsô megfigyelô számára valamilyen irracionális folyamat ment végbe. Adott egy dinamikusan fejlôdô bank, égbeszökkenô mérlegfôösszeggel, agresszív üzletpolitikával, folyamatos expanzióval, egyre bôvülô portfólióval, a gazdag és színes ingatlangyûjteménytôl harminc-negyven újság tulajdonlásáig, egy valóban penetráns jelenségnek mondható elnök-vezérigazgatóval, aki intenzív kulturális és karitatív aktivitást fejt ki (ô maga beszél milliárdos nagyságrendû szponzorálásról 95 végén), és egyszer csak történik valami. Emberek ezrei indulnak el 97 februárjában, hogy kimentsék a pénzüket a Postabankból, mert a csôd híre terjed el. A Postabank vezetôi szerint 20-25 milliárd Ft-ot vittek ki a bankból. Az augusztus végén publikált és azóta sem cáfolt adatok szerint viszont a lakossági betétek 50 milliárddal, a vállalatiak 20 milliárddal csökkentek, összesen tehát 70 milliárdot vontak ki a bankból. A pánik okát ma sem ismerjük, a legképtelenebb feltevések bukkantak fel a politikai összeesküvéstôl (Akar László, Kiss Elemér, Princz Gábor) az egyszerû félreértésig (Princz egyik korai nyilatkozatában azt valószínûsítette, hogy néhány ezer ember valami különös, kollektív tudatzavar folytán összetévesztette a Postabankot a Polgári Bankkal). A KBI jobb ügyhöz méltó buzgalommal végzett vizsgálata éppen úgy eredménytelen maradt, mint a titkosszolgálatok kutakodása. Az ügy tényleg talányos, és nem kielégítô magyarázat, hogy a Postabank valóban válsághelyzetben volt, az emberek errôl ugyanis aligha tudhattak. Ha a betétesek kézhez kapták volna a Prudencia 96-os jelentését, vagy az Arthur Andersen-jelentést, valószínûleg elindulnak a Postabank felé, de ezek még ma sem hozzáférhetôk. Mindenesetere az a különös helyzet állt elô, hogy a gyorssegélyként 1997 tavaszán nyújtott 12 milliárdos állami garanciavállalást figyelemre méltó könyvelési bravúrral számításba vették az 1996. évi mérlegben, és így a Postabank vezetôsége szerény, de pozitív eredménnyel rukkolhatott elô a májusi közgyûlésen. Egyszerûbben szólva, ha nincs Postabank-pánik, 12 milliárdos veszteségrôl kellett volna beszámolni. A mentôakció következô lépésében a bank tulajdonosainak egy része, elsôsorban az állami intézmények, 7 milliárd Ft-tal emelték az alaptôkét. Óhatatlanul Móricz Hét krajcár-ja jut eszünkbe, a koldusszegény tb-önkormányzatok áldozatkészségét látva. Az ÁPV Rt-vel végrehajtott vagyoncsere (a Postabank 10,7 milliárd Ft értékû likvid vállalati részvényt kapott nem forgalomképes ingatlanokért) helyreállította volna az egyensúlyt, ha igaz a 25 milliárd, és ha igaz, hogy prosperáló stabil bankot rendített meg átmenetileg az indokolatlan bizalmi válság. Nem volt hiány bizakodó, szinte már pökhendi nyilatkozatokban, a 97 ôszére várható gazdag kérôrôl, a tolongó szakmai befektetôkrôl, és arról, hogy a Postabank mi módon válogat a posszibilis partnerek között. A kézfogó elmaradása és az idônként felröppenô hírek újabb, alig burkolt támogatási kísérletekrôl (MOL-papírok Postabank részvények ellenében, a PK (Pénzintézeti Központ) megvásárlásának engedélyezése stb.) ugyan felébreszthették a gyanút, hogy mégsem olyan rózsás a helyzet, de a bank körül összességében csönd volt. Ebben nyilván szerepet játszik a bankpánik utáni példátlan boszorkányüldözés is, kinek van kedve hangosan gondolkodni esetleges Postabank bajokról, ha börtönbüntetés fenyegethet valakit néhány e-mail-ért? Az amúgy bankügyekben igencsak edzett és rezignált közvéleményt így meglepetésként érhette a 24 milliárdos állami tôkeemelési tervrôl szóló hír, és a többség talán még fel sem fogta, hogy ez csak „beugró” a rossz portfólió állami kötelezettségvállalással való lefedéséhez. Ennek volumene ismeretlen, de a 96-os év adataiból következtetve jóval meghaladhatja a tervezett tôkeemelés mértékét.

Olcsó, utólagos bölcsességnek tûnhet az a kijelentés, hogy mindez elôre látható volt, a jelenségek mögötti törvényszerûségek, a magyarázatot kínáló elméleti modellek bemutatása remélem érthetôvé teszi, hogy miért voltak valóban kiszámíthatóak ezek a fejlemények.

Elméleti modellek

A Postabank-jelenség érthetôbbé válik, ha két közgazdasági ihletésû szervezetelméleti modell (tulajdonjogi elmélet; ügynökelmélet) és a kapcsolathálózati paradigma felhasználásával értelmezzük a történéseket, további kulcsfogalomként használva a rekombináns tulajdont (Stark), a tertius stratégiát (Sedaitis), valamint a robust action játékstratégiai fogalmát (Padgett-Ansell). A tulajdonjogok tényleges gyakorlása – különösen állami vagy köztulajdonú szervezetek vagy nyílt részvénytársaságok esetében – bizonyos mértékig szinte szükségszerûen a menedzsment kezébe kerül, az alkalmazottak és így az elsôszámú vezetô is a tulajdonosok szerzôdéses megbízottjaként, „ügynökeként” tevékenykednek, elvben a tulajdonosok érdekében. Az ügynökelméleti megközelítés alaptétele azonban, hogy a menedzsment – kihasználva az informáltságbeli egyensúlytalanságot, a tulajdonosok korlátozott racionalitását – a saját érdekeit érvényesíti. Az elsôdleges tulajdonosok kialakíthatnak valamilyen ellenôrzô apparátust a menedzsment felügyeletére és a tényleges tulajdonosi akarat érvényesítésére (ha egyáltalán van ilyen), de ez az apparátus is szükségszerûen ügynökökbôl fog állni, így fennáll a lehetôsége a két ügynökcsoport közötti szövetség kialakulásának. A szocializmus összeomlása és a piacgazdaságba való erôltetett, ugyanakkor ellentmondásos átmenet különösen kedvezett annak, hogy a tényleges hatalom – az ezzel együtt járó elônyökkel – a mendzsmentek kezébe kerüljön anélkül, hogy jogi értelemben is tulajdonossá váltak volna. Természetesen minél széttagoltabb, minél áttételesebben képviselt az adott szervezet tulajdonosi csoportja, annál nagyobb a menedzsment mozgástere.

A Postabank vezetôi stratégiájának következetes, központi, állandó eleme a hatékony tulajdonosi többségtôl való megszabadulás, illetve az egyakaratú tulajdonosi többség létrejöttének megakadályozása. Elvben létezett ilyen tulajdonosi többség a 90-es évek elején (MÁV, Posta, ÁV Rt. együtt), de az áttétel ismert okokból nem mûködött, és így valószínûleg „ügynökközi” szövetség jött létre. Jellemzô, hogy a Postabank elôször részvételi szándékot jelzett a bankkonszolidációban (már akkor szüksége lett volna rá), majd – elkerülendô a hatékonyabb állami ellenôrzést – távol maradt. Figyelemreméltó leleménnyel közvetve mégis konszolidálták, anélkül, hogy beavatkoztak volna mûködésébe (MÁV adósságokat helyeztek át hozzá, amelyeket az állam 100 százalékon kifizetett, jóllehet az idô szerint 50-80-90 százalék járta). A hatékony tulajdonosi részvétel veszélye tovább csökkent, amikor az állami tulajdonból 10-10 százalékot a két tb-önkormányzat kapott meg (a két „béna kacsa” központi szerepére még visszatérünk).

Mára talán feledésbe merült, hogy a Postabank egyszer már majdnem pártában maradt. A három év alatt megduplázott üzleti aktivitással saját tôkéjének gyarapodása nem tartott lépést (a tôkemegfelelési mutató a Pénzintézeti törvény által elôírt minimumhoz sem közelített) és ezért a 6,5 milliárdos jegyzett tôkét 10 milliárddal akarták megnövelni, nyilvános törzsrészvény-kibocsátás útján. Állítólag külföldi befektetôket vártak, akik nem jöttek, mások szerint a Postabank vezetése sem erôltette külföldi szakmai befektetô bekerülését, a belföldi tulajdonosok pedig összesen csak 1,2 milliárd Ft-ot jegyeztek. Végül 800, a bank érdekeltségi körébe tartozó vállalat vásárolta meg a 8,1 milliárd névértékû részvényt, de olyan módon, hogy ennek forrását a Postabank által megvásárolt vállalati papírok biztosították. A tôkeemelés ténylegessége tehát kétséges, ugyanakkor valószínûleg ez alapozta meg a rekombináns tulajdonosi hálózat létrejöttét (erre késôbb még visszatérünk). Ez kísértetiesen megismétlôdik 1997-ben, amikor a fuldokló Postabank visszautasítja az ÁPV Rt. tôkeemelési ajánlatát, és a 7 milliárdos tôkeemelést a korábbi részvényes vállalatok részben a Postabanktól kapott hitelbôl fizették be. Most ismét az elôtt a dilemma elôtt áll a Postabank, hogy vagy rászabadítanak egy többségi állami tulajdonost (nem biztos, hogy újra meg lehet egyezni az ügynökkel), vagy ennek elmaradása esetén Bankfelügyeleti beavatkozás következik, hiszen az 1997. évi várható eredmény mínusz 12 milliárd Ft, amit aligha lehet megúszni alaptôke-leszállítás nélkül. A Postabank-menedzsment már eddig is szép árat fizetett, pontosabban fizettetett a tulajdonosokkal a szabadságért, nem valószínû, hogy most föladná ezt a stratégiát. Túl jó emlékeik nincsenek az állami beavatkozásról, hiszen Bokros Lajos, sokkal gyengébb hatalmi helyzetbôl indulva, már majdnem megszüntette 95-ben Princz Gábor elnök-vezérigazgató perszonálunióját, aki a HVG szerint csak azért úszta meg, mert védelmezônek Horn Gyulát hívta meg a bank közgyûlésére.

A Postabank-vezetés másik markáns törekvése a mindenáron és minden irányban erôszakoltan végrehajtott állandó növekedés, esetenként irgalmatlan kockázatvállalás mellett. A bank gyakorlatilag, létrejötte óta, tôkehiánnyal küzd. Keynes szerint a kapitalizmus egyik alapproblémája a túlzott önkorlátozás, és ezért szükség van a vállalkozó „állati ösztöneinek” (animal spirits) felélesztésére. A Postabanknál erre nem volt szükség. A fix kamatozású konstrukció megtartása a rohamosan csökkenô kamatok idôszakában lehetett egyszeri tévedés, a közelmúltban meghirdetett program a piacinál 6 százalékkal olcsóbban nyújtott hitelekrôl lehet egy kétségbeesetten vakmerô húzás, de a teljes idôszak, és különösen a 95-96-os év már egységes rövidlátó stratégiáról tanúskodik. Valamilyen drámai fordulat következett be 95-96-ban, amikor a Postabank kedvezôtlen minôsítésû eszközei 9 milliárdról több mint 100 milliárdra emelkedtek. Az egyik lehetséges magyarázatot a kapcsolathálózati megközelítés adja. Magyarországon az állami félmagán- és magántulajdon bonyolult rendszere jött létre, kiterjedt kereszttulajdonosi hálózattal, ami jó esetben valóban kockázatcsökkentô tényezô, de amennyiben az állam paternalisztikus módon menedzseli a vállalati kötelezettségeket, újraélesztheti a puha költségvetési korlátot, ami végsô fokon a szocialista rendszer összeomlásához vezetett. Kornai János (1997) kapitalista államokban is azonosította a „felül az állam, alul: bankok, ezek lehetnek akár állami, akár magántulajdonban” jelenséget, és ezért a bankok veszteségének, felelôtlenül allokált hiteleinek elrejtését megnehezítô, korszerû banktörvény betartásának kikényszerítését javasolja. A puha költségvetési korlátból adódó védettség posztszocialista viszonyok között egy bank esetében, úgy tûnik, elérhetô azáltal is, ha a bank elég nagy ahhoz, hogy csôdje vagy szanálása és kivezetése népgazdasági szintû galibát, vagy isten ments politikai bonyodalmat okozzon. Surányi György 1994-ben még így nyilatkozott: „az államnak tulajdonosként semmi köze nincs a bankokhoz”; „teljesen hibás – ceteris paribus – a bankok feltôkésítése államkötvényekkel”; „az adós-, és bankkonszolidációval korlátlan pénzteremtési csatorna jön létre, mert a visszavásárlási (repo) mûveleteken keresztül kontrollálatlanul ömlik a likviditás a rendszerbe.” (Hozzáadott érték 1994.) Ezek az elvek nagy bankra úgy látszik nem érvényesek, különösen, ha az úgy integrálódott a hálózatba, hogy mélybehullása sokakat rántana magával. Kérdés persze, hogy mennyire központi helyet foglal el a Postabank a bankok és vállalatok személyes kapcsolathálójában. Vedres András (1997) vizsgálata szerint nem a Postabank a meghatározó (szemben pl. a K&H-val), tehát a vállalati befolyás erôsebb, mint a bank befolyása a vállalatokra. Ez érthetôbbé teszi a 96-os drámát, ami részben a 95-ös tôkeemelésbôl, részben a Horn-éra érdekkijáró rendszerének beérésébôl következik. Ôk Lengyel László szerint „az Antall korszak kisipari módszereit tömegtermelô nagyüzemi módszerekkel váltották fel”. Nekik „egyedül a mindenkori hatalom iránti lojalitásból és kapcsolati tôkébôl összeálló pragmatikus hálózat számít”. Köztük „már régen nincs országról, népgazdaságról szó, hanem csak nyers minisztériumi, regionális és helyei érdekekrôl”. Ôk töltik be azt a tertius szerepet, amit az oroszországi cserekereskedelem vizsgálata során azonosítottak: „szíts feszültséget, tedd nyílttá a konfliktust, majd közvetítsd a megoldást”. Hogy milyen vadhajtásai lehetnek ennek a hálózati elvnek, arról a közelmúltban éppen az ÉS-ben (A fiúk még dolgoznak, március 20.) olvashattunk. A Postabank vezetése talán még fel sem ismerte, hogy nem a pók, hanem a légy szerepe jutott nekik a sokakkal együtt szôtt hálóban.

A hálózat kétségtelen elônye, hogy kikényszerítheti a költségvetési korlát felpuhulását, igaz viszont, hogy az így elnyert források ugyanezen mechanizmus révén kockázatos vállalkozásokban tûnnek el. A legmeggyôzôbb és nagyságrendje miatt is leginkább szembetûnô eset jól illusztrálja ezt a folyamatot.

Triádok és a „robust action”

Caplow a háromszereplôs koalíciós helyzeteket megkülönbözteti aszerint, hogy folytonos vagy alkalmi illetve pusztulás-fennmaradás típusú szituációban tevékenykednek. A Postabank közelmúltjára legjobban jellemzô ilyen triád az Állam-Postabank-Dunaholding koalíció, amely úgy tûnt, folytonos szituációban létezik, és így céljuk elvben az együttes tevékenység ellenôrzése és a helyzetbôl adódó javak megszerzése.

Valószínûleg a tulajdonosi jelenlét eltérô jellegének tudható be, hogy a valóságos folyamatok lényegesen eltértek az elvi modelltôl. A Postabank 1996-ban 50 milliárd forintnyi rosszminôsítésû portfóliót adott el kamatmentesen 10 éves részletfizetésre a Dunaholdingnak. A Dunaholding 8 százalékban tulajdonosa a Postabanknak. Az elsô részletet a Dunaholding nem fizette ki, hanem visszaadta a portfólió egy részét, amit a Postabank és a Dunaholding leányvállalatai által alapított G Modus vásárolt meg a Postabanktól kapott hitelbôl. Természetesen a G Modus sem fizetett. Idôközben azonban a triád harmadik szereplôje, az állam, garanciát vállalt a G Modus-hitelre, és az elsô 6 milliárdot le is hívták. A G Modus valószínûleg ebben az évben sem fog fizetni, és így lehívhatóvá válik a garancia másik fele is. Csakhogy a garancia lejár ez év nyarán, és életbe lép az ellengarancia, nevezetesen, hogy a Postabank tulajdonosai visszafizetik a lehívott összegeket az államnak. Ez a visszafizetési kötelezettség azonban csak azokat terheli, akik vállalták. Nem vállalták a külföldi tulajdonosok és – ez az ami igazán mellbevágó – nem vállalta a Dunaholding. Tamás István szerint azért nem, mert ez összeférhetetlen. Hogy is nézne ki, hogy azért mert a Dunaholding nem fizet, a Dunaholdingnak fizetnie kell! Kik fognak tehát fizetni? Fizetni fognak a „béna kacsák” (A két tb-önkormányzat), akiknek „ügynöktestületei” vállalták ezt a kötelezettséget. Mielôtt komolyan aggódni kezdünk értük, ne felejtsük el, hogy a tb-önkormányzatoknál keletkezett hiányt a költségvetésnek kötelessége pótolni! Ebbôl következik, hogy az állam benyújtott számláját az állam fogja kiegyenlíteni, igaz, bonyolult áttételeken keresztül. Ne felejtsük el, hogy az 50 milliárdos portfólió – amelyrôl az újabb Dunaholdingos nyilatkozatok alapján már azt sem lehet pontosan megállapítani, hogy halasztott fizetésû vásárlásról vagy inkább vagyonkezelésrôl kell e beszélni –, tehát egy tízszeres CoNexus volumen lebeg továbbra is. Mindaz ami e körül történik, már valóban iskolapéldája az 1993-ban Patgett által robust action-nek nevezett piszkos stratégiai játszmának. Ennek lényege, hogy ne kövessünk semmilyen meghatározott célt, mert az ellenfeleinket kell taktikai lépéskészletük feltárására kényszeríteni úgy, hogy a sajátunkat homályban hagyjuk. Ehhez egyaránt használni kell a profitabilitás érveit, a jogos adósság-elengedési igények megfogalmazását, a haza üdvéhez, az ország felemelkedéséhez kapcsolható frázisokat. Stark szerint „a szereplôk túl gyakran váltogathatják könnyedén és szinte észrevétlenül pozícióikat, amelybôl egyidejûleg többfélét birtokolnak az egymással együttélô gazdasági-erkölcsi rendszerekben. De ha a szereplôk többféle elv szerint is elszámoltathatók, ennek révén kibújhatnak bármiféle elszámoltatás alól.” Tökéletes, szinte felülmúlhatatlan példája volt enne, amikor dr. Tamás István, a Dunaholding elnök-vezérigazgatója, tehát a triád nemfizetô tagja a Postabank által fenntartott Magyar Nemzetben úgy érvel, hogy az állam megtiltotta a rossz cégek finanszírozását a konszolidált állami bankoknak, ezeket a Postabank kezdte finanszírozni. „Ha ezt nem teszi, mert azt mondja, a többi bank sem ad pénzt a cégeknek, akkor most néhány százezerrel több munkanélküli lenne az országban.” Nem érdemes továbbvinni a gondolatot, de azon talán el lehet mélázni, mi volt a tulajdonosok véleménye errôl az állítólagos nemzetmentô akcióról, ami egyébként harmonikusan illeszkedik a kulturális misszióhoz s a szerteágazó szponzori tevékenységhez. A Tamás István-féle eufemisztikus magyarázatnál reálisabbnak tûnik, hogy a Postabank a korábban elemzett folyamatokból következôen nem tudott ellenállni a hálózat követelésének, és így létrejött az az ördögi kör, minek lényege egyre kockázatosabb és egyre kisebb nyereséghányadú lakossági forrásgyûjtés révén táplálni a hálózatot, bízva a puha költségvetési korlátban és abban, hogy a hálózat olyan redisztribúciót kényszerít ki az államból, ami helyrebillenti a Postabank egyensúlyát.

A prognosztizált közeljövô

A választások küszöbén, bármi történjék is, nem fogják meneszteni a Postabank vezetését, és nem fogják vállalni az alaptôke leszállításával esetleg együttjáró politikai nyugtalanság kockázatát. Az a magyarázat, hogy nem lehet kezdeményezni a menendzsment megújítását, mert az kimaradt a meghirdetett napirendbôl, egyeztetési hiba miatt, valóban nevetséges. A Postabanknak szüksége van a tôkeemelésre, a menedzsment irtózik az állami többségtôl. Mi a megoldás? Megfigyelhetô egy nagyon lényeges hangsúlyeltolódás az állami nyilatkozatokban. Korában azt mondták, a szükséges mértékben, de maximum 24 milliárd Ft-ot ad az állam. Késôbb, hogy pontosan 24 milliárdot, de biztosítani akarja a szavazattöbbséget, tehát aki még részt kíván venni a tôkeemelésben, annak kötelezettséget kell vállalnia arra, hogy együtt szavaz az állammal. Ez ugyan ellentétes néhány európai jogszabállyal, de a szükség törvényt bont. Ez a megkötés azonban nem vonatkozhat a már korábban tulajdont szerzettekre, és csodák-csodája, az osztrák PSK, aki eddig füle botját sem mozgatta, elutasította a viszontgarancia-kötelezettséget, hivatalosan bejelenti, nem akarja, hogy tulajdoni hányada csökkenjen (ismeretlen okból ragaszkodik a 7,25 százalékhoz). Ha tehát az állam bemegy 24 milliárddal a Postabankba (ennél többet nem hajlandó betenni), úgy a PSK is bemegy 1,7 milliárddal, és így nincs állami többség. Az ügy emlékeztet a 95-ös és 97-es megoldásra. Ennek hiányában nehéz lesz érvényt szerezni annak a marcona elképzelésnek, amit az MFB vezérigazgatója ismertetett – természetesen stílszerûen a Magyar Nemzetben.

A távolabbi remények megalapozottsága ugyanannyira kétes, mint egy évvel ezelôtt. A tôkeemelés szükséges és átmeneti fellélegzést hozhat, a rossz hitelekre adandó állami garancia is jól jön (nem lehet pontosan tudni, hogy a Postabanknak, a Dunaholdingnak vagy mindkettônek), de az alapképlet, a hálózatba zártság nem változik, és valószínûleg nem változik a Postabank menedzsmentjének túlélési stratégiája sem. A választások természetesen módosíthatják az erôvonalakat, új hálózati kombinációk jöhetnek létre, megváltozhat az államot képviselô ügynökök magatartása is, de az újrarendezôdés mindenképpen idôt vesz igénybe, és az idô ez esetben a Postabank-menedzsmentnek dolgozik. A másik, nem valószínû esetben tehát, ha létrejön a MFB vezérelte hatékony állami többség, úgy a triád (MFB, Postabank, Dunaholding) vagy pusztulás-fennmaradás típusú szituációban találkozik, ahol meg kell találni a hatalommegosztási probléma végsô megoldását, vagy – és erre utalnak Huszty András szavai – alkalmi szituációban, aminek lezárulását az állami résztulajdon eladása jelentené. A Postabank-menedzsment eddigi stratégiáját alapul véve békés úton egyik megoldás sem érhetô el, így legalábbis bizonyítható Huszty András kijelentése „de ha tulajdonosokká válunk, semmi olyat nem fogunk akarni, amit maga a Postabank józan ésszel ne tenne meg saját magától.”

Postabank, mint akarattal rendelkezô, döntéshozó résztvevô ugyanis nincs. Van Postabank-menedzsment, a tulajdonosi jogok tényleges birtokolója, vannak Postabank tulajdonosok, jelenleg minimális befolyással, és van az ismeretlen kiterjedésû és összetételû hálózat, amelyik egyaránt magában foglalja a Postabank cég holdudvarát, a szponzoráltakat, a kedvezményezetteket, valamint a közvetítôket. Az utolsó szó az övék lesz.