VAJDA ÉVA:

Bank bán II.

Mottó: „Itt nincsenek demokratikus játékszabályok, csak kemény fiúk.”
(Magyar politikus a Postabank-jelenség kapcsán)

Princznek mennie kellett. Nem elsôsorban azért, mert az általa 10 éve alapított Postabank már a csôd szélére került, hanem mert a választások után hatalomra került új politikai vezetés így akarta. Pedig szakmai érvek is akadnak bôven: a pénzintézet könyveiben 1998 elsô félévében 104 milliárdos lyuk tátong, néhány ügylet pedig a teljes felsô vezetés büntetôjogi felelôsségének kérdését is felveti. Az állam pedig a bankkonszolidáció három évvel ezelôtti hivatalos lezárását követôen újfent arra kényszerül, hogy az adófizetôk pénzébôl a korábbi 35–40 milliárd forinton felül ismét súlyos tízmilliárdokat pumpáljon az ország egyik legnagyobb lakossági bankjába. Az alábbi írás annak bemutatására tesz kísérletet, hogy milyen okok vezettek a Postabank elsô emberének leváltásához, és kik hozták meg az ezzel kapcsolatos döntést az utóbbi két hónapban.

Május végén, a választások második fordulója utáni héten Princz Gábor, a Postabank elnök-vezérigazgatója találkozóra hívta Orbán Viktor leendô miniszterelnököt. A négyszemközti megbeszélésre Princz Gábor egyik kedvelt találkahelyén, a Hotel Intercontinental Bécsi Kávézójában került sor. A randevú rövidre sikerült, és bár kettesben voltak, Orbán késôbb azt mondta egyik tanácsadójának, hogy „sok ismerôs megfordult” a kávézóban, amíg ott ültek. Orbán késôbb azt mondta közeli munkatársainak, hogy nem ígért semmit Princz Gábornak. Mindenesetre, ahogy egy magas pozícióban lévô köztisztviselô megjegyezte: „a találka tétje nem kevés pénz és nem kis hatalom lehetett”.

Attól a pillanattól fogva, hogy a Fidesz megnyerte a választásokat, mindenki kíváncsian várta, mit kezd Orbán Viktor a Postabankkal és személy szerint Princz Gáborral. A pénzintézet ugyanis az elmúlt években az MSZP körüli klientúrának való osztogatás révén híresült el annak ellenére, hogy – amint azt Princz Gábor maga is többször hangoztatta nyilatkozataiban – a bank pénzügyileg minden pártot támogatott. A pénzvilágban a választások környékén futótûzként terjedt, hogy a FIDESZ a kampányára 300 millió forintot kapott valamilyen konstrukcióban (nem feltétlenül hitelként) a Postabanktól. Az általunk megkérdezettek közel fele hallott errôl, de megerôsíteni senki nem tudta.

Mindenestre több befolyásos pénzügyi vezetô furcsállta, hogy miközben a Magyar Nemzeti Bank elnökével Orbán csak jóval a kormányalakítás után, július végén találkozott, addig a Postabank elsô emberével rögtön a választások után leült tárgyalni. A Fideszhez közel álló, harmincas éveik végén, negyvenes éveik elején járó fiatalabb bankárok azonban, akik Orbán Viktort és legközelebbi munkatársait még az egyetemrôl ismerik, úgy vélekedtek: a Fidesz elsô embere pontosan tudja, kormánya hitelességét veszíti el, ha Princz Gábor és a Postabank menedzsmentje a helyén marad. Az egyik külföldi tulajdonban lévô pénzintézet elsô számú vezetôje, aki azon kevesek közé tartozott, akiket Orbán maga hívott el ebédelni rögtön a választások után, hogy a gazdaság legégetôbb kérdéseit megvitassa vele, azt mondta: „Orbán Viktornak ebbôl a körbôl hatvanhatan megüzenték, hogy a Postabank menedzsmentjét le kell váltani, ha a kormány nem akarja rögtön az elején eljátszani a pénzvilág bizalmát és támogatását”. Volt olyan bankár, aki egyenesen azt mondta: „Orbán már jóval a választások elôtt eldöntötte, hogy ezt a problémát rendezni fogja”. Azonban csak egyetlen olyan vezetô volt, aki a nyilvánosság elôtt is vállalta a bankvilágnak ezt a véleményét: Felcsuti Péter, a Raiffeisen Unicbank vezérigazgatója, mellesleg a Bankszövetség elnökségének tagja. Pénzintézete sajtótájékoztatóján, ahol beszámolt az elsô féléves eredményekrôl, azt mondta, „az új kormányt teszteli a Postabank kezelése” (Népszava, 1998 július 15.).

A Tb-affér

Az tény, hogy a Fidesz a választásokat követôen azonnal „rátette a kezét” azokra az állami intézményekre (tb-önkormányzatok, ÁPV Rt.), amelyek Postabank-részvényeket birtokoltak. A sajtóban nagy teret kaptak a találgatások, miszerint erre elsôsorban a Postabank-probléma rendezése miatt volt szükség. Ezt azonban az általunk megkérdezettek egyöntetûen cáfolták. A Fideszhez közel álló szakértôk szerint a társadalombiztosítási önkormányzatok felszámolása vagy – ahogy az egyik önkormányzat vezetô tisztségviselôje fogalmazott – „kormányosítása” azért történt, mert a Fidesz nem akarta, hogy a gazdaságpolitikában legyen egy, a kormányon kívül álló erôs centrum, amely a korábbi korporatív struktúrák fenntartásán alapszik. Az a tény, hogy az önkormányzatok a Postabank-részvények valamivel több mint 15 százalékát birtokolják, tanácsadók szerint önmagában nem adott okot arra, hogy még a kormány megalakulása elôtt „nekiessenek a tb-nek”. Ezt támasztja alá, hogy a tb-önkormányzatok felszámolásáról szóló törvényjavaslat június közepi beterjesztését megelôzô Fidesz-frakcióülésen a Postabank szóba sem került. Az önkormányzatiság megszüntetésérôl a Fidesz már ellenzéki korában is gondolkozott, egy gazdasági szakértôjük szerint „már két éve is beszéltünk errôl, aztán rögtön a választások után is szóba került ez a téma, és jóval több idôt töltöttünk ezzel, mint a Postabankkal, amit két mondatban elintéztünk azzal, hogy Princznek mennie kell”. Ugyanakkor egy kormánytag szerint „lehet, hogy a Postabank-probléma ráerôsített a tb ügyének rendezésére, mert ugyanannak a régi hatalmi elitnek az érdekeit szolgálta, amit a bank”.

Ha a Fidesz csak azt akarta volna elérni, hogy a tb-önkormányzatok a Postabank augusztusi közgyûlésén úgy szavazzanak, ahogy azt a kormány szeretné, elég lett volna elôhúznia azt a megállapodást, amit még az elôzô pénzügyi kormányzat íratott alá. Ez a megállapodás a Horn-kormány április 8-i ülésére hivatkozik. Két nappal a Postabank éves rendes közgyûlése elôtt ugyanis a kormány 1046/1998. számú határozatának 1. pontjában kimondta: a 24 milliárd forintos „alaptôke-emelésében való állami részvétel célja – többek között – stratégiai befektetô bevonása a Postabank Rt.-be”. Ugyanezen határozat 2/d. pontja értelmében „a tôkeemelésben részt vevô állami tulajdonban lévô társaságok jogot kapnak arra, hogy a stratégiai befektetô részére elsôként értékesítsék részvényeiket”. Az állami tulajdonban lévô cégek közül végül csak három, a Magyar Fejlesztési Bank Rt. (MFB), a Magyar Villamos Mûvek Rt. (MVM) és az ÁPV Rt. emelt tôkét, tehát a megállapodás érdemben csak rájuk vonatkozott. Ennek ellenére a Pénzügyminisztérium ragaszkodott hozzá, hogy a Magyar Posta és a tb-önkormányzatok is csatlakozzanak. Ez ugyanis megteremtette az írásos alapját az együttes, összehangolt állami fellépésnek. A megállapodást aláírók közül azonban többen azt állították, az aláírás pillanatában számukra nem volt egyértelmû, hogy az Princz Gábor személyével kapcsolatban mire kötelezi ôket. „Ez a dokumentum éppúgy alkalmas lett volna Princz Gábor menesztésére, mint megtartására” – mondta a Postabank egyik tulajdonosának vezetôje. „Ha ugyanis a stratégiai befektetôt ô hozza, és azt a pénzügyminiszter elfogadja, akkor marad, ha viszont tôle függetlenül választják ki, akkor megy.”

Egy, a helyzetet közelrôl ismerô minisztériumi szakértô szerint Medgyessy Péter ezt a megállapodást még azért hozta tetô alá az utolsó pillanatban, mert nem akarta, hogy a hivatalba lépô új kormány azt mondja, meg van kötve a keze Postabank-ügyben. „Medgyessy februárban bejelentette egy értekezleten, hogy ha az MSZP megnyeri a választásokat, ô akkor sem marad pénzügyminiszter. A megállapodást tehát nem azért készíttette elô a munkatársaival, hogy ô maga éljen vele, hanem azért, hogy utódja tetszés szerint használhassa” – mondta egy köztisztviselô. Medgyessy Pétert régóta közelebbrôl ismerô kollégái mind egyetértenek abban, hogy a pénzügyminiszter keze a Postabankkal kapcsolatban végig meg volt kötve. Van köztük olyan is, aki egyértelmûen kimondta, hogy Medgyessy kezét Horn Gyula kötötte meg. „Utoljára tavaly májusban, a bank közgyûlésén próbálhatta volna meg, hogy a tulajdonosokkal leváltassa Princz Gábort” – mondta egy forrásunk. Erre információink szerint tett is kísérletet: valamennyi tulajdonosnak küldött egy levelet, amelyben felszólította ôket, hogy fontolják meg a személyi kérdések napirendre tûzését. „Ez azonban erôtlen kísérlet volt, így el is halt” – mondta egy tanácsadó. Ennek ellenére még ezután is sokan próbáltak beszélni vele Princz eltávolításáról. Például a Bankszövetség elnöksége tavaly ôsszel egy hosszúra nyúlt vacsorán próbálta megérteni, hogy Medgyessy Péter – ahogyan két, a vacsorán részt vett bankár fogalmazott – „miért nem tesz egyértelmû kijelentéseket Princz Gábor sorsáról”. Egy fontos állami cég vezetôje ezzel kapcsolatosan azt mondta, hogy „Medgyessy egész egyszerûen elfáradt, és feladta, ezen a fronton már nem akart tovább harcolni”. Tette ezt annak ellenére, hogy a pénzügyi tárca szakértôi a tavalyi pánik óta több anyagot készítettek számára, amelyekben felhívták a figyelmét azokra a makro-ökonómiai veszélyekre, amelyeket egy tartósan válságban lévô, ekkora méretû bank okozhat. „Mivel Medgyessy Péter kiváló közgazdász, aki pontosan tudja, minek mi a következménye, és mégsem tett semmit, egyértelmû, hogy a döntés tisztán politikai volt” – mondta a volt pénzügyminiszter egyik közeli munkatársa. Egy másik forrás szerint „mind Medgyessy, mind Draskovics Tibor államtitkár tudták, a Postabank-probléma nem megfelelô kezelése nem lesz jó pont a választók elôtt, még akkor se, ha az MSZP nyer”. Hogy a gazdaság szereplôi számára mennyire volt egyértelmû, hogy itt valóban csak politikai döntés születhet, azt jól jelzi, hogy idén márciusban a Bankszövetség elnöksége levelet küldött Horn Gyula miniszterelnöknek, amelyben szakmai alapon tett javaslatot Princz Gábor leváltására. A levélre nem érkezett válasz.

A Realbank-ügy

Úgy tûnt, a Realbank helyzetének megrendülése szintén kapóra jött a kormánynak a Postabank-probléma rendezéséhez. A pénzintézet és a köré szervezett vállalatcsoport együttesen ugyanis – a két bank között 1997 végén lezajlott, meglehetôsen homályos alárendelt-kölcsöntôke akció révén – a Postabank részvényeinek 6,36 százalékát birtokolta. A kívülállók számára logikus magyarázatnak tûnt, hogy a Realbanknál azért került sor július 10-én a felügyeleti biztosok kirendelésére, hogy az állam ezzel a részvénypakettel a Postabank mai közgyûlésén már biztos többséget tudhasson a háta mögött és a menedzsmentet elmozdíthassa. Ez azonban információink szerint nem fedi a valóságot. Annyira nem, hogy mint egy kormányközeli forrásunk megjegyezte, az elsô kormányülés elôtt szó esett ugyan a Realbankról, de inkább csak mindenki meglepôdött. „Valahogy úgy vetôdött fel, hogy nem elég nekünk a Postabank-probléma, most még itt van ez is” – mondta egy szakértô, aki az ülés elôtt tanúja volt a beszélgetésnek. Másrészt az Állami Pénz- és Tôkepiaci Felügyelet (Felügyelet) a Realbanknál már idén tavasszal lezárta a bankoknál kétévente esedékes vizsgálatot, amelynek megállapításai alapot teremthettek volna a biztosok kinevezéséhez. Azonban a Felügyelet el akarta kerülni, hogy a bank vezetôi bírósághoz forduljanak, ezért pályázatot hirdettek a nemzetközi auditor cégek számára, hogy világítsák át még egyszer a bankot. A nyertes végül a KPMG Hungária Könyvvizsgáló Kft. lett, amely vállalta: június közepéig leteszi jelentését a Felügyelet asztalára.

Az ügylet, amivel a Felügyelet meg tudta fogni a Realbankot, egy „banánhéj” volt. A Real-csoport tagjai (a Reallízing Kft., a Realszerviz Közös Vállalat, az R7 Kft. és a Real Kft.), amelyek egyben a bank meghatározó tulajdonosai is voltak, egymás között görgették azt a veszteséget, ami a különféle Reallízing-kötvények kibocsátásából származott. A Felügyelet a csoport nem pénzügyi vállalkozásait (R7, Real) nem ellenôrizhette. Ez a két cég volt az, amelyik mérlegében immáron évek óta jelentôs veszteséget mutatott ki. A KPMG vizsgálata rámutatott arra, hogy az R7 Kft-nél felhalmozódott veszteségekre a banknak 2,5-3 milliárd forintos céltartalékot kellett volna képeznie, amit azonban nem tett meg. Ez pedig azt jelentette, hogy a hitelintézet lényegében elvesztette saját tôkéjét, s ez elegendô alapot szolgáltatott a felügyeleti biztos kirendeléséhez.

A Felügyelet ezt követôen elôírta a Reallízing Kft-nek, hogy adja el a tulajdonában lévô összes részvényt, hogy a keletkezett lyuk minél nagyobb részét be lehessen tömni. Igaz, információink szerint a Reallízing a Postabank-részvényeit kis híján a Postabrókernek adta el – ezt egyébként Lakatos János, a Postabróker elnök-vezérigazgatója közleményben cáfolta –, ám ezt az utolsó pillanatban sikerült megakadályozni. Ezt követôen az MFB megkapta a kormány jóváhagyását a Postabank-részvények felvásárlására. A pénzpiaci szereplôk többsége így sem érti, miért kellett egyáltalán fizetni a papírokért, de ezt a Felügyelet azzal indokolta, hogy egyébként a Reallízing ‘96 kötvények visszafizetésének nem lett volna fedezete. Czakó András, a pénzintézet vezérigazgatója július 25-én nyilatkozott a Magyar Hírlapnak, és elmondta, végül 95 százalékos árfolyamon voltak kénytelenek az MFB-nek eladni a Reallízing tulajdonában lévô részvénypakettet, amelyre a Postabróker korábban 140 százalékos árfolyamon szerzett elôvételi jogot. A Felügyelet egyébként váltig állítja, hogy nem a Postabank-részvények megszerzése miatt ment ki a biztos a Realbankhoz, hanem azért, mert az évek óta húzódó problémás ügyletek közül most vált láthatóvá egy, amelynek révén a bankot meg lehetett fogni. Miközben a piac szereplôi egyetértenek abban, hogy a kormányváltás „jót tett a Felügyelet bátorságának”, a Felügyeletnél természetesnek tartják, hogy amikor június közepén megérkeztek a KPMG megállapításai, nem léptek azonnal, hanem megvárták az új kormány hivatalba lépését.

A Felügyelet

Bankárkörökben mindazonáltal nagyon sokan felvetik a Felügyelet és személy szerint az elnök Tarafás Imre felelôsségét a Postabankkal kapcsolatban. Volt olyan bankár, aki korábban úgy fogalmazott, hogy „a Postabankkal nem csinálnak semmit, a rendesen mûködô bankoknak viszont állandóan adják a tanácsot, hogy mit kellene másképp csinálniuk”. Egy másik bankár állítása szerint volt olyan eset, amikor Princz Gábor elérte, ne a Felügyelet által kijelölt idôpontban kezdôdjön vizsgálat a Postabanknál, ezért az ô bankjában kezdték meg a tervezettnél elôbb a felülvizsgálatot. A Felügyelet munkatársai azonban ezt visszautasítják, mondván, ôk elôre megszabott ütemterv szerint dolgoznak. Azzal sem értenek egyet, hogy a Postabankkal nem csináltak semmit. „A baj az, hogy a Postabank mindig kínosan ügyelt arra, hogy a törvényi elôírásoknak megfeleljen” – mondta egy, a Felügyelethez közeli forrás. Ez lényegében azt jelentette, hogy a banknak azok a mutatói, amelyek alapján a Felügyelet közvetlenül is beavatkozhat, szinte mindig a törvényes határok körül ingadoztak.

A tavalyi pánik óta viszont a Felügyelet emberei szinte állandóan ott voltak a Postabank környékén, és rengeteg, kívülrôl ugyan aprónak tetszô, de a bank alapvetô mûködését nagyon is befolyásoló dologban próbálták változtatásra kényszeríteni a menedzsmentet. A helyzetet belülrôl jól ismerôk szerint a Felügyelet mozgásterét az szûkítette, hogy a magyar szabályozás úgy ötvözi az angolszász és a német hagyományokat, hogy a baj megelôzésére nincs jogi lehetôség. Azaz még ha a Felügyelet látja is, hogy bizonyos tranzakcióknak mi lesz a következménye, azon az alapon, hogy a pénzintézet mûködése nem biztonságos, jogi eszközökkel nem avatkozhat bele a bank mûködésébe, és nem állíthat fel egy bankvezért a székébôl. Ezt Tarafás Imre maga is elismerte a Magyar Hírlapnak július 25-én adott nyilatkozatában. Ha ugyanis a bank mutatói megfelelnek az elôírásoknak, akkor a törvény szerint nincs jogi alap a fellépésre. „Arról pedig nem rendelkezik a jogszabály, hogy milyen konkrét lépést kell tennie a Felügyeletnek akkor, ha egy pénzintézet egyik napról a másikra elveszíti a tôkéjét” – mondta egy, a törvényt jól ismerô jogász. Éppen ezért a Felügyelet csak úgy tudott folyamatosan fellépni, hogy jogi kényszerítô erejû határozatok helyett levelekben és feljegyzésekben próbálta különbözô feladatok teljesítésére rávenni a Postabankot. A Felügyelethez közel álló források szerint erre a tavaly nyári állami garanciavállalás teremtett jó alkalmat [lásd errôl „Gordius-i csomó” címû írásunkat], amikor bizonyos üzletpolitikai váltásokat lehetett javasolni a bank menedzsmentjének. Ennek szakmai alapját az teremtette meg, hogy a bank tavaly nyári rendkívüli közgyûlésén a Deloitte & Touche-t választották meg a pénzintézet könyvvizsgálójának, ami után a Felügyelet a februári pánikra hivatkozva azonnal elrendelte egy évközi könyvvizsgálat elkészítését. „Ezt ugyan a bank vezetése nem akarta, de az igazgatóságból többen belátták, hogy nagyon kulturálatlan megoldás lenne ebben a kérdésben vitába szállni Felügyelettel” – emlékezett vissza egy, a Postabankhoz közeli forrás. Az évközi auditnak az lett az eredménye, hogy a Dunaholdinggal lebonyolított portfolió-cseréknek [lásd errôl „Gordius-i csomó” címû írásunkat] köszönhetôen felszabadult céltartalékokat a Felügyelet újra megképeztette a bankkal. Miután pedig az év közbeni eredmény is nagyon rossz volt, a Felügyelet munkatársai néhány konkrét javaslatot tettek a mérleg valóságos, tehát valódi pénzmozgást is igénylô feljavítása érdekében.

A Felügyeletnek egyébként jó háromnegyed éves huzakodás árán sikerült elérnie azt is, hogy a Postabank döntési jogkörökrôl, kötelezettségvállalásról és az utalványozás rendjérôl szóló szabályzatából kikerüljön néhány rendelkezés. Az egyik ominózus rendelkezés szerint ugyanis „ha testületi döntésre az igazgatóságnak nincs lehetôsége, akkor az erre a célra tagjai sorából megválasztandó háromtagú cenzúrabizottság határoz a testület utólagos tájékoztatásának kötelezettségével”. Ez Princz Gábornak és szûkebb körének gyakorlatilag arra adott lehetôséget, hogy bármilyen kérdésben döntsenek, különösebb ellenôrzés nélkül. A másik ominózus rendelkezés az volt, hogy „az elnök-vezérigazgató az alacsonyabb döntési jogkörbe tartozó ügy elbírálását az eljárás bármely szakaszában magához vonhatja, az elbírált ügyet felülvizsgálhatja”. Egyik informátorunk ennek kapcsán úgy fogalmazott, hogy lényegében „feudális állapotok” uralkodtak a banknál. A Felügyelet végül tavaly késô ôsszel érte el azt, hogy ezeket a rendelkezéseket érvénytelenítse az igazgatóság.

Az is kapóra jött a Felügyeletnek, hogy idén hivatalosan is kiszállhatott a Postabankhoz, hiszen kétévente minden pénzintézetnél teljes átvilágítást végeznek. Az errôl szóló tervet már tavaly év végén elfogadták, amikor arról is döntöttek, hogy mely egyéb pénzintézeteknél kell megejteni a szokásos rutinvizsgálatot. Ekkor került a listára a Realbank is.

Számmisztika

A Postabank bankfelügyeleti auditjának elvégzésére kiírt zártkörû pályázatot szintén a KPMG nyerte el idén tavasszal. A KPMG, amely a banki ügyfelek számát tekintve az auditálásban piacvezetô Magyarországon, korábban már többször kapcsolatba került a Postabankkal. A cég a Postabank iránt érdeklôdô külföldi befektetôk számára készített, úgynevezett „due dilligence”-t (magyarul szakszerû átvilágításnak nevezett jelentést). Ám tudomásunk szerint a jelentéseket készítô szakemberek nem igazán voltak elégedettek a menedzsmenttôl kapott információkkal. Ugyanakkor a KPGM volt az ÁPV Rt. tanácsadója tavaly nyáron, amikor a privatizációs szervezet 10,7 milliárd forint értékben ingatlanokat és üzletrészeket cserélt a bankkal.

Idén május végén a Felügyelet és a KPMG szakértôi egy hetet adtak a Postabank menedzsmentjének a felkészülésre. Ez szokatlan a banki gyakorlatban, a Felügyelet ugyanis az egy hónappal korábban, levélben szokta értesíteni a bank vezetôit a vizsgálat megkezdésérôl. A Postabank esetében ezt a szabályt tudatosan nem tartották be. Egy, a felügyeleti vizsgálatokat jól ismerô forrásunk szerint „a Felügyelet nem attól tartott, hogy Princz Gábor telefonál, hanem attól, hogy valaki más, esetleg többen is. Ezért éltek a meglepetés erejével”.

Információink szerint a KPMG csak augusztus végén teszi le végleges jelentését a Felügyelet asztalára, ám az elôzetes jelentés már július 22-én elkészült. Ebben a tôkevesztés nagyságát, azaz az eszközállomány könyv szerinti és piaci értékének különbségét 104 milliárd forintban állapították meg. Pénzpiaci elemzôk szerint 100 milliárd körüli nagyságrend számítható ki akkor is, ha valaki azt veszi alapul, hogy mekkora összeget kellene belerakni a Postabankba ahhoz, hogy a pénzintézet elérje az iparági átlagprofitot. A Figyelô információi szerint a bank könyvvizsgálója, a Deloitte & Touche is hasonlóan számolt; bár a cég vezetése cáfolta, hogy az elsô féléves mérleg elkészítésekor ekkora szám jött volna ki tôkevesztés címén, kormányhoz közel álló körök úgy tudják, hogy a Deloitte is 100 milliárd fölötti lyukat talált. Lôrincze Péter igazgató azonban a Magyar Hírlapnak még három nappal a mai közgyûlés elôtt is cáfolta, hogy a 100 milliárd forintos hiányról szóló tudósítások a Deloitte könyvvizsgálatán alapulnának.

A felelôsök

A Postabankkal kapcsolatos döntés elsôsorban politikai, nem pedig szakmai alapon született. A kormányon belül is csak igen szûk kör foglalkozott ezzel a problémával. Ahogy egy kormányhoz közel álló forrásunk megjegyezte, „ennek a problémának a megoldásához nem kell népgyûlést összehívni”. Orbán Viktor a pénzügyminiszteren kívül Stumpf István miniszterrel, Varga Mihály PM-államtitkárral és legbizalmibb emberével, Kövér László titkosszolgálati miniszterrel egyeztetett rendszeresen. Egy alkalommal pedig – még a kormányalakítás elôtt, július 5-én, vasárnap – több órán keresztül tárgyalt Dávid Ibolya leendô igazságügyminiszterrel, illetve Pintér Sándor belügyminiszter-jelölttel. A Felügyeletet és a jegybankot azonban sokáig körön kívül tartották. Ez utóbbinak egy másik informátorunk szerint az az oka, hogy „Járai Zsigmondnak Surányi Györggyel nem kell órákat beszélgetnie ahhoz, hogy megegyezzenek a megoldásban”. Mindez azért fontos, mert információink szerint a kormány már hivatalba lépése napján megkapta mind a jegybank, mint a Felügyelet írásos jelentését a Postabankról, ám egyeztetésre egészen július utolsó hetéig nem került sor. A szakértôk csupán Járai Zsigmond egy-két szûkszavú nyilatkozatából következtettek arra, hogy olvasták anyagaikat.

A július 23-i kormányülés után Stumpf István két órán keresztül tárgyalt Princz Gáborral arról, hogy mondjon le. Ezt a találkozó után Princz a sajtóban tagadta. A Felügyelet a jegybank szakértôivel másnap egyeztetett arról az intézkedési csomagról, amelynek értelmében a Postabankhoz bankfelügyeleti biztost helyeznek ki. Meg nem erôsített információink szerint ennek az volt az oka, hogy Stumpf István sikertelen megbeszélése után Járai Zsigmond megpróbált még egyszer beszélni Princz Gáborral, hogy legalább arra rávegye: a menedzsment a közgyûlésig már ne döntsön semmilyen fontos kérdésben. Princz ebbe se ment bele. Így a Felügyelet kiküldött a bankhoz egy levelet, amely úgynevezett „kényszerintézkedést” tartalmazott, nevezetesen azt, hogy az igazgatóság a közgyûlésig egy bizonyos összeghatár felett nem vállalhat semmilyen kötelezettséget. A Felügyeletnek ugyanis voltak ismeretei arról, hogy az utóbbi hetekben a Postabank milyen konkrét portfolió-cseréket hajtott végre a piac szereplôi által „barátinak” nevezett cégekkel azért, hogy kikozmetikázza a mérlegét. „Azok a kormánytagok, akik látták a jelentéseket, »elismeréssel« adóztak a nagyon ügyes pénzügyi manôvereknek, amelyekkel a tôkét egyik cégbôl a másikba mozgatták” – mondta egy kormányhoz közelálló forrás [lásd errôl a „Gordius-i csomó” címû írásunkat].

A levél kiküldésekor már készen állt a felügyeleti biztos kirendelését elôkészítô intézkedéscsomag is. Az eredeti terv az volt, hogy csak akkor neveznek ki a bank élére felügyeleti biztost, ha az augusztus 7-i közgyûlésen meghiúsulna a menedzsment leváltása. Ezt tartalmazta a július 30-i kormányülésre készített elôterjesztés is, amely kimondja: az állami tulajdonú cégeknek összesen 76 százaléknyi részvénypakettje van, és ez elegendô a menedzsment leváltásához. A felügyeleti biztost azonban a kormányülést követô napon mégis kirendelték, noha errôl csütörtök délután nem esett szó a kabinet ülésén. Hogy Orbán Viktor és legszûkebb köre miért döntött mégis így, arról csak találgatások vannak. Egy forrásunk szerint a Felügyelet tiltó levele ellenére „a bankból folyamatosan ment ki a pénz”. Ezt a feltevést támaszthatja alá az, hogy az utóbbi két hétben a Dunaholding érdekeltségébe tartozó egyes cégekben cégbírósági információk szerint tôkeemeléseket hajtottak végre (Dunagra Kft., Castellum Rt.).

A felügyeleti biztos kirendelését megelôzô kormányülés elôterjesztésében szerepelt továbbá az is, hogy a bank – noha az állam körülbelül 35 milliárd forintot költött eddig a pénzintézetre – a rossz eszközportfólió okozta tôkehiányt nem képes további állami segítség nélkül ellensúlyozni. Az elôterjesztés szerint a menedzsment különbözô technikai megoldásokkal próbálta csökkenteni a hiányt, azaz javítani a nettó eszközértéket, amely a rossz hitelekbôl és a banküzem folyamatosan termelôdô veszteségébôl tevôdik össze. A kormány elé került anyag megnevezte a hiány valódi nagyságát, a 104 milliárd forintot. Ezzel kapcsolatosan felvethetônek tartotta az igazgatóság és a felügyelô bizottság tagjainak büntetôjogi felelôsségre vonását is.

Az ügylet, amely a Felügyeletnek konkrét alapot teremtett a beavatkozásra, a Modus-csoporttal kezdôdött, és egy spanyol céggel végzôdött. A kormány-elôterjesztés tartalmazta ez utóbbi cég nevét is: Telnan Invest SL. Az a tranzakció-sorozat, amelynek végén ez a cég jelent meg, a KPMG jelentése szerint azt eredményezte, hogy a Postabankból kiment 15 milliárd forint készpénz, ugyanakkor szert tett körülbelül 10 milliárd forint kétes hitelre és 44 milliárd forint értékû kétes befektetésre. A rendkívül bonyolult ügylet szálai 1996-ig nyúlnak vissza, amikor a Postabank egy több elembôl álló tranzakció-sorozattal egy rossz követelésekbôl és befektetésekbôl álló csomagot halasztott fizetéssel értékesített a Dunaholding-csoportnak [lásd „Gordius-i csomó” címû írásunkat]. A Felügyeletnek azonban jogi alapot a beavatkozásra nem magának az ingatlanügyletnek a „leleplezése” adott, hanem az a hitel, amelyet a Telnan Invest egyik spanyol tulajdonosa vett fel. Ez az ügylet ugyanis sértette a nagy kockázatvállalásra vonatkozó szabályt, valamint a kapcsolódó hitelkorlát szabályát. Ráadásul az ügyletsorozat miatt a bank általános kockázatát jellemzô, úgynevezett tôkemegfeleleési mutató a hitelintézeti törvény által szabott 8 százalékos határ alá süllyedt. Ezek együttesen pedig már elegendô jogi alapot teremtettek arra, hogy a Felügyelet végre közvetlenül is beavatkozhasson a bank mûködésébe.

Az ügylet egyébként szerepel már abban az információs memorandumban is, amelyet az angol SBC Warburg tanácsadó cég a Postabank lehetséges külföldi befektetôi számára készített 1997-ben. Ugyanakkor a tavalyi mérleg- és vagyonkimutatásról szóló jelentésében a Deloitte & Touche is felhívta a figyelmet arra, hogy „a befektetési struktúra összetettsége miatt a Postabank valós vagyoni és pénzügyi helyzetérôl csak a konszolidált mérleg adhat teljes körû és valós képet”. A jelentés a napokban látott napvilágot, s eszerint a Postabank 1997. évi konszolidált, adózás elôtti vesztesége több, mint 13 milliárd forint, azaz a bank, az érdekeltségébe tartozó cégekkel együtt, ekkora veszteséget halmozott fel. A Napi Gazdaság szerint ugyanakkor a könyvvizsgáló a beszámolóban megjegyezte: „hitelintézetnek még jelentôs mértékû, céltartalékkal le nem fedett jövôbeni kockázattal kell szembenéznie.” A Postabanknak tehát nemcsak a Dunaholding-csomagból, hanem más – a sajtóban is feltárt – tranzakciókból (HTTC-hitelek, Dominancia Rt., Birdland Golfklub) fakadó veszteségekkel is számolnia kell, így pedig már könnyen kijöhet a KPMG által kiszámolt 104 milliárd forintos lyuk. Ez a lyuk tehát nemcsak az elmúlt évre vonatkozó veszteséget tartalmazza, hanem a korábbi években felhalmozott befektetések és követelések könyv szerinti és piaci értéke közötti eltérést is; plusz az ezekbôl képzendô céltartalék összegét, valamint a folyó mûködésbôl származó banki körökben 1,5–2 milliárd forintra becsül, havonta újratermelôdô veszteséget is.

A Postabank véleményezésre megkapta a KPMG anyagát, amelynek megállapításait vitatták. Információink szerint arra hivatkozott a Postabank menedzsmentje, hogy a KPMG által erôsen kifogásolt tranzakciósorozat nagy része mind a bank auditora, mind a Felügyelet elôtt ismert volt.

A közgyûlés

Az nagy kérdés, hogy a kormány – frissiben szerzett többségi tulajdonával – mihez kezd ezzel a jókora csôdtömeggel. Egy kormányhoz közel álló forrásunk állítja: „bár írásos anyag még nem készült se rövid-, se középtávra”, a gazdaságot irányító miniszterek és más gazdasági csúcsvezetôk között abban egyetértés van, hogy a bankot fel kell készíteni a privatizációra. Azok a koncepciók tehát, miszerint a Postabank a kis- és középvállalkozások állami bankja, netán agrárbank lesz, már nem élnek. Információink szerint egyébként a Postabank könyvvizsgálójával nemrég készíttetett hároméves üzleti stratégiája is – amelyet a felügyeleti biztos kirendelése által menesztett igazgatóság terjesztett volna elô a mai közgyûlésen – azzal számolt, hogy a Postabank állami bank marad, s kizárólagosságot biztosítanak számára a költségvetés pénzpiaci funkcióival kapcsolatban. Azonban ezen tervek egyikével sem számolnak a Pénzügyminisztériumban. Ezt látszik erôsíteni az is, hogy a július végi kormány-elôterjesztés a közgyûlésen megválasztandó új menedzsment feladatául a következôket jelölte ki: át kell világítania a rossz portfoliót, fel kell tárnia a helyzetet, és javaslatot kell tennie a bank helyzetének stabilizálására. Az elôterjesztés arról nem rendelkezett, hogy utána mi történjék. És bár Járai Zsigmond június végén, amikor véglegessé vált, hogy ô a pénzügyminiszter-jelölt, úgy nyilatkozott a Népszabadságnak, hogy állami Postabankot akar, a július 16-i Világgazdaság már azt idézi tôle, hogy „nem cél a bank állami kézben tartása”. Hasonló szellemben nyilatkozott Varga Mihály államtitkár is a Népszavának július 23.-án.

Bár a PM-ben még nem terveznek, néhány anyag mégis készült. Ezek közül egyet a Népszabadság szellôztetett meg június végén, azt, amelyet információink szerint Balázs Ágnes, a PM-bôl önként távozó helyettes-államtitkár készített. Ez idézte a Postabank korábbi tanácsadó cégének jelentését is, amelybôl kitûnt, hogy a problémás követelések összege már tavaly megközelítette a 60 milliárd forintot. Ez a lyuk nagyrészt már akkor is a most a Telnan Invest-tel kötött ügylettel lezárt tranzakció elôzményeibôl származott [lásd „Gordius-i csomó” címû írásunkat]. A dokumentum egyébként az MHB-nál is alkalmazott jó bank–rossz bank szétválasztást javasolta a bank kitisztításának lehetséges módjaként. Ennek lényege, hogy a rossz követeléseket és befektetéseket egy külön cégbe viszik ki, amely aztán kibocsát egy kötvényt, amire az állam garanciát vállal. Az viszont biztos, hogy nem lesz pótköltségvetés – „László Csaba államtitkár rajta tartja kezét a tartalékon” –, sôt van olyan szakértô, aki szerint ez fel sem merülhetett az idô rövidsége miatt. Az bizonyosnak látszik, hogy legkorábban a jövô évi költségvetésben jelenhet meg a Postabank rendbetételének ára. Varga Mihály államtitkár lapzártánk elôtti TV-nyilatkozatában azt sem tartotta kizártnak, hogy egy korábbi konszolidációs technikát alkalmaznak majd. Ennek lényege, hogy hosszú lejáratú államkötvényekkel feltôkésítik a bankot, illetve portfólió cserékkel szabadítják meg rossz követeléseitôl.

A 104-120 milliárd forint közötti lyuk betömése – hozzáadva az elmúlt másfél évben kifizetett 35-40 milliárd forint állami támogatást – mindenestre felülmúlja az eddig az MHB által tartott 105 milliárdos konszolidációs csúcsot. Míg azonban ott több lépcsôben került sor a bank helyreállítására, itt az államnak valószínûleg egy összegben kell helytállnia. És ez minden korábbi várakozást felülmúl.

Princznek ezért mennie kell. Távozása azonban meglehetôsen dicstelenre sikeredett. A pénzintézet könyveiben tátongó horribilis hiány miatt ugyanis nemcsak hogy nemes egyszerûséggel kirúgták az általa tíz éve alapított pénzintézet élérôl, de még az is elôfordulhat: az igazságszolgáltatás elôtt kell majd számot adnia eddigi bankvezetôi ténykedésérôl.

A PB igazgatóságának tagjai

dr. Princz Gábor
Lovas Józsefné
dr. Tarr József
Friedrich Blaha
Derzsi András
Gyimesiné Dr. Etsedy Sarolta
Horváth Gábor
dr. Pongrácz Antal
dr. Sárközy Tamás
Széles Gábor
dr. Veress József
A PB felügyelô bizottságának tagjai
Peter Francis Gray
dr. Kosztyó Margit
Fóris Ferencné
dr. Alois Maresch
dr. Berényi János
Kovács Tiborné
dr. Szatmári Éva
Kovács Lajos

Módszertan

A cikkben szereplô információk gyûjtésekor az újságírásban honos módszerek széles skálájából kellett választanunk. Számos, már ismert publikáció, belsô feljegyzés és eddig titokban tartott dokumentum áttanulmányozása mellett a történet mintegy 50 szereplôjével és tanújával folytattunk háttérbeszélgetéseket, sokukkal többször is. A háttérbeszélgetések május vége és július vége között készültek. Ezenkívül hosszabb idôt töltöttünk a Cégbíróságon a nyilvánosan elérhetô információk áttanulmányozásával is.

Mivel a cikk témája és a benne szereplô információk, jellegüknél fogva számos üzleti, politikai és személyes érdekeket sértenek, ellenôrzésük és bizonyításuk igen nehéz volt. Ellenôrzöttnek tekintjük azt az információt, amelyrôl írásos vagy egyéb technikai eszközzel rögzített bizonyítékunk van, illetve amelyet legalább kettô, de lehetôség szerint több, egymástól független forrás részleteiben is megegyezôen hozott tudomásunkra. E források védelme érdekében a cikkben ôk nem nevesítettek. Ahol egy-két mondat idézôjelek között szerepel, azt jelenti: forrásunk szó szerint így fogalmazott a háttérbeszélgetés során. Amikor függôbeszédben idézünk valakit, az azt jelenti: forrásunk tartalmát tekintve pontosan a leírtakat mondta, legfeljebb más szavakkal. Amikor egy információ pontosságáról nem vagyunk meggyôzôdve, de közlését a történet megértése szempontjából mégis nélkülözhetetlennek tartjuk, ott ezt a szövegben külön jelezzük. Az ilyen információk közlését mindazonáltal igyekeztünk elkerülni.

Ez a cikk nem születhetett volna meg Ószabó Attila nélkül. Külön köszönet Siposs Zoltán és Weyer Balázs közremûködéséért.

{short description of image}

A gordiuszi csomó

A Postabank összesen 23,5 milliárd forintos alaptôkével 1996-ban hozta létre az úgynevezett Modus-csoportot, amely kilenc kft-bôl állt, s amely 23,5 milliárd értékû kétes követelést vásárolt a Postabanktól. Ez azt eredményezte, hogy a bank egyrészt szert tett 23,5 milliárd forintnyi befektetésre, másrészt megszabadult ugyanekkora értékû kétes követelésállománytól.

Nem sokkal ezután – még ugyanebben az évben – a Postabank a Dunaholdinggal közösen vállalatokat alapított, illetve már meglévô vállalatokban tôkét emelt. Ezekhez a tranzakciókhoz a bank körülbelül 48 milliárd forinttal járult hozzá. Következô lépésként a Modus-csoport 33 milliárd forintért eladta a tulajdonában lévô kétes követeléseket a közös tulajdonú cégeknek, s ezzel 10 milliárd forint tiszta nyereségre tett szert. Ez az összeg megjelent a bank konszolidált mérlegében is, tekintve, hogy a Modus-csoport száz százalékig a bank tulajdonában volt.

A tranzakció-sorozat következô lépéseként a Dunaholding – halasztott fizetéssel – megvásárolta a Postabanktól a 48 milliárd forint értékû, közös cégekbôl és befektetésekbôl álló csomagot, valamint még egy, körülbelül 3 milliárd forint értékû befektetést. Ez utóbbi tranzakciót leírta a Postabank tavalyi privatizációs tanácsadó cége, a londoni székhelyû SBC Warburg is, amelynek privatizációs memoranduma szerint így létrejött egy tízéves lejáratú, nullkamatozású, több mint 51 milliárd forint névértékû fizetési kötelezettség. Ennek eredményeképpen tehát a közös vállalat-, illetve befektetéscsomag a Dunaholding tulajdonába került, a benne lévô 15 milliárd forint készpénzzel, valamint a 36 milliárd forintos – halasztott fizetésû – kétes követeléssel együtt. (Banki szakértôk szerint a halasztott fizetés ismert eszköz, amit a magyar gyakorlatban igen sokszor a pénz „kimenekítésére” használnak.)

A Warburg-memorandum szerint a halasztott fizetésû konstrukciót az Arthur Andersen Könyvszakértô Kft. jelentése, amelyet a Felügyeletnek készített, nem ismert el a nemzetközi számviteli szabványokkal egyezônek. A Felügyelet felszólította a bankot, hogy alakítsa át ezt a konstrukciót.

A Postabank ennek a felszólításnak a következôképpen tett eleget: 1997 elején 10 milliárd forinttal csökkentette a Dunaholdinggal szemben fennálló követelésállományát úgy, hogy a Dunaholding átadott a Postabanknak 10 milliárd forint értékû részvényt. Információink szerint ezek 90 százaléka nem tôzsdei papír volt, hanem egyéb, a tôzsdén kívüli kereskedelemben forgó papír, többek között a Mûszertechnika Rt. részvényei. (Széles Gábor, a Mûszertechnika elnöke tagja a Postabank igazgatóságnak.) A Postabank követelése a Dunaholdinggal szemben ezzel 41-42 milliárd forintra csökkent.

A következô lépés volt az, amelyre tavaly nyáron az állam vállalta a 12 milliárd forintos garanciát: a Postabank tavaly tavasszal 12 milliárd forint értékû hitelt nyújtott a G-Módus Kft.-nek, amely addigra már a Dunaholding ellenôrzése alatt álló Gordius Holding része volt. A készpénzen a G-Módus 12 milliárdnyit megvásárolt a Postabank Dunaholdinggal szemben fennálló, még mintegy 41 milliárdos követelésébôl. Tehát a készpénz is visszakerült a bankba, és a Dunaholdinggal szembeni követelés is csökkent, igaz, ugyanakkor a G-Módusnak keletkezett 12 milliárd követelése a Dunaholdinggal szemben. A G-Módusnak a felvett 12 milliárdos hitelt két egyenlô részletben, 1997 és 1998 június 24-én kellett volna visszafizetnie, ám mivel ez nem történt meg, a Postabank a fenti idôpontokban „kénytelen” volt lehívni az állami garanciát.

A Postabanknak a Dunaholdinggal szemben még megmaradt 30 milliárd forintos követelése idén tavasszal került ki a bank könyveibôl, mégpedig úgy, hogy a bank éppen akkora összegû hitelt nyújtott a Gordius Holdinghoz tartozó kilenc vállalatnak – amelyeket eredetileg maga alapított Módus-ok néven –, amekkora a bank Dunaholdinggal szembeni követelése volt, s a cégek ebbôl a 30 milliárdból megvették a bank követelését. A Dunaholding ezzel „tiszta” lett, miközben a Postabanknak a Gordius Holdinggal szemben keletkezett 30 milliárdos követelése, 15 éves lejáratra, kedvezônek számító, 15 százalékos, fix kamatozással. Az ilyen jellegû kétes követelésre a banknak a törvények szerint 50 százalékos céltartalékot kell képeznie. Ez az összeg 15 milliárd forint lett volna. Ennek az elôírásnak a bank nem tett eleget, ehelyett az érdekeltségébe tartozó cégek által „privatizált” Pénzintézeti Központtal vállaltatott garanciát a Gordius-követelésre. Errôl az ügyletrôl Deloitte & Touche a következôképpen nyilatkozott a Postabank 1997-rôl szóló, nem konszolidált mérlegében: „Az adott bank (a Pénzintézeti Központ) jelenlegi tulajdonosainak nyújtott hitelek fedezeteként a garáns (azaz a garanciát nyújtó Pénzintézeti Központ) bank részvényeinek jelentôs részére a Postabank Rt.-nek opciós vételi joga van. Felhívjuk a figyelmet a fentiekben leírt, egymással összefüggô ügyletekben rejlô kockázatokra.”