ÓSZABÓ ATTILA–VAJDA ÉVA:

KATOR II.

Körszerû adategyeztetés

Mottó: „Mozgó célpont volt"
(Informatikus a KATOR-ról)

A társadalombiztosítás mûködését évek óta csaknem lehetetlenné teszi a korszerû és összehangolt nyilvántartás hiánya. Ennek létrehozására tettek kísérletet a KATOR-ral (Központi Adategyeztetô és Továbbító Országos Rendszer). Ez egy olyan egységes kormányzati alapnyilvántartás lett volna, amelyben az állami hivatalok polgárokra vonatkozó szétszórt adatait egységes rendszerré gyúrják össze. Az elmúlt két évben erre a célra különféle forrásokból legalább félmilliárd forintot költöttek el, a végeredmény azonban messze nem az lett, ami az eredeti tervekben szerepelt. Elôzô számunkban bemutattuk, hogyan sikkadt el a hivatalok útvesztôiben a KATOR-terv, az alábbi írás pedig kísérletet tesz annak feltárására: milyen okok vezettek bukásához. Ez már csak azért is fontos, mert az államigazgatásban jelenleg is él az egységes kormányzati alapnyilvántartás ötlete, noha azt már régen nem KATOR-nak hívják. Ennek része, hogy 1999. január 1-tôl várhatóan az adóhivatal szedi be a tébé-járulékokat, és létrehoznak egy új, központi foglalkoztatási nyilvántartó rendszert is.

„Vajúdni kezdtek a hegyek, aztán végül egy egérke született" – így összegezte a KATOR közel kétéves történetét az egyik olyan külsô szakértô, aki végig részt vett az elôkészítésben. Az eredeti célokból ugyanis csupán két dolog valósult meg. Az egyik a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) gazdálkodó szervezetek összeírásán alapuló online cégregisztere lett, amit 415 millió forintért építettek ki. „A pénzt a költségvetés általános tartalékalapjából kapták, miközben az Országos Egészségbiztosítási Pénztárt (OEP) ugyanebbôl a keretbôl egy évvel korábban nem kapott egy fillért sem. Pedig az 1996-os pótköltségvetésben azért különítettek el 727 millió forintot, hogy az egészségbiztosító összes informatikai rendszerét átállítsák a TAJ-számra" – mondta Kiss Lenke, az OEP jogi fôosztályának vezetôje. Szerinte ez nekik komoly presztízsveszteséget okozott. Így az sem meglepô, hogy az egészségbiztosítót egyáltalán nem érdekelte a KSH által tavaly decemberben bemutatott cégregiszter, bár ennek az OEP munkatársai szerint fôként szakmai okai voltak. „Nem tudtunk mit kezdeni egy olyan munkáltatói adatbázissal, amelyet nem a hivatalos okmányok, hanem úgynevezett kikérdezéses önbevallás alapján hoztak létre. Ilyenkor ugyanis mindenki azt mond, amit akar" – mondta az OEP egyik vezetô munkatársa. Az Országos Nyugdíjbiztosító Fôigazgatóság (ONYF) képviselôinek viszont tetszett a rendszer, és a bemutató végén rögtön fel is vetették az együttmûködés lehetôségét. „Bár megállapodást országos szinten nem írtunk alá, a nyugdíjbiztosító megyei irodái ma is használják a regisztert" – mondta az ONYF egyik, a KATOR sorsát közelrôl figyelô munkatársa. Megyei szinten az APEH – legalábbis a KSH munkatársai szerint – idônként szintén igénybe veszi a regisztert.
A másik, ami a KATOR-tervbôl megvalósult, a Pénztártagok Központi Nyilvántartása (PKNY). Erre az idén életbe lépett új nyugdíjrendszer miatt volt szükség. A Pénztárfelügyeletnél (Felügyelet) már tavaly nyáron elkezdték annak a rendszernek a fejlesztését, amely a munkáltatók és a magán-nyugdíjpénztárak által beküldött adatokat tartja nyilván. Itt minden egyes befizetést egyénenként tartanak számon, ezért a rendszernek alkalmasnak kell lennie a különbözô helyekrôl érkezô adatok egyeztetésére. Ennek létrehozására a Felügyelet tavaly december 18-án kötött egy megállapodást a KSH-val, amelynek KATOR-irodája már április óta együttmûködött az EDS (Electronic Datasystem) nevû multinacionális céggel. A PKNY kiépítése így az EDS feladata lett.

Amerikából gyöttem

Az EDS felbukkanása a kormányzati adatbázisok körül nem új keletû dolog. A Ross Perot által a texasi Dallasban a 60-as években alapított cég ugyanis – mint egy ismert magyar informatikus megfogalmazta – „abban járatos, hogyan lehet több százmillió ember adatait nyilvántartani. Ezt a szakértelmét a világon mindenütt azzal adja el, hogy tízezer ember adatait egy önkormányzat önerôbôl is képes rendszerezni, de milliós nagyságrendben már nem". Az informatikusok egy része szerint az EDS nagyon jó cég. Mások viszont azt mondják, hogy „világviszonylatban lehet jó és hirdethet akár a Harward Business Rewiev-ban is, csak az a baj vele, hogy a külföldi leányaiért nem vállalja a felelôsséget".
Az EDS Magyarországon 1990-ben jelent meg. A leányvállalat alapító okirata szerint céljuk meghatározó piaci pozíciók elfoglalása a magyar informatikai piacon mind a kormányzati, mind a magánszektorban. Az elsôk között keresték meg az akkor még egységes társadalombiztosítást, amelynek – egy elôtanulmány elkészítése után – készítettek egy többkötetes, a tébé reformjáról szóló javaslatot. Ez a tébében dolgozók szerint használhatatlan volt, „mivel az összes megállapítás azon alapult, amit a megkérdezett munkatársak mondtak. Ilyet mi is tudtunk volna csinálni, sokkal kevesebb pénzért". Az EDS ezért a munkáért különféle forrásokból 35,6 millió forintot és 1,3 millió dollárt kapott, az elkészült anyagot viszont – amely ma is ott porosodik a tébében – soha nem használták fel. Az Állami Számvevôszék (ÁSZ) már 1992 augusztusában felrótta, hogy a szerzôdés a tébé számára elônytelen volt. Errôl azonban sokan úgy vélekednek, hogy egy magáncégnek az az elemi érdeke, hogy minél elônyösebb üzletet kössön. Arra, hogy az államnak is megfelelô legyen a „bolt", a tébé vezetôinek, leginkább Botos József fôigazgatónak kellett volna ügyelnie. „Akkoriban Magyarországon nagyon kevesen tudtak profi módon szerzôdni a külföldiekkel, akiknek több évtizedes tapasztalatuk van ebben. Így fogadhattak el a tébé akkori vezetôi például olyan kitételeket a szerzôdésben, hogy ha az EDS mulasztást követ el, a kártérítés összege nem haladhatja meg a 100 ezer dollárt. Az ÁSZ fôként ezt kifogásolta" – mondta egy informatikus, aki másokhoz hasonlóan inkább személyes konfliktusokra vezeti vissza azt, hogy a tébében a mai napig nem szeretik az amerikai céget. Az EDS Hungary Kft. mai vezetôje, Ritter Attila és egyik vezetô munkatársa, Sticz Béla – aki a PKNY kiépítését is irányította – korábban a tébénél dolgoztak, ahol többször keveredtek szakmai konfliktusokba más vezetôkkel.
Néhány parlamenti szakértônek viszont az a szilárd meggyôzôdése, hogy a nagy informatikai cégek világszerte kapcsolatban állnak a titkosszolgálatokkal, ezért a kormányzati adatbázisok kezelését csak nagy körültekintéssel szabad rájuk bízni. Ezt a problémát egyébként Selmeczi Gabriella, a tébét jelenleg felügyelô politikai államtitkár 1997-ben – akkor még képviselôként – felvetette a Parlamentben is. Egy magyar informatikai cég elsô számú embere szerint az adatbázisokkal a nagy informatikai cégek már csak azért sem élhetnek vissza, mert „akkor elveszíthetnének egy 10 milliárd dolláros piacot, ilyen jól pedig egyik titkosszolgálat sem fizet". Így aztán e szakember szemében logikusnak tûnik, hogy az EDS nem csak a tébé körül, hanem egyéb állami szerveknél is felbukkant: így például dolgoztak a BM-nek a gépjármû-nyilvántartás rendszerének elôkészítésében és a Miniszterelnöki Hivatal elektronikus levelezôrendszerének (e-mail) telepítésében. Mindenesetre politikai körökben többen furcsállták az EDS sikereit a kormányzati projektekben, és csak olaj volt a tûzre, amikor a KSH verseny nélkül, úgynevezett tárgyalásos eljárásban bízta meg a KATOR-ban való részvételre. A Közbeszerzési Értesítôben 1997. június 11-én közzétett hirdetmény szerint az EDS a tébé informatikai rendszerének kialakítására kapott megbízást azzal, hogy vizsgálja meg az angol társadalombiztosításnál mûködô nyilvántartás meghonosításának lehetôségeit. Ez egybevágott a Kenworthy-féle tanulmányokkal és azzal, hogy Nagy-Britanniában a cég mûködteti a tébé járulék-nyilvántartási rendszerét. A csaknem 500 millió forintos megbízásra a KATOR-iroda jogászai szerint ezért volt az EDS az egyetlen jelölt. Az egyik nemzetközi könyvvizsgáló cég, az Arthur Andersen leányvállalata, az Andersen Consulting azonban kifogást emelt a Versenyhivatalnál, amely azt jogosnak ítélte, és a KSH-t 5 millió forint büntetés megfizetésére kötelezte.

Ki az apa?

A történet szereplôi közül ekkor többen ismét összeesküvést kezdtek gyanítani. Azt állították, hogy Katona Tamás KSH-elnök és Ritter Attila, az EDS fônöke iskolatársak voltak. Ezt azonban mindkét részrôl cáfolták. Amit viszont elismertek, hogy már a KATOR-ról rendelkezô áprilisi kormányhatározat megjelenése elôtt körülnéztek a piacon, hogy melyik cég képes rövid határidôvel feladatokat vállalni és teljesíteni. „A nyugdíjreform miatt lépni kellett, és az EDS alkalmasnak tûnt erre" – mondta a KSH egyik, a folyamatot végigkísérô munkatársa. Azt az általunk megkérdezettek egyike sem tudta megerôsíteni, hogy az EDS azért kapta a megbízást, mert köztudottan sok alvállalkozóval dolgoztat, ez pedig elvileg lehetôséget teremt bizonyos összegek pártkasszákba juttatására. Az biztos, hogy az EDS a KATOR megvalósításához számos alvállalkozót vett igénybe, akik tonnányi újabb anyagokat gyártottak. Miközben a KSH-ban házon belül is készültek tanulmányok az ütemtervrôl és a megvalósíthatóságról, addig az EDS az MTA SZTAKI-t bízta meg ugyanennek az elkészítésével. Egy idô után ugyanakkor bevonták a tervezésbe a Kalkulációs Kft-t is, amely korábban együtt dolgozott a John Kenworthy-féle angol csapattal. A cég vezetôje évekig a Pénzügyminisztérium munkatársa volt, így jól ismerte az államigazgatás rendjét, valamint az államháztartás reformjára vonatkozó elképzeléseket. A két alvállalkozó által készített anyagokat az EDS egyébként egy harmadik céggel, az Intersoft Kft-vel véleményeztette, amelynek vezetôje informatikusként évekig a tébénél dolgozott. „Az EDS-sel ellentétben jó kapcsolatuk van a tébé jelenlegi vezetôivel, ezért választottuk ôket" – mondta az EDS egyik vezetô munkatársa.
A KATOR körüli zûrzavarra jellemzô, hogy miközben a KSH és a külsô szakértôk gôzerôvel gyártották az anyagokat a KATOR ütemtervérôl, addig a projektet elvileg finanszírozó Világbank is készíttetett egy tenderkiírást a nagy könyvvizsgálók közé tartozó Price Waterhouse-zal. Ennek az volt a célja, hogy megtalálják azt a tanácsadó céget, amelyik majd elkészíti a KATOR megvalósíthatósági tanulmányát. Azaz miközben az egyik oldalon szervezetek tömege gyártotta a papírokat az általa értelmezett KATOR-koncepciónak megfelelôen, addig a másik oldalon a Világbank még csak azt a szervezetet akarta megtalálni, amelyik majd megtölti a KATOR-t valódi tartalommal. A tendert nem írták ki.
Ebben a tülekedésben aztán éppen a lényeg veszett el. Ezt támasztja alá az a levél is, amelyet az MTA SZTAKI igazgatója tavaly július 14-én írt az OEP fôigazgató-helyettesének. Ebben közölte: a KSH által elkészített KATOR-koncepció nem azonos az MTA SZTAKI által készített koncepcióval. Ôk ugyanis az egyablakos ügyintézésbôl indultak ki, a KSH anyaga viszont inkább a meglévô adatbázisok összekapcsolásával létrehozható nyilvántartásról értekezett. A SZTAKI egyablakos ügyintézést a középpontba állító anyagairól viszont azok, akik a PM-ben az elmúlt évek során részt vettek az elôkészítésben, úgy vélekedtek, hogy „az egész olyan volt, mintha feltalálták volna a csövön a lyukat". Az Intersoft viszont abban a két tanulmányban, amelyeket az EDS-nek készített, azt írta, hogy a rendszer konkrét céljára és feladataira leginkább csak az elnevezésébôl (Központi Adategyeztetô és Továbbító Országos Rendszer) lehet következtetni. Szerintük „a megbízás minden valószínûség szerint egy számítógépes adatfeldolgozó rendszer koncepciójának felvázolására szolgált". Az Intersoft a KATOR-koncepciót – pontosabban azt, amit ôk értettek alatta – úgy minôsítette, mint ami számos kockázatot tartalmaz. Ezek közül a jogi és intézményi környezet bizonytalanságait, az érintett szereplôk érdekellentéteit és a finanszírozási gondokat emelték ki.
Ez utóbbi tényezô Katona Tamást is a KATOR-terv újragondolására késztette. Kiderült ugyanis, hogy nincs meg a kellô fedezete a tervezett fejlesztéseknek. A KATOR programiroda létrehozására a KSH tavaly 158 millió forintot kapott a költségvetéstôl, pontosabban a Népjóléti Minisztériumhoz átcsoportosított, a nyugdíjreform technikai feltételeinek megvalósítására szánt összegbôl. „Ebbôl fizettük a munkatársakat, a vállalkozók számláit, az EDS-t és Kenworthy-éket, utóbbiakat a PM-tôl örököltük" – mondta a KATOR-iroda egyik vezetô munkatársa. Idén viszont egy világbanki hitel (PAHIP) terhére kellett volna finanszírozni a KATOR-t. Erre azonban nem került sor, a hitelkeretet ugyanis nem lehetett lehívni. Ez pedig annyit jelent, hogy a KATOR-t, illetve ami abból elkészült, kizárólag a költségvetés, tehát az adófizetôk finanszírozták. Annak okai azonban, hogy ez miért alakult így, még az 1990-es évek elejére nyúlnak vissza.

Módosító ingovány

1993. április 23-án a magyar állam Kölcsönegyezmény néven hitel-megállapodást kötött a Világbankkal. A hitelkeret 132 millió dollár volt, és eredetileg öt évre adták azzal, hogy a kormány ennek az összegnek a felét még forintban hozzáteszi. A pénzt a társadalombiztosítás informatikai rendszereinek korszerûsítésére szánták. Egy, a hitel történetét jól ismerô szakember azt mondta, hogy a 90-es évek elején, amikor megkezdôdtek a tárgyalások a magyar állam képviselôi és a bank szakértôi között, „...a Nyugdíjbiztosítónak fogalma sem volt arról, hogy kinek mennyi lesz a nyugdíja. A bevallásokat a tébé pincéiben tárolták, és egyetlen csôtörés sok ezer ember adatait semmisíthette meg. A rendszerváltás körül ráadásul rendszeresen érkeztek olyan bevallások, amelyeken nagyobb nyugdíj reményében magasabb fizetést tüntettek fel, tudván: úgyse ellenôrzi ezt senki. A gépesítéssel viszont mindezt ki lehetett volna szûrni". A Világbank munkatársa, Roberto Rocha szerint pontosan ezek miatt a hitelnyújtás akkoriban kifejezetten jó ötletnek tûnt.
Ennek ellenére – ahogy egy, a történetet jól ismerô szakértô fogalmazott – „Gyakorlatilag a kölcsönegyezmény még hatályba sem lépett, a program már csúszott." A PM képviselôje ugyanis csak október végén állapodott meg a nyáron létrejött tébé-önkormányzatokkal a hitel felhasználásáról. Ez a megállapodás azonban túl általánosra sikerült, a két testület ugyanis együttesen felelt volna a kölcsön visszafizetéséért. Ez azonban egyik önkormányzatnak sem tetszett. Hiába készült az eredeti áprilisi megállapodáshoz egy részletes hitel-felhasználási terv, azt egyik önkormányzat sem fogadta el. Ezért a két testület szakértôi 1995 elejére készítettek egy újabb javaslatot, amelyben leírták: ki, mit, mikor fizet vissza. Erre azonban a PM végül nem bólintott rá, így hiába dolgoztak a szakértôk másfél évig, az eredeti hitel-felhasználási terv maradt érvényes, az, amelyik már csaknem két éve a fiókban porosodott.
A tébében a világbanki hitellel foglalkozó munkatársak úgy emlékeztek vissza erre az idôszakra, hogy „a PM-ben kifogyhatatlan tárháza volt azoknak az ötleteknek, amikkel nehezítették a hitelfelvételt. Ugyanakkor minden alkalommal küldtek egy levelet, amelyben sok sikert kívántak a programhoz". Az OEP-nél dolgozók szerint a világbanki pénz többek között ahhoz kellett volna, hogy az egészségbiztosítónál megoldják a járulék-folyószámla-nyilvántartást. Ezt azonban nem lehetett finanszírozni a hitelbôl, mert a Világbank szakértôi – érzékelve 1995-ben a Bokros Lajos vezette PM és az önkormányzatok közötti feszültséget – azt mondták, hogy a politikai viharokat kavaró területeket hagyják ki ebbôl. A folyószámla nyilvántartást pedig ilyen terület volt akkor. Így a folyószámla nyilvántartás rendbetételét célzó, úgynevezett DEJÁK-projektre tavaly lehetett elôször pénzt költeni a világbanki keretbôl, mert akkor tûnt úgy a világbanki szakértôknek, hogy ez nem politikai kérdés többé.
Ekkor azonban a PM indítványozta, hogy az egész programot alakítsák át, és hosszabbítsák meg két évvel a felhasználhatóság idejét. Ennek részben az volt az oka, hogy 1996 végéig a 132 millió dollárból mindössze körülbelül kilencmillió dollárt használtak fel. Nem utolsósorban azért, mert a tébé dolgozói szerint a PM minden ötletnek ellenállt. Az összeget is csökkentették 87 millió dollárra. Ebbôl nyolcmillió dollár volt a KATOR-ra elkülönített összeg a KSH-nak, kétmilliót pedig a Pénztárfelügyelet kapott – volna. Ezt a pénzt azonban soha nem hívták le. Az Egészségbiztosítási Önkormányzat ugyanis azzal a feltétellel írta alá a hitel átalakításáról szóló megállapodást, hogy kikötötte: az csak akkor érvényes, ha a hitelkeretbôl általuk kért 21 millió dollárt a PM az idei költségvetésben – forintban – jóváhagyja. A PM azonban mindössze 6,4 millió dollárnak megfelelô forintot állított be a büdzsébe. Az önkormányzat ekkor közölte: nem tekintik érvényesnek a hitel átalakítását.
„A projekt zsákutcába jutott" – mondta Roberto Rocha. Se a KSH, se a Pénztárfelügyelet nem jutott ugyanis pénzhez – legalábbis a világbanki pénzhez biztosan nem. Erre az az idén április 24-én írott levél a bizonyíték, amely azt tanúsítja: a kincstár addig 274 millió forintot fizetett ki a KATOR címén. A levél azt is tartalmazta, hogy „...ennek az összegnek a világbanki hitellel történô rendezése – a PM költségvetési fôosztályával egyeztetve – soron kívüli feladatot jelent". Ez a kitétel azt jelentené, hogy utólag pótolják a világbanki hitelbôl a kincstár által kifizetett összegeket. Ez viszont a Világbank hitelezési szabályai szerint nem lehetséges. Ráadásul a két tébé önkormányzat megszûnése ellenére még mindig az eredeti, 1993-ban kötött hitel-megállapodás van érvényben. Nem csoda, hogy a PM ismét módosítani akar a feltételeken, most úgy, hogy az APEH részesedjen a hitelbôl. Megoldásként felmerült az is, hogy felmondják a megállapodást, mivel az eredeti cél – a tébé-ágak közötti egységes, korszerû, közös nyilvántartás létrehozása – az önkormányzatok megszûnése miatt érvényét vesztette.

Fojtás és kötés

Ez a mindannyiunk zsebére menô közjáték mindenesetre jól rávilágít arra, hogy milyen harcok folytak éveken keresztül a PM és a tébé között. A két szervezet közötti feszültség még akkor keletkezett, amikor a tébét 1990-ben leválasztották a központi költségvetésrôl. A bevételek ugyanis rendre elmaradtak a tervezettôl, ráadásul azt sem lehetett követni, hogy ki, mikor, mit (nem) fizetett be; hiába rendelkezett 1991-ben egy országgyûlési határozat az egyéni járulék-nyilvántartási rendszer létrehozásáról, ez mind a mai napig nem mûködôképes. Ez alapozta meg egyébként a KATOR-tervet is. A PM tébével foglalkozó apparátusának – annak a mintegy 30 embernek – nem volt közvetlen beleszólása abba, hogy a befolyt járulékokat az OEP és az ONYF hogyan költi el, a központi költségvetésnek azonban minden esetben finanszíroznia kellett a társadalombiztosítás hiányát. „Érthetô módon idegesítette az apparátust, hogy a tébé állam volt az államban, hiszen bármikor belenyúlhatott a költségvetésbe" – mondta egy igen befolyásos PM-es vezetô.
A tébé apparátusában dolgozók azonban úgy gondolják, hogy ez az önállóság kezdettôl fogva csupán látszólagos volt. „Valójában soha nem voltunk függetlenek a PM-tôl, hiszen a jogszabályi környezetet mindig ôk alakították ki. Ezzel pedig valójában meghatározták, hogy mikor mennyi bevételünk lehet, míg a kiadások többnyire adottak voltak, a nyugdíj-ág esetében legalábbis biztosan" – mondta egy, a Nyugdíjbiztosító vagyongazdálkodását jól ismerô szakértô. Ráadásul egy idô után a PM egyre inkább közvetlenül is beleszólt a tébé-költségvetés alakításába. Kezdeményezték például, hogy a két társadalombiztosítási ág vagyona kerüljön bele a központi költségvetés maradványalapjába, hogy annak terhére lehessen betömködni a lyukakat. „A PM-ben egyszerûen évek óta nem képesek megemészteni, hogy csak utólag szólhatnak bele a dolgokba" – mondta egy szakértô, akivel sokan egyetértenek abban, hogy a járulékokból befolyó bevételek tervezettôl való elmaradása nemcsak a tébé „sara". A hiány egyik elôidézôje ugyanis sokak szerint az a tébé számára roppant elônytelen csereüzlet volt, amelynek során az egészségügy finanszírozása átkerült a társadalombiztosításhoz, a családi pótlékot pedig a központi költségvetés fizeti. Ez a Németh-kormány alatt történt, amikor már jól lehetett látni, hogy az egészségügy finanszírozása egyre többe kerül majd. A járulékok elmaradásának másik oka pedig magában a rendszerváltásban keresendô: a hirtelen végbement gazdasági átalakulást, amikor a nyolc-tízezer gazdálkodó szervezet helyébe egymillió vállalkozás lépett, a társadalombiztosítás ügyviteli és informatikai rendszere nehezen tudta követni. „A baj csak az, hogy az APEH-tôl a KSH-ig mindenkinek meg kellett küzdenie ugyanezzel a problémával, és ezeknek a szervezeteknek sikerült néhány év alatt átállítaniuk az adatfeldolgozó rendszerüket, hogy fogadják a korábbihoz képest gigászi mennyiségû adatot" – mondta egy köztisztviselô. És bár arról is megoszlanak a vélemények az érintetettek között, hogy az APEH vagy a KSH rendszere mennyire felel meg az új kor kihívásainak, abban azért nagyrészt egyetértés van a témához értôk között, hogy a társadalombiztosítás nyilvántartásaihoz képest bármelyik más alrendszer jól mûködik. A társadalombiztosítás szervezeteinek mûködését belülrôl jól ismerô szakértôk azonban azt mondják, hogy akkor, amikor az APEH-nek vagy a KSH-nek valóban azzal kellett foglalkoznia, hogy alkalmazkodjon a megváltozott külsô körülményekhez, a tébé a saját szervezeti átalakulásával volt elfoglalva. Az egységes Társadalombiztosítási Fôigazgatóság (OTF) 1991-ben vált két ágra, majd 1993-ban jöttek létre az önkormányzatok.
A PM-ben egyik lépéssel sem értettek egyet, és a kezdetektôl fogva folyamatosan készültek olyan koncepciók, amelyek a társadalombiztosítás apparátusát PM-s vagy APEH-s irányítás alá akarták vonni. Egy igen befolyásos, a Horn-kormányban magas pozíciót betöltô tisztségviselô ezzel kapcsolatosan igen élesen fogalmazott: „az apparátust régen ki kellett volna venni az önkormányzatok alól és közvetlen állami irányítás alá vonni, az ugyanis képtelenség, hogy igazgatási funkciókat az államtól függetlenül lásson el egy apparátus. A társadalombiztosítás esetében pedig ez történt, ráadásul úgy, hogy az önkormányzatoknak nem volt funkciójuk, ugyanis nem volt mit önkormányozniuk". Szerinte azonban „a Horn-kormány semmilyen döntést nem hozott, ami az önkormányzatok érdekeit sértette volna". Egy másik vezetô beosztású PM-s köztisztviselô szerint ami ma történik, az „gyakorlatilag ennek a korábbi tervnek a megvalósítása". A PM háza táján dolgozók valamennyien egyetértenek abban, hogy az 1994 után bevezetett módosítások – például, hogy 1997 január elsejétôl csak azok a vállalkozók kaphattak vissza áfát, akiknek nem volt tébé-tartozásuk – mind abba az irányba mutattak, hogy az APEH és a tébé apparátusát minél inkább össze kell vonni, a nyilvántartásaikat pedig egységesíteni kell.

Szellemjárás

Ezek a törekvések ma is élnek. Az Orbán-kormány jelenlegi tervei szerint jövô év január elsejétôl az APEH szedi be a tébé járulékokat, 2000-tôl pedig – a Népszabadság értesülése szerint – valamennyi, az állammal szembeni kötelezettségnek az adószám felhasználásával kell eleget tenni. Egyes szakértôk a sajtóban megjelent nyilatkozatok alapján úgy gondolják: ez kezdetben annyit jelent, hogy átfestik a cégtáblát. Az APEH-nél ugyanis nagyrészt ugyanaz a csapat szedi majd be a járulékokat, amelyik eddig a tébénél dolgozott. A Magyar Hírlap keddi értesülése szerint a tébé járulékbehajtással foglalkozó összes, közel 3100 dolgozója átkerül majd az adóhivatalhoz. A beszedés tehát az APEH-nél lesz, ám hogy ki ellenôrzi a befizetések helyességét és a különbözô ellátásokra való jogosultságokat, azt egyelôre nem lehet pontosan tudni. A tébénél dolgozó szakértôk mindenesetre remélik, hogy a jogosultságok ellenôrzése és megállapítása továbbra is náluk marad. Ez már csak azért is valószínû, mert a munkaügyi tárca utódjában, a Szociális és Családügyi Minisztériumban november elején bejelentették: olyan központi foglalkoztatási nyilvántartási rendszert hoznak létre, amelyet az egészségbiztosító és a nyugdíjbiztosító is használhat. Ennek a rendszernek a lényege az lesz, hogy a munkáltatók csak ide küldenek adatokat a munkavállalókról, és ezekhez az adatokhoz a tébé is hozzáfér, amikor a jogosultságokat ellenôrzi. Ez a terv tehát messze nem új, csupán a korábbi elképzelések újbóli életre lehelése.
Ezek is mutatják, hogy a KATOR-terv szelleme ma is ott kísért az államigazgatásban. Alighanem ez késztette Majtényi László adatvédelmi biztost arra, hogy szeptember végén ismét a nyilvánosság elôtt tiltakozzon a kormányzati adatbázisok összekapcsolása ellen. Erre kormányzati körökbôl azt a választ adták, hogy nincs ilyen elképzelés. A jelenlegi ábra azonban azt mutatja, hogy – igaz, más néven és más szervezetek részvételével – újra kezdôdik a harc azért, hogy ki birtokolja az állampolgárok és a gazdálkodó szervezetek igencsak értékes adatait. A KATOR közel kétéves története azonban bizonyíték arra, hogy jól és biztonságosan mûködô központi adatnyilvántartás ma nem hozható létre. Jogszabályok serege tenné lehetetlenné mûködését, a bürokrácia pedig saját hatalmi céljaira használná fel.
Arról nem is beszélve, hogy így közel tízmillió magyar állampolgár személyi adata szabad prédája lenne a mindenkori kormányzat központosítási törekvéseinek.