Garaczi húga, legyen ez az irodalmi stempli, melyet - szigorúan ellenôrzötten - Kathrin Röggla, berlini illetôségű, salzburgi születésű (1971) szerzôre ütünk. Bár kinézésre inkább Kemény Istvánra (maradva a bevált, agresszív állítmánynál) üt. Egy colos, berlini lány, vad humorérzékkel, műveltséggel, iróniával, nagy "nyelvi viszonnyal". Olyan, mint egy lendületes napraforgó, ferdén ível fölfelé, elegánsan, groteszkül és vidáman. Vagy egy kardvirág. Vagy fôleg akármi.
Röggla olyan, mintha JAK-tag volna, örökös tatai JAK-táboros, látjuk, ahogy ellobban a sötétben, s eltűnik, lekopik, lelép, elenyészik, nyoma vész, elillan a Hazai-Peer-Térey bermudaháromszögben. Egy másik könyv segítségét kérve: Fölszívódik, mint a vakbélműtét. Eltűnik, mint Kossuth a ködben. Világgá megy, mint a tót asszony pulykája. Illa berek, nádak, erek... Elnyeli a föld. Elszalad, mint a gyórói gombóc Cirákra, nem, ez túlzás. Szem elôl vész. Elszáll, akár a harmat. Hült helye van. Híre-hamva sincs. Köd elôtte, köd utána. Elmúlik, mint a nicki ember szűre. Elmarad, mint a Noé hollója. Lába kél. Bottal üthetem a nyomát.
Mondjuk így lehetne körbeírni csak a könyve címét. Vagyis értjük is, meg nem is. Egyfelôl mintegy fölismerésszerűen vagy örömteli meglepetéssel vehetjük észre, hogy Röggla mennyire idetartozik. Ez a srég, cool, szemtelen humor, melyben egy nemzedék szarkasztikus képe rajzolódik föl (Röggla realista is, ha nem is rögtön egy Móricz Zsigmond), ismerôs a kilencvenes évek magyar irodalmából, gonoszkodó derű, duma és költészet. Nem egy "nagy személyiség" szemléli a világot, hanem egy nem-tudom-ki-vagyok-nem-tudom-mit-akarok, és ez a természetes (adódó és nem akart) bizonytalanság és az erôs tehetség ad egy határozott pillantást. Röggla, akár a lukácsi tükör: jobban látjuk benne a mi irodalmunkat is.
Ám másfelôl idegen is ez a szöveg, szokatlanok az asszociációi, a szó- és mondatképzése, más a tárgyi világa, mások a közhelyei, mások a könyvei. A fordítónak, Rácz Erzsébetnek nem volt könnyű dolga: ebben az idegenségben kellett egy magyar szövegteret létrehoznia, például nem támaszkodhatott a nálunk nem létezô Arno Schmidtre, akitôl pedig Röggla akarva-akaratlan sokat tanult (nyelvkezelés, szövegformálás, történetmondás). Ismerôs reflexek, egy ha nem is ismeretlen, de a miénkétôl eltérô hagyományban: ebben áll a fordítás s egyáltalán a könyv nehézsége és izgalma.
Röggla, Rácz: zsák meg a foltja. (Még hozzájuk tartozik zsákként vagy foltként a most Bachmann-díjat kapott, berlini magyar új német írónô, Terézia Mora is. Kötete elôkészületben. - Hirtelen három nô!)
Mondják, történelmi utáni idôk krónikása ez a nemzedék, tv-generáció, a jóléti állam jóléti gyermekeinek jóléti problémái. Röggla azonban elsôsorban költô, a beszélt nyelv, a nemzedéki nyelv leleményes átkomponálója. A hülyeség elleni harc poétája. Klasszikus szerep.
Nincsen semmi, lehet, de rosszkedv sincs. Nincsen morgás, duzzogás, zsémbelés, ógás-mógás. De föladva sincs semmi, semmi, ami van.
"A' Kelet népe". Egy könyv a magyarokról, 1841-bôl, s arról, hogy vannak-e esélyeik, hogy fölzárkózzanak a Nyugathoz, amit a magyarok a mai napig Európa egészével hajlamosak azonosítani. A részt tekintik egésznek; ami az egésznek ("Európának") a megosztottságát azonban inkább tartósítja, semmint fölszámolja. E könyv máig nem vesztett aktualitásából. De nemcsak a benne leírtak miatt. Azok miatt az ellentmondások miatt sem, amelyek megszületésében közrejátszottak. Egy gróf írta, Széchenyi István, akinek legfôbb gondja nem saját osztálya elôjogainak megôrzése volt, hanem az ország egészének polgárosodása. Az ügy iránti szenvedélyes elkötelezettsége miatt méltán nevezik mind a mai napig a "legnagyobb magyarnak". Anyanyelve azonban nem magyar, hanem német volt, s legszemélyesebb gondolatait németül vetette papírra - így terjedelmes naplóját is, amely úgy lett a magyar irodalom egyik legsúlyosabb alkotása, hogy elôbb magyarra kellett fordítani. Széchenyi akcentussal beszélte a magyart. Mégis minden idegszálával a magyarokhoz kötôdött, s legfôbb céljának azt tartotta, hogy Keletrôl hidat verjen Nyugatra. Amelyen azonban két irányba lehet közlekedni. Hogy egy alapvetôen feudalisztikus államban meghonosítsa a polgári eszméket, s a Nyugat politikai, jogi, technikai és gazdasági eredményeit Keleten is érvényesítse. S közben a Keletet is szalonképessé tegye Nyugaton - anélkül, hogy ennek érdekében föl kellene áldozni saját színezetét.
Egy gróf, aki a polgári eszmék élharcosa; egy német anyanyelvű író, aki magyarként gondolkodik; egy világfi, aki elsôsorban Nyugat-Európa nagyvárosaiban mozog otthonosan, mégis a Keletet vallja otthonának. Széchenyi a magyarok számára máig emblematikus figura. Olyan törések és ellentmondások jellemzik, amelyek mind a mai napig érzékelhetôek. Sôt: meghatározóak. Hiszen igazán szenvedélyes (nem, inkább késhegyig menô) vita ma is akkor bontakozik ki Magyarországon, ha azt kell eldönteni, hogy Kelethez vagy Nyugathoz tartozunk-e. Hogy polgárok vagyunk-e, akik - egyes szám elsô személyben - szuverén módon tudnak gondolkodni és cselekedni, vagy Európában idegenül mozgó különös lények, akik csak akkor érzik jól magukat, ha többes szám elsô személyben gondolkozhatnak. Ilyenkor, még ha polgároknak hisszük is magunkat, a törzsi szellem bűvöletében leledzünk. S bár a német már régóta nem hivatalos nyelv, változatlanul jellegzetesen magyar dilemma, hogy a magyar nyelv alkalmas-e az olyan (elsôsorban: nyugati) eszmék kifejezésére, vagy pláne továbbgondolására, amelyek nem a "magyar észjárásból" (Karácsony Sándor) sarjadnak ki, vagy ellenkezôleg: magyarul gondolkodni eleve bezárkózást jelent? Alig akad olyan magyar gondolkodó, aki megtalálta volna azt az egyensúlyt, amirôl Széchenyi álmodott, s termékenyen gondolta volna tovább azt, amit ô idegenbôl hozott haza. Széchenyi a sajátosan magyar szellemi hagyományt úgy igyekezett továbbfejleszteni, hogy abból az idegenek (a nyugatiak) is profitálhassanak. Ami azonban a magyarok részérôl is áldozatot követelt. Említett könyvében ezt írta: "Választanunk kell, de nem úgy, hogy nagy érdekeink' egyikét is feláldozzuk, s' vagy a' magyarságon engedünk ütni csorbát, vagy szolgaságba süllyedjünk; az Egekért ne! Mert nemzetiség nélkül..., melly a' legalantabb állónak utolsó csepp vérét is egy nagy nemzeti érdekre hevíti, olvasztja egybe, úgy teng a szerencsétlen nép, habár illúzióiban szabad is, mint mi magyarok tengünk hosszú századok óta, egy magában irigykedô, agyarkodó, már már pusztulásra fajult méhraj...; szabadság, alkotmányos lét nélkül viszont úgy nyomorog nemzet..., vajmi nemes sebektül vérzô oroszlán."
Az egyensúly hiányának egyik jellegzetes, a német nyelvterületen legismertebb képviselôje Lukács György, a világszerte legtöbbet fordított magyar gondolkodó, aki legtöbb művét németül írta. Fiatalkorában kifejezetten szépen fogalmazott (A lélek és a formák című esszékötetébôl, amely 1911-ben jelent meg, egy évvel késôbb Thomas Mann szószerint emelt át mondatokat a Halál Velencében-be!). Adorno szerint Lukács stílusa akkor romlott meg, amikor paktumot kötött a marxizmussal (Kicsikart megbékélés, 1958): "A stílusban megnyilvánuló közöny... mindig is a tartalom dogmatikus megmerevedésének a tünete", írta a marxista Lukácsról. Ám ha Adorno tudott volna magyarul, láthatta volna, hogy amíg a fiatal Lukács németül szépen írt, addig magyarul mindig is fülsértô mondatok kerültek ki a tolla alól - már fiatalkorában is, mielôtt csatlakozott volna a marxizmushoz. Magyar volt az anyanyelve. Észjárása viszont a szimbolikus anyagyilkosság mentén működött.
Másik végletként egy külföldön jószerivel ismeretlen író kínálkozik: Németh László. Gondolkodóként és esszéistaként kevesen írtak nála szebben magyarul. A nyelvvel zsonglôrként bánt, s tollával olyan lehetôségeket bontott ki a magyar nyelvbôl, hogy ha túltekint saját árnyékán, akár egy magyar Heidegger is válhatott volna belôle. És mégis, Németh, akinél a magyar irodalom történetében kevesebb művelt koponya létezett, s a magyar közönséget már megjelenése pillanatában éppúgy tájékoztatta Ortega legújabb műveirôl, mint Joyce regényeirôl vagy Pirandello drámáiról, a nemzeti hagyományba való bezárkózás közismert példája lett. Lukács, amikor filozofált, érzéketlenné vált a sajátosan magyar szellemi hagyomány iránt. Németh, noha tucatnyi nyelven beszélt, Lukácsnál otthonosabban mozgott a kortárs nyugati kultúrában, ráadásul a művészet iránt összehasonlíthatatlanul érzékenyebb volt, éppúgy elvétette az egyensúlyt, mint Lukács (akivel egyébként gyűlölték egymást). Annak a törzsi gondolkodásnak lett magas színvonalú képviselôje, amely a magyar szellemi életben a mai napig érezteti hatását (mérhetetlenül alacsonyabb színvonalon). Lukács nem figyelt arra, hogy általános filozófiai kategóriái és gondolatai elültethetôek-e a magyar szellemi hagyomány talajába. Némethet viszont nem érdekelte, hogy az általa nevelt magyar hagyomány gyümölcse fogyasztható-e Európa nyugati felében. Németh mindenek elôtt szenvedélyes volt - hiányzott belôle a Széchenyi által oly gyakran hangsúlyozott "hideg vér" -; olyannyira az, hogy a szenvedély, nála nôies hisztériává deformálódott. A törzsi gondolkodás eleve ott lappang ennek lehetôsége. Németh észjárása a szimbolikus apagyilkosság logikája mentén működött.
Széchenyi megôrült, s 1860-ban rejtélyes körülmények között öngyilkos lett. Szimbolikusan akár az egyensúly hiánya áldozatának tekinthetô. Nem kötelezte el magát kizárólagosan sem a Nyugatnak, sem a Keletnek. Pontosabban: egyiket sem akarta a másik javára érvényre juttatni - ami végsô soron azt jelenti, hogy olyasmit próbált létrehozni, ami magyar gondolatként európai érvényre tehet szert. S ez olyan kihívás, amely a magyar szellemi élet számára ma is idôszerű. Ha egyfelôl nem akar szolgaian (megbűvölve) igazodni a Nyugatról importált gondolatokhoz és elméletekhez, másfelôl viszont nem akar bezárkózni saját törzsi hagyományába (örökös, sokszor ráadásul jogos sértôdöttségét nagyzási mániává átstilizálva), akkor olyan szemléletmódot kénytelen kialakítani, amely lehetôséget nyújt rá, hogy a saját magyar hagyományával úgy azonosuljon, hogy közben a távolságot is megôrizze vele szemben. Nem lehet csak távolságot tartani, mert az légszomjat okoz; de csak azonosulni sem lehet (a törzsi hagyománnyal): nincs ennél vonzóbb (mert kényelmesebb) - és mégis, az egzisztenciálisan döntô pillanatokban semmilyen törzs nem veszi le az ember válláról élete súlyának a terhét. Azok hagynak magamra, akikkel azonosulnék.
Az azonosulásnak és távolságtartásnak ez az egyidejűsége a feltétele annak, hogy a szellem elevenen működjön. Magyarországon pedig éppen ennek az egyidejűségnek a hiánya a legfeltűnôbb. Nem véletlen, hogy a filozófiával szemben nálunk mindig is erôs ellenérzés uralkodott: még a legliberálisabb elmék is haszontalanságnak tartották, mint ami nem egyeztethetô a "magyar észjárással". A múlt század egyik ritka kivétele volt a filozófus Erdélyi János (1814-1868), aki Hegel szakavatott ismerôjeként jelentôs lépéseket tett abba az irányba, hogy a magyar nyelvben rejlô filozófiai lehetôségeket kiaknázza (írt errôl egy értekezést is, A magyar, mint bölcsészeti, nyelv ügyében címmel) - s árulkodó, hogy filozófusként a népdalok gyűjtésére is mozgalmat indított. (Vajon hogyan alakult volna Lukács gondolkodói pályája, ha, mondjuk Bartók mellé szegôdve, a közép-európai paraszti kultúrában rejlô hatalmas bölcseleti potenciált is beemelte volna gondolkodásába?) Erdélyi az egyetemes filozofikus látásmódot és a sajátosan magyar kultúrát nem tartotta összeegyeztethetetlennek. Az utóbbival úgy azonosult, hogy közben az egészséges távolságot is megtartotta. Ez a szellem a magyar kultúra történetében mindig is defenzívában tudott megnyilvánulni. Akik ezzel próbálkoztak, óhatatlanul elszigetelôdtek - amit a század magyar kultúrájának egyik kivételes, s nem véletlenül rövidéletű vállalkozásának, egy három kötetet megért antológiának a címe is jelez: SZIGET (1935-1939). Szerzôi között szerepel a magyar kultúra és költészet egyik korabeli szakértôje, Kerényi Károly is, aki késôbb azzal ért el világhírt, hogy az ôsiben kereste azt, ami a modern kor számára is mérceként szolgálhat. Az egyetemest és a részlegest igyekezett ötvözni. Szinte felesleges említeni, hogy amikor Európa szerte ismert lett, már nem Magyarországon élt, hanem Svájcban, közel a Neue Zürcher Zeitung mai szerkesztôségéhez.
A "SZIGET" elszigetelt maradt és nem is teremtett hagyományt. A magyar társadalom két háború közötti fél-feudalisztikus berendezkedése éppúgy megakadályozta a szellem egészséges fejlôdését, mint a háborút követô idegen megszállás. A huszadik század magyar szellem története akár a hiányok és mulasztások történeteként is jellemezhetô: az egymást követô ellentétes politikai kurzusok megegyeztek abban, hogy megakadályozzák azt, hogy Magyarország a híd szerepét tölthesse be Kelet és Nyugat között.
A magyar bölcselet, ha követi Erdélyi János vagy a Sziget hagyományát, úgy segíthetett volna a magyar kultúrának talpra állni és megerôsödni, ahogyan a pszichoanalízis segít a betegnek, hogy elhanyagolt életlehetôségeit helyrehozza. De árulkodó, hogy még az eredetileg világszínvonalú magyar pszichoanalízis fejlôdése is a Horthy-korszakban tört meg, hogy azután a végsô csapást a kommunisták mérjék rá. Mint ahogyan az sem véletlen, hogy Bartók Béla, aki az ôsi magyar kultúrát a legkorszerűbb formanyelvvel ötvözte, kénytelen volt elhagyni az országot, hogy az Egyesült Államokban haljon meg.
Pedig - ha csak a II. világháború utáni idôszakra gondolunk vissza - a magyar szellemi kultúra számos olyan eredményt fel tudott mutatni, amely éppen a Széchenyi által megálmodott egyensúlyt szolgálta. Magyarországon a marxizmus hegemóniája sokakat eleve elidegenített a filozófiától - olyannyira, hogy mára még Lukács György is tökéletesen halott, senki által nem olvasott vagy idézett filozófus lett (noha a hatvanas években az "emberarcú" marxizmus képviselôjeként átmenetileg sokakat a rendszer ellen tudott mozgósítani). De voltak, akik a magyar kultúrkörben érintetlenek maradtak a marxizmus szellemétôl.
A II. világháborút követôen ilyen volt a teljes publikációs tilalommal sújtott Hamvas Béla, aki csak halála után, a 70-es és 80-as években lett igazán népszerű gondolkodó (művei immár németül is hozzáférhetôek), vagy a filozófus Tábor Béla és Szabó Lajos, akiknek műveit 1989 után kezdték kiadni. Mindhármójukat a szabadság filozófusainak nevezném: a szabadság politikai, szellemi és egzisztenciális vetületeit nem választották szét, s ezzel olyan példát teremtettek, amely nemcsak a magyar, hanem a nyugati filozófusok és gondolkodók számára is mérceként szolgálhat. Jelentôs elméleti impulzusokat adtak a magyar kultúrának azok az írók és művészek, akik "nem hivatásos" gondolkodókként termékenyebb módon művelték a filozófiát, esztétikát, kritikát, művészetelméletet, mint azok, akik ezt hivatásszerűen űzték. A képzôművész Erdély Miklós teoretikus írásai, amelyek egyelôre csak magyarul hozzáférhetô, és amelyekben elválaszthatatlanul egybefonódik a tradicionalizmus és az avantgárd, a huszadik századi művészetelméletek nemzetközi élvonalába tartoznak. Az író Szentkuthy Miklós, akinek művei külföldön elsôsorban Franciaországban ismertek, éppolyan szabadon és elôítéletmentesen értekezik a teológiáról vagy a szerelemrôl, mint a művészetrôl vagy a lételméletrôl. Az elsôsorban angolra fordított Nemes Nagy Ágnesnek a költészetrôl írott tanulmányai a magyar irodalmi köztudat elôtt korábban alig ismert horizontokat nyitottak meg; Pilinszky János az esszéiben egy lézersugár élességével, minden kerülôrôl lemondva eleve a művészet egzisztenciális gyökereit tárja fel - hasonló szenvedéllyel és kompromisszumnélküliséggel, mint (Közép-Európából) Milosz vagy Gombrowicz. Az esszéistaként is jelentôs Mészöly Miklós, Nádas Péter és Kertész Imre a magyar kultúra hagyományát termékenyen ötvözik az európai látásmóddal, elkerülve a törzsi bezárkózás egyébként vonzó veszélyét. Tandori Dezsônek a svájci Amman kiadónál németül is megjelent evidenciatörténetei pedig behatárolhatatlan, semmilyen karámba nem rekeszthetô szabad műfajukkal az egész európai irodalomra inspirálóan hatnak.
Jelentôs szellemi műhelyek működtek Romániában, Erdélyben is, amelyek szuverén módon vitték tovább az Erdélyben mindig is jelentékeny, dogmatizmustól mentes filozófiai gondolkodást: említeni kell Bretter Györgyöt, Molnár Gusztávot, vagy a Magyarországra áttelepült Tamás Gáspár Miklóst, aki a magyar nyelven egyébként gyér politikai filozófiának nemzetközi színvonalú képviselôje. Az ismert politikai okok miatt a hatvanas és hetvenes években szabadabban lehetett filozófiát művelni Jugoszláviában is, a Vajdaságban, ahol a cenzúramentes gondolkodás fontos képviselôi között említendôk az esszéistaként is jelentôs Végel László és Tolnai Ottó, az irodalomelméletíró Thomka Beáta vagy a művészettörténész Sebôk Zoltán. S árulkodó az is, hogy a szabad gondolkodás több jelentôs képviselôje az emigrációban működött és működik ma is: Sándor András (Washington), Határ Gyôzô (London), Sípos Gyula (Párizs) vagy Kibédi Varga Áron (Amszterdam) olyan jelentôs, a befogadó országokban is elismert kritikusi-filozófiai-esztétikai tevékenységet fejtett ki, amely Magyarországon a politikai és szűkös szellemi viszonyok között elképzelhetetlen lett volna. A párizsi Magyar Műhely csoportja pedig magyarnyelvű kiadványaival évtizedeken át életben tartotta az avantgárd szellemét, amelyre Magyarországon még a legprogresszívebb gondolkodók is a mai napig gyanakvással tekintenek.
Ezek az írók és gondolkodók a hivatásos filozófusoknál is többet tettek azért, hogy Magyarország szellemi élete sokpólusú legyen - s ezzel kimondatlanul is a Széchenyi által megálmodott polgárosodást igyekeztek meghonosítani. Azért is fontos említeni ôket, mert a huszadik századi Magyarország elôbb fél-feudalisztikus, késôbb kommunista berendezkedése minden magyar állampolgárhoz hasonlóan a szellem művelôit is a kizárólagos gondolkodásra igyekezett rábírni: vagy-vagy. Ennek antidemokratikus mechanizmusát a hetvenes években jól írta le Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomig című, sok nyelvre lefordított művében, amely a Nyugat számára is tanulságos módon leplezett le számos baloldali illúziót. Konrádnak az úgynevezett antipolitikáról írott esszéi arra is alkalmasnak bizonyultak, hogy egy jellegzetesen magyar gyökerekbôl kinövô gondolat a Nyugat számára is megfontolandó legyen: Konrád a nyolcvanas években olyan alternatívát javasolt, amely (igaz, csak átmenetileg) nemcsak a közép-, hanem a nyugat-európai gondolkodóknak is lehetôséget kínált saját szellemi határaik felülvizsgálatára.
Az 1989-es rendszerváltást követôen Magyarországon elvileg megnyílt a lehetôség Széchenyi eszméinek beváltására, Erdélyi János vagy a Szellem hagyományának a folytatására, a határokon kívüli magyar gondolkodás integrálására. Az, hogy ez a szellem területén máig nem történt meg, több okra vezethetô vissza. Egyrészt két évszázadnyi hiány és mulasztás olyan tehetetlenségi nyomatékkal rendelkezik, hogy a legtöbben változatlanul a régóta ismert zsákutcákba sétálnak bele: ma is az a legkényelmesebb, ha a világ sokszínűségét fekete-fehérre redukálják. Is-is helyett továbbra is vagy-vagy. Másrészt oly sok pótolnivaló van - hermeneutikától dekonstrukcióig, szemantikától képelméletig, politikai filozófiától tudományelméletig, stb. -, hogy homogén iskoláknak és irányzatoknak csak elvétve látni a nyomát. Az eklektika ezen a téren legalább olyan szembetűnô, mint Budapest századvégi városépítészetében a külföldi turista számára. Harmadrészt a könyvkiadásra irreálisan nagy elvárás nehezedik, miközben a kiadók többsége piaci okokra hivatkozva ennek nem tesz eleget. Változatlanul hiányoznak az összkiadások (Freud, Jung, Nietzsche, Kierkegaard, Heidegger, Jaspers, Ortega, Bataillenak, Sartre, Wittgenstein stb.). Negyedrészt Lukács halálát követôen a magyar szellemi életben - ellentétben a cseh, lengyel, román vagy jugoszláv filozófiával - nem lépett színre olyan nemzetközileg jelentékeny gondolkodó, aki a világ színe elôtt hagyománnyá tudta volna erôsíteni és sűríteni azt a keveset, amit a magyar szellemi élet az elmúlt két évszázadban sporadikusan föl tudott mutatni. S végezetül: Magyarországon a kommunizmus bukásával nem egyszerűen a szabadság birodalma jött el, hanem a nyugati, pontosabban vadnyugati piacgazdaság gyôzött, amely a maga kíméletlenségével éppen arra van a legkevésbé tekintettel, amit pedig a szabadság világában a leginkább kellene ápolni: a sajátos hagyományokra, amelyek a magyar történelem korábbi korszakaiban amúgy is mindig veszélyeztetve voltak. Új formában ugyan, de változatlanul az folyik, ami két évszázada: egyfelôl a hagyományok tökéletes semmibevételének lehetünk szemtanúi, másfelôl pedig annak, hogy sokan anakronisztikus, populisztikus módon változatlanul saját törzsi hagyományukhoz ragaszkodnak. Az egyik éppolyan távol áll Széchenyi eszméitôl, mint a másik. Így hát ezeknek az eszméknek a valóra váltásához a magyar szellemnek (művészetnek, filozófiának, politikai gondolkodásnak) változatlanul a maga korábbi partizánharcát kell folytatnia.
Megint a kisgazdák jártak jól. Egy, a kancellárián kialkudott háttérmegállapodás keretében a Földfejlesztési és Vidékművelôdési Minisztérium az Orbán-Járai duó által engedélyezett 260 milliárdon túl kap egy 65 milliárdos állami garanciavállalást is, ami Torgyán doktor Berlinbôl történt távszámítása szerint (TV2) "százmilliárd forinttal több" a beígértnél, istenem, sem a jogi karon, sem a Tutsek-féle vérbíróságon nem tanítottak matekot, nem ettôl nagyszerű ez az ember, hanem a nyilvánvaló valótlanságok nagyhangú kommunikálásától. Lapzártakor ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy ez a pluszösszeg egyáltalán nem jelenik meg a költségvetés FVM-fejezeteiben, a 10 milliárdosra tervezett agrárhitelkeret megturbózásáról van szó leginkább, ámde a kisgazdák kommunikációs sikerként könyvelhetik el a 413 milliárdhoz már közelebb álló összeget, ráadásul a pápához hasonlóan a harmadik világban turnézó fônök közvetlen jelenléte nélkül.
Két üzenete is van a 325 milliárdnak: egyrészt abban erôsíti meg a társadalom jelentôs részét, hogy ha egy vezetô politikus kellô gátlástalansággal és erôszakossággal, hónapokon át nyomatja monomániáját, akkor azzal részben igenis sikerrel érvényesülhet (mellesleg: az FVM alklientúrájának, a jobbos kisgazdák és ex-tsz-elnökök szövetségbe forrt szabad érdekvédôinek is azt üzeni, hogy aki erôszakos, az kap dellát, csak éppen nem Torgyán tárcájától, hanem az erre hivatott bankoktól); másrészt akinek van szeme, láthatja, hogy a 413 milliárd nevű probléma ily módon történô (le)kezelése nyomán Torgyán doktorból ebben az életben nem lesz a Magyar Köztársaság elnöke. Látszólag persze ô diktálta a tempót, próbálta nem alku tárgyává tenni az összeget, majd teljes gyôzelemként könyvelte el a kétségtelen részsikert - teljesen nyilvánvaló, hogy az államfôséget is "mindent vagy semmit" alapon vetette fel Orbánnak. A különbség az, hogy az agrárpénzeknél van olyan, hogy az ember kicsivel többet ad, de államfô nem lehet valaki egy kicsit. Vagy az, vagy nem az.
Torgyánnak megszűnt a zsarolópotenciálja. Elôbb az egyre önállóbb MDF jelentette ki, hogy a doktor inkább ne számítson rá, majd Kövér László nyilatkozott kicsit a sorok közé, de félreérthetetlenül a Magyar Nemzetben: "A koalíciós szerzôdés nem azt mondja ki, hogy a Fidesz minden körülmények között mindenféle jelöltet köteles támogatni (...). Nem az dönti el valakinek az alkalmasságát, hogy az illetô bármely pártnak tagja-e vagy sem, hanem hogy képes-e betölteni azt a pártok fölött álló, kiegyensúlyozó, integráló szerepet, amit az alkotmány a mindenkori köztársasági elnökre ruház." Márpedig a Független Bármely Párt Torgyán nevű mindenféle jelöltjének nincs hová kihátrálnia a kormányzásból, a Fidesz rohamosan esik vissza, az MSZP lassan az abszolút többségnél tart (2002-ben jó esetben megversenyeztetné az SZDSZ-t az FKGP-vel a koalíciós szerepért), és még a Fradi nevű magyar áru (ezért támogatja majd a Magyar Árukat Támogató Alapítvány) is egy merô csôd. Torgyán Orbánnal a csuka fogta róka tipikus esetét adja elô, még úgy két és fél évig.
Tényleg, az SZDSZ. A párt nemigen tett kísérletet arra, hogy küldöttgyűlésével elmozduljon a holtpontról, magyarnak Magyar maradt az elnöke, miután mindenki jól meg lett tapsolva, aki az eddigi vezetést bírálta. Szépen szerepelt, de az ügyvivôségig azért nem vitte az Új Generáció, vastapsot kapott a markáns szabadpiaci retorikával elôálló budapesti fôpolgár, nem mintha nem indult volna ki ô is abból a szabad demokrata öncsalásból, hogy nincs értékválság, csak markánsabban kell képviselni a mi mindig is polgári világlátásunkat stb. stb. Így persze nehéz lesz, de egy dolog mindig van: remény.
Jeszenszky Géza, a Magyar Köztársaság washingtoni nagykövete a követség fejléces papírján Fábry Pálnak, a Pulitzer-emlékdíj alapítójának ez év júniusában levelet írt.
Ez a levél az elmúlt napokban AP hírügynökség nyomán, a nyilvánosság elé került. Tartalma meghökkentô. A nagykövet szemrehányást tesz egy magánalapítvány elnökének magyar újságírók szakmai kiválóságának elismerését szolgáló kitüntetés odaítélésében megnyilvánuló elfogultságért. S ezzel nem elégszik meg. A Pulitzer-emlékdíjban részesültek közül többet minôsít, Antall József volt miniszterelnök ádáz ellenségének, kormánya megbuktatójának nevez. Természetesen ehhez joga lenne, ha magánemberként, tárgyilagosságra törekvô történészként tette volna ezt. De nem így nyilatkozott meg. Nagykövetként, követsége hivatalos levélpapírján engedte szabadra érzelmektôl is túlfűtött kritikáját. Nagykövetnek nincs, nem lehet magánvéleménye. A nagykövet minden - írott vagy mondott - szava, hivatalánál fogva, az ország, a kormány véleményét tolmácsolja. Különösen így van ez, amikor az az ország politikai életében zajló megnyilvánulásokra utal, állomáshelyén is elismerésre méltatott politikai pártok minôsítésére vállalkozik. Egy magánalapítvány működését kormánytisztviselônek csak akkor illik (még hivatalban lévô "magánemberként" is) kifogásolnia, ha az törvényellenes tevékenységre vonatkozik. A Pulitzer-emlékdíj alapítója, a díj kezelésével megbízott kuratórium vagy annak tagjai ilyen meghatározás alá esô cselekedetet nem követtek el. Az Országgyűlés Külügyi Bizottsága, demokratikus parlamentáris szokásoktól eltérôen - Szűrös Mátyás szocialista képviselô, Kádár rendszerében moszkvai nagykövet, javaslatára - zárt ülésen tárgyalta meg a Jeszenszky nagykövet visszahívására benyújtott ellenzéki javaslatot. Nem tudjuk, mirôl, milyen érvek alapján folyt a vita. A végeredmény azonban a Martonyi János külügyminiszter ülés utáni sajtókonferenciáján elhangzottakról megjelent sajtójelentések alapján ismert. Minthogy a nagykövet egyértelmű magánvéleményt fejt ki ominózus írásában, a miniszter nem kíván állást foglalni. Ugyanakkor a Fábry Pálhoz intézett sorok hivatalos papíron íródtak, s ezt Martonyi János hibának tartja. Elmondta, hogy ezért az általa formainak minôsített hibáért figyelmeztetésben részesíti majd a washingtoni nagykövetet s felhívja a figyelmét, hogy hasonló félreértéseket ne idézzen elô a jövôben. Az ellenzéki pártok kérésének viszont nem tesz eleget, s nem hívja vissza Washingtonból Jeszenszky Gézát. Az egész ügy megítélése szerint belpolitikai jellegű, ha viszont hazahívnák posztjáról a nagykövetet, akkor ez nyilván meglepetést keltene az Egyesült Államokban, s ettôl külpolitikai dimenziót kapna az eset. Vajon úgy gondolja-e a külügyminiszter, hogy Washingtonban nem kelt meglepetést az, ha egy demokratikus ország nagykövete szerint a kormány jelenlegi ellenzéke nem más, mint a nácizmus vegyüléke nemzeti konzervativizmussal? Gondolhatja-e felelôsségteljesen a külügyminiszter, hogy a washingtoni nagykövet zárósorait nem részesítik figyelembe a Szenátus Külügyi Bizottságában, vagy a kormány diplomáciai elemzôi?
Furcsa, vitatható álláspont, de a miniszternek joga van az ország nagykövetét belátása szerint megtartani, meneszteni, különösen akkor, ha elhatározását az ország érdekének figyelembevételével dönti el. Ebben az ügyben Martonyi miniszter, arra hivatkozva, hogy a nagykövet visszahívása meglepetést okozna az Egyesült Államokban, Jeszenszky maradása mellett döntött.
A Washington Times 1999. július 12-ei számában szerkesztôségi levelet közölt a magyar nagykövet tollából. Az indulatoktól fűtött, diplomáciai érzék hiányát bizonyító, nagykövethez nem méltó hangvételű levél, Jeszenszky nagykövetként aláírt válasza a lapban (és a The Financial Timesban) július 4-én megjelent, a magyar cigányság helyzetével foglalkozó jelentésre. Jeszenszky nagykövet ezen levelével és a benne kifejezésre jutott, elesett embertársai sorsával szembeni érzéketlenségével, pökhendi stílusával, valamint a levélben foglaltak várható nemzetközi következményeivel az otthon megjelenô Élet és Irodalom is foglalkozott. Martonyi János külügyminiszter nem reagált, az Országgyűlés Külügyi Bizottsága néma maradt.
Nyugaton a levél nem maradt visszhang nélkül. A hivatalos kormánykörök, a nemzetközi emberjogi szervezetek tudomásul vették, a megfelelô következtetéseket levonták. A The Washington Post szintúgy. (November 26.)
Az ez év szeptemberében Bécsben lezajlott, a Helsinki Alapokmányban lefektetett emberi jogok végrehajtását felülvizsgáló EBESZ-konferencián a levél az Egyesült Államok delegátusának "U. S. Statement on Roma and Sinti" címmel cigány és sinti ügyekben szeptember 22-én elhangzott felszólalásának tárgya lett: "Elnök úr, egy nemrég publikált levélben Magyarország washingtoni nagykövete a cigány nyelvet "nem modern, írott nyelvként" írta le. Azzal érvelt, "hogy cigánygyerekeket egy életre ehhez a nyelvhez kötni a gyerekek hátrányos helyzetének állandósítását jelentené". A magyar kormány régóta a környezô országokban élô magyar kisebbségek részére biztosított magyarnyelv-használat jogáért száll síkra. Meglepetéssel vettük tudomásul, hogy a magyar kormány képviselôje leszólja egy saját kisebbségének nyelvét, kultúráját és történelmét. Nincs egy mérce a nemzeti kisebbségek megvédésére és egy másik a cigányok részére."
Ezt a nem éppen kitüntetô, nemzetközi fórumon elhangzott nyilatkozatot, ki tudja, milyen ok(ok)ból, mind a magyar sajtó, mind a magyar kormány figyelmen kívül hagyta. Ismerve a nyugati diplomácia árnyalt nyelvezetét, a fenti nyilatkozat a magyar kormány kisebbségi politikájának hitelképtelenné nyilvánítását jelenti. Martonyi külügyminiszter nem figyelt fel e nyilatkozatra. Nem intette meg a washingtoni magyar nagykövetet az ország nevében tett kijelentéseiért. Miért? Nem kellett volna megnyugtatni a nemzetközi köröket arról, hogy ebben az esetben Jeszenszky Géza nagykövet "magánvéleményének" adott kifejezést? Azzal, hogy a magyar kormány néma maradt, vállalja a washingtoni nagykövete által a Washington Timesban kifejezésre juttatott összes és a bécsi nyilatkozatban kiemeltel elítélt megjegyzést?
A fentiek alapján nem hiszem, hogy az Egyesült Államokban meglepetést okozott volna Jeszenszky nagykövet visszahívása. Martonyi megfelelô alkalmat szalasztotta el Jeszenszky Géza Fábry-levél ürügyén történô leváltásának megtagadásával. Az Egyesült Államok megelégedéssel tért volna napirendre a magyar nagykövet indulatos, Bécsben is kifogásolt, Washington Timesban megjelent megjegyzései fölött, porcelánboltban elefántként viselkedô magatartásán. Egy "belügyi", adminisztrációs meggondolásokból végrehajtott visszahívás megkímélte volna az országot és a kormányt egy kényes emberjogi ügyben ki tudja, mikor és milyen hôfokon megjelenô, milyen következményekkel járó ismételt tetemrehívástól.
Magánügy? Kétlem. Mikor lehet a nagykövet megnyilvánulásait az ország nevében tett állásfoglalásnak tartani? Minden alkalommal minôsítenie kell megnyilatkozásait? S ha egyáltalán sor kerül a nagykövet ezen nemzetközi kritika tárgyává vált, az ország kisebbségi sorsban élô magyarokkal kapcsolatos politikáját alapvetôen érintô levelének parlamenti megbeszélésére, azt majd - lassan bevett szokás szerint s a demokratikus parlamentarizmus nagyobb dicsôségére - zárt ülésen tárgyalják és az elhangzottakat titkosítják? A hatalmat a kormányra ruházó választópolgárokat megint félrevezetik? Ha a közelmúlt irányadó ebben a kérdésben, így lesz. Szomorú.
(USA, november 27.)
Nem tudom, van-e egyáltalán értelme egy ilyen kérdésnek Eörsi gondolatvilágában, hiszen Eörsi harcos ateista, márpedig a "bűn" fogalmát a köznyelven és a büntetôjogon kívül fôképp a vallások használják, a vallási diskurzus pedig Eörsi szemében értelmetlen. Akárhogy gondolkodik is Eörsi a bűnbánatról, írásában nemes egyszerűséggel felmosórongynak nevezi Tar Sándort, és ebbôl a világos beszédbôl - amiért Descartes-tól és Wittgensteintôl csillagos ötöst kapna a "nagy marxista filozófus", Lukács György egykori tanítványa és kiváló fordítója - kiderül, hogy Tar Sándor nem ember, ennélfogva nem képes arra, hogy gondolkozzék, még kevésbé arra, hogy most, 1999-ben, másképp gondolkozzék besúgói tevékenységérôl, mint annak idején, a pártállam fennállása idején. Eörsi szemében Tar Sándor nem ember, aminél súlyosabb elmarasztaló ítéletet aligha mondhatna róla.
Errôl az jut eszembe, milyen tanácsot adott egy tiszteletreméltó názáreti rabbi kétezer évvel ezelôtt az ítélkezôknek: "Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!? Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében gerenda van? Képmutató! Elôbb vedd ki a gerendát a saját szemedbôl, s akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy kivedd a szálkát embertársad szemébôl."
Eörsi megütközve állapítja meg, hogy Kenedi - miként "ömlengése" tanúsítja - továbbra is a barátjának tartja Tar Sándort, és hogy Kenedinek - Eörsi szerint - az a véleménye, hogy a bűnbánó besúgókat szeretni kell, mint ahogy Petri Lukács Ádám is azon akad fenn, hogy Kenedi "rendkívül mély, elfogult szeretetet" táplál Tar Sándor iránt.
A filológiai pontosság kedvéért megjegyzem: szóban forgó "ömlengésében" Kenedi nem fogalmazza meg ezt az etikai normát, de gyakorolja, azzal, hogy megbocsát a besúgójának, és továbbra is a barátjának tekinti. A magam részérôl azon sem ütköznék meg, ha megfogalmazná. Ez esetben ugyanis Kenedi egy véleményen lenne a tiszteletreméltó názáreti rabbival, aki azt mondta: "Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözôitekért" vagy Mózessel, aki azt mondta, "ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni".
Eörsi azért ír vitriolos gúnnyal Kenedi levelérôl, mert Kenedi megbocsát Tar Sándornak, és nem bűnösnek, hanem a puha diktatúra áldozatának tekinti. Kant szerint lehetetlen pontosan megmondani, hogy valaki milyen mértékben cselekedett szabadon, amikor áthágta egy közösség elfogadott etikai normáit, és például besúgó lett. Ha Kantnak igaza van, akkor korántsem abszurd Kenedi véleménye, aki áldozatot lát Tar Sándorban, mint ahogy az is lehetséges: Eörsinek van igaza, vagy Petri Lukács Ádámnak, aki lehetségesnek tartja, hogy Tar Sándor egy tál lencséért adta el a barátját, hogy tehát Tar Sándor gonosz és cinikus besúgó volt, aki csak akkor ismerte be bűnét - miként Ungváry Rudolf a történeti igazságnak megfelelôen megállapítja -, amikor a bizonyítékok elôkerültek.
Ungváry Rudolf megszívlelendô dolgokra hívja fel Tar Sándor figyelmét: Tar Sándor most is csak önmagára gondol, azokra viszont nem, akikrôl egykor jelentéseket készített; akik legalább annyira veszélyeztetett helyzetben voltak, mint ô, és akiket Tar Sándor ma sem sajnál, mert ahelyett, hogy ma ôszintén szembe nézne önmagával, csak önsajnálat és önfelmentés van a szívében.
Kenedinek e körülmények között is joga van ahhoz, hogy megbocsásson Tar Sándornak, és én becsülöm ezért Kenedit. Megnézhetnénk magunkat, ha csak akkor bocsátanánk meg az ellenünk vétkezôknek, ha azok töredelmes és tökéletes bűnbánattal járulnának elénk, miután minden bűnüket jóvátették. Úgy járnánk, mint a szívtelen szolga, aki tízezer talentummal tartozott urának, s bár ura adott neki haladékot az adóssága visszafizetésére, ô elkezdte fojtogatni szolgatársát, aki száz dénárral tartozott neki, mire az ura megharagudott, és a szívtelen szolgát átadta a poroszlóknak. Miként korábbi írásaiban Kenedi, a jelenlegi vitában pedig fôleg Ungváry és Petri Lukács sürgeti helyesen: a közélet tisztulásához és gyógyulásához elengedhetetlenül szükséges lenne, hogy megtudhassuk, kik voltak besúgók, és kik nem.
De ehhez a tisztuláshoz és gyógyuláshoz éppen olyan nagy szükség lenne a szívbéli megbocsátásra, ahogyan erre Tar Sándorral kapcsolatban Kenedi mutat példát.
Csurran-cseppen a katarzis ezen az ôszön, ahogyan lassan működni kezd a Katarzis Hivatal. Csakhogy megtisztulás helyett a másik katarzisának lecsepülése folyik. És tessék megfigyelni, minden katarzishoz egy ellentmondást nem tűrô, világmegváltó törvényjavaslat tartozik, mely persze a jó erkölcs nevében azt a fajta katarzist tenné kötelezôvé, amelyik nekünk jött össze.
Azon a csökött és javítható módon, ahogyan az iratok hozzáférhetôvé válnak, néhány írónak leesik a tantusz, hogy egy másik írót rájuk állítottak. Berkovits inkább a harag katarzisát látszik átélni, a besúgó nevét akkor még mellôzô közlésébôl ítélve. Kenedi inkább az együttérzés megrendülését éli át, sôt közre is adja baráti levélváltását Tar Sándorral. Azonban minden további hozzászóló azon dolgozik, hogy irtsa a katarzis-pluralizmust, kitörölje a vitatható dolgok sorából a közéleti dilemmát, amely Berkovits és Kenedi különbözô reagálásából egészen szépen kirajzolódna, megbélyegezze valamelyiket a két szükségszerűen lehetséges érzelem közül. Eörsi István és Petri Lukács Ádám megbélyegzi Kenedit, amiért nem bélyegzi meg Tar Sándort. György Péter, Kornis Mihály és Tamás Gáspár Miklós megbélyegzi az elôbbieket, mivelhogy ôk ugyanazt érzik, amit Kenedi.
Tisztázzuk tehát: a Történeti Hivatal nemcsak egyik vagy másik fajta katarzis kiszolgálására hivatott. Ha a Hivatal többféle katarzist képes gerjeszteni, akkor az mellette szól, nem ellene. Azt jelzi, hogy legalább minimális szinten végzi a munkáját. Szolgáltatja a betevô katarzisunkat, ha tíz évvel késôbb is, hiába próbálta szabotálni a létrejöttét Kövér László, Boross Péter és Horn Gyula (igen, ebben a sorrendben, én még emlékszem). A Hivatal igazgatójának igaza van, ha rámutat, hogy már a jelenlegi vihart is hivatalának köszönhetjük, ami persze nem jelenti azt, hogy a Hivatalnak ne kellene hivatása valódi magaslatára emelkednie. S különösen nem jelenti azt, hogy a törvény ne szolgálhatná célzottabban azt, amire a Hivatal való. Ami mi volna más: magánmúltunk visszaszolgáltatása.
A Történeti Hivatal arra való, hogy a megegyezéses átmenet ne lophassa el a múltunkat. Az én múltamat ne lophassa el; a tiédet, engedelmeddel, csak azért ne lophassa el, hogy az enyémet se. A Hivatal nem közéleti intézmény, hanem állampolgári szolgáltatás. Demokráciában a közéletet a magánemberek csinálják, amennyiben kedvük van hozzá. Ha tehát valaki a kézrázásos átmenet által ellopott rendszerváltó közkatarzisát a saját múltjából óhajtja visszapótolni, legyen anyaga hozzá. Ha a keskenyre szorított száj, a harag, az erkölcsi fölény katarzisára vágyik, legyen meg neki. Ha a megbocsátás nagylelkűségének katarzisára vágyik, legyen meg neki. Ugyanabból az anyagból: a sajátjából.
Ezt a "saját" dolgot nagyon ajánlom. Én például Tar Sándorral kapcsolatban - anélkül, hogy Eörsi Istvántól vagy Petri Lukács Ádámtól elvitatnám az emésztô harag jogát - inkább fájdalmat érzek, haragot nem. Habár ez csak amolyan olvasói érzelem, mondhatni, másodlagos, s gyanítom, Eörsié és Petrié is az. Annak a jogát viszont igencsak elvitatom Eörsitôl és Petritôl, hogy tudni merészeljék, Kenedinek mit kellene éreznie Tarral kapcsolatban. Hiszen nem ôk, hanem Kenedi volt nap mint nap együtt Tarral, és Tar nem ôróluk jelentett, hanem Kenedirôl. És hiába érzi TGM és Kornis hite szerint ugyanazt, amit Kenedi, tôlük is elvitatom a jogot, hogy ugyanazt merjék érezni, a fenti okból. Hagyják békén, ami nem a sajátjuk.
Kell-e bizonyíték, hogy van másság a katarzisban is, sôt egyéb sincs? A tudatlanok merészsége - ez a legkevesebb, amit mondhatok Petri és TGM csodálkozásáról azon, hogy Kenedi egyik besúgóját szereti, a másikat, S. M. valahai Valóság-szerkesztôt megveti. Lám, én, aki Tar író iránt megértô volnék, emésztô haraggal gondolok az öngyilkos filmrendezôre, aki játékfilmjeiben mintegy névsorolvasást rendezett a félig-meddig tiltott poszt-avantgárd művészekbôl, eközben pedig szorgosan jelentett róluk a III-as ügyosztálynak.
Hogy miért ez a különbség az érzelmeimben? Mert Tar Sándor a tiltott valóságról írt, és minden szavában az öncenzúra ellen küzdött. Szövegeiben visszaadta a lelkét istennek, amit az ügynökjelentései révén a császár a magáénak hitt. Ezzel szemben a filmrendezô - és a Valóság-szerkesztô - még ki is zsákmányolta az általa besúgottakat. Művészetük nagyrészt abból állt, hogy beterelték a saját stílussal megverteket az Aczél-féle politika ügyesen kimért disztribúciós bugyraiba, saját filmbe, saját folyóiratba, miközben besúgóként a hatóságoknak adták az ötleteket, ki hogyan lóg ki az általuk igazgatott "tűrtbôl". Voltaképpen gettóhelytartóvá váltak, az underground performance-ban, a szociológiai tanulmányban, ahogyan Erdôs Péter a rockzenében és Kardos György az irodalomban.
De hogyan merészelnék bármelyik érzelmembôl kánont csinálni? Miféle impertinencia kell ahhoz, hogy bármelyiket elôírjam, mint egyetlen helyes érzelmet? Élek a gyanúval például, hogy a filmrendezôre azért is haragszom jobban, mert volt idô, amikor személyesen is szerettem, s engem is besúghatott; és Tarral kapcsolatban valamivel keserűbb volnék, ha személyes barátom lett volna, nemcsak kedves íróm.
Amit aztán igazán nem értek, és már-már az írástudók ôsbűnébe való visszaesésnek éreznék: hogyan jönnék én ahhoz, hogy kijelentsem: a törvénynek is az én gyarló erkölcsi érzelmeimet, részrehajló katarzisomat kellene szolgálnia? Mert bizony a mi véleményvezetôink nem elégszenek meg azzal, hogy leteremtik a másfajta katarzist, hanem kárhoztatják, hogy a Történeti Hivatal erre is, arra is jó lehet, és már küldik is a megvetést az erkölcstelen emberként megszemélyesített politikának, ha az ô pillanatnyi erkölcsmenésüket nem foglalja törvénybe.
Vegyük például Kornis Mihály és TGM hasonló érzelmi választását a Tar-ügyben. Közös megértésükbôl minden skrupulus nélkül ugranak át törvényi elvárásokhoz, mégpedig egymással teljesen ellentétesekhez. Kornis nagy meghatódásában telefonkönyvet adatna ki a Történeti Hivatallal. "Amíg fel nem szabadítják, a nyilvánosság számára hozzáférhetôvé nem teszik a besúgók és a besúgottak teljes listáját, semmi kedvem szégyenpadra ültetni azokat, akik ... kollegájuk szorgos kutatómunkája következtében szégyenülnek meg ország-világ elôtt." Ezzel szemben TGM ugyancsak Tar-párti meghatódásból kifolyólag uszályokat rendelne az Eötvös utcába: "A Duna fenekére a Történeti Hivatal iratállományával!" TGM Kenedit unszolva némi betekintést enged törvényalkotó módszerébe: "Azt írod, Te magad nem igényelted ki a Neked járó papírokat (mellesleg én se), mert személyesen nem érdekel, hogy Téged személyesen ki súgott be és jelentett föl. Miért nem általánosítod erkölcsi álláspontodat?"
Hát, kedves barátaim, ahogyan katarzis évadján szólítani illik egymást, a Történeti Hivatal nekem ne cenzúrázzon, mint most teszi, s pláne ne sinkófálja el a személyes múltamat, mint TGM javasolja. Se a másik végletbe ne essen, például listákat közzétéve, ahogyan Kornis javasolja. Annyiban törôdhet a személyiségi jogokkal a Történeti Hivatal, hogy felhatalmazás nélkül a más múltját ne adja ki nekem. De az én múltamból egy jottányit el ne vegyen, akármilyen mélyen érintkezik a náluk lévô múltam a mások múltjával, és akárhány ember fordult elô benne barátként vagy besúgóként. Ott van a személyiségi jogokról szóló törvény, annak terhe mellett a magánemberek döntsék el felelôsen, mihez kezdenek a saját múltjukkal. Ha közzéteszik, mérlegeljék, nem futnak-e éppen bele más emberek személyiségi jogaiba. Ha pedig belefutottak, más embereknek legyen módjuk ez ügyben jogszerű lépéseket tenni, már ha kívánnak.
Oda lyukadok ki tehát, hogy a Történeti Hivatalról szóló törvény tulajdonképpen eltalálta a mértéket közérdek és magánérdek között, a saját múltunkhoz való személyes jogunk és a ma élôk személyiségi jogai között. Mindössze azt a két javítást kellene még elvégezni rajta, amelyet Kenedi János a parlamenten kívül, Kuncze Gábor, az eredeti javaslat elôterjesztôje a parlamenten belül követel.
Az egyik az, hogy a III-as ügyosztály minden hivatalának rám vonatkozó iratait szolgáltassák ki nekem. Ne csak a III/III-ét, hanem minden olyan osztályét, amelyik foglalkozott velem. Ne dönthessék el az osztályok mai jogutódai, mit adnak oda nekem, és mit nem.
Másodszor, amikor az így kiegészített dossziémat olvasom, ne kelljen fekete ecsetnyomok mögé gondolva találgatnom, ki jelentett rólam, ki számára, ki lakásában, ki társaságában, melyik barátommal folytatott kirôl szóló beszélgetésemet. Hiszen ezzel nem más személyrôl titkolnak el adatot, mint azt most magyarázgatják a Hivatalban, amikor mentegetik a cenzúraceruzájukat, hanem még mindig a velem kapcsolatos pártállami irat eredeti funkcióját teljesítik be. A törvény ne adjon jogot a Hivatal vezetôjének arra, hogy szelektíven szolgáltasson ki adatot.
(Kenedi néhol talán félreérthetôen "teljes nyilvánosságra hozatalnak" nevezte ugyan a cenzúramentesítést, de a Gauck-hivatalra való hivatkozásából is világos: csupán minden vonatkozó irat cenzúramentes kiszolgáltatását követeli az érintett személyek számára.)
A zsinórmérték az, hogy a Történeti Hivatal vessen véget a pártállam személyemmel kapcsolatos visszaéléseinek, s ne legyen mód egyik tekintetben sem folytatni a pártállam művét.
A Hivatal akkor teljesíti a hivatását, ha az egyénekkel szemben teljesen jóvá teszi a pártállam bűnét. Ha ennél is közérdekűbb akar lenni, ahogyan Kornis javasolja, akkor új hatósággá emelkedik. Ha ennél kevesebb akar lenni, ahogyan TGM javasolja, akkor meglopja a magánembereket. Mindkettôjük túlzása csak tetézné a pártállam bűneit, ahelyett, hogy jóvátenné.
Persze azt mondják, minden tisztázódás zűrzavarral kezdôdik. Lehet. Amit én itt a katarzis-egyenirányítók tollából olvastam, csak a publicisztika nyomorúsága. Mikor lesznek a hivatásos véleménymondók elôször a dilemmák mérlegelôi, a közbeszéd racionalizálói, és csak azután ítéletmondók?
"Minden spiclit utálok, Tar Sándoron kívül." Ez volt Kukorelly Endre író spontán reakciója arra a hírre, hogy kollégája a Kádár-korszakban a magyar állambiztonságnak dolgozott, és ezt nyilvánosan el is ismerte. Nem egyedül Kukorelly reagált így. Tar Sándor köztiszteletben álló, rokonszenvvel kísért kívülállója a magyar írótársadalomnak. Egyáltalán nem csak a Budapesten tetôzô magyar kultúripar egyik gyermeke, sokkal inkább a legszegényebb, így legnehezebb kelet-magyarországi viszonyok közül származik. Nem íróasztal mellett tervezte meg nyomorúság és alkoholizmus között egyensúlyozó figuráit, a maga bôrén tapasztalta meg ôket.
Így aztán Tar személyében olyasvalaki került a bűn középpontjába, akihez egyáltalán nem illik ez a szerep. Nem karrierista, nem számító hatalomember, nem embergyűlölô. Ellenkezôleg. Ennek megfelelôen Magyarországon nagy a zavartság ezzel a voltaképpen lehetetlen hírrel kapcsolatban, fôleg azok körében, akik ismerik és szeretik Tart. Az esetet mindeddig nem kárörvendve tárgyalták és boncolgatták a médiában, sokkal inkább gondterhelt tanácstalanság uralkodik, olyan emberek is mély megértést tanúsítanak iránta, akikre egyébként az ilyesmi nem jellemzô. Lehet, hogy a nyilvános nyugalom vihar elôtt csönd csupán, hiszen mindenki beszél és találgat. (...)
[A szerzô itt röviden összefoglalja az "Élet és Irodalom című tekintélyes irodalmi-politikai hetilap" nov. 12-i számában közölt Tar-Kenedi levélváltást és Ungváry Rudolf cikkét, hangsúlyozva, hogy Kenedi "inkább az inhumánus rendszer terrorjának, mint barátja gyengeségének" tulajdonítja Tar besúgását.]
Magyarországon 1989 után nem történt olyasfajta nyitás [az ügynökjelentések nyilvánosságra hozatala - a ford.], mint a volt NDK-ban. Sem a rendszerváltás utáni polgári kormány, sem az utána kormányzó Szocialista Párt nem a történelmi bűnök felhánytorgatásából következô nemzeti önmarcangolásra, hanem a megbékélés szellemére akarta alapozni a demokratikus újrakezdést. Bár a magyar állambiztonság a Kádár-éra utolsó éveiben (pláne a Varsói Szerzôdés többi államához képest) nyilvánvalóan lényegesen visszafogottabb és ezért elviselhetôbb volt, a múlt terhes örökségével való szembenézés patriarchálisan ködösített magyar változata meglehetôsen problémás idôzített bombának bizonyult, amely önkényes módon bármikor robbanhat, amint most Tar esetében. A személyes aktákhoz való rendkívül korlátozott hozzáférés csak néha, keresztrejtvényfejtô módszerekkel tesz lehetôvé leleplezést. Az ügyesebb és összehasonlíthatatlanul cinikusabb, kártékonyabb spiclik rejtve maradnak, még az sem kizárt, hogy gátlástalanságuk ismét az aktuális hatalom titokhordozóivá avatta ôket. A legtehetségesebb kecskék valószínűleg ismét köztiszteletnek örvendve ôrzik a káposztát, mint sajnos mindenhol a világon. Egy szabad és bizalomra méltó társadalom azonban nem épülhet az elrendelt felejtésre. Emögött lehet jó szándék, de biztos kudarcra van ítélve. Amúgy sem léteznek kész receptek a bűnnel és bűnhôdéssel való bánásmódra. A magyar módszerrôl, amely a rendszerváltás után rövid ideig nyugalmat biztosított, éppen mostanában derül ki, hogy hosszú távon menthetetlen.
A hetilap új számában három különbözô szerzô bírálja hevesen a két barátot, akik barátok maradtak, alapos okkal, hiszen a levélváltásnak természetszerűleg nem sikerülhetett a nyilvánosság és a magánszféra közti kötéltánc. A megbékélés olyan művészet, amely kizárólag a legszemélyesebb bizalomra alapulhat, de nem váltható át nyilvános és általánosan érvényes mintára. Kívülrôl könnyen gyávaságnak, következetlenségnek, logikátlanságnak tűnhet, amit belülrôl egészen más erôk és késztetések irányítanak. Talán szerencse, hogy Tar Sándor személyében olyannyira szimpatikus ember vált érintetté, hogy ez megakadályozza a gyors ítélkezést és mindenkit arra kényszerít, elôbb magába nézzen, mielôtt nyilvánosan ítélkezni akar mások fölött.
Tar történetének ugyanakkor van egy könyörtelenül ironikus oldala is: éppen Tar volt az, aki a frankfurti könyvvásáron határozottan elôtűnt a kizárólag magyar jelentôség árnyékából. A mi utcánk és a Szürke galamb című, németül frissen megjelent regényeit a kritika egyöntetű lelkesedéssel ünnepelte. Tar Sándornak határokon átnyúló mondanivalója van, ezt érezte és díjazta mindenki. És épp abban a pillanatban, amikor a titkos favorit nemzetközileg tisztelt szerzôvé vált, aki életrajzának újabb hófehér oldalához érkezett, a sors kôként visszaejtette ôt a bűnnel terhelt múlt otthonos-hideg porába.
Fordította: Seres László
A csehszlovákiai Charta '77 mozgalom vezetôit 1979. október 24-én súlyos börtönbüntetésre ítélték. Egy napra rá kétszázötvennégy magyar értelmiségi tiltakozó levelet írt alá és juttatott el Kádár Jánosnak, a Magyar Szocialista Munkáspárt elsô titkárának, illetve Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének címezve. A leveleket és a névsort beolvasta a Szabad Európa Rádió.
A letartóztatott cseh chartások mellett már 1977 januárjában kifejezte szolidaritását több magyar értelmiségi, hangot adva meggyôzôdésének, hogy az emberi és állampolgári jogok védelme egész Kelet-Európa közös ügye. A Bence György, Kenedi János és Kis János fogalmazta levelet akkor harmincnégyen írták alá. A három kezdeményezô két évvel késôbb úgy ítélte meg, hogy egy újabb tiltakozó akciónál még kevesebb támogatóra számíthatnak, ezért hárman egy nyílt levelet fogalmaztak meg a cseh aláíróknak. A Le Monde-ban megjelent írás többek között hangsúlyozta, hogy Kelet-Európában csak a térség népeinek összefogásából születhetik demokrácia, és említést tesz arról is, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbséget fokozatosan megfosztják korábbi kevés engedményétôl is.
Kenedi János emlékezete szerint a '77-es tiltakozást a hivatalos értelmiség meglehetôsen ellenségesen fogadta, ellene irányuló merényletnek érezte. Ezért vélték úgy, hogy ezúttal még kevesebb csatlakozóra számíthatnak, egyébként is egy rakás zsaru volt ekkoriban a nyomukban, a Pozsonyi úttól a Körtérig tizenkilenc titkosrendôrt számoltak össze, lehetetlennek látszott, hogy aláírásgyűjtést szervezzenek. Ôk viszont mindenképpen tiltakozni akartak, ám így többen úgy érezték, a különállásukat fitogtatják a különlevéllel. Közben két társaság is vállalkozott a petíció megfogalmazására és aláíratására. Földvári Tamás, Göndör György és Zsille Zoltán, illetve Dalos György és Radnóti Sándor. Vita abban volt közöttük, hogy az állami hierarchia elsô embere, Losonczi Pál vagy a tényleges hatalom birtokosa, Kádár János legyen-e a címzett. Így született két levél, s így fordulhatott elô, hogy a lakásba becsöngetôket a háziak sok helyütt vidáman azzal fogadták, hogy mi már aláírtunk.
Steiger Kornél filozófust a jó barátja, Tamás Gáspár Miklós kereste meg az ívvel.
- Nem vagyok politikus alkat, de úgy gondoltam, amit ô szervez, az jó ügy és ott a helyem. Mivel volt autónk, elsô nap a feleségem, a második nap én vittem ôket tovább más helyekre. Mielôtt Petri Györggyel és Radnóti Sándorral beszálltunk a kocsiba, Petri körülnézett és az mondta, uraim, a követôk rendben vannak. És valóban három kocsi elindult utánunk.
Az Erdélyi Ágnes és Sós Vilmos filozófusházaspár már a '77-es aláírásban is részt vett, sôt, Sós Vilmos 1968-ban a korculai filozófustalálkozón is egyike volt a csehszlovákiai bevonulás ellen tiltakozó öt magyar értelmiséginek.
- Korcula után több antipátiával találkoztam, mint rokonszenvvel - mondja Sós Vilmos. - Közeli ismerôsök is szemrehányást tettek, hogy felrúgjuk a kialakult békét és nyugalmat a csehek miatt. Hosszú ideig úgy éreztem, hogy semmi értelme az egésznek. 1977-ben éreztem elôször, hogy talán nincs igazam, az emberek kezdik megérezni, hogy már nem fenyegeti ôket akkora veszély, ha nem értenek egyet a hatalommal. Persze, senki nem gondolt arra, hogy megdönthetjük a rendszert. Abban sem bíztam, hogy közvetlen hatása lesz a tiltakozásunknak, többnyire azért csatlakoztam ezekhez az akciókhoz, hogy világossá tegyem a hatalom embereinek, nem tartozom hozzájuk.
- Hozzánk Sulyok Miklós barátunk hozta a szöveget, elolvastam és egyetértettem vele - folytatja Erdélyi Ágnes. - Úgy gondoltam, ha megkerestek, föl lett téve a kérdés, hogy melyik oldalon állok. Nem mondhattam hát nemet.
- A munkahelyemre, a Statisztikai Hivatalba mentem éppen, amikor az utcán megállított egy hozzám igyekvô fiú, akit egy antológia szerkesztôjeként ismertem meg. Beletekintve a szövegbe, rögtön aláírtam - meséli Benda Gyula történész. - Akkor már elindultam egy úton: szeptemberben kizártak a pártból a Marxizmus a negyedik évezredben című szamizdatban megjelent, Hamburger Mihállyal közösen írt tanulmányunk miatt.
Néhányan az aláírásgyűjtés teljesen nyílt módját választották, a munkahelyükön kitették az asztalra az ívet, hogy aki egyetért, aláírhatja. Így tett például Juhász Pál a Szövetkezeti Kutatóintézetben, vagy Kozák Gyula szociológus, akit késôbb Hegedűs B. Andrással együtt emiatt az ügy miatt bocsátottak el a Fepekuknak becézett felsôoktatási kutatóintézetbôl. (Kozák az 56-os intézet munkatársaként nagy lélegzetű szociológiai kutatást kívánt végezni az aláírási akció történetérôl, de az intézetet sújtó támogatásmegvonás miatt terve nem valósulhatott meg. Külön köszönettel tartozom neki, hogy e cikk megírásához kutatási hipotézisei és tanácsai megosztásával nagy segítséget nyújtott.)
A chartások bebörtönzése ellen tiltakozók között a legkülönbözôbb értelmiségi foglalkozások művelôit találjuk, legnagyobb számban írókat, szociológusokat, közgazdászokat, tanárokat, filozófusokat, szerkesztôket, filmeseket, de akadt közöttük mérnök, matematikus, lelkész, festô, zeneszerzô, orvos, újságíró is. A Magyar Nemzet szerkesztôségébôl Ember Mária, a lap akkori olvasószerkesztôje. Amikor kiderült, hogy ô is aláírta a listát, Pethô Tibor fôszerkesztô kérte, egy neki címzett magánlevélben foglalja össze az indokait. Ô leírta, hogy Havelt és a többieket nem ismeri, de az ellenük felhozott vádak stílusa - az imperializmustól guruló dollárok haszonélvezôi - a Rajk-perre emlékeztette, és nem akarja, hogy ez még egyszer megtörténhessen, ha nem is nálunk, hanem egy szomszéd országban. Ember Mária néhány kollégája tanácsára felkereste Aczél Györgyöt, aki roppant barátságosan sietett elé, "itt a nagy magyar aláírónô", ölelte át a vállát, majd arról panaszkodott, hogy Heller Ágnesék nem hajlandók tárgyalni. - El leszek bocsátva a Nemzettôl? - kérdezte Ember Mária, mire Aczél: - Szó sincs róla, ne izguljon.
Végül a kulturális rovat munkatársaként maradhatott a lapnál. Szerinte az idôsebbek, akik 56 után komoly megtorlást élhettek át, nem tudhatták, nem következik-e hasonló kemény válasz.
- Abban az idôben már túl voltam azon a félelmen, hogy a rendszerrel nem szabad nyíltan szembeszegülni - emlékezik vissza Ungváry Rudolf mérnök, aki 56-ban a miskolci egyetemen a hírszolgálat vezetôje volt, s ezért internálták. - Azt mondtam, nekem személyes jogom, hogy a véleményemet kifejezzem. A legszemélyesebb magánügyként fogtam föl, másként nem tudtam volna legyôzni a félelmemet.
Beszélgetôtársaim abban egyetértenek: reálisan nem kellett már azzal számolniuk, hogy letartóztatják, börtönbe zárják ôket, "csupán" azt kockáztatták, hogy elbocsátják az állásából, vegzálják a munkahelyén. De teljesen nem lehetett kiszámítani a hatalom reagálását.
- A pályám elején tartottam, tanársegéd voltam a filozófiatörténeti tanszéken, tehát könnyen elküldhetô helyzetben - mondja Steiger Kornél. - A kandidátusi disszertációm éppen szeptemberben védtem meg, így nem jártam úgy, mint például Fehér Márta, akinek a védését mintegy büntetésül levették a napirendrôl. Következménye legfeljebb annyi volt az ügynek, hogy egy évvel késôbb lettem adjunktus, mint az a szamárlétra szerint esedékes lett volna. Mégis akkor hôsiesnek éreztük ezt a gesztust, ami utólag nézve nem volt az, mert valójában nem volt nagy a kockázat, bár akkor ezt nem tudhattuk.
A Szabad Európa Rádió beolvassa a tiltakozók névsorát, megkezdôdik a történet második fejezete. Elkezdôdnek a munkahelyi, minisztériumi, pártközponti "elbeszélgetések." A párt vezetôi az adminisztratív eszközök alkalmazását ekkor még elvetik, differenciált bánásmódra utasítják az ügyben eljárókat. A cél az, hogy minél több aláírót leválasszanak a hajlíthatatlannak ítélt kemény magról, azoktól, akik ekkorra már állásukat elvesztették, marginalizálódtak. Néhányan engednek a rábeszélésnek és visszavonják aláírásukat, sokakat elbocsátanak, a többség azonban inkább megkönnyebbül, mert elmaradnak az igazán súlyos retorziók.
- Hermann István, a tanszékvezetôm nagyon jóindulatú volt velem - idézi vissza azokat a napokat Steiger Kornél. - Sajnálkozott: ahelyett, hogy tudományos munkával foglalkoznánk, ilyesmivel bíbelôdünk. Mindenkivel beszélt valaki felsôbb helyrôl is, az én beszélgetôpartnerem egy velem egykorú srác volt, a nevét elfelejtettem, azt mondta, a KISZ-bizottságról jött. Ô is azt erôltette, hogy ismerem-e a Bence-Kis-Kenedi-féle levelet. Ismertem, de nemmel válaszoltam. Elôvette az aktatáskájából, hogy olvassam el, mondtam, ez engem nem érint, nem olvasom el. Egy darabig huzakodtunk, aztán a beszélgetés véget ért, mert láthatólag csak úgy tudott volna továbblépni, ha elolvasom és azt mondhatja, lám, ilyenekkel akarsz te közösséget vállalni?!
Sós Vilmos számolt azzal, hogy az akadémiai intézeti állásából elbocsáthatják, de tudta, ennyi pénzt fordítással, tolmácsolással máshol is meg tud keresni.
- Az akkori igazgatóm megmondta: ha utasítanak, kirúglak, ha nem, nem rúglak ki. Mást nem nagyon tudtak már mit csinálni velem, az útlevelem már 1968 után elvették.
Ungváry Rudolf sem aggódott különösebben, az automatizált adatbázis-építés volt a szakterülete, erre a szaktudásra nagy volt a kereslet. Az intézetben, ahol akkor dolgozott, meglepôdtek, hogyan keveredik egy műszaki ilyen ügyekbe, de békén hagyták.
"Ebben a helyzetben, amit érzékelhetünk és számon kell tartanunk, természetesen mozognak ellenséges és ellenzéki elemek különbözô formában - mondta a Központi Bizottság 1979. november 3-i ülésén Kádár János az aláírásgyűjtési akció kapcsán. Majd így folytatta: - A Politikai Bizottságban foglalkoztunk már ezzel pár szó erejéig és a következô elhatározásra jutottunk. Az elsô: mi ebben a pillanatban semmiféle adminisztratív lépést nem teszünk. Ingyenreklámot nem csinálunk senkinek, legkevésbé ennek az akciónak... Szép nyugodtan és komolyan megvizsgáljuk az ügyet, és hogy mit kell tennünk... Itt azért feltétlenül differenciálni kell."
E differenciálás szellemében volt, akivel a munkahelyi fônöke közölte rosszallását, hogy milyen kényelmetlen helyzetbe hozta ôt, volt, akit a pártközpontba hívattak. Többeknek nem hosszabbították meg a szerzôdését, mások elôl az addig még lehetséges szellemi segédmunkákat is elzárták. Egzisztenciálisan tehát jó néhány embert tönkretettek, de súlyosabb szankcióval nem éltek.
- Velem nem beszélt senki - mondja Benda Gyula -, de hamarosan kézhez kaptam az osztályvezetôségrôl szóló leváltásomat. Át akartak helyezni egy süllyesztô jellegű állásba, amit - bár a fizetésem megmaradt volna - nem fogadtam el. Egy hónap múlva átszervezés címén felmondtak. Átszervezés ugyan nem történt, de a munkaügyi perben, amit indítottam, a bíróság kimondta: mivel kizártak a pártból, alkalmatlan vagyok az osztályvezetésre.
Benda személyes tapasztalata szerint a történészszakma szolidáris volt vele. A négy hónapos felmondási idô letelte után azonban még egy hónapig nem kapott munkát.
- Három gyerekkel, állás nélkül, kemény idôszak volt. Ságvári Ágnes korábban odavett volna a fôvárosi levéltárba, de novemberben már visszakozott. Azt mondta, mégiscsak lehetetlen, hogy három fontos ember, a II. kerület párttitkára, a KSH elnöke és a Fôvárosi Levéltár igazgatója egy egész délelôtt azon vitatkozik, hogy hol legyen a Benda íróasztala. Mire közbeszóltam: inkább azon, hol ne legyen. Végül egy idôs agrárkutató, Wellmann Imre közbenjárására Hoffmann Tamás szerzôdéssel odavett a Néprajzi Múzeumba. Álláskeresés közben ért néhány kellemetlen élmény: elhangzott az is, hogy mi meg akarjuk zavarni ezt a kitűnô kompromisszumos békét. Mások viszont nehezményezték, hogy nekik nem szóltunk, ôk is csatlakoztak volna.
Húsz évvel a történtek után a megkérdezettek kivétel nélkül fontos eseményként látják a szolidaritási akciót mind a magyar közélet, mind a saját sorsuk szempontjából.
- A Charta az elsô alkalom volt, amikor ki lehetett lépni a szűk magyar nemzeti keretbôl egy olyan sorsközösségbe, amely a balti államoktól Szlovákián át mindnyájunkat összekötött. Ez majdnem olyan felszabadító érzés volt, mint amikor 1989-ben szabadok lettünk - értékel Ungváry Rudolf. - Nekem pedig felülírható volt az az eleven fájdalmam, ami jobboldali nemzeti érzületem folytán gyerekkorom óta kínzott az elcsatolt magyar területek miatt, azáltal, hogy éppen egy szomszéd állambeli atrocitás ellen emelem fel a szavam.
Steiger Kornél szerint ekkor talált egymásra az ellenzék két fajtája, a reformkommunizmus felôl és a népi oldalról érkezettek.
- Személyesen jó volt megtapasztalni, hogy vannak olyan helyzetek, amikor az ember dönteni tud a saját vélt vagy pillanatnyi elônyei ellenében is. Én addig védett helyzetben voltam, antik filozófiával foglalkoztam, aminek akkor az égadta világon semmi politikai töltése nem volt. De az értelmiségi pályán az ember nem mondhat mást, mint amit cselekszik. A meghunyászkodás intellektuális kategória is. Örülök, hogy akkor próbára lettem téve és ki tudtam lépni a korábbi életmenetembôl. Nem szorult belém az a fajta kurázsi, ami akár a hatvanas években is kellett ahhoz, hogy valaki szembeszegüljön. Számomra tehát a Charta-aláírás morális kérdés volt. Bibó mondja, hogy vannak generációk, amelyek megtapasztaltak valamit, s vannak, amelyek ebbôl a lehetôségbôl kimaradnak. Nem gondoltam korábban, hogy számomra megadatik effajta tapasztalás.
Benda Gyula fellélegzésként, egy rossz körbôl való kilépésként élte meg a történteket.
- A hatvanas években az én nemzedékem egy része úgy gondolta, a párton belül lehet megreformálni a rendszert. 68 augusztusával ez a remény szertefoszlott, és kínos volt átélni a mély szakadékot a saját nézeteim és párt hivatalos felfogása között. Ezért éltem meg felszabadulásként a kizárásom, majd a kapcsolatot a szamizdattal, ettôl kezdve aktívabban vettem részt ellenzéki ügyekben.
Kenedi szerint is felszabadítólag hatott az az élmény, hogy a hatalom kezd félni, ezzel párhuzamosan viszont a rendszert elutasítókban gyengül a félelem. Ugyanakkor elfogadták azt is, ha valaki ilyen vagy olyan okokból nem csatlakozott az akcióhoz.
- Korábban teli szájjal mondtuk megalkuvónak, gyávának azt, akirôl elterjedt, hogy milyen kompromisszumokat kötött például az ötvenes években - fűzi ehhez Steiger Kornél. - Most viszont felnôtt módon, nagy empátiával és tapintattal viselkedtek a részvevôk. Senkit nem gyôzködtek, s kínosan vigyáztak arra, hogy ha valaki - hosszasan magyarázkodva - kosarat adott nekik, még egymásnak se mondják, hogy na ez betojt, tudomásul vették az álláspontját.
A Charta-aláírás elindítója volt sok mindennek. Hamburger Mihály, Pap Mária és mások elhatározták: feltérképezik a retorziók mértékét. Összegyűjtötték, kiket bocsátottak el az aláírás miatt, vagy más okokból, így állt össze egy izgalmas tabló a Kádár-korszak retorzióiról, az addig nem ismert vidéki megtorlásokkal egészítve ki a képet. 1980-ban megalakult a munkájukat elvesztett, illetve a kirúgott kutatókat támogató két szervezet, a Muki és a Kuki, amely segéllyel, illetve más nevén végzett munkával segített a munka és kereset nélkül maradtakon. Hamarosan megszervezôdött a Szeta, elkezdôdtek a hétfôi szabadegyetemek, ezek, majd a lengyel események hatására egyre élesebben kirajzolódott egy olyan kör, amelyik a tudatos és direkt ellenzéki politizálást tekintette feladatának.
A Charta hatásáról többen is úgy nyilatkoztak, hogy a komolyabb retorziók elmaradása eufórikus hatással volt a szervezôdô ellenzékre.
- A nagy ellenzéki bulik idôszaka volt ez - emlékezik Benda -, a hangulat minden ellencsapás ellenére kitűnô volt. Az elsô bulit, a kirúgottak bálját Kôszeg Ferenc szervezte a lakásán, ahol díszvendég voltam.
- Visszatekintve furcsa látni, mennyire kihatott ez az akció a magánéletünkre - erôsíti meg Steiger Kornél - Harmincegynéhány évesek voltunk, s egyszer csak rádöbbentünk: hiszen még fiatalok vagyunk. Elkezdôdött egy ôrjöngô házibulizás, nagy szerelmek szövôdtek, házasságok jutottak válságba, életformák borultak föl. Aztán néhány hónap múlva rettenetes másnaposság vett erôt az embereken. Az eufória után jött a kijózanodás, amit tragikussá tett néhány öngyilkosság is.
Kozák Gyula tervezett vizsgálata kiterjedt volna arra is, hogyan alakult az aláírók sorsa a rendszerváltás után. Ismeretei szerint sokan az ellenzéki idôkben felhalmozott politikai és kapcsolati tôkét konvertálták, immár legális keretek között politizálhattak, vagy tudásuknak megfelelô magas szakmai pozícióba kerülhettek. A kétszázötvennégy nevet böngészve kiderül, a magyar politikai és közélet szinte minden területét lefedi a lista. És igaz egy szomorú megállapítás is: nagyon sokan nincsenek már az élôk sorában.
Tessék, már megint. Arról a témáról kényszerülök írni, amelyet mindig is kerülni igyekeztem. Szent hitem ugyanis, hogy zsidóügyben nem az érintetteknek kell(ene) a szájukat jártatniuk, hanem a nem érintett demokratáknak. Márpedig én, eleim révén, az érintettek stigmájával születtem (sajna, vagy hál istennek? Az a Heinének tulajdonított mondás jut eszembe, mely szerint: "büszke vagyok rá, hogy zsidó vagyok, mert ha nem vagyok rá büszke, akkor is az vagyok").
Ám most épp nem a fenekedôkre vagyok mérges, hanem azokra, akik épp "megvédeni" igyekeznek tôlük. Nevezetesen a hitközségek szövetségét irányító urakra.
Hallom, tárgyalnak (mintegy a nevemben is) a kormánnyal, a kormányfôvel, védelmet kérve egynémely gyűlöletkeltô megnyilvánulások miatt. Derék dolog, én mégis úgy gondolom, hogy az uraknak nincs ehhez fölhatalmazásuk. Másfelôl ezzel a kormánnyal tárgyalni értelmetlen, méltatlan és szervilis álcselekvés.
Ami a fölhatalmazást illeti: tapasztalati tény, hogy a népirtás után megmaradt - zömmel budapesti - magyar zsidó emberek s gyermekeik, unokáik túlnyomó többsége nem vallásos, templomba nem jár, gyerekét világi iskolákba járatja, halottait köztemetôbe temetteti; és soha nem volt hitközségi tag. Ezeknek az intézményeknek valaha, a magyar zsidó emberek elkülönültsége idején volt fontos szerepük: zárt közösségekként iskolákat, kórházakat működtettek, a közösség szegényeit, özvegyeit-árváit segítették, szociális intézményeket tartottak fenn, gondoskodtak halottaik eltemetésérôl s a hitélet fenntartásáról, mindezt adakozásból, szolidárisan, önfenntartón. A múlt századi asszimiláció óta, az elkülönítés megszüntetésével, s fôleg a második világháború óta e hitközségek nélkülözhetetlen szerepe megszűnt. S az asszimilálódott többség semmiféle felhatalmazást nem adott se a tekintélyes tudós fôrabbinak, se a vallásos kisebbség által megválasztott hitközségi vezetôknek arra, hogy a nevükben tárgyaljanak. S ezzel azt a tévhitet keltsék a lakosságban s a tárgyalópartnerben, hogy ami a hitközségi vezetôk gyakori tiltakozásaiban, nyilatkozataiban áll, azt az úgynevezett "zsidóság" mondja.
Pedig az érintettek többsége is minden alkalommal az újságból értesül önnön állítólagos véleményérôl - amelyet pedig általa nem ismert, általa soha meg nem választott urak fogalmaztak. Lehet, hogy jóhiszeműen, naivan vagy álnaivan, de legitimitás nélkül. Amire van legitimitásuk: egyházi ügyekrôl tárgyalni a kormányzattal.
De azt nagyon szeretném, ha nem csinálnánk nagypolitikát, nem vonulnának panaszlistájukkal ehhez a kormányzathoz. Hiszen ezzel éppenséggel erôsítik azt a téves benyomást, amit a Kövér-Elek-duó hangoztatott nemrég, s ami ellen oly sokan tiltakoztunk: hogy Magyarországon ma létezik "zsidókérdés". Különálló "kérdés", amelyet meg kell oldani.
Mielôtt valamely olvasó úgy vélné, könnyen beszélek, mert nyilván zsenge fiatalságom okán nem ismerem az öregek zsigeri félelmeit, sietek leírni, hogy éppenséggel ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek gyerek- és kamaszkora az elkülönítésben, megbélyegzésben, kirekesztésben, bujkálásban telt, miközben s miután örökösen a "zsidókérdés" megoldásáról olvashatott. A negyvenötös év boldogságos mozzanata volt, amikor a személyi adatokból eltűnt a származásra vonatkozó minden utalás. Egyszer és mindenkorra, véltük akkor. Egy népcsoport megszűnt "kérdés" lenni, s élhet ezentúl zavartalanul abban az egyetlen anyanyelvben és kultúrában, amelyhez köze van, csakis emberi értékei számítanak.
Ismerek persze olyan - fiatal és középkorú - értelmiségieket is, akik az utóbbi évek fejleményeinek hatására rükvercbe kapcsolták a dédszüleik óta megindult asszimilációs hajót, érdeklôdni kezdenek a judaisztika, a zsidó kultúra iránt, járatják az igen színvonalas zsidó folyóiratokat: tiszteletre méltó tendencia ez is. De ôróluk se hiszem, hogy a hitközségek vezetôinek közbenjárására bízták volna, netán egy kormánytisztviselô kinevezésétôl várnák a gyűlölethullám megtorpanását. Akiknek pedig se beilleszkedni, se elkülönülni nem volt kedvük, azok elmentek innen, némelyek a lágerbôl egyenest. De aki ittmaradt, az bízott benne, hogy az ô léte, szerepe soha többé nem lesz "kérdés".
Hát ne tegyük megint azzá, fôleg önkezűleg ne.
A kormány nyilván udvariasan széttárja kezét és megnyugtatja a kis küldöttséget, hogy ô nem antiszemita. Ami, szűken nézve, igaz is. A jelenlegi kormányzat egy koherens ideológia és történelemszemlélet jegyében működik. De Magyarországon bizonyos fogalmak - jobboldali-konzervatív, keresztény-nemzeti - egészen mást jelentenek, mint, mondjuk Német- vagy Olaszországban. Más felhangok csendülnek együtt velük. Éppen mert a két háború között működött itt már egy jobboldali-konzervatív, keresztény-nemzeti kurzus. S mivel e kor hullahegyeket hagyott ránk a Donnál és a lágerekben, Dunába robbantott hidakat és égô királyi várat Budapesten, hát nem mindegy, hogyan vélekedik az új politikai elit mindezekrôl. Miként vélekedik a második világháborúban vállalt szereprôl, a bécsi döntés nyomán idôlegesen visszaszerzett területeken elkövetett rémtettekrôl. Például. Ez és még sok más: egyetlen, koherens csomag; nem lehet belôle kicsippenteni egy meghatározott részt, az antiszemitizmust.,
Hacsak azt nem kérik a kormányzat elé járuló urak: ugyan lennének szívesek a kedvünkért 180 fokkal elfordulni, lemondva potenciális választóközönségükrôl. Netán abbahagyni a kokettálást azzal a Csurkával, akinek támogatására - és hívei második fordulós szavazatára - oly nagy szükségük van. Éppily nevetséges kérés az is, hogy a kormányfô küldje el kedvenc tanácsadóját, azt, akit épp nézetei ismeretében vett maga mellé.
Mikor e sorokat írom, vasárnap, pattogós Horthy-induló ébresztette a Kossuth Rádió hallgatóit, s ünnepelték a lovas tengerész nyolcvan év elôtti bevonulását a bűnös Budapestre. Abban a reggeli, nyíltan miépes műsorban, amely, mint tudjuk, Orbán Viktor kedvence. Ô maga mondta. Mást nem is hallgat. Így mondta.
Hát sok sikert a tárgyalásokhoz.
Nekem bizony - immár a szavazók többségével egyetértésben - inkább elzavarni volna kedvem ôket.
Közel két évvel ezelôtt jött be hozzám a szerkesztôségbe Békés Pál azzal az ötlettel, hogy írna százszavas történeteket, olyan bélyegformátumú, apró "sztorikat", s ebbôl lenne neki - a jövôre nézvést - egy nagyobb mennyisége is. Már nem emlékszem, hozott-e mutatványt vagy sem, elég az hozzá, hogy meglehetôsen vad ideának tűnt fel, olyan "hogyan írjunk könnyen és gyorsan drámát" (vagy hát jelen esetben prózát) amerikaias típusú vállalkozásnak. Gondoltam, Palinak még tartanak az államokbeli élményei. Mindenesetre soha nem számoltam meg, valóban száz szó vagy kevesebb vagy épp több az elém kerülô történet. Viszont kezdett érdekelni az elsô darabok után, hogy mi a fene is fog ebbôl az egészbôl kikerekedni, valamint némi kajánsággal figyeltem: meddig bírja a fickó a kéthetenkénti "kényszermunkát", amit persze ô maga vállalt. Örömmel jelentem, sokáig bírta, nemcsak erôvel, hanem ötlettel is, ennek bizonysága ez a könyv. De félre a "személyeskedéssel".
"Regényfolyam helyett bélyeggyűjtemény" - olvashatjuk a könyv kb. százszavas elôszavában, s a kijelentést vegyük komolyan, több értelemben is. Elôször is, egyik-másik történetben, ha tán egy regényfolyam nem is, de egy teljes regény lehetôsége bizony ott rejtôzik. Másodszor, bármennyire ironikus is a megjegyzés, van benne egy jó adag, bár leplezni akart, mégis felszínre törô keserűség. A negyvenhárom éves Békés Pál önmagát szembesíti lehetôségeivel és korlátaival; s mert ezt megteszi, ezáltal szükségszerűségeket ismer fel. Például azt, hogy történetekre szükségünk van, hogy minden igazi epikai alkotás magja, kiindulópontja - függetlenül attól, a mű egyébként milyen formák felé terjeszkedik - egy történet. Az már más és nehezebb kérdés, hogy az elbeszélô mit és mennyit bízhat pusztán a történetre egy epikai alkotásban. Általános tendenciának látom a kilencvenes évek irodalmában, hogy bár a hagyományos történetelbeszélôi módok nem tértek, mert nem térhettek viszsza, ám a történet szerepe, hangsúlya mégis megnövekedett a különféle elbeszélôi műfajokban. E narrációs változatok egyike Békés Pál "történetgyűjteménye" is. Elég radikális változat az övé, mert egyrészt szinte mindent a történet elmesélésére csupaszít, még azt is megkockáztatnám, hogy Békés történetei valójában csak szerkezetek, történetek vázlatai; másrészt azt is látnunk kell, hogy igen erôsen gyökereznek a magyar elbeszélôi hagyományokban, méghozzá többrétegűen is. A legkézenfekvôbb példák természetesen Örkénytôl idézhetôk: az egyperces novellák. Békés persze igyekezett megszabadulni Örkény István ötletétôl, de ez a szabadulás nyilvánvalóan csak úgy és annyiban sikerülhetett, amennyire - mint már említettem - lehántott mindent a közvetlen történetrôl. Örkény egypercesei olykor valóságos novellák, a fogalom hagyományos értelmében is, Békés "bélyegei" soha nem azok. A szabadulás aztán azért is nehéz, mert mindketten egy nagyobb tradícióba ágyazódnak bele, még akkor is, ha ez elsô pillantásra nem feltűnô; ráadásul úgy, hogy szembesítik önmagukat e tradícióval, s mindketten - más-más módon ugyan - levonják az elbeszélôi konzekvenciákat. Örkény írja Az ötlet szerepe korunk művészetében című tanulmányában, de érvényes ez a "bélyegek" szerzôjére is: "Az írónak be kell érnie azzal, ami számára átlátható és értelmezhetô." Az egész írás pedig arról szól, hogy a művészi ötletet ne becsüljük le, én még hozzátenném: rehabilitáljuk. Az ötlet ugyanis nem más, mint a magyar elbeszélô irodalom - ma már így gondolom - egyik kulcsfogalmának, az anekdotának, az adomának a szinonimája. Arra, hogy mi is az adoma tulajdonképpen, a rövidség és pontosság kedvéért Négyessy László sorait idézem a Pallas Nagylexikonból: "kisebb elbeszélô műfaj (...) való v. költött, többnyire élces, de mindig jellemzô történetke, rövides és kerek szerkezettel, meglepô fordulattal, tréfás, humoros, olykor érzelmes hangulattal, s könnyed és jóízű elôadásban. A jellemzésmódjában rokon a tanító mesével, kerüli a lelki fejlôdés részletezô rajzát, csak egy vonást emel ki s világít meg szinte rikítóan, de a rajzolt kép mindig reális, mindig eredeti értelemben veendô, nem irányzatos és célja nem a tanulság, hanem közvetlenül a jellemzetesség." Négyessy még hosszan taglalja a formát, megemlítve annak szóbeli alakváltozatait is. Azt hinnénk, a szóbeliségnek nincs ma már szerepe, pedig Örkény huszonöt évvel ezelôtti tanulmányában szól arról, hogy merített a városi folklórból is, Békésnél ez kevésbé figyelhetô meg, de nála sem elhanyagolható. Tradíció és az új elbeszélôformák között ebben a pontban is találhatunk tehát kapcsolatot. A Négyessy-idézetbôl egyet emelek most ki: "célja nem a tanulság". Békés történetkéi jó része szintén nem példázatos, s ez egyik legnagyobb erényük. Az elbeszélô nem moralizál, illetve ha mégis van erkölcsi célzata, azt a legtöbb esetben magára a történetre, valamint befogadójára bízza: töltse ki azt a keretet, melyet a narrátor felrajzolt számára, lett légyen is az egy abszurd szituáció vagy épp alakrajz, de akár irodalmi viszonyainkról, egyáltalán, az irodalom mibenlétérôl felskiccelt rajz. Minderre a kötetben az egyik legjobb példa mindjárt a legelsô darab, a Történet című (nyilván nem véletlenül szerepel itt, mind a forma, mind az egész kötet értelmezési kulcsát magában rejti), melynek fôszereplôje Dörgebérczi Sámuel történetmondó, aki egy százasért elmond az elbeszélônek "Hét szépséges, mesteri történetet" a nárciszról, s "azért hetet, mert a nárcisznak hét szirma van". Az elbeszélô erre megjegyzi: "Csak hat." "Mire Dörgebérczi Sámuel kikotorta a kalapból a százasomat, visszaadta, és elküldött az anyámba." S ezzel vége is a történetnek. Volt meglepô fordulat? Csattanó? Volt. Lekerekedett a történet? Igen. Csakhogy feltehetô a kérdés: milyen csattanó volt ez, mit jelent tulajdonképpen? Szakszóval élve, a jelentésszóródás szép példája e történetke, hiszen rövidségéhez képest meglehetôsen sok jelentésváltozat rendelhetô hozzá. A könyv legjobb darabjai is hasonló módon épülnek fel (Bébébé, Bálnatisztítás).
Az elôzôekhez még két adalékot szeretnék hozzátenni: a történetek nagy része nem fikció, vagy csak bizonyos elemeik kitaláltak; a szerzô szíves szóbeli közlése alapján mondhatom: valójában igaz történetek, s nemcsak a családi vagy épp a történelmi legendáriumból valók, hanem a többi is. Csakhogy éppen attól jók ezek a "sztorik", hogy ez teljesen érdektelen bennük. Igazságértékükhöz legfeljebb hozzájárulhat az a tudás, hogy megtörténtek, valódi értéküket viszont inkább az adja: megtörténhettek (volna), mint Ülô Bika és Ady Endre találkozása. (Millennium). A másik, amirôl még szólnom kell, talán fontosabb is. Ahogy korábban utaltam rá, Békés történetei inkább történetvázlatok, szerkezetek; ehhez most azt tenném hozzá, hogy nyelvi-stiláris megformáltságuk szikársága az, ami jelentôsen megkülönbözteti ôket a tradicionális adomától. Mondhatnám, semmi színes elôadásmód, semmi, ami a külsôben eltéríthetné a befogadót a belsô lényegtôl. Rövid, egyszerű, legfeljebb bôvített mondatok sorjáznak elôttünk - ezzel is erôsítve azt az elbeszélôi törekvést: csak semmi kommentár, semmi kívülrôl "bevitt" moralitás. Miközben persze az egész könyvbôl kiderül az elbeszélô etikai magatartása is. Ám ezt csak maguk a történetek közvetítik. Ennyiben e sok, látszólag szerteguruló, szétágazó történet egy belsô értékrend mentén nagyobb egységbe is formálódik, bizonyos mértékig még azt a választási kényszert is feloldva, hogy hát "regényfolyam helyett bélyeggyűjtemény".
S még valami: a legkeserűbb történetben is megérezhetjük az irónia, a humor jelenlétét, ami éppen a történetkék olykor abszurd, olykor groteszk világában gyökerezik. Békés bélyegei ezért is szórakoztatóak, persze még inkább azok, ha a szűkszavú sztorikat mintegy magunkban kiegészítjük, megszínesítjük, mert erre is lehetôséget adnak, mint minden jó próza.
Befejezésként újra a személyes hanghoz térek vissza: én magam közel negyven éve nem gyűjtök már semmit, 9-10 éves koromban, bevallom, gyufacímkét, sôt még papírszalvétát is gyűjtöttem. A kisfiam gyűjtôszenvedélye mostanában bontakozik, például kindertojás-játékok formájában. Békés Pali bélyegeket, azaz hát történeteket gyűjt. Nem fogom kifejteni az elôbbiekbôl vészesen elôtörekedni igyekvô metaforát. Mindenesetre szeretettel és nagy irigységgel nézem ôket.
(Elhangzott 1999. november 23-án, a könyv bemutatóján.)
A neoliberalizmus legmegtévesztôbb üzenete, hogy a modernizáció szinonimájaként, a globalizációra adható egyetlen lehetséges válaszként reklámozza saját elavult elméletét. Innen a "neoliberális forradalom" jelszava, s ezért mondja Somogyi Zoltán és Szabados Krisztián, hogy a "túlburjánzó bürokratizmus a fejlôdés (sic!) gátjává vált". Csakhogy Európa nem olyan, mint amilyennek a szerzôk beállítják. Igaz, a jóléti állam agóniájáról szóló torz képet maga a nyugati baloldal alakította ki, a lényeget nem érintô apróbb változásokra túl érzékenyen reagálva. A mi neoliberálisaink pedig ezt örömmel elhiszik nekik, a jóléti államot boldogan elparentálják. De korai még az öröm, ezt mutatja például a '95-ös francia tb-reform, amelyet a sztrájkok hatására visszavontak, s most a szocialista kormány fokozatosan mégis bevezeti: a tb-hiány is eltűnik, a szerzett jogok is megmaradnak. A nyugat-európai reformok célja és eredménye tehát nem a jóléti állam lebontása, hanem racionálisabb működtetése. Az európai gazdasági helyzet egyébként azért is hozhatja zavarba a liberálisokat, mert az Európai Monetáris Unió résztvevôi javarészt teljesítik a szigorú - maastrichti - makrogazdasági elôírásokat, s a versenyszférából valóban kivonult az állam. Ellenben továbbra sem szokás privatizálni a kórházakat és iskolákat, bankfelügyeleteket és vasutakat... Illetve a toryk próbálkoztak effélével. Az eredmény ismert: a vasút részleges privatizációja óta egymást követik Angliában a vonatkatasztrófák, hiszen a biztonságot növelô beruházások pusztán piaci értelemben nem térülnek meg. A szerzôk most már nyilván nem írnának ilyet: "miközben a lengyel konzervatív-liberális kormány már az államvasutak magánosítását is meghirdette, a mi népi-yuppie konzervatívjaink..." stb. Az angolok most mindenesetre részlegesen újraállamosítják a vasutakat, nem hallgatnak többé a lengyelekre. Ejnye! Tony Blair "népi-yuppie". Nahát! Pedig a vasút-privatizálók álláspontja elméletileg biztosan megalapozott, csak hát az a fránya gyakorlat, ugye...
Az - angol - neoliberális gazdaságpolitika sikerét vajmi kevéssé támasztják alá a tények. Az egy fôre jutó GDP a világhoz, s az elénk modellként állított Nagy-Britanniához képest Franciaországban harmadával több, Németországban pedig az angliainak másfélszerese (1996-os adatok, HVG, Európai Unió: 1998). Sôt, a gazdasági növekedés (a ciklusokat kiszűrô tízéves távlatban, 1988 4. negyedéve és 1998 4. negyedéve között, éves átlagban) Németországban 2,2 százalék, Franciaországban 1,9 százalék, míg az Egyesült Királyságban 1,8 százalék (Le Monde, 1999. június 21.). Nézzük csak a szörnyűséges válsággal küszködô Németország GDP-növekedését! 1998: 2,6 százalék, 1999: 2,5 százalék (elôrejelzés). A briteknél ugyanez kevesebb, 2,5 százalék, illetve 1,2 százalék. Vagyis Anglia lemaradása az elmúlt tíz évben csak tovább nôtt. És nôttön-nô! Ami a brit munkanélküliség csodás csökkenését illeti, az nem a munkahelyteremtésnek köszönhetô, hanem elsôsorban a kényszerrokkantak, gyermeküket egyedül nevelôk stb. munkaerôpiacról való kiszorulásának (OECD, Perspectives économiques, 1998 június). Különben a munkanélküliségrôl szóló vita Magyarországon majdhogynem érdektelen, mert a munkanélküliség nálunk általában nem, csak bizonyos rétegekben és régiókban magas. Margaret Thatcher egyébként a bezárkózó, csak önmagában bízó Anglia képviselôje volt: igaz, az most egy külföldit gyámolít: Pinochet tábornokot... Mi egy nyitott Magyarországról álmodunk, nincs itt valami ellentmondás? A szigetliberális-neokonzervatív eurofóbia volna a globális világ kihívásaira adott válasz? Tony Blair, akit Angliában Thatcher asszony utódjának kiáltottak ki, aláírta az európai szocialista chartát, bevezette a minimálbért, a privatizált vállalatok profitját megadóztatva növelte az oktatási és egészségügyi kiadásokat, s most - mint már láttuk - éppen a vasutak részleges újraállamosítását határozta el!
Az Európai Unió, amelyhez lassacskán csatlakozni fogunk, az államot nem leépíti, hanem csak sokszintűvé teszi: a régiók és Brüsszel átvesznek bizonyos feladatokat, s ezeket az eddigieknél hatékonyabban látják el. Ez a - csúnya nevű, de szép lelkű - szubszidiaritás: az állam átad egyes jogosítványokat más (regionális, önkormányzati, európai) intézményeknek - de nem a piacnak. Az EU - az európai "állam" - például Európát keresztül-kasul átszelô gyorsvasúthálózat kiépítését (társ)finanszírozza stb. A vita mostanában nyugaton arról folyik, mint arról Boda Zsolt is írt, hogy hogyan lehetne például a Tobin-féle, nemzetközi pénzmozgásokat kicsit "lehűtô" adót a gyakorlatban alkalmazni. Vagy arról, hogyan lehet a kergemarha-kórból tanulva, az angolszász piaci logikával szemben - EU-szinten - érvényesíteni az élelmiszeriparban, a közegészségügyben az "elôvigyázatosság elvét". Sôt - a nemzetgazdasági kereteken túllépve - egy európai keresletélénkítô gazdaságpolitika körvonalai is egyre határozottabban rajzolódnak ki: az EU belsô piaca ehhez elég nagynak tűnik, míg a világ többi részével folytatott kereskedelmi forgalma ehhez képest nem olyan jelentôs. Ilyen a világ, ilyen Európa mostanában.
A liberálisok sokszor nyitott kapukat döngetnek: az állami újraelosztás mértéke alacsony, a versenyszférából már szinte teljesen kivonult az állam. A Fidesz-kormánytól pedig korántsem idegen a neoliberális politika. Antal Dániel azt mondja: "a "neoliberális közgazdaságtan" öröksége itt talán csak határozott inflációellenességében mutatható ki." Márpedig a jelenlegi kormány határozottabban és hatékonyabban inflációellenes, mint elôdje. A mindenkori neoliberalizmus baloldali vagy zöld kritikusai szerint a liberálisok egyes társadalmi alrendszerekben a piaci logika és a gazdasági racionalitás túlzott érvényesítésére törekszenek. A legutóbbi ilyen "reform" a kormány egyetlen kereszténydemokrata miniszterének nevéhez fűzôdik, aki következetes liberális elvek alapján - az egyéni felelôsség jegyében, a valóságot feledve - alakítja át a munkanélküli-ellátás rendszerét. A liberálisok nem számolnak a hosszú távú és járulékos hasznokkal és költségekkel. Utóbbiakra a példák sora a fogászati ellátástól a villamosjáratok ritkításán keresztül a dohányipar babusgatásáig tart. Hogy hosszú távon ezek milyen következményekkel járnak a magyar társadalom egészségi állapotára, a környezetre, de a büdzsére nézve is, azt az olvasó tudja jól. Egyébként a dohányzás kérdését a liberális Amerika igen szigorúan kezeli, ott ugyanis legalább léteznek ellenlobbik - ha tetszik: "civil társadalom" (de ez már egy másik történet). Az üzemanyagok adóterhének környezeti-egészségi szempontokat érvényesítô rendszerét például mi csak - a szó legnemesebb értelmében vett - politikai beavatkozástól várhatjuk. Ilyen apró, de fontos szabályozó lépésekrôl szólhatna Magyarországon is egy, a fenntartható fejlôdést célzó, ökológiai indíttatású adóreform. Effélékrôl fontos dolgokat írt a cikkét váratlanul és logikátlanul liberális hűségnyilatkozattal befejezô Vasali Zoltán. Csak az állam tud vasutat fejleszteni, Borsodban iskolát, Szabolcsban autópályát építeni, s - itt emlékeztetnék egy korábbi, magát liberálisnak valló miniszterre - iskolai internetet fejleszteni is.
"Jó, jó, de mibôl?" Az állami pénzbôl bôszen fegyverkezô angolszász liberálisokkal és a jelenlegi koalícióval szemben a nem létezô hazai baloldal a honvédelmi kiadások mérsékléséért száll(hatna) síkra. A racionalitás elvét a magyar liberálisok igen szelektíven alkalmazták (a szocialista gátépítési tervekre például elég határozatlanul). A nem baloldali, viszont liberális belügyminiszter megreformálhatta volna az önkormányzatok finanszírozását, a liberális mezôgazdasági államtitkár az agrárgazdaságét... Érteni vélem, hogy miért szúrja az állam a liberálisok szemét: mert pazarol és nem elég hatékony. Ez részben igaz, de az állami pazarlásra nem a piac a gyógyír. Ha a pártfinanszírozási botrányok nem kötnék gúzsba a mindenkori magyar kormányt, megvalósulhatna egy okos államháztartási reform, a valóban független ellenôrzô intézmények erôsödhetnének (számvevôszék, bankfelügyelet stb.), és a közpénzek felhasználásának átláthatósága javulhatna, például a költségvetési intézmények feladatfinanszírozása révén. Ehhez nem kell liberálisnak lenni. Sôt.
Török Gábor szerint a liberalizmus "kulturális-ideológiai (emberi jogok, kisebbségek...) kérdésekben baloldali...". Rendben van, de tessék mondani, a magyarországi cigányság társadalmi-gazdasági problémáira milyen választ ad a neoliberalizmus? Mondom: semmilyet. S még egy szó erejéig a "megvalósult" liberalizmusról. Amikor Budapest fôpolgármestere óriásberuházásokhoz állami pénzért lobbizik, akkor liberális politikát folytat? Mindenesetre ezt helyesen teszi, amennyiben "Az öngondoskodó, jogaival és kötelezettségeivel tisztában lévô egyén..." (S. Z.-Sz. K.) nem acélvakond, így nem tud metrót építeni. (Bár költséghatékonysági szempontból a tömegközlekedés fejlesztésének a jelenlegi metróterv nem a legjobb módja.)
A neoliberalizmus legnagyobb hibája, hogy nem eléggé tartja tiszteletben a társadalmi alrendszerek autonómiáját, azt, amit hagyományosan a minisztériumok szerinti felosztás jelent a politikai rendszer szintjén. A gazdasági rendszer működését, központi értékpárját (megéri/nem éri meg) a többi alszférában is alkalmazzák (lásd: a Pénzügyminisztériumban készült egészségügyi reformtervek). Ugyanakkor úgy tesznek, mintha a gazdasági intézkedések hatása csupán a gazdasági szférában érvényesülne, s nem számolnak a többi alrendszerben megfigyelhetô közvetett hatásokkal. Ezt nevezné Bourdieu "szimmetrikus illúziónak": úgy tenni, mintha minden célracionális költség-haszon számítások alapján működne, s másrészt nem számolni a közvetett, járulékos költségekkel. Márpedig a gazdaságpolitika interdiszciplináris műfaj. Mert csalóka az a neoliberális szlogen, hogy van egyrészt a gazdaság, másrészt a szociálpolitika, területfejlesztés stb. A politikának, így a gazdaságpolitikának is az összes társadalmi alrendszert egyszerre kell tekintenie.
A neoliberalizmus antropológiai alapfeltevése is gondot okoz: Antal Dániel szerint a különbözô liberalizmusok egyetlen közös elméleti alapja a módszertani individualizmus. Ennek középpontjában a (cél)racionálisnak tételezett egyén áll, aki minden információ birtokában van ("jogaival és kötelességeivel tisztában lévô egyén"), döntéseit semmi és senki sem korlátozza. Ámde az egyéni döntések csak korlátozottan racionálisak és kollektív szinten könnyen visszájukra fordulhatnak, másrészt a társadalmi egyenlôtlenségek újratermelôdése az egyének szintjén nem megmagyarázható, s nem is nagyon orvosolható. Ezért hibás, különösen nálunk, a rászorultság elvén alapuló - liberális - szociálpolitika: minden szociológus tudja, hogy az ilyen juttatások a rászorulók közül gyakran éppen a legrászorultabbakhoz nem jutnak el, s tudjuk azt is, hogy mennyire gyengén korrelál Magyarországon a jövedelmek valós és bevallott szintje. Ugyanennek a leegyszerűsítô modellnek az alkalmazására, a mikro-makroszint összemosására példa a jól ismert háziasszonyos álanalógia, melyet Antal Dániel idéz.
De van a neoliberalizmusnak kulturális korlátja is: a társadalmi igazságosság eszménye az európai civilizációról nem leválasztható. Ezt nevezik a vitaindító szerzôk alig palástolt ellenszenvvel "konszenzusos politikának". Ez a szociáldemokrata-kereszténydemokrata európai politikai kultúra közös "minimuma". A progresszív jövedelmi adó vagy a kétféle áfakulcs mögött is - kimondva, kimondatlanul - a társadalmi igazságosság eszméje, a kontinentális Európa morális konszenzusa áll. Errôl szól a tôkejövedelmeket, illetve munkajövedelmeket sújtó adóterhek kiegyenlítésének, valamint a forgalmi adó relatív csökkentésének - nálunk nemigen hallható - szociáldemokrata követelése is. Ehhez a konszenzushoz kellene közelítenünk, s ha már modellt keresünk, a thatcheri Anglia helyett például Ausztriáról vagy Dániáról vegyünk példát. "Valami bűzlik Dániában", ismételgetik az angolok Shakespeare óta. Szagoljunk utána! A neoliberalizmus inkább befejezett múlt, mintsem tökéletes jövô. Ha a saját szimatunknak hiszünk, Magyarország nem szigetkonzervatív-neoliberális, hanem európai lesz.
A ceruzalábú nô nem ereszti be a vízszerelôket.
Igazából nem tudni, miért, közelebbrôl nem határozza meg, még az is lehet, hogy nincs is igazán mit, nincs külön oka az egésznek, legalábbis a ceruzalábú nô látszatra nem érzi, hogy ezt ôneki így az ezredvég felé külön, többfejezetes beszédben, jegyzékben meg kellene indokolni; egyszerűen nem akarja, hogy ônála szerelôk szereljenek. Ki szereti, ha ônála szerelôk szerelnek, kivált vízszerelôk, kik folyton csapot bôröznek, kócot szerteszét hagynak, saját maguk is egészen elcsudálkozva eldugult lefolyókba bámulnak, eresztékeket fitymálnak, strangokat nézegetnek, egyre inkább ki akarják a strangokat cserélni, rendszerint egyre nagyobb vágyakozással nézegetik a falakat, mindenáron ki akarják ôket bontani, sôt ki is bontják.
Viszont soha nem vakolják vissza.
És egyáltalán, zavarják az ember délutáni nyugalmát, a gyermekek fenyítését a merôkanál és más konyhai eszközök segítségével, a ceruzalábak toppantását a függôfolyosón, mielôtt tulajdonosuk a maradék kelkáposztát az udvarról felfelé bámuló és ôhozzá hosszabb beszédeket intézô Lakatosné nyakába zúdítaná, és különösen zavarják utána a gondolkodást, a latolgatást, hogy ilyenkor magát a lábost is a Lakatosné feje irányába hajítsuk-e, ami által arról (a lábosról) újabb zománcdarabok fognak leütôdni, vagy elégedjünk meg a látvánnyal, amit a Lakatosné fején lassan végigcsorgó kelkáposzta vizuálisan nyújt. Az ember vízszerelôk alamuszi tekintetével a hátában nem gondolkodik, hanem megfordul, valami közelebbrôl nem meghatározható okból vágyat kezd érezni, hogy az ô nyakukba zúdítsa a kelkáposztát, annyi kelkáposzta viszont rendszerint nincsen, hogy ilyenkor a vízszerelôknek meg a Lakatosnénak is jusson, mert a ceruzalábú gyerekek a nagyját még idôben fölfalják.
Noha igazából kellene maradjon valamennyi a takarítónônek is, ki az udvaron szintén ordít, a Lakatosnéval kánonban.
Voltaképp az volna az érthetetlen, ha a ceruzalábú nô a vízszerelôket beengedné, és nem helyezné ceruzalábát határozottan az ajtónyílásba, karjaival nem támasztaná ki kétoldalt az ajtófélfát, egész porhüvelyével tiltakozva a vízszerelôk ceruzalábú-családi életbe avatkozása ellen, egyáltalán, a vízszerelôk egzisztálása ellen, az ellen, hogy térben és idôben valamiféle helyet foglalnak el, abból szeletet hasítanak ki, és ezenközben még be is akarnak hozzá jönni, nyilván hörgô csapokat hagyva maguk után, pusztán azon az alapon, hogy az alatta lévô lakók három és fél hete áznak, ami eleve értelmetlen, mert akkor ônáluk kellene szerelni, és nem önkormányzati papírokat, végzéseket, agyonlövetési parancsokat lobogtatni; ezzel együtt a ceruzalábú nô nem bocsátkozik különféle magyarázatokba vagy víztani elemzésekbe, egyszerűen csak a ceruzaláb már említett ajtónyílásba helyezésével testileg tiltakozik az általa nemkívánatosnak ítélt események bekövetkezte ellen, különösen, hogy az utóbbi napokban már maguk a vízszerelôk is testi erôvel próbálkoznak, az imént például egyenesen félre akarták a ceruzalábú nôt lökni, de nem jártak sikerrel, mert a ceruzalábú nô erre föl a térdét magasra emelte, homlokát megfelelô szögbe állítva öklelésre elôkészítette, az elôkészületek megtétele után a két vízszerelôt szépen fel is öklelte, egymás után el is dôltek, mint ólomkatonák; viszont közvetlenül ezután fölálltak, és most ismételten be akarnak menni.
Makacs vízszerelôkrôl van szó.
Bár most egy hajszálnyit el vannak bizonytalanodva, mert a ceruzalábú nô az iménti harci cselekmények közepette az agyonlövetési parancsot is elragadta, és a gang kövezetén hűlô fazékba hajította.
Melyben a kelkáposzta egyébként is bevetésre vár.
