Balog Ernôvel a füvön térdeltünk, egymással szemben, fülünket a földre tapasztva. Én csak a gyöngykavics ropogását hallottam. A tóhoz vezetô úton szerelmespár megy, vagy öregember, gondoltam, mert néhány lépés után szünet jött, csend, és csak aztán megint a ropogás.
Ernô azt mondta, kihagy a szíve az angyalnak, azért van a szünet.
Közvetlenül a Glázer-tó mellett a föld gyomrából lomha ütések jönnek, de én nem hallottam addig, és akkor se, csak a ropogást. Elefántnak lehet ekkora szíve, vagy dínónak, mondtam mégis. "Angyal az, nekem elhiheted."
Nem volt okom kételkedni Ernô szavaiban, mert Pálfi nagymama is azt mesélte mindig, hogy angyal járt a tónál, akkor, amikor még nem is volt tó, csak egy hatalmas árok. Az ô fiatal korában sírta tele az angyal az árkot, mert akkor olyan kemény idôk jártak.
Szemerkélni kezdett az esô, elindultunk a fáskertbe. A ládákból vagonokat raktunk, eléjük mozdonyt. Ernô lapátolta a szenet, és pöfögött, én meg vezettem. Néha, amikor az esô csendesedett, kiszálltam, hogy kezeljem a váltót.
Az almafák alatt viszonylag gyorsan lehet haladni, tíz perc telt el, míg Párizsba értünk.
Visszafelé én tüzeltem, teljes gôzzel jöttünk, haza akartam érni vacsorára, anyám azt mondta, bundás kenyér lesz. Ha Szeredi Mari is ott van, még gyorsabban haladunk, segített volna pöfögni. Igaz, akkor meg Párizsban töltünk több idôt, mert felmászunk az Eiffel-toronyba. Régen megígértük neki, de Mari már több mint egy hete nem tudott jönni, mert levágták a bal mellét. Az anyja azt mondta, hogy rák. "Marika most nem utazik. Menjetek szépen haza."
Moszkvában, mert apró kitérôvel mentünk Párizsnak, Ernô azt magyarázta, hogy nemcsak a vonat, szerinte minden az almafák alatt megy, még az is, ami éppen nem megy. Például az apja Rigája, vagy a Glázer-tó, a drótkerítés, ami a fáskertet körbeveszi, és Mari levágott bal melle.
"Az egész a Biblia miatt van, amit anyám olvas esténként a kanapén."
Nálunk csak Pálfi mama olvasta a Bibliát, de sose mesélt belôle. A kemény idôkrôl se beszélt, azokat a részeket mindig nagytata mondta. "Meséld el, Ferenc, a csajkásat!" Nagymama csak ilyeneket szólt. És tata elkezdte. Hogy akkor éppen egy padlást akartak visszafoglalni. Hasra feküdtek a tyúkszaros udvaron, és célba vették a géppuskafészket. "De onnan is röpködtek rendesen a golyók, csak úgy pattogott a száraz tyúkszar az udvaron." Nevetett nagymama, nevettem én is. Aztán újabb kukoricát vettünk a kasból, nagytata meg folytatta. "A hátamon volt a zsák, éreztem, ahogy lökdösnek a golyók. A kés meg a kanál elrepült, igaz, hogy a csajka ott maradt, de enni már nem lehetett belôle, úgy kilyuggatták. Egy golyó a kisujjamat súrolta, azóta van így." Nagytata ilyenkor mindig letette a kézi morzsolót, és megmutatta nekünk a kisujját.
"Látjátok, nem lehet kinyitni!"
Azután a műtét jött, azt már nem szerettem. Almádi százados csinálta. Késsel hosszában felvágta az ujjat, kiszedte a szilánkokat, és összevarrta tűvel meg cérnával. Nagytata csizmája tele lett izzadsággal, annyira folyt róla a víz. De meg se nyikkant közben.
Így volt, Ferencem, bólintott nagymama, és szólt anyámnak, hogy hozzon még a góréból kukoricát, mert kevés lesz. Vagy az ebédrôl kérdezett. Aztán elmondta az angyalt a tóval. Mert szerinte, ha nagytata mesél, még mindig emelkedik az árokban a vízszint.
Aznap, amikor Ernôvel a földön térdeltünk, Pálfi mama már legalább egy éve nem lakott velünk. Ahogy nagytatát eltemettük, a szívével kórházba került. Tata vasárnap halt meg, otthon, egyedül, míg nagymama a templomban volt. Mama azon a vasárnapon otthagyta a misét, mert nagy hasítást érzett a szíve táján. Fél tizenkettôkor jött értünk, anyámmal a szôlôben voltunk, kacsozni. "Gyere, lányom, mert Ferenc nem beszél!" Tata az ágyon ült, a szája szegletén kis buborékkal. Az orvos agyvérzést állapított meg, és azt mondta, hogy irigyli az öreget, mert neki ilyen könnyen ment.
A műtétet nem mondtam el Ernônek, csak a padlás visszafoglalását. A hátamra ládát tettem, hogy legyen zsákom, Ernô meg felmászott a legnagyobb almafára, az lett a géppuskafészek. Tyúkszar ugyan nem volt, de mégis ládákat toltam össze, azokra feküdtem, hogy ne legyek vizes, hogy anyám vacsora után elengedjen horgászni a tóhoz.
Alighogy megkezdôdött a csata, megjött Petru bácsi, a csôsz. Már messzirôl kiabált. "Erigyetek inét, mert lelölek beneteket! Feküdjetek tonál, nem almás láda közé!"
Petru bácsi a szôlôben, és néha itt, a fáskertben is megkergetett minket, de mióta leesett a tűzlétráról, és megműtötték a bokáját, nem féltünk tôle, nem tudott futni. Csak kiabált és fenyegetett a kettôs puskával, amit akkor is leemelt a válláról, de tudtuk, nem lô.
Ernô leugrott a fáról, és intett, induljunk a hátsó kapu felé. Mondtam neki, tudom, hogy Petru figyelt minket a tónál. "Láttad?" "Nem láttam, de hallottam, ahogy a rossz lábával csoszog a kavicson."
Nyugodtan mentünk, tudtuk, Petru nem ér utol. Ha a vadászkutyája megvan, biztosan futunk, de a tavaszi búcsúban a léggömbárus a kutya nyakába akasztotta a lufikat, és az eb örökre elszállt. Még a levegôbôl is vicsorgott az árusra, de az akkor már megkönnyebbülten nézte, ahogy emelkedik a kutya az ég felé. Petru bácsi a tanácsháza tűzlétráján mászott fel a tetôre, onnan lôtte a kettôs puskával a léggömböket, de csak három durrant ki, két piros meg egy sárga. A kutyát az iskolagondnok még másnap is látta a falu felett elmenôben. Petru bácsi azóta sokat néz fölfelé, követi a bárányfelhôket a szemével.
Ahogy kiértünk a tóhoz, megint rákezdett az esô. Megbeszéltük, hogy vacsora után horgászbottal jövünk vissza. Esôben meg esô után kapnak legjobban a halak, néhány nappal azelôtt kilenc kárászt meg egy csíkhalat vittünk haza ugyanilyen idôben. A kárászokat Ernôéknél sütöttük meg, a csíkhalat meg addig a fűre tettük, úgy siklott, mint a kígyó.
Tényleg bundás kenyér volt a vacsora. Nagyon szeretem, de akkor nem ettem. Amikor leültem az asztalhoz, anyám megkérdezte, hogy hallottam-e, mi történt a Szeredi Marival. "Levágták az egyik mellét, a balt."
Szeredi Mari reggel meghalt, mondta anyám, aztán arrébb tette a teáskannát.
Hányingerem lett, pedig nem ettem egy falatot se. Savas lé jött fel a torkomon, kimentem az udvarra, hogy hányjak, de nem sikerült, csak a gyomrom görcsölt és hullámzott a hasfalam, mint a Glázer-tó vize, amikor fúj a szél. Elôre hajoltam, és ledugtam a középsô ujjam a torkomon. Csak egy kis sav jött, azt kiköptem az eresz alá. Azonnal elmosta a víz.
A vacsorát otthagytam, és elindultam a tóhoz. Már sötét volt, amikor megláttam a közeledô alakot. A kavicsos úton jött felém. A szakadó esôben csak a körvonalai látszottak, és hogy a hátán van valami. Nem tudtam, ki az, Ernô a horgászbotokkal, vagy Petru a kettôs puskával. A földre tapasztottam a fülem, hogy megtudjam, melyikük jön. De nem volt csoszogás, nem ropogott a gyöngykavics a közeledô alak lába alatt. Lomha ütések jöttek a mélybôl. Hallottam, ahogy a föld alatt dobog a szíve az angyalnak.
- Na, kellett neki tapír! - mondták a házban lakó nagyokosok. - Mi tudtuk elôre.
- Sörényes hangyász, nem tapír! - kértem ki magamnak András nevében, és belekezdtem abba a biológiai tankönyvbe illô leírásba, amelyet én magam is oly sokszor hallottam tôle: mi a különbség a sörényes hangyász és a tapír között, illetve a sörényes és a dolmányos hangyász között, melyeket szerinte szintén össze szokás keverni.
A helyi sajtó is: "Tapír a lakótelepen" fôcímmel hozta le a hírt - valami lokális paparazzo lencsevégre kapta András öcsémet, amint pórázon vezeti Jupitert a játszótér homokozójánál. András olvasói levélben javította ki az újságírói tévedést: az alapkülönbségek mellett ("a tapírt az orrszarvúak családjába sorolják, a hangyászt a vándorízületesekhez") olyan részletekbe bocsátkozott, mint például a nyelv- és körömhosszúság. Beküldött két képet is, az egyik Jupiterrôl készült, a másik valamilyen lexikonból fénymásolt tapírt ábrázolt (az elvileg teljesen különbözô külsejük az újság gyatra papírminôségének köszönhetôen tökéletesen megegyezett).
"A környéken eltűnt egy sörényes hangyász. Aki látja, azonnal hívja a következô mobiltelefonszámot!" - hirdetéseket tűzött ki fákra, oszlopokra.
Igen, a sikeres nyomozás érdekében vásárolt egy mobiltelefont.
Jupiter egy észak-argentínai erdôbôl származik. Videoklipforgatásra rendelte egy filmrendezô - magas költségvetés, pénzes szponzorok: egyszóval megtehette. Három szôke, akrobatikus táncelemeket tudó fiatal fiú énekli: "ha meglátlak, arcomon a pír / lehajtom fejem, mint a tapír". Két másodpercig lehet látni a hangyászt (nem tapírt!), a három szôke fiú egyike a Margitszigeten bérelhetô, négykerekű kerékpárral üldöz egy csinos lányt, a fiú járgányában tartózkodik a lehajtott fejű Jupiter. Szóval két másodperc és egy rím szólította el természetes környezetébôl az állatot - elég szomorú. (Az utolsó állatkerti példány megdöglött, ezért kellett importtapír, s mivel van rá pénz, miért ne eredetit?)
A forgatás után öcsém megvásárolta a hangyászt. A veszprémi állatkert elôl happolta el. Készpénzzel tudott fizetni, ezen múlt, a veszprémiek csak átutalással, áfás számlára.
Sokak szerint András nem normális. Hát, ami azt illeti, szerintem se teljesen az. Mintha nem közülünk való lenne. Elcserélték születéskor vagy nem tudom. Annak ellenére, hogy az egész család igen gyakorlatias, András az élet semmilyen területén nem állta meg a helyét. Még mint éjjeliôr sem vált be: onnan is sikerült kirúgatni magát - kinn bagolyhuhogást hallott, elmondása szerint hívogatta ôt a madár, és ki is ment vele beszélgetni. Érti a nyelvüket, azt mondja. Persze, ahogy ilyenkor szokott lenni, pontosan amikor a bagollyal tárgyalt, betelefonált az igazgató, tudakolózott volna, hogy megérkezett-e gyorspostával valamilyen éjszakai szállítmány. Csöngött a telefon a portásfülkében, negyvenszer, ötvenszer, András meg nem vette fel. Másnap számonkérés volt, és öcsém, az a féleszű, ahelyett hogy hazudott volna, hogy mondjuk hasmenése volt, vagy rosszul lett és kiment hányni, azt mondta, hogy a kertben beszélgetett egy bagollyal.
Gyerekkora óta semmi egyéb nem érdekli, csak az állatok. Voltak korszakai. Például vadállatos. Tigris-, oroszlán-, gepárd-, párducposztereket ragasztgatott ki a falra, míg én az argentínai futball-világbajnokságra készülô, Baróti-féle csapat hatalmas képével díszítettem a gyerekszobát, zavart is az a sok rémes állat, táncos lábú Törô, Fazék meg a Nyíl mellett vérszomjas tigrisek... csorbított a fiúk tekintélyén - na de ez nem tartozik ide, a lényeghez. Aztán jöttek a ragadozó madarak. Beiratkozott valami madártani egyesületbe, hétvégenként jártak ki terepre, heti egyszer, hétközben meg összejártak megbeszélni az olvasmányélményeket, tapasztalatokat - András volt az egyedüli gyerek a csoportban. Az idô tájt nyert valami országos biológiaversenyt is, egy korosztállyal a sajátja felett - ez ugyanabban az évben volt, amikor megbukott történelembôl és matematikából, utóbbiból a pótvizsgán is. Nyulakat, macskákat, kutyákat hordott haza, amelyekbôl egyet-kettôt - nem kis csaták árán - megtarthatott. Egészen addig, míg anyánk a fürdôkádból kilépve rá nem taposott Fricire, a háromtagú süncsalád legnagyobbikára, mindig lakhatott velünk legalább egy, lakótelepi lakásba nem illô állat. A Fricibe lépés aztán jelentôs fordulatot hozott az otthoni állatállományban: eztán már csak papagáj volt, pinty meg néhány ápolásra szoruló madár, macska - kizárólag gyógyulásig.
És akkor jött az a bizonyos kutyahalál. Ami végül fölbomlasztotta a családot. András hazahozott egy utcán csellengô, sérült foxterriert. Gyógyítgatta, ápolgatta, és mikor már jelentôsen javult a kutya állapota, meg is hirdette az újságban, hogy "emberbarát kutya kutyabarát embert keres", és akkor teljesen váratlanul meghalt a foxi. András meg egyszerűen kifordult magából. Komolyan mondom, anyám a mentôket akarta hívni vagy a pszichiátriai ambulanciát vagy micsodát - habzott az öcsém szája, úgy szórta a szitkokat, üvöltözött, rugdosott, csapkodott. Azt kiabálta, hogy mi mérgeztük meg a kutyát, elsôsorban apánkra gyanakodott (aki hál' istennek épp nem volt otthon), de bűnrészességgel anyánkat is vádolta, meg engem is.
Teljesen megváltozott. Alig beszélt. Csak ült némán, és nézett elôre. Valami egészen furcsa, gyermeteg mosoly került a szájára, elég félelmetes, korábban sose mosolygott úgy.
Amikor anyánk is meghalt, az öcsémé lett a lakás, ismét kezdte hazahordozgatni az állatokat.
Feleségem is, én is féltünk Jupitertôl. Tény, hogy nagyon helyes volt, a hosszúkás feje, ahogy szimatolt összevissza, de úgy éreztem, hogy teljesen kiszámíthatatlan, mit fog csinálni a következô pillanatban. Nyilván az argentin erdôben mindenfélére fel volt készülve, de egy hatvan négyzetméteres, lakótelepi lakásban, jövô-menô emberek között, sehol egy orrszarvú vagy egy gazella, vagy tudom is én, mi van egy ôserdôben, szóval itt nincsenek jó ízű vöröshangyák hatalmas bolyokban, csak elvétve akad egy pár, az is olyan lusta, városi hangya, biztos nem is olyan finom. Szóval a bútorok, tévé, rádió, videomagnó, furcsa hangok, rántotthússzag, egy hangyásznak nem kimondottan paradicsomi körülmények. Bekattan Jupiter, aztán mi lesz?! Tartottunk tôle. Mert hiába András gondoskodása, figyelmessége, egész napos hangyagyűjtése, a szakkönyvek bújása, Jupiter Békásmegyeren nem lesz boldog. Ezt többször is megjegyeztem.
Gyermekeim persze odáig voltak. Különösen Lôrinc fiam. Minden áldott nap föl akart menni Andráshoz, hogy játszhasson Jupiterrel. Feleségem és én egyáltalán nem örültünk neki, de mivel Lôrinc épp akkor gyógyult meg egy hosszan tartó betegségbôl, úgy gondoltuk, ennyi öröme igazán lehet. András járt elé az iskolához, és felvitte magához. Késô délután pedig érte mentem, és hazavittem. Borzalmas idôszak volt. Szünet nélkül veszekedtünk a feleségemmel, minden korábbinál hevesebb vitáink voltak - folyamatosan mondta a magáét: nem elég, hogy a féleszű öcsémhez jár fel a gyerek, azt a ki tudja, milyen kóros vadállatot (feleségem következetesen így hívta Jupitert) simogatja, tapicskolja, meg talán még csókolgatja is, az ôserdô tele van betegséggel, ha nem tudnám. És erre képtelen voltam bármit is mondani, mert nagyrészt csak egyetérteni tudtam vele. Bár amiket Andrásra mondott, rettentôen fájtak.
- Ne bántsd, szegényt! Mégiscsak a testvérem - mondtam.
- Elég baj az! - mondta.
Az, hogy Lôrincet nem engedjük Jupiter közelébe, fel sem merült. Szerintem, s alighanem a feleségem is így vélte, sose bocsátotta volna meg nekünk - legalább ebben egyetértettünk.
Lôrinc lelkesen mesélte, nap mint nap, mi mindent csinált Jupiterrel. Lufival fociztak például, három kettôre gyôzött, ilyeneket mondott, de rúgott magának direkt egy öngólt. Lejárogattak sétáltatni - öcsém rengeteg állatos dolgot mesélt neki, honnan származnak a hangyászok, hány van belôlük a világon, hány lehetne, ha normálisan élnének az emberek a földön, meg ilyesmiket. A jelek szerint igen sok információ megragadt Lôrincben, amit nagyon jó volt látni.
Sajnos a feleségem ezt nem értékelte. Továbbra is csak a rosszat látta az egészben. Féltette Lôrincet, persze, érthetô, de amit a fejében forgatott, az egyenesen ijesztôen hangzott:
- El kell vinni a vadállatot valahova messzire, ahonnan nem talál vissza, mondjuk Csepelre, vagy még messzebbre, nem tudom. Van ennek a hangyásznak valami speciális tájékozódási módszere? Mert ha nincs, akkor Csepel talán elég lesz.
Vitatkozni kezdtünk. A féleszű öcsémrôl és a hangyászáról. Váltig állítottam, hogy nem ez a megoldás. Csak valamilyen torz lelkületű ember találhat ki ilyet. Na persze erre még hevesebb lett a vita:
- Szóval akkor neked torz lelkületű vagyok... - mondta gunyorosan.
- Nem ezt mondtam.
- De igen, hallottam.
És valóban, komolyan gondolta Jupiter száműzését. A végrehajtás mikéntjét senkivel sem osztotta meg. Önálló akcióba kezdett.
Én hülye, semmit sem sejtettem. Pedig számtalan jelbôl következtethettem volna, számtalan apró jelbôl. Furdal is a lelkiismeret emiatt. Például mit keresett Andrásnál vasárnap délután, amikor azt mondta, hogy Éva barátnôjével találkozik? Én, naiv, azt hittem, hogy ez a békülési szándék megnyilvánulása, fölugrik az öcsémhez beszélgetni, borítsunk fátylat a múltra, végül is egy család vagyunk, éljünk békében, valami ilyesmi.
Ekkor történt a terepfelmérés.
Kicsempészte, és lemásoltatta András lakáskulcsát, mármint azt a példányt, ami nálunk volt, otthon, a nappali szoba kredencében.
Kivett egy nap szabadságot, és betanított mindenkit az irodában, mit kell mondani, ha hívják: "Ügyfélnél van, ma már nem is lesz."
Nem tudom, hol volt egész nap, talán lesben állt Békásmegyeren. Mindenesetre amikor András elindult Lôrincért, akcióba lépett: fölment a lakásba, beleszúrt Jupiterbe valami kábító injekciót (fogalmam sincs, honnan szerezte, s honnan tudta, miként kell szakszerűen beadni), és segítôtársával, akinek nevét még most sem hajlandó elárulni, belerakták egy nagy, fekete szemeteszacskóba, levitték, és berakták a segítô kocsijának csomagtartójába.
Amikor Lôrinc és András hazaért, s a hangyásznak hűlt helyét találták, öcsém sokkot kapott:
- Az anyád, az anyád! - kiabálta, és egy nyeles edénnyel összetört a lakásban minden összetörhetôt.
A ház lakói összecsôdültek, és együttes erôvel lefogták Andrást, majd kihívták a mentôket. Elmondásuk szerint éjjelente gyakran ordibált saját magával.
Elvitték.
Lôrinc egy teljes órán át zokogott. Nem értette, mi történt.
- Hát miféle az ilyen,
mérgelôdik, naponta feldühíti, nem elég, hogy kötôjel van a nevében, megy a konok feje után, ahelyett, hogy hálás lenne, kutatna a szobájában csendesen, hó végén leadná a cédulaadagját, a mániája könyvtárba koslatni, levéltárba, most, amikor megkapták végre az új szekrényt, nem osztozkodnak rajta senkivel, saját bejáratú, hatalmas, annyi benne a hely, nem képesek megtölteni, pedig már belerakták az összes cédulát, ezt a kényelmet, odamennek és kiveszik a szükségeset a betűrend szerint, idézetek tömkelege, szépséges idézetek, reggelire, ebédre, vacsorára, levágva, ami a kettôsponton, ponton, vesszôn, gondolatjelen kívül esik, levágva a vadhajtások java, persze egy-egy azért belecsúszhat, ez azonban már nem sokat ronthat az amúgy tökéletesen, nem hozhatja ôket zavarba senki, elegánsan benyúlnak és behunyt szemmel is megtalálják a keresett szócikket, elsô szint, harmadik sor, negyedik doboz, tizedik rekesz - és felmutatják a bizonyítékot, mert minden cédula az egyetlen elmélet apró sejtje, és idéznek, idéznek, gyönyörű.
- Szép a nyakkendôje, fônök,
Laurát ezért tartják, hogy ezt bejelentse, könnyedén libeg, mosolyog, megsokszorozza az egyedi nyakkendôt, és a sok kis szimbólumot elhelyezi a hatalmas térképen, a mozgásában van valami, csak abban, a meteorológiai jelentést senki nem veszi komolyan rajta kívül, de ô erôsen ragaszkodik hozzá, még a szépidôfelhôkhöz is, a fodros pamacsokhoz a nagy kékben, a kis cakkos néprajzhoz.
- A mintája a nagyanyám szôttesére emlékeztet,
mondja, ezt már szorgalomból, nem jár érte semmi, minden pénzt megér ez a lány, mit kezdene nélküle, akár a banalitások nélkül, ha kénytelen lenne beszolgáltatni, a lányt és a banalitásokat, talán az életben nem lenne képes megszólalni többé, hallgatna és azt hinnék róla, hogy bölcs, bevonulhatna egy eldugott barlangba remetének, szakállat eresztene és maga szôhetné a ruháját, felveszi a zakóját, nyakkendôt hurkol, teker egyet a nyakán, mint akinek derűs napot kívántak, beindítja ezt a csakis rajta keresztül működô vérszegény szervezetet, a könyvesszekrény üvege remegve fénymásolja, telerakja vele a szobát, lesz belôle grafika, festmény, montázs, plakett, szobor, rá hasonlít a vállfán a kabát, megmintázva a csomó a gallérszárnyak fészkében, utolsó igazítás, sokkal jobb, igen-igen, most az igazi, áll ráérôsen, elbűvölten.
- Nahát, milyen szép vagyok,
tetszelgett reggel a felesége elôtt, és kihúzta magát, pedig a saját tükrükben soha nem tűnt alacsonynak, megnyúlott, a polcon a többméternyi csillogó lexikon, az illett hozzá, legszívesebben valamennyit a hóna alá csapta volna, hadd lássa ebben a ragyogó szerelésben az a szürke tömeg odakinn, nyomában egyik-másik könyv idônként le-lehullik, háta mögött szaporodnak az olvasók, árnyékukkal járna-kelne, de ô nem nyitná ki soha egyetlen megmaradt kötetét sem, akár a valóságban, nem szerette a meglepetéseket, kifejezetten utált becsomagolt, átkötött ajándékokat bontogatni, szembesülni azzal, amit nem tudott, sôt határozottan bosszantotta még a feltételezés is, hogy rajta kívül az éj leple alatt összeállt bármi, esetleg egy fránya gondolat, mert a gondolat, az nem aranyozott, mint a névtáblája, valaki ráérôs perceiben kitalálta, meghatározta, mondta, írta, de nem ellene, érdektelen, mert ha ellene, az más, a támadásokat mániákusan elolvasta, krimit bújnak így és horoszkópokat kamaszkorban vagy klimax után, fejébe húzta napóleonkucsmáját, és ment, mint aki tudja, sugallatként, de az asszonynak ez kevés, ennek semmi sem elég, sóhajtozik és piheg, mindig így szokta, ha ô lényeges dolgokra hívja fel a figyelmét.
- Fiacskám, foglalkozz inkább tudományos munkával,
mióta hajtogatja neki, ez a fontos, hiába, ez a nô rá se hederít, veszi a kosarát és még nagyobb sóhajtozás és pihegés közepette kimegy a piacra, az ô felkészültségével krumplit vásárol, nem érti, lehetne arany betűs névtáblája, amilyen Laurának, felfoghatatlan, piheg, talán oxigénhiánya van szegénynek, vagy mi, amikor túlságosan szorosra köti a nyakkendôjét, neki is szokott lenni, szerencsére ritkán tör rá a légszomj, hála a magasságosnak (egy ideje ezt is megengedi magának, hátha mégis), nem a tudományos munka végzése közben, többnyire a lépcsôházban, ahol óvintézkedésbôl soha nem vesz levegôt, amikor kiér és hápog, még nem derül ki, hány százalékban okolható a nyakkendôje a levegôhiányért, csak késôbb, elôbb beül a Ladájába, gyújtózik, nem történik semmi, megszokta, teljesen természetes, legalább annyira, mint az, hogy étkezés elôtt kezet kell mosni, kinyitja a csapot és sziszeg, semmi.
- Ja, az akku,
hang nélkül tátog, azt mondja, artikulál, kiszáll, újra lépcsôház, dupla hápogás, kicipeli a sápadt viaszvirág mellôl az akkumulátort, beteszi, bilincseket a helyükre, elégedett, az ô kocsijából ugyan még soha nem lopták ki, elindul végre akadozva, nehezen melegszik ez a nyavalyás, zabálja a benzint, végig szívatóval, a piac elôtt kezd el húzni, megtáltosodik, jó autó ez, akármit mondanak, ügyesen veszi a gödröket, befordul, a sarkon a rendôr valamelyik némafilmbôl egy helyben állva is kilométereket gyalogol, mint egy kikötött kutya, egy percre nem pihen, pörgeti a pálcáját, féljen tôle, de nem fél, bosszúsan tekeri le az ablakot, minden reggel megállítja és meg akarja büntetni, hadonászik, de a papírjai tökéletes rendben, külön átlátszó borítóban, fizetés elôtti napokon azonban semmi se számít, az apró bajszos erôszakos, vigasztaló lenne, ha kiderülne, nem valódi a rövidke bajusz, biztonsági öv, elsôsegély-nyújtási doboz, lámpák és a többiek - helyén a bajusz is, nem válik le, vagy a kellékes végzi jól a dolgát, ami teljességgel lehetetlen, vigyorog, sarcolni fog, sarcolni fog, micsoda ráérzés, a rendôr gratulál, lobogtatja a céduláját, ô is készült, jó kis lista, a piacon kolbászt, uborkát, friss káposztát, káposzta nélkül nem megy, cékla, paradicsom, a löttyedt olcsóbb, jó köménymagos fekete kenyér, mellé a vodka, no nem zárjegyes, de akkor is, ezért lehet szemet hunyni, ez jár.
- De egy hármast csak adsz,
szólal meg a fia hangján a rendôr, lehet, hogy mégis álruhában, veregeti a vállát elismerôen, a diákjait se érti mindig, mégis beírja a jelest, hosszasan kotorászik a pénztárcájában, ez nem ez, teszi vissza a nagyobb címletűt, a rendôr diszkréten elnéz, hátha mégis az, leállítja a következô autóst, na mi lesz azzal a céklával, vörösödik, odanyomta a papírpénzt.
- További jó utat,
osztja ki az utolsó pár száz métert, nem kerüli a jobb szélsô gödröt, bele azt a gömbtámaszt, dolgozzon a lökhárító, az a dolga, ô ilyen haszontalanságokkal nem, egészen addig nem, amíg újra nem kezdi a napot valaki, aki tisztában van azzal, mi az a tudományos munka, aki lepityegi két ujjal az elektromos írógépen az ô bibliográfiáját, és ahogy közeledik a születésnapi évfordulója, írja még akkor is vak lelkesedéssel, ha nincsen áram, zümmög a gép helyett, duruzsol, hallani, amint lecsúsznak hosszú körmei, koppannak, telnek az oldalak, van arról fogalma valakinek, milyen komoly szellemi kapacitás szükséges ahhoz, hogy a papírra odaképzeljen ekkora terjedelmű szöveget, mert a penzumnak meg kell lennie - és a végén az ölébe ül, az a, az a...
- Szép a nyakkendôje, fônök,
siklik elôtte Laura, nyomában a tejet, a tejfölt, a túrót kóstolgatják, a falujából hozta, ó, csak egy csipetnyit belôle, finom, nyalogatnák, de jön a vén duplavezetéknevű-kötôjeles és folyton akadékoskodik, ez már elviselhetetlen, kinô a földbôl a napóleonkucsma, tessék nekem szót fogadni, a fônök én vagyok, toppant, juszt sem hallja ez a megátalkodott, a fenébe az ilyen mogorva tudósokkal, honnan a csodából pottyantak ide, és ha már idepottyant, mit különcködik, miért nem végez tudományos munkát becsülettel, engedelmesen, mint a többiek, a hatalmas ablakok a kertre nyílnak, árad a békés csönd, megnyugodna, nézné a zöldet, a feketerigót, gondolkozna, gondolkozna, és egyszerre eszébe jutna az, amivel elfoglalhatná magát, ehelyett, lehetetlen pasas, ahogy beteszi ide reggelente a lábát, máris mindennel baja van.
- Mit keres itt ez a nô,
lepôdik meg, mintha lokálba lépne be, dekoltázs, pohár, jég, hol a tűz, az a felkelés, hol a forradalom, nem érzi a tizennyolcadik századot, elnyomja a tej édese, terjeng a csecsemôszag, a túró, a tejföl, hátrasimítja hat szál haját, hagyják békén, értsék meg végre, ô már kicsi korától, még hogy tejérzékeny, egyszerűen megint gyanúsan akar valamit a vén kötôjeles, Laura lila körmei szikráznak, mixeli lila körmeit és a cédulákat, még ilyet, ott az a hatalmas szekrény, bele lehet költözni, az sem elég.
- Könyvtárba megyek, levéltárba,
motyog a tudós, mi az, hogy nem lehet sehová, márpedig nem mehet, hiába van két vezetékneve, hiába a kötôjel, a fônöknek igaza van, mintha besózták volna a tudós urat, nem tud nyugton maradni, hát miért fizetik, ha nem azért, hogy itt tartsa délután négyig a fenekét, ott az a jó kis na, hogy is mondják, berendezve, megkomponálva, kinevezve, belemenne, hát nem ott a helye, ez egy könyvtárszoba, a könyvtárszoba világos és tágas, a könyvtárszobában van egy tanácskozóasztal, körötte székek, a falakat polcok borítják, rajtuk egyetlenegy könyv, a bibliográfia kétezer példánya sorakozik katonás rendben, a port hetente egyszer letörli Manyika, a díszes kötésű jubileumi bibliográfiát az ösztöndíjas diákoknak kötelezô, a fizetôknek ajánlatos megvásárolni, miért, hogyhogy miért, itt nincsenek kérdések, csak a sarokban egy régi típusú számítógép, a merevlemeze teljesen üres, hogy a norton sem indítható, eddig nem derült ki, soha senki nem ült le elé, nincs rá semmi szükség, a lényeget ezen a két mágneslemezen ôrzik, mint egy múzeumban, feliratozva, mint két mumifikált lepkét: Mindennek az eleje, Mindennek a vége, a szóbeszéd szerint létezik egy harmadik lemez is, legyen mit titokban tartani, valahol a fônök szobájában lehet, ha van páncélszekrénye, abban, a professzori kinevezés alatt, jönnek a szelíd diákok, nem valami veszélyesek, nem harapnak, senki nem érdeklôdik, mi az a minden, bevezetik a csoportot és megtekinthetik.
- Ez egy könyvtárszoba,
nézzék meg jól, semmihez ne nyúljanak, mert még tönkreteszik ezt a jól felszerelt könyvtárszobát, lélegezzenek mélyeket, jó itt a levegô, és végezzenek tudományos munkát, azért jöttek ide, a diáklányok vihognak, látszik rajtuk, léha társaság, ezek ugyan dehogy, ezek vágyakozva pillognak, vég nélkül udvaroltatnak maguknak, hajat és szempillát bodorítanak, gyereket szülnek, feleségek lesznek, sóhajtoznak és pihegnek majd, ha kimennek a piacra, azzal a felkészültséggel, ami nekik van, és jobbik esetben krumplit vásárolnak, rosszabbikban kínálják, nehéz szatyraikkal ezek még el találnak menni a könyvtárba, a levéltárba, ahogyan ez a szélhámos tudós.
- Hogy merészelt levéltárba menni,
megtiltotta, megmondta rég, tizennyolcadik század pedig nincs, különben is, miért pont a tizennyolcadik, mindegy, akkor sem volt olyan soha, kihagyták, átugrottak rajta, sok itt a Pósalaki, ugorgyunk, ilyen csökött gondolkozású tudóst még az életben nem látott, ha sokáig akaratoskodik, mehet a visszamaradt feudalista csökevények után egyenesen Rodostóba, ott aztán megnézheti magát, soha nem lesz ilyen jó dolga, mint itt, nem hoznak tejet, túrót és tejfölt, egyszer fôznek kávét, azt is törökösen, tele lesz a szája ronda zaccal, hiába köpköd, megitatják vele a fekete levest, mire észreveszi magát, a Laurákra sarut fuserálnak és leplet tekernek, ember, nem látszik belôlük semmi, fel tudja ezt fogni, még a bokájuk sem, de hisz ez borzalmas, hát nem érzi át a felelôsséget, amit beléfektettek, hát miféle az ilyen, az ilyet idézetekre kell szétszedni, összedarabolni, miszlikbe vágni, felsalátázni, felcédulázni, kartotékon nyilvántartani, dobozokba csoportosítani és berakni a szekrény mélyébe, ahol olyan sok a hely, ott nem talál rá senki soha többé.
- Vegye tudomásul, el van bocsátva,
üvölti, itt aztán nem jönnek be a számításai a tudós úrnak, itt fegyelem van, fegyelem, és munkaidô héttôl négyig, tizenegytôl tizenkettôig ebédidô, közben pedig nem lehet lébuskázni, érthetetlen megsárgult papirosokon piszmogni, dohos levéltárakban ütni el az idôt, itt körömollóval vágják körbe a lapokat, ha nem egyenes a szélük, kiigazítják, de nem ám a hasukra ütve, csakis a megadott méret szerint, itt egyetlenegy etalont fogadnak el, nem harmincat vagy harmincötöt, a rendelet az szent és sérthetetlen, itt akkor vesznek levegôt, ha elrendeli, mert tudják, milyen áldott jó a szíve, senkit sem hagy megfulladni, hanem utasítani fogja az arra érdemeseket, hogy azonnal kezdjenek lélegezni.
- Jól megmondta neki, fônök,
pityegi Laura, hát mehet vissza a tizennyolcadik századba, felveheti a bársonyfelöltôjét, bricsesznadrágját, ha egyáltalán hordtak bricsesznadrágot az idô tájt, mert gyakran példálózik olyasmivel, amit nem tud pontosan, csak érez, ez afféle nôi tulajdonság, beszél a világba, valamit hallott, de nem is figyelt oda rá, mert Laura szeretett úgy tenni, mintha teljességgel megtelne azzal, amit éppen tudomására hoznak, valójában töredéke jutott el hozzá a hallottakból, azt a keveset mégis kötelezôen elôcibálta, mint hivatkozási alapot, a lehetô legrosszabb helyen és idôben, folyton jelentkezett, felállt és mondta egyetlen levegôvétellel a kis eminens, ez az átkozott duplavezetéknevű pedig azonnal kiszúrta, lecsapott rá.
- Miért beszél olyasmirôl, amirôl fogalma sincs, kedves,
neki címezte, neki, aki soha nem lófrál könyvtárakba, levéltárakba, itt tartja a fenekét a hivatali idô végéig, ahogyan most is, a fônök tanúsíthatja, igen, igen, meg kell becsülni az ilyen megbízható munkaerôt, mögé áll, átöleli és hónalj alatt a nyári ruha mélyen szabott kivágásánál ügyesen, mint a nôgyógyász a rákszűrésen, becsúsztatja a kezét elôre és idegesen gyúrni kezdi, ami a kezébe akad.
- Fônök, fônök, nyugodjon meg,
hang nélkül tátog, a jó tanuló óvatosan artikulál, el ne ijessze az ablakba telepedô feketerigókat, hátha kiötlik közösen, mit kezdenek a hátralévô egy órával, mert lassan besötétedik, az áramszünet fátylat borít a múltra, az egész tizennyolcadik századra, ezzel a mostanival meg azt tesznek, ami jólesik, mert ez egy olyan, engedelmes és rugalmas, ezzel lehet.
Ma van a Tisztabúza éjszakája.
Bizonyos szempontból televízión követem az eseményeket, bár dél óta kimaradozik az áram, egy percre, fél percre, néha csak mint a gombostű hegye, annyira. Ettôl vagy nem, de eléggé rossz a kép, kásás, szellemképes, és ami a legkülönösebb, fekete-fehér. Hogy minden adón a nagygyűlést közvetítik, az nem meglepô, legföljebb szokatlan. Különösen a számítógépnek ártanak az ilyen titokzatos kimaradások, de hát a tűz vagy a kalapács még rosszabb, úgyhogy nem panaszkodom.
A történet, melynek egynémely epizódját, csomópontnak tetszô részletét elôbb a saját tapasztalatom, utóbb és egyre inkább hôsöm "tudósításai" alapján az elmúlt év során itt közreadtam, ezzel a jelentkezésemmel minden bizonnyal abbamarad. Aki szakmai vagy magánemberi érintettségbôl soraimat netán figyelemmel kísérte, annak hiányérzetét, sajnos, ezúttal sem áll módomban enyhíteni, különösen nem megszüntetni. Többnyire munkám, e képzeleti munka sajátossága, hogy bizonyos dolgokat szántszándékkal eltorzítottam, más dolgokról nem vagy nem eleget beszéltem. Ebbe késô belebonyolódni, legyen elég, hogy nem mondhattam, és befejezésképpen sem mondhatok el mindent, akkor sem, ha e titkolózásnak immár semmi értelme, ha itt látom magam elôtt a képernyôn helyszíni közvetítésben, egyenes adásban.
Az persze kérdés, hogy lehet-e egyszerre sodródni a tömegben, és nézni mindezt televízión, sôt a zsúfolt tetôkrôl, a nyüzsgô, After shave-szagú égbôl nézni magamat odalent. Lehet-e távkapcsolóval a kézben bámulni, ahogy félve és émelyegve, s mégis a cinkosok izgalmával furakszom az Andrássy út kavargó, kolibriszürke torkolatában? Nem tudom, hogy lehet-e, de tény, hogy itt ülök, és nézem, amint ott furakszom, amott pedig, a színpad mögötti VIP-melegedôben egykedvűen tűröm, hogy Tubica Cézár, felgyűlt feszültségét levezetendô, bokszolgassa a vesémet. A hôsöm veséjét, hogy pontos legyek. Várakoznak a nagy fellépésre, Red Bullt isznak és vércseteát. Burukkoljál, basszáj', mer megöllek, mondja viccesen Tubica. Inkább koncentráljál a beszédedre, fônök, mondja hôsöm. Fajtársak, tolltestvéreim, galambok, darálja Tubica, és tovább üti hôsöm derekát. Tessék, basszáj, összetörted a mobilomat, mondja hôsöm, s tényleg, mintha gond lenne a készülékével, bosszúsan csóválja a fejét, rázogatja, nyomogatja. Ne guanózzál, holnap kapsz egyet platinából, mondja az arany cipôs, fehér öltönyös vezér, és leül, mint a bokszolók, engedelmesen becsukja a szemét, hagyja, hogy a két rövid csôrű sminkes rákenje a fluoreszkáló tollpúdert. Ekkor fekete nejlont dobnak a kamerára, elsötétül a kép.
Kásásan, idegesen forr a decemberi köd a Hôsök tere fölött. Miközben írom ezt, a volt jugoszláv követség elôtt látom meg magamat, csepp alakú tolldzsekiben vagyok, mint mindenki, napszemüvegben, baseballsapkában, s kezemben mintha ugyanez a távkapcsoló volna, ez, amely itt hever az egér mellett a kezem ügyében. Még hadonászok is vele, s csak mikor az operatôrök jóvoltából (tele a tér közvetítôkocsikkal) közelebbrôl megnézhetem, akkor derül ki, hogy egy mobiltelefon. Nyomogatom, idegesen kapkodom a fülemhez. Nem vitás, a hívott készülék sokadszorra sem felel. Meg kell állapítanom, ha hallgatok Tubicára annó, és hagyom, hogy az ugandai asszisztense az agyamba operáljon egy készüléket, akkor most szabadok lennének a kezeim, elég lenne a nyelvemmel nyomogatni a gombokat. Föl se tűnnék, itt szinte mindenki rágógumizik, riporterek és szónokok, rendôrök és turulisták, az óvodások és az alakzatban épp felvonuló fajvédô ifjúgalambok, már amennyire a símaszk és a Nike-csôrvédô alatt látszik. Ha a kép nagytotálra vált, látni, hogy százezer csôr és csôrvédô mozog ütemesen a téren, illetve a tér fölött, s lobognak a zöldleveles, karomkeresztes zászlók.
S mintha a számítógépemben is valami roppant nyelv nyomogatná összevissza a gombokat, délután óta bizonyos mondatok eltűnnek, majd összegyűrve, megtépdesve és hiányosan térnek vissza a képernyôre. Erôsen kell figyelnem, hogy nagyjából azt írjam, amit akarok. Fél szemmel látom csak, ahogy a Műcsarnok elôtt megállít egy sasanorákos rendezô, a karszalagja szerint óriás begyes. Én rohannék, de ô nem tágít, kérdôre von, látom, ahogy sután és eredménytelenül magyarázkodom, ahogy mutogatok a színpad felé, ô pedig a mutogató kezembe nyom egy "OCSÚDJATOK" föliratú táblát, majd feje fölött az AMI KÉSEK, NEM MÚLIK jelmondattal elhúz a jégpálya irányába. Tucatnyi postazenekar játszik a földön és az égben, a fészek alakú, neoncsôbôl, szalmából és biobetonból épített színpadon a finálénál tart a gerlegála. Nagy hangulat van, magával ragadó, mint a félelem.
A televízió két riportere, mindannyiunk jó ismerôsei hajdani május elsejékrôl, elragadtatott, búgó hangon közvetít, az egyik bizalmasan elárulja, hogy az ünnepi szónoklat után, a himnusz, a közkedvelt Mi-mi-mink dallamára ezer darab fehér óvodást eresztenek föl az égbe a rendezôk, kis ketreceik a boldog szülôk gyűrűjében már ott állnak az ismeretlen katona sírjánál. A másik riporter mikrofonja elôtt egy frissen csôrműtött fiatalember elfogódottan magyarázza, hogy a burukkolás, bulikolás, illetve rukuku-kuku kifejezésekkel körülírható hangcsoport egyáltalán nem idegen az emberi toroktól, ezt példákon is igyekszik bemutatni. Tányérsapkás szirti galamb álldogál mellette, szúrós szemmel mosolyog, s olykor kiigazítja a nyálzó fonológust, gomblyukában karomkeresztes jelvény. Mondd még egyszer, testvérem, mondja az egyenruhás, mondjad szépen, hogy "mink leszünk itt minden térerô"! A páciens igyekszik, köhög, belezavarodik, mire a százados hátba vágja plexiszárnyával. Kuc, kuc, mondja, te se leszöl szalonna, és int a kamerának, hogy menjetek, baszkikám innét, mert dolog lesz, s a kamera máris arrébb szökken, távoztában sebesen hajlong, köszöni a lehetôséget, az értékes gondolatokat.
Lassan tele a légtér, tele mindaz a nagy, puha zsák, amit holnaptól még több joggal neveznek a Hôsök terének. A tetôrôl, ahová, fogalmam sincs, hogyan, fölkeveredtem, látom, hogy ég a jégpálya. A Szépművészeti Múzeum elôtt lábboxert, és baseballütôre húzható vitézi gyűrűt osztanak a palomisták. Hosszú a sor, bár aki eltörte a magáét, annak soron kívül kicserélik.
A jelek szerint fogy az idôm, és megint nem sikerül telefonálnom, mert ôrjöngve odaverem a készülékemet egy kéményhez. A légi felvételeken világosan látom, ahogy ezután egy kelletlen mesterlövésszel tárgyalok, rángatom a karját, magamról megfeledkezve mutogatok le a térre, a színpad felé, késôbb térdre vetem magam elôtte, s belekapaszkodom a géppisztolyába. A tátott számból ítélve ordítok. Ekkor szakszerűen leütnek, s a rendfenntartók gerlekoptere még a beszéd kezdete elôtt elvisz a térrôl.
Meg kell adni, rendfenntartókkal tele a tér. Nem tudom, hogy a közvetítés vagy a készülékem hibájából, de újabb zavar támad, elôbb ki-kihagy, majd teljesen elmegy a televízió hangja. Amint magamhoz térek, sajgó tarkómat tapogatva, szédelegve az ablakhoz megyek és kinyitom, hogy legalább halljam, mi történik odalent. Ki van hangosítva a város, nem maradok le semmirôl. Épp visszaülök a számítógéphez, mikor a néma képernyôn sasbojok gyűrűjében feltűnik maga Tubica Cézár, az életpalomista mozgalom fajvezetô elnöke, szorosan mellette termetes, most kifejezetten nagydarabnak tűnô hôsöm, mögöttük pedig egy hajlott hátú, kis termetű nô hosszú szárnyakkal, rózsaszínű tányérsapkában. Kis Henrietta enyhén tántorog az elfogyasztott izgalomtól.
A tömeg egetverô rukkukukkban tör ki, mely hullámzik, felcsap és alábukik, örvénylik és elszorítja a gyomrot, és sosem halna el, ha a vezér le nem intené. Viszont a pillanatnyi csönd, a csôrkitátás csendje alatt valami néma és elszánt lökdösôdésre, majd ismétlôdô villanásokra leszek figyelmes a háttérbôl. Szorgos kezek a másodperc törtrésze alatt átölelik Tubicát, s mintha csak rosszul lenne, egy határozott mozdulattal lerántják a pulpitusról. Még tart ugyanaz a csönd, ugyanaz a dermedt pillanat, amikor hôsöm odaszökken a mikrofonhoz, szárnyát köszönésre lendíti, és fehér öltönye, szikrázó aranyinge kivillan a terepszínű köpenye alól. Fergeteg sem csaphatna rám hangosabban, hallom, ahogy a tömeg fölhördül, üvöltésben és csattogásban tör ki. Petárdák durrannak, leírhatatlan a hangzavar, s mintha a tájfun szemében, hôsöm ott áll gôgösen, magányosan. Egyenesen rám bámul a süket képernyôn keresztül, és csôrvédôjét félretolva - nem, ezúttal nem tévedek - szavakat formáz. Egyszerű, könnyű szavakat.
Erôsen artikulál, kétsége nincs afelôl, hogy el tudom olvasni.
Ekkor lefagy a számítógépem. Épp nyúlnék a billentyűkhöz, mikor mindkét képernyô elsötétül, a lakás elektromos rendszere halk reccsenéssel összecsukja szárnyát, s fulladt, verejtékes tollszagával rám borul az éjszaka. Markolom az egeret a sötétben. A város különbözô pontjain tűzijáték kezdôdik, Mercedesek tülkölnek, mentôk, tűzoltók vijjognak, de ami a legfurcsább, benépesül az ég. Az ablakom keretében, ahol rendes körülmények között háztetôket és némi távoli hegyoldalt látok, most különös, felböffenô fények kavarognak. Házilag barkácsolt légi járművek, gerlekopterek, tarka micsodák bukfenceznek és nyargalásznak, utasaik egyik pezsgôt bontják a másik után, dugók pukkannak és süvítenek el a semmibe, zúdul le a mázsás hab, üres üvegek csattannak a járdákon.
Mire az áramszünet abbamarad, a tévében vége a helyszíni közvetítésnek. Zöld, nehéz esésű drapéria látszik a kiszínesedô képernyôn, s egy üres karosszék. Komolyzene szól, betölti a szobát, a várost, az üres lelkemet. Mindazonáltal alig ismerem meg a Mi-mi-mi nagyzenekari átiratát, és arra gondolok, hogy ha eddig nem tudtam, most már soha nem is fogom a szövegét megtanulni.
Még egy kevés idô és nem látunk többé
hópelyheket aláhullni az égbôl megfeledkezünk
a tél ezüstjérôl a jévgirágokról a hajnali ablakon
eltűnik emléktelenül egy évszak aztán még egy
végül valamennyi semmivé lesz a fák zavartan
várakoznak a jelre hogy virágot bontsanak
vagy eleresszék végre megfakult leveleiket
de nem érkezik semmiféle jel száraz szemüreg
a tó vakon kémleli az eget mígnem telehordja
a szél a medret szeméttel skorpiók támadnak
egymásra madár csap le madárra ôzek állnak
lesben az élettelen fák között hogy ôzekre
rontsanak bárányt szaggat szét a bárány megfojtja
a lepkét a báb Még egy kevés idô és fölolvadnak
a roppant jegek a forró vizű tengerek egyre
magasabbra törnek és víz alá kerül ismét a kietlen
és puszta föld a vízbôl fenevad jön fel
párduchoz hasonló és lábai mint a medvéé
szája mint az oroszlán szája és akik egymást
letaposva fölmenekültek a hegyre leborulnak
elôtte ide-oda gurul a nap az ég izzó teknôjében
mint egy vasgolyó Te azt ígérted visszajössz
és magadhoz veszel minket azt ígérted
nem hagysz bennünket árván hópehely
és jégvirák fák és füvek ôzek és bárány skorpió és
madár nélkül Te azt ígérted adventre advent
jön angyal követ angyalt mígnem a várakozásnak
vége szakad megzörgeted az ajtót és asztalhoz ülsz
velünk Te azt ígérted fölismerünk téged mire
a teremtés földúlt játszótere egyetlen csupasz
kôistálló lesz vödrök hevernek egymásra hányva
a jászolban végsô találkozásunk karácsonyára
várunk rettegve tekintünk tudatlan kicsinyeinkre
szüless meg Egyetlen Gyermek készen állunk
szüless meg Egyetlen Gyermek készen állunk
szüless meg Egyetlen Gyermek készen állunk
Kaput rajzoltak egy garázs falára.
Háttal kellett kihajítani a labdát:
iskolából jövet egy pinceműhely elôtt
mindig megálltak, az ablakon belesve
kiragasztott újságképeken meztelen
nôket lehetett látni. Az egyik kezében
labda volt. Fejét kicsit félrehajtva
mintha épp nekik nyújtotta volna,
és ôk szaladtak vele, ki a pályára,
ledobták pólójukat - bôrükre,
hajukba ragadt a por. Azután fáradtan
a kerítés mellett egy akácfa alá
feküdtek. Letépdesték virágait,
és kiszívták belôlük az édes nedvet.
- keringô helyett -
Kristóf, ma Ön a végzetem,
egy pillantása már elég.
Lehetne kissé jobb velem,
mert szív a szívre így talál...
Kristóf, ma Ön a végzetem.
A felhívás csak erre szólt?
Parkett a Ráckert, Nagykörút.
Hogyan lesz ebbôl hosszú csók?!
Keringônk nincs, tangó velem -
a felhívás csak erre szólt.
Kristóf, miféle végzet ez?
A szívem ég, s Ön mit se lép.
Kevéske fű, mint lételem:
elomlok, pörgök, szédülök -
Kristóf, miféle végzet ez?
Kézcsók, magázás - úgy unom.
Törjön rám és tiporjon el,
pendüljön az én húromon...
Fékezhetetlen, vad legyen!
Kézcsók, magázás - úgy unom.
Kristóf, a végzetem ma Ön.
Újabb táncokra invitál,
játszik velem, agyongyötör.
Karjába hullni könnyedén...
Kristóf, a végzetem ma Ön.
Más színeket kever hozzád a láz.
Megnéz, kipróbál, elvon, visszavesz:
palettáján sehogy se változol.
Nincs hely, hová ne férkôzhetne be.
Arcodra festi át vonásait -
titkos firkák fehér papírlapon.
A láz rajzából végül görbe lesz.
Új ív a test mélyén és felszínén,
megbújva bôr alatt, sebekben is.
A láz miatt felébredsz s újra fel.
A véráramban hirtelen szünet,
a szívben sok szimultán dobbanás.
A tokjából kiszakadt a redôny,
elsötétítette a közös szobát,
és elválasztotta tôlünk a várost.
Kimentem az erkélyre cigizni.
Ott világos volt. Te a konyhában fôztél,
átitatta a lakást a készülô ebéd szaga,
az örökké szóló rádió. Hiába ültem le,
az üres lap üres maradt, és tányérok
kerültek az asztalon a helyére.
Felöltöztem az ebédhez, kést és villát
ragadtam. Finomat fôztél. Finomat
fôztél, de másról is beszélhetnél végre,
csak a redônyt ne, hisz engem is
zavar, hogy nyáron lámpánál eszünk.
Ne babráld már a redônyt, nem látod,
hogy leszakadt! Megcsókolom a nyakad.
Délután ledôlsz, míg én az asztalnál
dolgozom. Nem tudok a papírból
szavakat préselni, utálom a verseket.
Mellédbújok, a bôröd ebédszagú.
Nélkülem ment el szórakozni.
Teste túl szép így nélkülem.
Rágyújt egy cigarettára, és unottan
mosolyog. Túl hangos a zene.
Szunyogok és tekintetek csípik.
A bôre finom. Megvakarja vállát.
Hullámoznak vele a falak,
túl hangos a zene, ritmusára
a fejében halak úsznak el: lazacok
ugranak a vízesésnek, és visszaesnek,
nekiugranak megint, és visszaesnek.
Utánuk úszik a Margit-híd alatt,
és ölében ringatja álomra ôket,
saját fején koronát lát. Tátognak,
tátognak, míg álomba ringatja magát,
mint hullámok a vágyott tengerészt.