XLIII. ÉVFOLYAM, 47. SZÁM, 1999. NOVEMBER 26.

ESTERHÁZY PÉTER:

Kis magyar glosszák

A Dicsérjük a kormányt! sorozatunk - anyagtorlódás miatt - nincs.

Petty

Túlzó elvárások. - Hallom: Az új kormánytól remélhetô, hogy olyan közhangulatot teremt, melyben "egy asszony örvendhet egy férfinak, s egy férfiú örvendhet egy asszonynak". A gondolat a nyolcvanas évek elejétôl ismert, akkori kedvetlen (és szemrehányó) mondás volt, hogy az egy olyan velejéig vacak rendszer, hogy még örvendeni (itt: kúrni) se lehet benne egy jót. Ez már akkor sem volt igaz.
     

Petty

Hallom: Elsô Ferencváros József: Hö-hö.
     

Petty

Én tényleg azt hittem, hogy az csak valamilyen vicc, amelynek nem hallottam az elejét, s ezért nem értem (a végét), hogy a jó nevű lehallgatási bizottsági elnök az óriáskígyóját szocialista politikusokról elnevezett egerekkel eteti. De hogy igaz? Nem is nagyon akarom elhinni. Amit mondani tudnék, azt remélem, nem hozná le az ÉS.
     

Petty

Demokrácia és nyelv. - Azt mondja a takarítónô, hogy nem tud minden héten jönni, csak hetente. (Angelikának hívják, ám ennek a glossza szempontjából nincsen jelentôsége. "De azért itt is elég rossz idô van.") Azonnal elzavartam. Így a mi házunkban nem lehet beszélni! Most a feleségem takarít. Nem szól hozzám. Csönd van.
     

Petty

Mutatok egy másik érdekes nyelvi jelenséget. A minap fölhívták az öcsém apósát, azt hitték, én lakom ott, és elküldtek engemet a zsidó kurva anyámba, pontosabban a kurva zsidó anyámba, s hogy mennék vissza a gettóba, ahová való volnék. (Szegény öreg egészen megijedt.)
      Mindezt nem kivagyiságból említem, hanem mert van A szív segédigéi könyvemnek egy passzusa, amely a kurziválni szó legújabb jelentése szerint olyan, mintha erre a telefonra várt volna, mintha a származásommal kapcsolatba sejtetne (sunyin) valamit. Így hangzik: "Nem beszélek, de nem is hallgatok: s ez megint más dolog. Óvatos vagyok, anyámról van szó. Itt talán kurziválható volna minden... A kurzivált életbe!"
      Tetszik érteni... Hogy akit kurzívval írnak, az... tehát akkor... A kurzivált életbe, abba!
     

Petty

Öngól-ossza. - Közszereplôk szoktak panaszkodni, hogy a mondatukat kiragadták a szövegösszefüggésekbôl. (Csak mellesleg: politikus részérôl ez következetlen dohogás. Ha ki lehetett ragadni, akkor rosszul volt betéve. A politikus beszédjét csak a gyakorlat minôsíti. Ha hetekig kell magyarázni, akkor okos politikus nem az ellenzéket szidja, nem a sajtót, hanem magamagát, hogy mért érezte lélekben - és föltételes módban! - tizenötmillió atomfegyvernek magát. - Az is igaz, ha nyilvánvaló a kiragadás, okos ellenzék, okos sajtó nem pörgeti túl.)
      Az én mondatom meg, ellenkezôleg, szövegösszefüggésbe került (naná!), ez lett a baj. Történt, hogy nemrég azt a tréfát engedtem meg magamnak, hogy aki ez meg az, azok közt a szerkesztôség jutalmul Nádas-bölcsességeket sorsol ki. Eddig még nincsen baj, egy közepes élcért beáldoztam a barátomat, ez rendben. De jöttek a szövegösszefüggések, és én beragadtam azokba. Mert még tovább bonyolítottam a dolgot, nem részletezem, mindenesetre elôjött benne Konrád György neve. Aminek az lett a következménye, hogy a N.-bölcsességeket egyértelműen Koszovóra vonatkoztatva kellett érteni, aminek az lett a következménye, mintha ama sorok írója (én), azt állítaná gôgösen, félreértett arisztokratizmussal, hogy ô fölül állna ezen konfliktuson. Ami méltánytalan és nem igaz, én éppenséggel nem állok ott fölül, hanem alul állok, mert sehol se tudtam állni, csak rossz zavarban és zavarodottságban, pedig valahol kellett volna állni. És ha így immár Koszovóra vonatkozik a megjegyzés, akkor több, mint zavaró az üressége, az, hogy a mondatok megfeledkeznek az egész szörnyűségrôl.
      Fogalmazni nehéz. Megtévesztett, hogy igazat írtam, és nem volt takargatni valóm. Elnézést kérek az érintettektôl, bocsánat.
     

Petty

Elfaxoltak egy cikket, amely alapul szolgálhatott a névtelen telefonálónak. A cikk egy része a mamámmal foglalkozik, igen szellemesen és elegánsan hivatkozik egy TGM-kijelentésre, miszerint a zsidó szép, és hogy akkor ez alapján ideje kimondani, hogy a mamám szép, vagyis én vagyok szép anyai ágon.
      Engem nem nagyon kavarnak föl ezek az izék, de amikor ezt így leírva láttam, mégiscsak vér szökött az arcomba, azt éreztem, gondolom, amit Deutsch Tamás érezhetett, amikor még úgy volt, hogy lehallgatták az édesanyját. Még így is legyintettem volna, ha nem jut eszembe, hogy mit mondottam én anya-ügyben a fiaimnak (tényleg, a lányaimnak nem mondtam, ez helytelen, úgyhogy Mitics, Zsozsó!): ha anyátokat a szájukra veszik, nem gondolkodni, ütni!
      Értelemszerűen engem nem zavarna, ha a mamám zsidó volna, de hát nem az. (Ahogy egy nagynéném mondta: E vonatkozásban nincs baj.) A papám se. Vannak papírok is, papírban gazdag család vagyunk, ha úgy hozná a magyarok vagy mások Istene. Ám ez nem is érdekes. De ha már a gyerekeknek megígértem, üzenném csöndesen a cikkírónak, van tenéked, fűzfa, saját édesanyád, szórakozzál avval, ha zsidó az, ha nem.
     

Petty

Egyébként ezt az embert most nevezték ki a közszolgálati televízió tanácsadójává.
     

Petty

Tanácsadóról jut eszembe, nyelvileg nem a szerencse gyermekei ezek a miniszterelnöki tanácsadók. Nem fogták föl, rémlik, egyik sem, a megváltozott pozíciójukat. Pedig ez munkaköri kötelességük volna, tudni, hogy immár nem mezei értelmiségiek. Ha tudnák, kevesebb kalamajkát okoznának. Itt van legújabban Schmidt Mária eszmefuttatása holokauszt(ok)-ügyben. Mint történész opponálhatja valaki a kialakult európai közmegegyezést, beszédmódot (hogy ennek egy efféle cikknyi elôadás volna a formája, azt nem hiszem), de így, fômicsodaként, olyan, mintha szántszándékkal akarná kényelmetlen helyzetbe hozni a kormányt. Rossz nézni.
      E mostani gyanakvó légkör nyelvén szólva, azt kell higgyem, hogy Sch. M. mondjuk az SZDSZ beépített embere, a Betlehem-Mérleg utca-tengely. Úgy még érteném valahogy. Bár éppenséggel nem volna hazafias lépés a liberálisok részérôl.
     

Petty

Egyébként az az újság, amelynek témája volt a mamácskám származása, és amelyben például a Cion Bölcseinek Jegyzôkönyve kritikai kiadását (amely bizonyítja a Jegyzôkönyvek valódiságát) hírelik, ez az újság az, amely a Nemzeti Kulturális Alapprogram miniszteri pénzkeretébôl 4 millió forintot kapott.
      Ha az NKA megfelelô kuratóriuma döntött volna így, talán akkor is értetlenkednék, de az az én problémám volna, egy kuratórium elvileg a társadalmat reprezentálja, a kérdés akkor magunknak volna adresszálható.
      De ez más. Mást jelent. A miniszter személyesen tartja fontosnak, hogy. Mit jelent ez? Kérdezem, mert nem értem. És akkor most kihasználom, hogy Frankfurtban megismerkedtünk, és személyesen kérdezem: Mondd, kérlek szépen, miniszter úr, ez most mit jelent? Azt ne mondd, hogy virágozzék száz virág! Mert persze virágozzék, arra van az NKA. De itt személyedben és miniszterségedben álltál ki valamiért. Azt kell tehát gondoljam, hogy kedveled ennek a lapnak a szellemiségét? Vagy szóltak? Nyilván nem. És egyébként is miért paríroztál volna.
      Már az NKA átalakítása is több mint vitatható. (Említsem meg itt Petrovics Emil következetes és épeszű értelmiségi magatartását. És Jankovics Marcellét is, mint, mondjuk finoman, mérsékelten következetest.) Nem rosszindulatból kérdezem, hanem a szövegösszefüggések nyomán: lehetséges, hogy az efféle támogatások végett kellett az átalakítás?
      Én ezt nem értem. Hol van itt ép ész és szuverenitás? Maszat.
     

Petty

Sorolnám: az egyik miniszter fontosnak tartja egyenes embernek nevezni azt, aki épp kínosan odakurzivált meg denunciált. Egy másik miniszter fontosnak tartja ugyanekkor megjegyezni, hogy ezen ember pártja nem szélsôséges, ezt tartja fontosnak errôl a pártról megjegyezni. A miniszterelnök fontosnak tartja elmesélni, hogy kedvenc rádióműsora a Vasárnapi Újság, melynek szellemisége sem a kurziválós pártétól, sem a miniszteri kedvezményezettétôl nem idegen. (Csak nem ez volna a konzervatív, polgári újságírás szellemisége? Ugye nem?)
      Ez mind véletlen volna? Kérdem a jó szándékú (kormánnyal rokonszenvezô) embereket, kiknek mint ilyeneknek, békességet a Földön, mért is ne lássak ezen tények közt összefüggéseket? Igaz-e az, hogy a kormány szövetséget kötött a szélsô-jobbal? Nem, ez nem igaz. De vajon az se igaz, hogy volna egy kisszerű, rövidlátó, kacsingató, kuratóriumos együttműködésszerű? És ha van, az nem rémes? Végig tetszettek a szövegösszefüggéseket gondolni? Hány és hány ún. kormányzati tényezô által erôsíttetett meg a kurziválós ember és szellemisége? Ha komolyan veszem a kormányt, és ez elemi érdekem, komolyan kéne vennem ôt is, megfontolandónak etc. Mért nem arról kell (pozitív) glosszát írnom, hogy a miniszterelnök a szokásos közszolgálat-szerdaijában kiprédikálta a kurziválóst? Meg még egy püspök is. Semmi elhatárolódás, csak úgy gyomorból. Nem ez volna a normális? A példás? Értsd: példát adó? Hogy a rasszista élcekre köpünk?
      Ne tessék megsértôdni. Nem állítom és nem is gondolom, hogy a kormányunk vagy bármely részhalmaza rasszista stb. volna. Még szép. De kérdezem, amit kérdezek, mert kérdés.
     

Petty

Még kéne ide valami kis jó a végére, de nincs.
     

Petty

Mégis van (lett). Pedig arról szól a történet, hogy hol élünk. Amerikai barátnénk a taxiban felejtette a kesztyűjét, rögtön észlelte, rögtön fölhívta a taxiközpontot. Egy magyar magyar ember hogyan beszélne? Elnézést kérne, azután bocsánatot az alkalmatlankodásért, majd újra elnézést a feledékenységért, mely ezt a kellemetlenséget okozza, és nem-e lehetne-e leadni a szállodába esetleg, bocsánat.
      Az amerikai magyar ember közli a tényt, ottmaradt, majd közli a hotel nevét, hogy oda kéri. Köszöni, majd tenné le a kagylót, ahonnan ekkor hatalmas diszpécseri kacaj hallatszik. Hogy hogyan képzeli a kedves utas, ez ôneki nem kompetenciája, de jó, legyen, megadja a taxis kolléga elérhetôségét, és akkor majd értekezhetnek egymással.
      Pardon?
      Értekezhetnek egymással, érti, Krisztus koporsóját se ôrizték ingyen?!
      Könnyen lehetne elemezni ezt a helyet, ahol vagyunk, az emberi magatartásokat, a polgári tartásokat, hát ez van, itt élünk, így.
      Visszaérve a hotelba már ott volt a kesztyű. Tiszta Amerika!

SERES LÁSZLÓ:

A szabad demokraták két választása

Nemzedékünk immár elfeledkezett arról, hogy a magántulajdon
      rendszere a szabadság legfontosabb biztosítéka.
      F. A. Hayek

"Hogy a kormány hibáiból melyik ellenzéki párt profitál, az már az adott ellenzéki párton múlik" - nyilatkozta nemrég Kovács László az ÉS-nek. Igen precíz, találó meglátás. A választók által tavaly amúgy is csak relatíve büntetett szocialistáknál máris megjelentek a Fidesz-stílusban csalódottak, de még a két kisebbik kormánypárt, az FKGP és az MDF is jól járt mostanában, "önálló arculattal" vagy anélkül, okkal vagy ok nélkül, de profitált a Fidesz népszerűségvesztésébôl. A szabad demokraták nem. A Fideszben csalódott liberális szavazó jelenleg a "bizonytalan, nem szavazna, magához nyúlna" rovatot erôsíti, mert nincs liberális párt, amelyhez fordulhatna.
      A szabad demokraták körüli legutóbbi, fékezett habzású médianyüzsgés leginkább két fejleményre fókuszált: egy, a párt pr-kommandója által kidolgozott új stratégiára és egy párton belüli reformokat sürgetô új ifjúsági mozgalom megjelenésére. Hogy az új stratégia leginkább csak egy (eine) új nyelvezetre, belsô megújulás nélküli marketingre vonatkozik, nem pedig új tartalmakra, az - eléggé el nem ítélhetô módon - a szabad demokrata politikusokat, frakciótagokat, rank and file bázisaktivistákat, szabadelvűségben érdekelt értelmiségi "holdudvart" (brrr!) hidegen hagyja, miközben messze elkerüli ôket a felismerés, hogy az Új Generáció megjelenése nem elsôsorban korosztályi, hanem nagyon is markáns tartalmi, értékrendbeli kihívást jelent abban a mélykék posványban, amit egyébként ôk segítenek fenntartani évek óta. A párt körüli ballib véleményformálók sorra akadnak ki a "polgári" jelzô váratlan felbukkanásán, a két nagy párttól való "egyenlô távolságtartás" elvén - részben joggal, de nem éppen lényeglátóan. A néhány éven belüli körülbelül harmadik irányváltást lemenedzselô pártvezetés pedig inflációsan és iróniamentesen polgározik, ami belefér, road showra megy a helyi művházba, sörfesztiválra Lagzi Lajcsival a veszprémi Barátság parkba (tényleg, Lagzi Lajcsi a liberalizmus melyik áramlatát képviseli? Félek, hogy erôsen hajlik a neokeynesiánus megoldásokra, kíváncsi lennék, mit gondol Nozickról), miközben a mezôgazdasági bizottság szabad demokrata embere a szocikkal együtt szépen megszavazza a kisgazda agrárigényeket.
      Mindez a Szabad Demokraták Szövetsége nevű problémának csupán a felszíne. A mélyben szerény meglátásom szerint sokkal komolyabb dologról van szó: nincs mit piárolni, mert a pártnak konfúzak az alapértékei. A fideszpolgári mosóporosdobozban legalább - gondoljunk róla bármit - jól meghatározható tartalom, konzervatív mosópor található. A szabad demokraták egyelôre egy üres liberális mosóporosdoboznak csinálnak reklámot.
      Döntô fordulat elé érkezett az SZDSZ. Ahhoz, hogy választható legyen, történetében elôször neki kell választania, továbbra is képviselnie akarja-e a múltjából, gyökereibôl származó "szabadság és szolidaritás" kettôs eszményét, avagy fájdalmas módon, de szakít a társadalmi szolidaritás politikai programmá emelésével, és világos érdekeket kifejezô, doktrinerségtôl mentes, ámde elvhű liberális párttá válik. Remélem, a szabad demokraták a szabadságot választják. Az alábbiakban emellett fogok érvelni - nem lesz népszerű.

I.

"Utódai vagyunk az európai és a magyar liberalizmusnak, amely korlátozni akarja az állam hatalmát a társadalommal szemben, meg akarja szüntetni az emberi személyiség kiszolgáltatottságát, meg kívánja valósítani a gazdasági élet önelvűségét" - írja az SZDSZ 1988-as Elvi Nyilatkozata, meg ezt is: "Utódai vagyunk az európai és a magyar szociáldemokráciának, amely elôször talált hatékony politikai eszközöket arra, hogy a szegény embert is megvédje a kizsákmányolástól, tudatosítva jogát a jólétre." A rendszerváltás legradikálisabban kommunistaellenes, legprokapitalistább pártja: mélyen, a szó nemes értelmében baloldali párt, amely mások mellett a szocdem Kéthly Annára, a polgári radikális Jászi Oszkárra, a reformkommunista Nagy Imrére hivatkozik. Az 1989-es Programtervezet aztán a piaci verseny megteremtésével együtt "szociális biztonságot" is ígér (csupa nagybetűvel), hiszen enélkül "a piac feltételei tiszta lelkiismerettel nem lennének érvényesíthetôk".
      Ez a kettôsség húzódik aztán végig az SZDSZ programjain, a Kék könyvtôl egészen a tavalyi, opportunistán állambarát Szabadelvű hitvallásig, s jelentett visszatérô konfliktust, például 1993 tavaszán, amikor a párt komoly belsô vitákat folytatott arról, vajon a Szocialista vagy a Liberális Internacionáléhoz csatlakozzon-e (a Szociális Szárny akkor a bázis "szociáldemokrata társadalmi összetételével" érvelt). A vita eldôlt, de az SZDSZ szociálliberális párt maradt, szoclib értelmiségi bázissal.
      A párt ellenzéki és Szeta-múltú szociológus, közgazdász vezetôi komolyan, valóban tiszta lelkiismerettel foglalkoztak a szegények, a cigányok, a marginalizált csoportok támogatásával, ami természetesen életfontosságú volt egy népboldogító, embertelen rezsim idején, amely mesterséges egyenlôsítéssel leplezte szociális hidegségét. Ez az idôszak elmúlt. Pártok és civil szervezetek sokasága kész foglalkozni a szociális kérdéssel, amitôl a probléma ugyan nincs automatikusan megoldva, de egy liberális pártnak ez nem feladata (illetve nem így). Az amúgy minden tiszteletet megérdemlô szereplôk döntôen baloldali szocializációja miatt az SZDSZ programjaiban tíz év alatt sem különült el markánsan a politikailag képviselt gazdasági-vállalkozói liberalizmus és a nonprofit szektorra, civil szervezetekre alapozható szociális teendô - ez utóbbi mellesleg a Szeta tevékenységének alapfilozófiája volt. Az állandó baloldali lelkiismeret-furdalás miatt nem válhatott tisztán liberális párttá az SZDSZ (a Fideszben pl. ez az esély ezerszer inkább megvolt). Kicsit olyan ez, mintha egy pártba lenne kényszerítve a tulajdonosi érdekeket képviselô német FDP és a szociálisan érzékeny Zöld Párt.
      Ha az SZDSZ a "zöld" út mellett dönt, olyan területre evez, ahol könnyen zátonyra futhat. Nem hajazhat tovább a társadalmi "vesztesekre", abban a szocialisták amúgy is profibbak, senkinek nem lesz vonzó ugyanaz kicsiben. Sem az MSZP, sem az alanyi jogokat újra bevezetô Fidesz nem vádolható különösebb szociális érzéketlenséggel (jövô évi családtámogatás: 250 milliárd forint) - egy liberális pártnak azonban csak áttételesen, a lecsúszókat a gazdaságba integrálni hivatott gazdaságpolitikával, az öngondoskodás és a rászorultsági elv hirdetésével kell figyelnie a "széles dolgozói tömegekre". Hazai körülmények között a liberálisok megcélozhatják a polgárosodás esélyeinek a kiszélesítését - ezt az issue-t valószínűleg sikerrel nyúlhatnák le az MSZP elôl.
      Ne legyenek kétségeink: ha az SZDSZ belátható idôn belül nem mozdul el a holtpontról, ha marad a jelenlegi szoclib homály, az szavazók tömegeit taszítja az MSZP karjaiba, mivel úgy fogják látni, voksuk számára biztosabb befektetés az MSZP beikszelése. Gondolom, egy liberális pártnak ez nem lehet célja. Az SZDSZ fejében azonban máig él a megemésztetlen koalíció, állandóan és kényszeresen elhatárolódik, egyesek talán még a KET összehívásán is gondolkodnak, anélkül, hogy másfél éve meg tudnák határozni, mely politikai, stratégiai, kommunikációs hibák vezettek az (amúgy egyáltalán nem sikertelen) koalíciós együttműködés bukásához. Pláne, hogy a mai Nagy Elhatárolódók még a tavalyi kampányban is a "jó irányt" akarták tartani.
      Semmi sem szól az ellen, hogy az SZDSZ valóban pragmatikus partnere legyen egy modernebb, kevésbé korrupt és fôleg: abszolút többséget nem szerzett MSZP-nek (illetve egyszer majd: egy kevésbé elképesztô Fidesznek). Ehhez azonban inkább elôbb, mint utóbb önálló liberális párttá kell válnia, ezt semmilyen elhatárolódás nem válthatja ki. Pontosan azt a polgári "centrumpozíciót" kell markáns tartalommal megtöltenie, ami egyelôre csak üres pr-szöveg, és amitôl mostanában a hozzá közel álló jelentôs véleményformálók (például Vásárhelyi Miklós, Eörsi István, Révész Sándor, Nehéz-Posony István) óva intik a pártot, Ladányi-Szelényi a Kritikában egyenesen a Maszoppal való egybeforrást ajánlja a liberálisoknak. Ismét aggasztóan "chartásodik" a hangulat, a Fidesz politikai jobbra csúszása és az antiszemita szélsôjobb uszulása zsigerbôl balra tolhatja a liberálisok jó részét, önkéntelenül is megvalósítva a fideszes forgatókönyvet. Ez lenne a szabad demokraták egyik választása.

II.

És mi van, ha az SZDSZ a szabadságot választja?
      Akkor bizony jobbra kell fordulnia, már gazdaságilag. A kis állam-szabad piacgazdaság elv felé, politikai képviselet szempontjából pedig az FDP-hez hasonlóan a Bildungsbürgertum mellett a tulajdonosi polgárság felé, a nagy, közepes és kis önálló egzisztenciák, a szabad (vagy kényszer-) vállalkozók százezrei, a szolgáltató és kommunikációs szférában dolgozók, az internetezô fiatalok felé - nem tudom, feltűnt-e valakinek, de mindezeknek az érdekeit jelenleg nem képviseli senki. Az Új Generációban is az az új, hogy a Junge Liberale-hoz hasonlóan "szabad", nem pedig "szociális" piacgazdaságról beszél. Az SZDSZ-nek ki kell tudnia mondani, hogy liberális pártként a rendszerváltás, a gazdasági és társadalmi átalakulás nyerteseit szeretné és tudja képviselni (ha már a beszivárgott szocpolszemlélet miatt muszáj nyertesekben és vesztesekben gondolkodni). Ezt az SZDSZ helyett más nem fogja kimondani ebben az országban.
      A Fidesz 1993-94-es antiliberális fordulatával ellentétben az SZDSZ úgy hajthat végre markáns politikai irányváltást, hogy egy mindig is meglévô erôs áramlatára dobhat rá több lapáttal (képzavar). A baloldalisággal és többségében baloldali értelmiségével azonban egy tabutörés keretében szakítania kell. Petô Iván világosan látja: "A magyar értelmiség nehezen szokja meg, hogy a közvetlen politizálás más műfaj" (Népszabadság, nov. 22.). A koalíciós idôszak jellemzô vonása volt egyébként, hogy az SZDSZ-vezetés sem liberális reálpolitikai kormányzati esélyeit nem használta ki teljesen, sem értelmiségét nem hallgatta meg (pláne, amikor az a koalíció felmondását ajánlotta neki egy adott ponton). Kifelé pedig inkább a hozzá közel álló írók, publicisták jelenítették meg a pártot, mint adópolitikusai, gazdasági szakértôi.
      A rasszizmusra, a nôellenességre, a különbözô súlyos emberi jogi problémákra természetesen továbbra is, sôt egyre inkább a liberálisoknak kell figyelniük. A "marginális" csoportok iránti (morálisan helyes) affinitás azonban nem pótolhat egy (eine) individualista, szabadságpárti politikai-gazdasági programot, kiindulva a Libintern Oxfordi Nyilatkozatának egyik kulcsmondatából: "A liberálisok azt vallják, hogy az állam lehetôségei végesek, a "nagy állam", a költségvetési kiadások növelése maga is súlyos fenyegetést jelent a szabad társadalomra, és ezért az állam hatókörének szűkítésére, a költségvetési kiadások korlátozására kell törekedni." Ennek szellemében az SZDSZ lehetne: a kis, olcsó, bürokráciamentes, ámde hatékony jogállam pártja, amely az alkotmányos joguralmat, jogbiztonságot, a törvények egyszerűsítését és átláthatóságát képviseli. Másfél év ilyen Fidesz után ebbôl még választási siker is lehet; a gazdasági szabadság, a magántulajdon, a szabadkereskedelem, a radikális adócsökkentés pártja. Kevesebb állami bevétel természetesen kevesebb újraelosztást, kevesebb minisztériumot, kevesebb állami támogatást jelent, de hát ez a cél, nem?; az államháztartási reform befejezésének, a szigorú pénzügypolitikának a pártja. Az SZDSZ az élére állhat az egészségügy privatizációjának, a nyugdíjreform kiterjesztésének, az öngondoskodás amúgy is népszerű (kétmillió privátpénztári átlépô!) eszméjének; a tiszta közélet pártja, a megbízható, hatékony, de nem rendpárti korrupcióellenes csapat, amely ott fogja meg a feketegazdaságot, ahol keletkezik: a joghézagoknál, az áfa- és más adótörvények beépített csapdáinál; a klasszikus polgári szabadságjogok pártja, amely egyetlen alkotmányellenes, törvénysértô diszkriminációt sem enged el a füle mellett.
      Mindez nem valami nagy, néppárti elképzelés (amirôl a liberálisoknak amúgy is le kell szakadniuk), hanem, okosan piárosítva, egy körülbelül 7-8 százalékot hozó koncepció, ami eredménynek bizony álomszerű lenne 2002-ben. Ha viszont az SZDSZ nem a szabadságot választja, hanem tovább tartja a szerinte jó irányt, akkor úgy fog megszűnni a legitimációja, hogy a nyugat-európai sztenderd liberális minimumot sem tudja átszivárogtatni a másik két politikai blokkba.

III.

A szabad demokratáknak, ha elhatározták magukat, a fenti alternatíva mellett lesz egy másik döntésük is: ez politikájuk megannyi eddigi ágensét kell, hogy érintse. Például az elnököt.
      Magyarnak mennie kell.
      Magyar Bálintnak természetesen érdemei elismerése mellett kell mennie (ezek számosak, és most nem fogom ôket felsorolni), csak azt szeretném rögzíteni, hogy nonszensz, egyben jelzésértékű lépés volt a választási bukta után éppen azt az embert újraválasztani, aki jelentôs mértékben volt felelôs a buktáért. Ugyanígy nonszensz, egyben jelzésértékű, hogy Magyar Bálint minden jel szerint továbbra sem fog menni, elnök maradhat újabb két évre; a káderhiányos liberálisok olyanok, hogy a sokadik, most éppen polgári irányváltást is ugyanaz az ember (és megannyi követôje) menedzseli le, aki az összes eddigit. Ráadásul Magyar mindezt pontosan tudja, csak nem tudja kinek átadni a stafétabotot, és ez innentôl már nemcsak az ô felelôssége. Továbbra is Kuncze Gábor a frakcióvezetô, holott érdemei elismerése mellett stb. stb.
      Így aztán minden szem egyrészt az Új Generációra vetül, hoz-e friss vért egy élôhalott testbe (hoz), másrészt Demszky Gábor messiásra, mikor veszi már át a vezetést (majd ha megéri neki: sikeres ember, elég sok a vesztenivalója). Úgy tűnik, jelenleg tényleg Demszky az egyetlen, aki megfelelô csapattal képes lenne liberális víziót nyújtani a szabad demokratáknak, ô az, aki saját szetás múltját nem megtagadva, de lezárva hirdeti: "A piacgazdaságnak nincs alternatívája (...) a nyolcvanas években Thatcher és Reagan által bevezetett reformokat öngyilkosság lenne visszacsinálni." (Szabad Demokrata Hírlap, 1999. szept.) Így igaz. Nem kizárólag ôt, hanem pártját, potenciális hátországát is minôsíti, hogy mindeddig nem került helyzetbe.
      Ha ma lennének a parlamenti választások, a szabad demokraták talán be sem kerülnének az Országgyűlésbe. Holott ha tudnák, mekkora a felelôsségük, talán összeszednék magukat. Kár lenne nélkülük.

ÉLET

Az ember már a szót is rühelli leírni: bánya, de hát az a helyzet, hogy Magyarországon kialakulóban van egy eddig nem ismert ôrületfajta, amit a Bányászati Hivatal nemrégi határozata alapozott meg, amennyiben a továbbiakban bányakoncessziós engedély nélkül is lehet bányászni ott, ahol eddig nem lehetett, tehát a zárt területeken is. A Magyar Hírlap számol be például egy tipikus esetrôl, amikor is egy osztrák kft. minden további nélkül kutatásba kezdett K. I. szigetszentmiklósi lakos saját tulajdonú földjén, miután a szolnoki bányaigazgatóságtól arra engedélyt kapott. (Engedély továbbra is kell, de miután az igen magas, tizenkét százalékos koncessziós díjról az állam lemondott, az könnyedén beszerezhetô.) A pillanatnyi helyzet szerint hiába van K. I. szigetszentmiklósi gazdálkodónak saját tulajdonú földje, ellentételezés nélkül köteles tűrni, hogy az ásványkincset kitermeljék, a földön elôzetesen bányafúrásokat, bányászati elôkészületeket tegyenek, sôt még az is elôfordulhat, hogy a bányászkodók sikeres kisajátítási eljárást indítsanak, megfosztva földjüktôl a korábbi tulajdonosokat. A szigetszentmiklósiakat az is bántja - írja a cikk -, hogy a kavicsot osztrák cég termeli ki, amit pedig otthon már csak természetvédelmi okok miatt sem tehetne, ráadásul minden infrastrukturális beruházást megspórol, hiszen közel a Duna, gyakorlatilag utat sem kell építeni. A Bányászati Hivatal ezzel szemben azzal érvel, hogy a koncessziós díjat eddig sem fizették be az engedményesek, vagyis államháztartási szempontból az ügynek nincs relevanciája. Ez is egy álláspont.
      Ami az ügy jogi vonatkozásait illeti - azon túlmenôen természetesen, hogy morális szempontból a helyzet elborzasztó -, két érdek ütközik, mégpedig a földtulajdonhoz fűzôdô jogosítványok találkoznak szembe szerencsétlen módon a vállalkozási szabadsággal, ennek az ellentmondásnak pedig jogi föloldása látszik szükségesnek. (Ez természetesen így sem egészen stimmel, hiszen a jogi diszharmóniát épp egy állami intézkedés okozta, tehát mondható volna az, hogy tán létre sem kellett volna hozni, de a politikai elôrelátás ebben az országban szakaszos jellegű, valami mindig kiesik a látótávból.) A jogi ellentmondások föloldása ráadásul legújabb kori törvényhozásunkban egészen egyszerűen rossz hatékonyságú. Nem akarok folyton arra hivatkozni, hogy ez a kormány egész működésének legitim alapjává emelte a joghézagok mentén történô működést, a jogi fogalmaknak a köznapi gondolkodással ellentétes irányban történô magyarázgatását és általában is az egykori, konszenzusos megállapodások újragondolását - már nyilván azokon a pontokon, ahol számára napi szinten arra szükség van -, de ez a tény. Következésképpen a jogi anomália mára mindennapos, össztársadalmi életélmény lett, amit tehát nem föloldani kell, hanem tudni azzal együtt élni. Hogy ez aztán miképpen illeszkedik bele a biztos polgári lét, a kiszámítható jövô és a jól megélhetô jelen ideológiájába, azt most pontosan nem tudni. Valószínűleg sehogy, de ez a kérdés pillanatnyilag mintha nem is volna aktuális - aktuális gondolom 2002 tavaszán lesz ismét, amikor a polgár választani megy majd -, és ezt a töméntelen mennyiségű kormányzati szintű mulasztást valamiképp, valószínűsíthetôen verbális eszközökkel, pótolni kell. Ma azonban ilyen veszély nincs, ilyen kényszerűség nincs, magyarázkodni nem kell, a választási gyôzelmet hozó "polgári Magyarország" eszménye átmenetileg a Corvin-láncban meg a hogyan magázódjunk szakszerűen kormányülésen? gondolati körben manifesztálódik.
      A jogi anomáliák várhatnak. Most átmenetileg bánya-Magyarország van kiépülôben. Szubjektíve még annyit tennék mindehhez, hogy ha a magyar miniszterelnöknek a bányakoncesszió eltörlésével kapcsolatosan semmi megjegyeznivalója nincsen, semmi rossz érzése nincsen, nem gondolja úgy, hogy ezt az ügyet minél elôbb fel kellene oldani - arról a szóról ugyanis, hogy bánya, nem jut eszébe semmi különleges -, akkor szembe kell néznie azzal, hogy kormányfôi működésének hátralévô idôszakában szakadatlan magyaráznia és bizonygatnia kell, hogy a bányakoncesszió feloldása mögött politikai meggondolás nincsen.
      A fiatal, városi ügyész, Kopjáss István jut eszembe a Rokonokból, amint a regény elején jót nevet Berci nagybátyján, amikor az kitesz elé az asztalra egy szénrögöt, és némi segítséget kér a pályája elején álló fiatalembertôl. A végét ismerjük.

-kz-

 

•

Egy levélváltásról

November 12-i számunkban Tar Sándor és Kenedi János levélváltását közöltük, melyben az író föltárta ügynökmúltját, a történész pedig erre reagált. Az elmúlt héten Eörsi István, Petri Lukács Ádám és Ungváry Rudolf írását közöltük.

Mirôl szól az ítélet?

Nem akarom Tar Sándort védelmembe venni. Az eset egyértelmű, és nincs mit védeni rajta. Kenedi Jánoshoz írt levelének közzététele óta visszamenôleg bűnössé vált, és elveszítette becsületét. Akkor is így van ez, ha nem mindegy, hogy valaki belekeveredik-e a bűnbe, vagy a hatalom részeseként irányítja mások belekeverését; hogy valaki csak másokat aláz és gyötör meg, vagy közreműködôként ôt is gyötrik és megalázzák. Nem ad felmentést a felismerés, hogy némelykor, így ezúttal is, a bűn magában hordja büntetését, s ezáltal kézzelfoghatóan közel kerül a szerencsétlenséghez. Ez utóbbi kiválthatja együttérzésünket, ám ez - mondhatja bárki - magánügy. Úgy gondolom, hogy a Tarra nehezedô szerencsétlenség súlyosabb, mint a neki felróható bűn; vagy inkább súlyosabb volna, ha összemérhetô lenne a kettô. Azt nem gondolom, hogy az egyik eszköz közömbösíti vagy enyhíti a másikat; és aki a tiszta lelkiismeret szigorával szögezi le, hogy az árulás nem egyéb, mint árulás, annak igaza van.
      Ezzel szemben a következôket szeretném megjegyezni.
      A bűn megítélése nem azonos a bűnössé vált ember megítélésével. A bűn absztrakt fogalom; az ember, akit megbélyegez, közülünk való. (Bármit gondoljuk is róla.) Ahogy az emberek egészen különfélék az erényben, ugyanúgy különböznek a bűnben is. Lehet, hogy az árulás nem egyéb, mint árulás, de az áruló nemcsak áruló, hanem egyéb is. Például kiváló író, aki eddigi életművében komoly társadalmi és erkölcsi érzékenységrôl tett tanúbizonyságot.
      Hangsúlyozom, hogy én ezt nem tekintem enyhítô körülménynek. Inkább súlyosbító, ha az írástudók felelôsségére gondolunk. Én csak azt szeretném indokolni, miért tartom vitathatónak azt a nézetet, amely szerint a szóban forgó ember - pályatársunk - egyetlen attribútuma a bűne volna. Nem is annyira vitatható ez a felfogás, hiszen nincs mit vitatkozni róla, inkább csak embertelen. Olyan madártávlatba röpít fel, ahonnét felmosórongynak látszik a megtört ember. Pedig a kettô nem egészen ugyanaz - ez a magyar irodalomban többek között Tar Sándor műveibôl derül ki.
      Természetesen ez sem enyhítô körülmény. Nem fogja felmenteni Tar Sándort az a tény, hogy a maga írói eszközeivel, íróként elmondta azt, amit elôször csak barátként, késôbb állampolgárként is elhallgatott. Másrészt viszont az árulás és annak elhallgatása semmit nem von le írói munkájának értékébôl és abból, hogy a mai magyar irodalomban tôle tudható legpontosabban, milyen az elnyomás, a megalázás, a kiszolgáltatottság. Nem arról van szó, hogy a lebukott besúgót szeretni kellene, hanem arról, hogy kicsinyes kegyetlenség Tar Sándor személyét a besúgó szerepére szűkíteni. Esete nem egy besúgó leleplezôdése, én legalábbis nem annak látom, hanem egy kiváló képességű, nagyra hivatott ember tönkretételének és bukásának. Egyben a magyar kultúra és a civil társadalom újabb megaláztatásának. Bár az igazi pusztítást nem az efféle veszteségek okozzák, hanem azoknak a bűnösöknek - az egykori apparátus túlnyomó többségének - cinikus hallgatása vagy éppen szájtépése, akiknek nincs lelkifurdalásuk.
      Azt mondják, Tar Sándor levele rosszul megírt levél. Tényleg az. Tele van ügyetlen fordulatokkal, suta mondatokkal. Nem tudom, hogyan lehetett volna az ô helyzetében jó levelet írni. Azt sem tudom, vajon egy hibátlan logikával felépített, elegáns retorikával felvezetett írásmű jobban tudta volna-e menteni a menthetetlent, mint a megszületett levél gyatra hebegése. Viszont: ha ügyetlenül is, ha kényszerhelyzetben is, de megírta. Ellentétben oly sokakkal. Eredmény: a jó író pontos mondatai helyett a kompromittált állampolgár siránkozása. Ez a levél, az adott körülmények között, nemigen lehetett volna jobb. Ám Tar Sándornak ezentúl pontosabban és tárgyszerűbben kellene beszélnie. Nyilván jobban fogalmazna, ha íróként szólalna meg. Ez azonban nemcsak rajta múlik. Részint persze rajta is, mert a történtek után íróként akkor marad szavahihetô, ha állampolgárként segíti a tények feltárását, s ha e hosszadalmas, nehéz munka során annyi kíméletlenséget tanúsít önmagával szemben, amenynyit szereplôivel szemben minden valamirevaló író. Másrészt viszont jó volna értésére adni, hogy: amennyiben megkísérel kimászni abból a gödörbôl, amelybe saját hibájából zuhant, ha a maga írói eszközeivel és megmaradt emberségével megpróbál felülemelkedni bukásán, ezt a próbálkozást a magyar közélet tudomásul veszi és méltányolja.
      Kenedi János, úgy vélem, ilyesmire gondolhatott. Lehet, hogy a kelleténél könnyebben elôlegezte meg az ehhez szükséges bizalmat, de nem hiszem, hogy gesztusát kárhoztatni kellene, sem azt, hogy a benne mutatkozó jó szándék vak volna. Nem arról van szó, hogy el kellene feledkezni Tar Sándor gyarlóságáról; ellenkezôleg, a végére kellene járni, meg kellene ismerni indítékait és hátterét, s végül, mindezzel együtt, elfogadni ôt hitelt érdemlô írónak. Nem kell, nem is lehet levenni róla a felelôsséget; csak épp a felelôsséghez és annak konzekvenciáihoz ne magától értetôdôen társuljon gyűlölet és megvetés azoktól, akik joggal büszkék rá, hogy ôk nem sározódtak be.
      Szerencsésebbnek tartom magamat Tar Sándornál, erre minden okom megvan; azt nem gondolom, hogy jobbnak is tarthatnám magamat. Tudom, hogy lent van, de nem tudok, nem is akarok valamiféle magasságból lenézni rá. Meggyôzôdésem, hogy abból a mélységbôl, ahol ô van, mindnyájunk számára fontos dolgokat lehet megpillantani. Ha elmondja, amit ezekrôl, majd mindezen túljutva, amit egyébként a világról tud, nemcsak a magyar irodalmat gazdagítaná, hanem jóvátehetné azt a kárt is, amelyet akarata ellenére a magyar közéletnek okozott. Ha ez nem következik be, ha Tar Sándort a történtek miatt a veszteséglistára kell írni, én a magam részérôl örülni fogok, hogy az igazság csak most derült ki, nem hamarabb.

Márton László

Márton László 1959-ben született, Budapesten él.

"Ami személyes, és ami szent"

1.

A fenti idézet Simone Weil - magyarra Pilinszky által fordított - tanulmányának címe. Az idevágó idézet - szerény - megítélésem szerint pedig a következô: "Kell, hogy a bűnös lelkének ez az ártatlan része táplálékhoz jusson és felnövekedjék odáig, míg maga válhat törvényszékké a lélek rejtekében, hogy ott megvizsgálja az elkövetett bűnöket, elítélje és végül a kegyelem segítségével megadhassa a föloldozást. A büntetés munkája ezzel véget ért, a bűnös visszatalált a jóba, és vissza kell helyezni ôt nyilvánosan és ünnepélyesen a Civitasz életébe." [Kiemelés tôlem.]
      Mindez azt jelentené, hogy Tar Sándornak - még ha lépéskényszerben volt is - éppúgy kijár a kegyelem, mint bárkinek: és ami a büntetést illeti - mint azt Kenedi János észrevette volt -, az már megtörtént. S ha már bűnrôl és büntetésrôl van szó: nekem elég belegondolni Tar élete történetének alakulásába: s az én egyéni mértékem szerint a kérdés most az, hogy miként segíthet bárki Tar Sándornak, hogy ô felemelt fejjel ismét a köztársaság polgára legyen. Azt hiszem valóban személyes belátás kérdése, hogy valaki észreveszi-e Tar történetében a megbocsátásra alkalmat nyújtó mozzanatokat, vagy sem. Nem egyedül Eörsi utasítja el a debreceni író nyilvános vallomását, hanem Ungváry Rudolf is, aki nem általában utasítja el a megbocsátást, mindössze Tar levelét nem tekinti hitelesnek. S a kérdés valóban az, hogy ki mint ítél - mint Ungváry írja - jellem és személyiség dolgaiban, tehát mindabban, ami személyes és szent, mert ez ügyben attól tartok, hogy nincs univerzális norma, nincs törvényként követhetô és csillagpályák pontosságával szabályozott rend. Viszont van talán ebben az áldatlan vitában egy olyan mozzanat, amelyben szinte mindenki egyetérthet: s az épp a megbocsátáshoz szükséges kódex fájdalmas és gyakran zavaró hiánya. Zavar ez mindenkit: alkotmányjogászt és bírót, ügyvédet és áldozatot, egykori tanút és szenvedôt egyaránt, a mélységes tanácstalanság gyakorlatilag mindennapos. Csak vessünk egy pillantást az aktuális nemzetközi szappanopera fejleményeire: Egon Krenz a börtönbe, Gorbacsov szupersztár pedig fogadásra siet. Nem azt állítom, hogy Egon Krenz ne menjen a börtönbe, és még azt sem állítom, hogy Gorbacsov is menjen oda, sôt még abban sem vagyok biztos, hogy ne menjenek-e mind a ketten oda. Mindössze arra utalok, hogy bennem - épp a zavaros és meghökkentô gyakorlat okán - egyre több a bizonytalanság: épp azért, mert úgy vélem, ha valaki megbűnhôdött, akkor jogában áll ismét közössége polgáraként élnie. Mindössze azt állítom, hogy a kérdés jóval bonyolultabb, mint azt Eörsi és részben Ungváry reakciói mutatják. Különösképp nem tartom felemelônek, ha Tar Sándor írót bárki nyilvánosan "felmosórongynak" nevezi, ez ugyanis, mint oly sok indulat, bárdolatlan és értelmetlenül durva eljárás. A dolog ugyanis jóval bonyolultabb annál, mintsem hogy Tar Sándor "besúgásának napjától" kezdve Doktor Jekyll és Mr. Hyde-ként tűnjön fel, s - mint azt Eörsi tanácsolja - ki-ki kedvelje továbbra is műveit, míg a szerzôt, tehát az élô írót tekintse annak, aminek a budapesti író javasolja tekinteni. Ha ez a történet ily szépen, nyugodtan és logikusan elrendezhetô lenne, akkor, megengedem, az élet és halál egyszerűbb lenne, de - a hagyomány szerint - a jó élet ennél bonyolultabb. Az igazság az, hogy ebben a történetben, a Tar Sándor történetében egyszerre, egyazon pillanatban és emberi sorsban van jelen a bűnösség és a balekság, az áldozat és a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség és a remény. De - igazság szerint - az én problémám nem is elsôsorban a Tar Sándor életének megítélése: ehhez azon egyszerű oknál fogva kevésnek érzem magam, hogy eddigi életem e tekintetben elég szerencsés volt: effajta kényszer és kísértés nem ért, személyes állásfoglalásom egyszerűen hiteltelen lenne.
      Engem sokkal jobban nyomaszt mindaz, amit és amint Eörsi István Kenedi Jánosról ír. Eörsinek nem csak Tar erkölcsi hullája kell, hanem Kenedié is, aki szerinte mélypontra érkezett.

2.

Mindenekelôtt az én problémám a nyelvvel, azzal a magát tévedhetetlennek tekintô normativitással van, amellyel Eörsi ítélkezik. "Ha tehát valaki feltétlen barátságáról biztosítja besúgóját, akkor ezzel hatályon kívül helyezi azt az értékrendet, amelyre minden demokráciának épülnie kell" - szól Eörsi Kenedi János elleni érvei közül az elsô, amelynek igaz vagy hamis voltától függ a logikát felette kedvelô költô további érvelésének igazsága. Mindenekelôtt állapítsuk meg, hogy attól, hogy Eörsi önnön normáját tényként jelenti ki, attól az önmagában véve még nem nyert igazolást, legalábbis az én szememben és az én meggyôzôdésem szerint nem. Elsôsorban azért nem, mert nem tudom, hogy mi is lenne az az értékrend, amelyre minden demokráciának épülnie kell, illetve ha van ilyen, téren és idôn át érvényes norma - amelyet Eörsi elfelejt ismertetni -, akkor az miként is függ össze a megbocsátás jogának visszavonásával. Ha tehát egyáltalán tudható valami errôl az értékrendrôl, mindössze azt tudhatjuk, hogy az hatályon kívül került attól, hogy valaki barátságáról biztosította a besúgóját. Felteszem, Eörsi gondolhatott valamire a demokratikus értékek és a nyilvánosság, illetve a becsület normáival kapcsolatban, ám ahelyett, hogy elkezdte volna szétbontani a szálakat - ami persze mindig bonyolultabb, mint ítélkezni, és bizonyosan fárasztóbb is -, keménynek tűnô alaptételével gyakorlatilag kizárta Kenedi Jánost a demokráciára voksolók táborából, azaz a szó átvitt értelmében kizárta ôt az országból, amit azért egyetlen mondattal elérni nem kis teljesítmény. "Ezt a döntését Kenedi - a várható ellenvetéseket elhárítandó - privátnak nyilvánítja. Csakhogy privát döntéseinket nem tárjuk kínos aprólékossággal a nyilvánosság elé" - hangzik az érvelés folytatása. Talán feltűnik az olvasónak, hogy a normatív igazságok evidenciaként közlését Eörsi - ismert, ó igencsak ismert retorikai fogás az ô egyik múltjából - összeköti a többes szám elsô személy használatával. Anélkül, hogy ezúttal hosszan elemezném ezen eljárás szerepét a tudományos érvelésben, illetve a közbeszédben: beláthatónak tartom, hogy a fenti mondatban annak egyetlen jelentése és szerepe van. Nevezetesen Kenedi további szegregálása, illetve a nyilvánosság és a privát szféra határainak ismét deklaratív kijelölése: ismét vita és érvelés nélkül, pusztán a logika álarcát viselô retorika eszközeivel élve. Szerintem ugyanis ennél sokkal bonyolultabb a helyzet, s azt, hogy mi számít privátnak, ki és mit tár a közösség tagjai elé, miként és miért bízza élete titkát társaira, az egyéni megítélés és történelmi korszak kérdése. Szerény meggyôzôdésem szerint a XX. század egyik legnagyobb kulturális és morális kérdése épp ennek a határfalnak a folyamatos átrendezôdése. "Aki mégis így jár el, azt agitatív szándék vezérli. Levele elején Kenedi még nem titkolja ezt" - állítja Eörsi, s itt ismét érdemes megállnunk egy pillanatra. Eörsi mintegy leleplezi Kenedit: mondván, nem elég, hogy az agitál, de még titkolja is. Kultúrtörténeti ismereteim szerint a vitának és retorikának ezt a módszertanát elsôsorban a kommunista pártok történetében alkalmazták elôszeretettel és nagy haszonnal. A vitapartner iránti ideológiai gyanú felkeltése, majd annak látványos "igazolása" már elég is a megsemmisítéshez. Amúgy Eörsi egy hasábbal feljebb "beteges"-nek tekinti Kenedi tételét, amely retorikai fordulatot ugyancsak figyelemre méltónak tartok, ugyanis az nem arra utal, hogy a szerzô esetleg köhög. Ami az "agitáció"-t illeti, azzal pedig a következôképp áll a helyzet. Eörsi szótárában és logikája szerint eme tevékenység intellektuálisan azért számít alacsonyrendűnek, azaz leplezendônek, mert azt ma is épp úgy érti, ahogyan egykor a kommunista pártban értették. Nevezetesen agitációnak azt a nyílt és olykor hatásos hazudozást hívták, amely nélkülözött bármiféle igazságtartalmat. Egyébként ugyanis valami mellett agitálni igencsak rendjénvaló tevékenység. Amúgy Eörsi cikkének nem egy stilisztikai eleme utal vissza az ötvenes-hatvanas évek nyelvállapotára. Az "íróilag" kifejezés épp úgy, mint a "Tar Sándor fejlôdése", valamint az "alkotó értelmiség" épp annak a Pártnak a szótárából való, amely - többek között - oly sok kárt okozott magának Eörsi Istvánnak is.
      Tisztában vagyok azzal, hogy Eörsi István esetében - aki a nyilvánosság elôtt sokszor és szellemes formában bocsátotta meg magának egykori sztálinizmusát - a kommunizmus retorikájára való utalás legalábbis bonyolult probléma. Ugyanakkor mindez mégis elkerülhetetlen, ugyanis Eörsi nem pusztán Kenedi elleni véleményét fejti ki, hanem a mindenkori kánont ôrzô politikai bizonyossággal bíró avatottak nevében egyszer s mindenkorra száműzi Kenedit a demokratikus ellenzék történetébôl, azaz a saját élettörténetébôl, azaz nekilát kritikailag újraírni a múltat.
      "Ha valaki egy évtizeden át teljes erôbedobással harcol azért, hogy megismerhessük múltunkat, aztán az elsô adandó alkalommal, amikor ez a törekvése érzelmi konfliktusba keveri, semmibe veszi saját áldozatos buzgólkodásának a célját, és könnyével öntözi a leleplezett besúgót, akkor elmondhatjuk: olyan mélypontra ért, amelynek létezését szerencsére még csak nem is gyaníthatták azok, akik Kenedivel együtt annak idejét tevôlegesen áhították a pártállam bukását." Mindenekelôtt tekintsünk el attól, hogy sejtelmem sincs arról, hogy mit is jelent a "tevôleges áhítás" túl azon, hogy az tagadhatatlanul némi sandaságot feltételez. Amennyire én tudom, Kenedi tevôlegesen tette, amit tett, élte életét és itta teáját, sétáltatta kutyáját és nevelte fiatal barátait, s mindez valamiként hozzájárult egy egyensúly felbomlásához. "Tudjuk": egy pillangó egyetlen szárnycsapása is mire vezethet. Egyébként a mondat azt állítja, hogy Kenedinek szerencséje van, hogy egykori elv- és tettestársai egykor nem tudhatták, hogy ô a jövôben - majd egykor - a megbocsátás bűnébe fog esni. Ha tehát Kenedi demokratikus ellenzékbeli kollégái az 1970-80-as években tudták volna, hogy hajdani társuk késôbb mire vetemedik, akkor - nos akkor mit is tettek volna?
      Azt ugyanis nincs értelme állítani - amit a mondat sugall: nevezetesen, hogy nem is álltak volna szóba vele, ó, erre a csodára még a mindenható Kommunista Párt sem volt képes, hát még egy demokratikus ellenzék. Ellenben arra, hogy utólag kiírja a múltból mindazokat, akik az abban való szereplésre érdemtelennek bizonyultak, arra nem egy példát láttunk. És Eörsi egész egyszerűen erre tesz javaslatot. Ha nincs idôutazás: azaz még Eörsi sem tud visszautazni az idôben, hogy 1980-ban megakadályozzon egy barátságot és viszonyrendszert: egy 1999-ben "elkövetett tett" miatt, akkor nincs más, mint retusálni a fényképeket. Akié a múlt, azé a hatalom. Eörsi István nekilátott kiradírozni Kenedi Jánost a kánonból - ezt én a magam részérôl figyelemreméltó teljesítménynek tartom, és - végtelenül fájlalom - a kommunista párt tradíciójába tartozó szellemi tevékenységnek tartom: amivel egyáltalán nem mondtam azt, hogy csak a kommunista pártok voltak azok, amelyek naponta a múltjuk újraírásával töltötték az idejüket. A probléma az, hogy az aktív múltértelmezés, a múlt újrakanonizálása igencsak globális jelenség.

3.

Talán nem tettem volna mindezt szóvá, ha nem lenne mindez túlságosan ismerôs, ha nem lenne tele az elmúlt tíz év a múlt feletti hatalom újraértelmezésének kísérleteivel, ha - néha - nem látnám úgy a rendszerváltozás történetét, mint az összetorlódott múltak birtoklásáért folytatott kíméletlen és nem különösképp emelkedett viták történetét.
      Ki-ki láthatta és tanúja lehetett, hogy a rendszerváltozás szimbolikája mélységesen összefonódott a múltpolitika kérdéseivel: a mozgalmak és politikai személyek legitimációs processzusai elháríthatatlanul vezettek a múlt felé: a jogállapot megteremtése óhatatlanul a rekonstrukció kérdését vetette fel. A Nemzeti Kerekasztal súlyos kötetei tanúsítják, hogy jó néhányan teljes mélységében felismerték ezt a problémát: nevezetesen az elsô szabad választásokig tartó átmenet óhatatlanul összefüggött a múlt aktivizálásával, s szinte pártállástól függetlenül voltak - fôként jogászok -, akik igen hamar átlátták, hogy milyen elválaszthatatlanul összefonódott a hatalom megragadásának gyakorlati processzusa a nemzeti önidentitás fenntartásához, illetve rekonstrukciójához szükséges intézmények megteremtésének filozófiai kérdésével. Nem is véletlen, hogy oly sok problémát jelentett a Kerekasztal szövegeinek közzététele: hiszen tíz év után ismét komoly politikai jelentôségre tehet szert, hogy egykor ki-ki milyen mélyen látta át, hogy mi történik vele és az országgal, illetve, hogy milyen arányérzékrôl tett tanubizonyságot a gyakorlati politizálás ravaszságai és a történelmi léptékű alapító pillanat normarendszerének megfelelô viselkedés között. A közelmúlt történetei és dokumentumai közötti feszültségek ismételten a kánon újradefiniálásával kapcsolatos összefüggésekre mutatnak. A múltpolitikában és a legitimációs processzusokban kiemelt szerep jutott a temetéseknek: mindenekelôtt a Nagy Imre-per áldozatainak temetésére utalhatunk, de ugyanide tartozik a Kádár-temetés, Kéthly Anna vagy épp Horthy Miklós újratemetése. Érdemes felidézni a rituális emlékezetfenntartás többi eszközérôl szóló vitákat: az emlékművektôl az utcanevekig, a megszűnt és újraalapított múzeumokig, a hivatalos ünnepnapokért, azaz új naptárért folytatott vitákig: ki-ki láthatta, hogy a múlt múlhatatlan és az arról szóló viták éppenséggel a holnapot készítik elô.
      A II. világháború utáni történeti korszak lezárulása semmi egyebet nem jelent, mint a történeti és politikai tudat, a kollektív emlékezet fenntartásához szükséges kánonok globális méretű újraírásának megkezdését. Erre mutatott már a német történészvita, errôl beszélnek a II. világháború revizionista értelmezései, nyersen szólván: a tabuk nem tabuk többé. Ki-ki láthatja, hogy a hazánkban szélsôjobboldalnak aposztrofált neonácik elleni küzdelem milyen elszántságot és komolyságot követel: ezek az emberek ugyanis javarészt nem szégyellik magukat többé, s ez intô jel. A minap az egyik kereskedelmi televízió műsorában a MIÉP egyik parlamenti képviselôje például kijelentette, hogy a III. zsidótörvénytôl az érintettek hajaszála sem görbült meg. Mindez roppant figyelemreméltó. Az, hogy ebbôl sem lett botrány; az, hogy ez a megalázó és arcpirító aljasság, ez az embertelenség, szellemi és erkölcsi züllöttség, amit ez a mondat jelent - amely Umberto Ecóval szólva az ôsfasizmus maga -, nos, ez az apró példa is arra vall, hogy a múltértelmezés munkája és a küzdelem a jövôért - igencsak élénk lesz.
      S épp ezért olyan bántó, hogy Eörsi István így beszél Kenedi Jánosról. Épp ezért oly nyomasztó, hogy a múlt restaurálása és "pártszerű" kiigazítása egy olyan szabad lélektôl sem áll távol, mint Eörsi. Holott tartok tôle, hogy az elkövetkezô években tanúi leszünk még némely csodálatos, múlttal kapcsolatos átváltozásnak, de mindannyiunknak meg kell tanulnunk, hogy egyikünk sincs eleve a kánon uralásához való erkölcsi jog birtokában. Sok múlt áll mögöttünk összetorlódva, s a konszenzus hiánya lehetetlenné teszi a "közös ihletet" - amelyet József Attila nemzetnek hívott. S bizony jócskán vannak olyan pontok, ahol a múlt kanonizálása nemzeti konszenzust követel és mellékesen teremthet is. Ha azt akarjuk, hogy a magyarul leírt mondatoknak, annak a bizonyos többes szám elsô személynek, annak kizárólagosság nélküli, rasszizmus nélküli bölcs és türelmes értelme legyen: azért sokat kell dolgoznunk.

György Péter

Mi baja van Eörsi Istvánnak?

Eörsi István az ÉS múlt heti számában ismét dühödten ront Kenedi Jánosra, felháborodottan sérelmezve, hogy Kenedi megbocsát volt besúgójának, Tar Sándornak. Eörsi nem elôször támad Kenedire. Amióta a sajtóban egyáltalán szerepelhetett Kenedi neve, Eörsi élt a lehetôséggel. Talán egy jól felkészült pszichiáter tudná megfejteni, miért éppen Kenedi irritálja ennyire.
      Az elsô durva hangú kioktatás 1989-ben történt. Ekkor Eörsi azt kifogásolta, hogy Kenedi kritizálni merte Csoórit, amiért a 79-es Charta-aláírási ügyben nem éppen tisztességesen taktikázott, és megakadályozta, hogy az aláíróív Illyés elé kerüljön. Hogy Csoóri eljárása helyes volt-e, arról, mint minden egyébrôl, lehet vitatkozni, de nem olyan hangnemben, ahogy Eörsi tette! Sajnos nem csak a stílussal volt baj. Azt írta: "sosem merném erkölcsi oktatásban részesíteni" - mármint Csoórit, aki nem sokkal késôbb publikálta hírhedt dolgozatát a Hitelben, ami az egyik legszégyenletesebb publicisztikai teljesítmény a rendszerváltozás történetében. Eörsi így zárja ezt a cikkét: "nem sírom vissza a cenzúrát (...) de a sajtószabadság élvezetesebb volna, ha legalább az igényes szerkesztôségek megszabnák tűrôképességük határát, stiláris szempontból - és a gondolkodás színvonalának tekintetében." Egy ilyen mondat általánosságban igaz is lehetne (ha nem maga Eörsi cáfolna rá idônként írásaival), csakhogy ô Kenedi gondolatainak közlésétôl kímélné meg az olvasót. 1989-ben ezt tartotta fontosnak. Beszéljünk magyarul: Eörsi felszólítja az igényes szerkesztôségeket - lehetôség szerint Kenedit ne publikáljanak. Végül is volt benne gyakorlatuk, évtizedeken át ezt tették...
      Hát én körülbelül itt iratkoztam ki Eörsibôl.
      1991-ben újra megtámadta Kenedit az 57-es írói nyilatkozat nyilvánosságra hozatalával kapcsolatban. Olvasatom szerint Kenedi itt is tisztességes álláspontot képviselt; addig nem szerencsés publikálni a listát (216 névrôl van szó), amíg nincs tisztázva: nem manipulálták-e, nem hiányos-e, avagy éppen ellenkezôleg, nincs-e rajta olyasvalaki, aki alá se írta. Eörsi ismét ôrjöng, hazugsággal, rágalmazással vádolja Kenedit. Újra felbukkan Csoóri neve is, Eörsi megbocsátó vele szemben (mint ahogy másokkal nem), hiszen "csak Illyés kérésére csatlakozott az aláírókhoz" - mondja -, bebörtönzött írótársait mentve. Eörsinek joga van ehhez, emberi dolog valakinek felmentést adni, másokat pedig ugyanazért megvetni és elítélni azok közül, akik ellene tettek, elárulták. Ô börtönben ült, amikor az aláírók legitimálták Kádár összes bűnét, és mindazt megtagadták, amiért Eörsit bebörtönözték. Kikerülve a börtönbôl, azon vette észre magát, hogy egyedül megy a járdán, a többiek - kevés kivételtôl eltekintve - mind átmennek a másik oldalra, mert még a köszönést is kompromittálónak tartották volna. Igen, Eörsi leprásnak számított sok-sok évig, de ô tisztességes és következetes maradt, amiért tisztelet jár neki. Mint ahogy Kenedi Jánosnak is, bátorságáért, tisztaságáért, becsületességéért, igazságkereséséért.
      Eörsi szerint Kenedi Tarnak írt levelével mélypontra ért. Én pedig úgy érzem, éppen ellenkezôleg, Kenedi élete egyik legmegrendítôbb, legnemesebb gesztusát gyakorolta egy vele szemben vétkezônek.
      Eörsi viszont publicisztikai munkásságának és következetes Kenedi-ellenes támadássorozatának legsötétebb fejezetéhez ért. Elmagyarázza nekünk, hogy normális ember miért tartja korrektnek, rendben lévônek az állambiztonságiak munkáját (az elmúlt rendszer negyven évérôl van szó), hogy az állambiztonsági szolgálat nem zavarta senki életét, csak besúgókat toborzott. Szerinte normális ember "nem gyűlöli, nem is veti meg" az állambiztonságiakat, hiszen csak a dolgukat végzik. Írásából az derül ki: aki normális, Kenedi Jánost veti meg. Amit az állambiztonságiakról ír, egyszerűen nem igaz. Mindenki tudja, ô is, hogy miként avatkoztak bele emberek, családok magánéletébe, hogyan aláztak meg embereket nyilvánosan és négy fal között. Mi baja van Eörsinek? Csúsztat, hamisan értelmez, és a végén azzal vádolja Kenedit, hogy agitál, szót emel a besúgóért, sôt, a besúgást mint műfajt is védelmezi. Ez nem igaz, Kenedi egészen mást állít: "Hogy Te besúgó és egyben áldozat vagy - kivétel. A szabály valószínűleg más"- írja Kenedi. Eörsi ijesztô, rafinált gondolatmenettel eljut oda, hogy Tar és Kenedi egyként felmosórongy. Hátborzongató az egész, Eörsi cikkébôl süt az elvakult indulat - elsôsorban Kenedi ellen, aki természetesen egy szóval sem kéri vagy követeli, hogy te, én, mi is bocsássunk meg Tarnak (nem is nagyon tehetnénk, nem minket súgott be), de azt sem, hogy akiket igen, azok tartsanak vele. Azt sem állítja, hogy szeretni kell a besúgókat, ahogy ezt Eörsi írja. Egész egyszerűen olyasmit ad Kenedi szájába, amit ô sosem állított. Mi baja van Eörsi Istvánnak? Kenedinek alapvetô emberi joga megbocsátani az ellene vétkezônek, és ezt a jogát nem veheti el tôle senki, se rendôrség, se állambiztonság, se kormány, se ellenzék, se jobb, se bal, és még Eörsi István sem. Természetesen másnak pedig jogában áll nem megbocsátani (mint ahogy Kenedi se bocsátott meg mindig mindenkinek), nem egyetérteni, ahogy például Ungváry Rudolf teszi, higgadt, elemzô módon és fôleg nem Kenedit vádolva. Eörsit rendkívül irritálja, hogy Kenedit katarzisra indította Tar levele. Javaslom, olvasson Dosztojevszkijt vagy Tolsztojt - tôlük talán elfogadja, amit Keneditôl nem. Eörsi többek között művésznek tartja magát, mégis adnék neki egy tanácsot. A katarzisra nemcsak a befogadónak van szüksége, hanem az alkotónak is. Nem kell röstellni, gyakran ez maga az ihlet.
      De amit a legfontosabbnak tartok: Tar és Kenedi vallomásainak olvasásakor azt gondoltam, hogy talán példaadó lehet egy szinte emberi módon kezelhetetlen dolog kezelésére. Most már tudom, Eörsi elborzasztó cikke után, hogy ez reménytelen. Ha valaki úgy gondolta volna (akár szorításra, akár magától), hogy meggyónja, a nyilvánosság elé tárja szörnyű titkát, az most már biztos nem teszi. Egy olyan országban, ahol a közélet tele van züllött, rossz jellemű emberekkel, akik romlottságukat azzal kompenzálják, hogy még romlottabbak lesznek, igenis fontos pillanat lehetett volna Tar és Kenedi nyilvános levélváltása. Ami pedig a bűnhôdést illeti: annál nagyobb büntetése nem lehet egy embernek, mint hogy a saját önbecsülését elveszti. És persze ebben az esetben embertársaiét is. Mi baja van Eörsinek? Mit akar Eörsi István?

Dés László

Elégtelen

- Eörsi Istvánhoz -

Meglep.
      Nem az, amiért, hanem az, ahogyan Eörsi István pálcát tör, nem csupán a Kádár-rezsimben besúgóvá süllyedt nagy író (mert az) Tar Sándor, hanem annak elsô számú megfigyeltje, Kenedi János felett is, mivel az most, hogy Tar júdási tette a nyilvánosság elôtt leleplezôdött, úgy döntött, hogy megbocsát Tarnak.
      Meglep Eörsi dühe.
      El is szomorít. Nagyszerű embernek tartom, kamaszkorom óta csak jót kaptam tôle, ô a leghűségesebb 56-osok egyike, továbbá sziporkázó humorú, okos és bátor publicista, de Kenedit megrovó írása után (A mélypont, ÉS, 1999/46.) napnál világosabb elôttem, hol húzódnak Eörsi racionalista és pogány világnézetének határai. "Tudtam persze, hogy az alkotó értelmiség körében is toboroznak besúgókat. De nem tudtam, hogy lebukásuk után szeretni kell ôket" - írja. Írod, Pista.
      Miért nem tudod?
      Mit tudsz, ha ezt nem tudod? Mindenben igazad van: tudod, hogy a besúgó bűne személyétôl elválaszthatatlan, mert földi szemmel, ésszel mérve örökre lemoshatatlan, tudod, hogy "a hôsiesség bámulatra méltó tulajdonság, de senkitôl sem követelhetô meg", "hogy a puha diktatúra körülményei között" "nem nevezhetjük áldozatoknak, akik kötélnek állnak", mert még annak sem nevezhetjük ôket, igen, és joggal, teljes lelki nyugalommal felmosórongynak becézheti Tart, akinek ehhez kedve van, és azt a bűnt sosem követte el, amelyet ô, akibôl Bezzeg László kitaposta irodalmi felfedezôjére és annak barátaira vonatkozó ismereteit, aki tehát midôn a bizalmunkba férkôzött, "értékes érzelmeinkkel - bizalmunkkal, szeretetünkkel - élt vissza", még ezt is tudod. Csak a lényeget nem érted.
      S nagy baj, hogy nem érted - most értettem meg! -, alighanem írói életműved egésze bánja, hogy nem él benned érthetetlen részvét a bűnös ember iránt. A bűnöst lebukása után nem megvetni, hanem sajnálni hajlamos az igazán okos: a szívében is okos ember. Mert tudja, nem elég, hogy amaz elkövette a vétket és éppen ellene, a jótevôje ellen, de most majd, hogy bűne napvilágra került, ráadásul meg is fog bűnhôdni érte: azzal, hogy vétke köztudomásúvá lett, homlokára ég a méltó bélyeg: oh, spicli volt. Isten látja lelkem, Tarba felesleges belerúgni, anélkül is kínozni fogja ez halála napjáig.
      Honnan tudom? Onnan, hogy ô nem akárki, hanem a legnagyobb élô magyar írók egyike, kedves Eörsi. Példátlan tehetségű elbeszélô. Mindenekelôtt magát, amúgy aranyló tehetségét gyalázta meg azzal, amit tett, tíz hosszú éven át, meg azzal, amit nem tett meg a rendszerváltozás után sem, még tíz hosszú évig - és bizonyára nem is merte volna megtenni máig sem, ha vétke Berkovits jóvoltából ki nem tudódik -: a bűnvallomást. Nekünk és neked is, szeretve tisztelt, 56 után kegyetlen börtönbüntetést szenvedett öreg barátom, úri jogod van vagy volna a kiengesztelôdéshez: mert mi - legalább abban a tekintetben, amiben Tar nem - jók voltunk. (Más tekintetben talán nem voltunk olyan jók.) Továbbá megbocsáthatnál néki azért is, mivel ô úgysem fog tudni megbocsátani magának. Ismerem annyira, hogy ebben egészen biztos legyek.
      Aki azonban nem bocsáthat meg neki, se a többi emberárulónak, akinek nem volna szabad eltűrnie, hogy a bűnös ad hoc nyerje el, nagy néha, méltó büntetését, az egy tisztességes jogállamhoz méltó Igazságtételi Törvény lenne. Ha volna ilyen Magyarországon. A Törvény, a demokrácia törvénye, a te szented, az hibádzik, István. Nekünk, besúgottaknak, éppenséggel a lebukása után lehetséges megsajnálnunk a spiclit. Nem elôbb és nem késôbb. Én a Jézuskát a hetvenes évek közepén írtam meg, Petri a Kukkoló éji dalát meg az Örökhétfô többi darabját nagyjából ugyanakkor, a demokratikus ellenzék pedig talán meg se szervezôdött volna, ha Kenedi nem utálja a spicliket, pontosabban a közeget, amely termi s termeli ôket.
      Egyetértek Ungváry Rudolffal: "... törvényben titkossá tették a volt besúgók nevét. Amivel a politika szintjén megbocsátottak a besúgásért. Most már tényleg csak az hiányzik, hogy (...) mindent csak a körülményekre hárítsanak, mondván, minden besúgó áldozat, csak a rendszer bűnös. Így válik végérvényessé a magyar kultúrában, hogy személyiség és jellem semmit sem ér." De addig, amíg fel nem szabadítják, a nyilvánosság számára hozzáférhetôvé nem teszik a besúgok és a besúgottak teljes listáját, semmi kedvem szégyenpadra ültetni azokat, akik így vagy úgy, véletlenül, vagy egy, a puha diktatúra idején náluk több tisztességet mutató kollégájuk szorgos kutatómunkája következtében szégyenülnek meg ország-világ elôtt.
      Ki tehet arról, hogy Tar Sándor besúgói múltjára csak most derült fény?
      Egyedül csak Tar, akinek azóta írt, remekműgyanús könyveivel hetekkel ezelôtt végre már-már sikerült befutnia Frankfurtban? Mikor kellett volna elôzékenyen bevallania, hogy mint munkásírót, volt NDK-vendégmunkást a debreceni smasszerek megszívatták? Amikor "köpött", azonnal? De hiszen ha megtette volna, most nem volna bűnös. Félt. Azért is tudták megzsarolni. A bátorság az a te bámulatra méltó erényed, Eörsi István. Téged nem tudtak megzsarolni soha, semmikor és sehogy. Amit tettél, írtál és mondtál, azt minden korban önként, egyedül a lelkiismeretedre hallgatva tetted.
      De következik ebbôl valami a nálad gyávábbakra nézve?
      Akkor kellett volna vallania Tarnak, amikor Torgyán úr a maga eszközeivel tisztára mosta magát? Lám, ô most már vétlen, jogilag. Tagadja is, hogy bármikor III/III-as lett volna. No és, mi következik ebbôl? Vallott volna Tar azután, hogy a magyar fajiság konvertita védelmezôje, "Raszputyin", kitátva az ô nagy száját, mint Hugó az állatkertben, lassúdan felmerült a New York Kávéház elegáns mélyvizébôl és a MIÉP alakuló kongresszusán viharos sikerrel meggyónt? Vajon teljes volt vallomása? Mit tudnának hozzátenni a titkos levéltárak? Honnan vesszük a bátorságot egyáltalán, hogy a tények pontos ismerete nélkül azt gondoljuk, hogy Kenedihez címzett levelében az igazságot gyónta meg Tar Sándor, Torgyán kisgazda viszont nem biztos, hogy '56 utáni ügyekben teljesen ártatlan? Honnan tudjuk? Biztos az, hogy minden dokumentum, ami ezeknek az ügyeknek a tisztázáshoz szükséges, hozzáférhetô? Akár az átvilágító bírák számára is?
      Ennyit Tarról meg a gondjáról.
      Hanem amit Kenedirôl írtál, az elképesztô. Érezhetôen nem is annyira Tar Sándorra haragszol, hanem rá. Fô vádad ellene: "a besúgóért mint áldozatért szót emelve, a besúgást védelmezi". Még nem kaptalak rajta csúsztatáson soha életemben, egyetlen cikkedben sem. Szégyenkezve hozom a tudomásodra (amit magadtól is tudsz, mert hiszen tudnod kell, Te százszor jobb vagy logikából nálam): Kenedi János Tarhoz írt és nyilvánosságra hozott magánlevelében nem a besúgást, hanem az embert védelmezte, a gyarló egyeset, egy szem Tar Sándorját a magyar irodalomnak.
      Ám a besúgók ellen éppenséggel egy jó törvény után kiáltott.
      Hogyan lehetsz ilyen szôrös szívű, ennyire igazságtalan? Te, aki magyarra fordítottad Brechtet és Allan Ginsberget - lehet, hogy zseniális szívüket nem ismered? A Szecsuáni jólélek, a Koldusopera tanulságaira már nem emlékszel? Ézsau méltatlankodását helyénvalóbbnak érzed Izsák elfogult áldásánál? Ungváry Rudolf, akinek jó a szíve, értsd: igazságosan ver, azt írja Tarról, veled egy oldalon: "Nem tudok hinni neki? - [mármint Tarnak. Betoldás tôlem: K. M.] - De abban hiszek, hogy tudna egy igazabb levelet írni."
      Hát Te miben hiszel?
      Mit kéne tennem ezzel a zseniális, habár utánam is spicliskedô Tar Sándorral, hogy elégedett legyél, de tényleg? Köpjem szemen, és elôtte hívjam ki az MTV1-et is, hogy megörökítse, majd vetítse? Beszélgessek el Tar bűnérôl Bethlen Jánossal - hogyisne -, akit Te megengedhetetlenül körmönfont módon "csodálatraméltóan visszafogottnak" minôsítesz, amiért nem fojtotta bele a szót Kenedibe, amikor ô a kádárizmus bűneiben bájosan ártatlan tévénézôk elôtt Tar alakuló lelki katarzisában reménykedett?
      "Ha Kenedi Jánosnak igaza van, és nem a besúgó a bűnös, hanem a politikai rendszer, akkor ezzel azt állítja, hogy a rendszer alattvalói mind egyformán potenciális besúgók voltak" - írod. Mondatod hangsúlya ironikus. Nocsak. Talán nem igaz?
      Törvény nélkül hogy elégülne ki az igazság?
      Móricz Zsigmond Légy hű mindhalálig című regényében egy tanár körülbelül a következôképpen válaszol (nem találom a könyvet) az egyik méltatlankodó nebulónak, mikor az azt kérdi, hogy a tanár úr miért elnézôbb Nyilas Misivel, ha az felkészületlen, mint ha ô nem tudja a leckét: Ha Nyilas Misi megvonja a vállát, az elégséges. De ha te megvonod a válladat, fiam, az elégtelen.
      Elégtelen. Világos?
      Bocsánat.

Kornis Mihály

Unalom és remény

Tar Sándor és Kenedi János levélváltása kapcsán.

Személy szerint én már nagyon unom.
      Már akkor elkezdtem unni, amikor századszor hallgattam végig az "azért hittem el, hogy bűnös, mert hittem abban, hogy... jó" kezdetű magyarázkodást.
      Az unalom új érzése hatalmasodott el rajtam, amikor megértô arcot öltve kellett elviselnem az "...értsd meg, együtt kell működni, mert ôutána csak valami rosszabb jöhet, és egyébként is tudomásul kell venni a realitásokat...", mélyen a szemembe nézve, de suttogva elmondott mentegetôzést.
      És most jön ez a "zsarolható voltam".
      Unom, hogy a felelôsség megállapításának terhe mindenkor a besúgottra, az áldozatra tolódik át.
      Unom, hogy mindig megértônek kellett lenni, és emiatt megszülettek az éppen aktuális abszurdok: "...hogy élhetek együtt azokkal, akik ...-t megölték?", vagy "hogy élhetsz egy olyan országban, ahol... és miért nem mész el?", újabban pedig "hogy bírod elviselni, hogy az ott ül melletted a Parlamentben?"
      Unom, hogy a magyar abszurd szerint mindig az áldozat kerül lépéskényszerbe, holott éppen elég baj az számára, hogy elárultatott. Hagyják ôt békén, a besúgás fôszereplôje a besúgó.
      A remény az, hogy végre elérkeztünk idáig, tíz év kellett hozzá, a besúgó és besúgott már nem sziámi ikrek többé. Miért is kellett hozzá tíz év? Kinek is kellett tíz év?
      Azonban úgy tűnik, a sziámi ikrek ugyan szétválasztódtak, de "testvériségük" csak a teljes nyilvánossággal szűnhet meg.
      A nyilvánossággal pedig véget ér majd végre az a nyomasztó unalom, amit nagyon szégyellek.
      De ez nemcsak az én szégyenem, ez egy ország szégyene.

Rajk László

Kenedi Jánosnak

Kedves János, Berkovits György dokumentumközlése (Budapesti Jelenlét, 23/24), Ungváry Rudolf elemzése és a Te Tar Sándorral való levélváltásod (ÉS, 1999. november 2.) után hárman fejtették ki nézeteiket a besúgás és a múltföltárás tárgykörében (Ungváry Rudolf megint, Eörsi István és Petri Lukács Ádám, ÉS, 1999. november 19.). Nincs nagy kedvem újabb kontroverziába bocsátkozni, hiszen megindult ellenem a kb. félévenként esedékes hajtóvadászat, és ez meglehetôsen zavar a munkámban - ugyanakkor az ügy nem tűr halasztást.
      Ungváry, Eörsi és a kis Petri szívtelen, embertelen, gôgös írása - amelyeknek a közös tézisét minden szempontból elutasítom - szerény és bizonytalan véleményem szerint mintha azt mutatná, hogy a titkosszolgálati iratok sorsát illetôen talán módosítanunk kellene az álláspontunkat.
      De hadd kezdjem az elején.
     

  1. A "létezett szocializmus" bukása után fölmerült a kérdés: mi történjék a leváltott diktatúra intézményes hagyatékával? A távozó nómenklatúra szigorú, nem személyválogató módon kijelölt szegmentumának (pl. járási elsô titkártól, megyei jogú városi pb-vb-tagságtól, minisztériumi/országos hatósági osztályvezetôtôl fölfelé plusz a teljes KB-hatásköri lista) idôleges (5 éves) eltiltása a politikai tevékenységtôl 1988/89-ben többünkben fölmerült, de a hatalomátadás békés-tárgyalásos módja (no meg a tervbe beavatott, "mérsékelt" MDF-személyiségek ellenkezése) miatt lekerült a napirendrôl. Ez talán nem is baj, de ma ezt már nehéz megítélni. Az viszont bizonyosnak tetszett, hogy a diktatúrát fönntartó erôszakszervezeteket - a munkásôrség mintájára - föl kell oszlatni. Mivel (pl. Lengyelországtól, Romániától, Jugoszláviától és fôleg a Szovjetuniótól eltérôen) a hadsereg jelentôsége nálunk nem volt nagy, itt az ÁVO/ÁVH utódszervezetét (a BM III. ügyosztályt), a katonai földerítést stb., tehát a titkosrendôrségi és kémszervezeteket kellett volna szélnek ereszteni - továbbá irataikat demokratikus kezekben biztonságosan elhelyezni. Ez sem történt meg. Ezért ma a diktatúrának sem a "nyilvános", sem a titkos vezetôi és működtetôi nem szenvedték el a legcsekélyebb korlátozást sem (a titkosrendôrök, kémek, kémelhárítók, földerítôk stb. döntô többségét egyszerűen átvette az új rendszer, maga a nagy fômacher, Csikós József pár éve még épp az iratainkkal foglalkozott a BM-ben - és nekem, mi tagadás, még a tavalyi ôrizetbe vétele [valamiféle gazdasági visszaélés örvén...] is elég gyanús). Amikor a régebbi jobboldal elôállt a rosszul koncipiált "igazságtételi" és kárpótlási törvénytervezetekkel - amelyek a posztsztálinista erôszakszervezetek ún. átmentésével szemben amúgy is erôtlenek, tehetetlenek voltak -, akkor a jogállam megôrzése volt a fontos: mindezért a rendszerváltás nálunk képtelen volt az egykori diktatúra legegyértelműbben bűnös szervezetének fölszámolására. Még a KGB és a román Securitate utódszervezeteiben is széles körűbb személycserék voltak, mint nálunk: ott persze mint az állam vezetôi (Primakov, Sevarnadze stb.) bukkannak föl.
         
  2. Az elsô demokratikus parlamenti ciklus (1990-1994) idején a jobboldal és liberális ellenzéke (SZDSZ és Fidesz) "a múlt" kérdéseiben csapott össze, miközben a közvélemény többsége, a baloldali sajtó és rádió "a múlt lezárását" sürgette. Beszéljünk a "valódi" kérdésekrôl - mondták; s a "valódi" kérdéseken kizárólag a gazdasági modernizáció kérdéseit értették. A szocialisták 1994-i választási gyôzelme már ebbôl is borítékolható volt (és az SZDSZ 1990-ben elsôsorban éles kommunistaellenessége miatt nem nyert). "A múlt" azonban minden új rendszer alapkérdése: ezt elég szépen bebizonyította a weimari köztársaság - ha valamely új rendszer nem szakít élesen a múlttal, ha minden mástól különbözô önazonossága nem elég erôs, akkor nem tudja saját történelmi küldetését véghezvinni. Ahol Hindenburg tábornagy a Reichspräsident (tehát nem köztársasági, hanem birodalmi elnök), ott a republikánus rendért fabatkát sem lehetett adni - nem is ért annyit sajnos. Az anomáliák nálunk is hamar bekövetkeztek. És ezek között az anomáliák között a legföltűnôbb és erkölcsileg a legtragikusabb éppen a spicliprobléma, az ügynökdossziék afférja volt (és maradt). Nem is az volt a baj, hogy A. József néhai miniszterelnök T. József és Cs. István mai szélsôjobboldali pártelnökök ügyirataival manipulált - ez végtére is szimpla visszaélés volt "a jó ügy érdekében", amit az alkotmányos jogállami szemlélet persze nem tűrhetett, és a "leleplezés" értékét megsemmisítette a választott módszer simlissége. A baj az volt (és maradt), hogy mivel a posztsztálinista nómenklatúra és politikai rendôrség társadalmi tiszteletreméltósága (és az utóbbi esetében csaknem változatlan intézményi szerepe) megôrzôdött, sôt: erôsödött, a nemzetnek az elmúlt rendszer iránti elfojtott haragja (ill. bűntudata, rossz lelkiismerete) azokra a szerencsétlen emberekre - igen, János, igazad van: áldozatokra! - irányult, akiket az ávó, a titkosszolgálat "beszervezett", azaz együttműködésre kényszerített.
          Ebbôl az a lehetetlenség következik, hogy Gorbacsov, Jelcin, Kwas´niewski, Iliescu, Pozsgay, Horn, Pintér stb. a demokrácia hôsei, míg a szerencsétlenek, akiket a föntiek irányította rendszer belerémített a kollaborációba, viselhetik a szégyenbélyeget. Ez tűrhetetlen. Tehát a morális felelôsség a diktatúra "bedolgozóvá" kínzott titkos áldozataié, a csöndes méltóság és a pragmatikus államrezon pedig a diktatúrát nyíltan vezetô és reprezentáló politikusoké, hivatalnokoké és értelmiségieké? Csak Kelet-Németország helyzete más. De ott az NDK mint állam megszűnt, és a megszálló (nyugatnémet) hatalom a Siegerjustiz jegyében bélistázik és (le)sittel: miközben Gorbacsov Kohllal és Bushsal a berlini falbontás évfordulóját ünnepli, tôle 2 km-re börtönbüntetésre ítélik az általa kinevezett Egon Krenzet és Günther Schabowskit. A közvéleménynek demonstrálják, hogy csak az erôsebb joga számít.
          A "bársonyos forradalom" tizedik évfordulós pozsonyi ünnepségeinek díszvendége: Horn Gyula. De mit beszélek: pár nap múlva én magam is együtt lépek föl Bécsben Pozsgay Imrével mint "a két rendszerváltók" - hát nem klassz? Akrobat oh.
         
  3. A diktatúrával szembeni erkölcsi, világnézeti és politikai állásfoglalást ijesztô, abszurd, naiv és barbár módon összekeverik a titkossággal szembeni idôtlen és zsigeri ("örök emberi") ellenszenvvel. Merem állítani, hogy sok ember fejében összekeveredik az, hogy a demokratikus ellenzék kismértékben bár, de kénytelen volt titkolózni, "konspiratív" módszereket alkalmazni (noha igazi "illegális" folyóirat csak egy volt, a rövid életű Kisúgó, amelyet Lányi Andrással, Dániel Ferenccel, Vági Gáborral, Várnai Gáborral együtt állítottunk össze; a spiritus rector Lányi volt), avval, hogy velünk szemben az ávó (III/III, III/IV... stb.) titkos, konspiratív eszközöket alkalmazott. Titok, titok. Ennek semmi köze a politikához, csak a pszichológiához. Ugyan miért lett volna "rosszabb" a "konspirált" tmb., mint az önként és dalolva szolgáló fôszerkesztô, kutatóintézeti és médiapárttitkár, filmgyári vezér, Kossuth-díjas akadémikus, vezérkari tiszt, béketanács-elnök és utólag "polgárinak" állított, érdemrendekkel ékesített, TMB-tôl fémjelzett "pártonkívüli bolsevik" (sötétkék blézer, Skoda, halk zsidózás)? Arról nem is beszélve, hogy az értelmiség körében azokat volt az ávónak érdemes elkapnia, akik nonkonformisták voltak, lázadók, érzékenyek, a társadalom kitaszítottjaival szolidárisak, emiatt persze szegények, marginálisak, "sikertelenek" - hiszen róluk lehetett föltételezni, hogy elôbb-utóbb találkozni fognak a demokratikus ellenzékkel. Tehát nyilván nem az establishment tagjait fogják valamilyen gyarlóságukkal zsarolni, hanem Tar Sándort.
          Azért éppen Tar Sándort - vagy a fiatal Cs. Istvánt, a késôbbi írót és politikust az 1956-i forradalom után, akit ezért (bár csak ezért) részvét illet, nem ítélet - zsarolják meg és gyötrik bele ebbe az iszonyatba, mert Tar Sándor a diktatúra ellenfele, a diktatúra szociális hazugságainak leleplezôje. Fejes Endrét, Szakonyi Károlyt, Gyurkovics Tibort, Moldova Györgyöt, Kertész Ákost, Somogyi Tóth Sándort, Jókai Annát - a maguk nemében kitűnô embereket, a mérsékelt, középfajú, reformszocialista társadalombírálat képviselôit - biztosan nem kellett "titkosszolgálati eszközökkel" piszkálni, az ô esetükben elég volt az "irodalompolitikának" és "kultúrairányításnak" nevezett cenzúra. Ennek az "irányításnak" olyan emblematikus figurái, mint Agárdi Péter és Nemeskürty István ma is vezetô emberek (a bal-, ill. a jobboldalon), de arról nincs szó, hogy ôket bárki tetemre hívná amiatt, hogy töredelmük nem elég mély, hogy bocsánatkérésük nem elég ôszinte, hogy nem alázkodnak meg eléggé a konformista kispolgári közvélemény elôtt, amely - ha már maga kénytelen "pragmatikusan" leborulni minden nagyobb erô elôtt - valaki fölött valamiképpen azért gyôzelmet akar aratni, s ki más lenne ez a valaki, mint a gyönge, a kiszolgáltatott, a megsebzett ember. Tar Sándor. Pl. pl. éppen ô, aki - ha Haraszti ügyesen elfelejtett Darabbérétôl eltekintünk, bár én nem akarok eltekinteni tôle - a magyar munkásság legfontosabb krónikása, ha szabad ilyen ódivatúan fogalmazni. (Most veszem észre, hogy amit írok, sokat köszönhet A cenzúra esztétikájának, Haraszti Miklós szintúgy elfelejtett munkájának. Tar Sándornak a Kelet-Németországban kínlódó magyar "vendégmunkásokról" szóló csodálatos és rettenetes szociográfiáját szintén elfelejtették, de sebaj.)
          A mai jobboldal egy-egy agitprop-rohambrigádja olykor nekiesik - érthetô ez az egykori kollaboránsoktól és ifjabb szövetségeseiktôl - a régi demokratikus ellenzék egy-egy nagy alakjának: elôbb Konrád Györgynek, aztán Vásárhelyi Miklósnak, majd Demszky Gábornak, szemükre vetve, hogy nehéz pillanatokban nem tanúsítottak emberfölötti hôsiességet, hogy az ellenállás nehéz évtizedei alatt nem voltak végig százszázalékos szentek. (Logikájuk ismert: "Die Stadt hat kein Gedächtnis. Ach, kurzlebig / ist hier der Ruhm. Zwei Monate kein Mord und,/ Man ist vergessen. Schweight der Mauser, schweigt / Die Presse." - Bertolt Brecht: Arturo Ui, I. 3.)
          Vásárhelyi, Konrád, Demszky természetesen soha nem volt besúgó, Tar sajnos az volt, de a szigorkodóknak soha nem - mondjuk - Benkei Andrással vagy Harangozó Szilveszterrel szemben vannak erôs érzelmeik, hanem az áldozatokkal (pl. a fiatal Cs. Istvánnal, vagy most Tar Sándorral) szemben.
          Én ezt a technikát régrôl ismerem. Amikor a hetvenes években Kolozsvárt a Securitate elôállításokkal, ôrizetbe vételekkel, letartóztatásokkal, kihallgatásokkal akart az ôrületbe kergetni, egyszer-kétszer elém rakták a rólam szóló jelentéseket és följelentgetéseket, tanáraim és diáktársaim "jellemzéseit" szerénységemrôl (kérdezd meg Bodor Ádámot és Ágoston Vilmost, velük ugyanezt csinálták; Velea ôrnagy és Oprea ezredes azóta nyilván már tábornok - vagy befolyásos vállalkozó), hadd gondoljam, hogy a világ sötét, ellenséges, és én egyedül vagyok (Oprea állambiztonsági ezredes bűnügyi regényét az egyik legjelentôsebb, ma is, Budapesten is népszerű erdélyi költô és írószövetségi párttitkár fordította magyarra; de ki tudja, talán ezért se kerültünk végül börtönbe, se Bodor, se én). Ma ugyanezt művelik, csak a Secu átfogó lélektani stratégiája nélkül. Mindenki gyanús: senki se bűnös.
          Én történetesen nem vagyok se félôs, se gyanakvó, se paranoiás, se bosszúvágyó: nem haragudtam a jelentésírókra és próbáltam nem találgatni, kicsodák (a neveket persze ôk is letakarták) - önvédelembôl is; persze azért tudom, mint ahogy azt is tudom intuitíve, hogy Pesten kik voltak azok; végül is szinte lehetetlen volt nem rájönni. De én mindig hallatlan szerencsésnek és kiváltságosnak tartottam, hogy ellenzéki, tehát szabad lehetek olyan világban, ahol a szabadság csakugyan szerencse és kiváltság. Hát hogyan és miért haragudnám azokra, akiknek nem volt szerencséjük, akik nem voltak ilyen kiváltságosak, akiknek tehát rosszabb és nehezebb volt, mint nekem.
          Amikor a rémes Tôkéczki egyszer azt írta, "nekik bezzeg nem kellett belépniük a pártba, de nekünk be kellett" - bár ez prima facie baromság, hiszen a professzorom odavett volna a tanszékre, ha belépek a pártba, és a néhai Ion Alnas ordítozott velem, hogy nekem fontosabb a jó lelkiismeret fényűzése, mint a szellemtudományok sorsa -, azért ebben van valami. Ösztönösen tudtam, hogy én nem fogok elkallódni. Legföljebb emigrálok, kiszököm valahogy - gondoltam, mint oly sokan -, bár nem akartam, hisz jó- és rosszakaróim máig hajtogatott tanácsai ellenére még mindig itt gürcölök Kelet-Európában. Már amennyire hagynak. Magyar vagyok, ilyen-olyan törzsöke fámnak, sat.
          Ez az ávó posztumusz bosszúja: hadd kapjon össze a "kritika értelmiség" azok miatt a disznóságok miatt, amelyeket az ávó követett el, miközben a fiúk ott ülnek a Falk Miksa utcában meg a Roosevelt téren meg a volt "munkásôrbázison" meg Isten tudja, hol, és jót röhögnek rajtunk. Hogy mi se vagyunk különbek.
          Pedig én annak idején megfogadtam, hogy ha netán megszabadul a hazám a rabságtól, én nem fogok üldözni, bántani, zaklatni, kirúgni senkit. Nem fogom azt művelni, amit velem műveltek. Pedig rossz volt a másfél évtizedes szilencium. Pedig jó lett volna nem nyomorogni, amikor mindenkinek kezdett jobban menni. Jó lett volna, ha nem követnek, hallgatnak le majdnem egész fölnôtt életemben, ha nem olvassák illetéktelenek a szerelmes leveleimet, ha nincs jelen mindig a presszóban a miniszoknyás törzszászlós, amikor randevúzom. Ha nem trappolnak utánam a Hárshegyen a személyi követôk, amikor sétálok a kisfiammal - mi tagadás, halálra ijesztettek akkor. Jó lett volna, ha nem Mécs Imrének kellett volna pénzt adnia egy öltönyre, amikor (38 éves koromban) elôször mehettem (hála az amerikai és brit nyomásnak) külföldre. Jó lett volna, ha nem kellett volna ingyen igénybe vennem Dornbach Alajos jogi tanácsait. Jó lett volna, ha nem (a kolozsvári) Árpád úti állambiztonsági parancsnokságon töltöttem volna az éjszakáimat, hanem az íróasztal mellett vagy a szeretôm ágyában. Jó lett volna, ha nem teszik tönkre az ifjúságomat. A disznók.
          Ámde - gondoltam én - végre legyen vége ennek, a kölcsönös megtorlás sorozatának, a büntetéseknek és az árulásoknak. Méltóságot mindenkinek - ez Solt Ottilia összegyűjtött írásainak a címe; ez volt a programunk. Én ragaszkodom hozzá.
          Én nem várom el a besúgóimtól, följelentôimtôl, vizsgálótisztjeimtôl, kihallgatóimtól, provokátoraimtól, az útlevélosztály Borsánynéitól és Druckernéitôl, a tudóskollégáktól, akik átmentek a másik oldalra, ha megláttak, a szomszédaimtól, akik kihívták a rendôrséget, ha megjöttek a nyugati "imperialista" tévériporterek, hogy bocsánatot kérjenek. Nekik se volt jó. Az ô életüket is széttaposták. Én nem legyôzni akartam ôket, hanem fölszabadítani.
          Nem megalázni, hanem megvigasztalni. S azt is fôleg hallgatólagosan, hiszen semmiféle erkölcsi fölénnyel nem akarok itt hencegni, hisz - enyhén szólva - nem vagyok tökéletes, hanem nagyon is gyarló, nagyon is esendô, bűnös lélek, mint mindannyian. Micsoda ország ez, kedves János, ahol a Te nemeslelkű, nagyszívű viselkedésed miatt ironikus mosoly fodrozza a sajtómunkások, a médiadolgozók ajkát?... És ahol máris alantas indítékokat tulajdonítanak a bírálóidnak is, holott erre sincs semmi okuk?... És ahol régi barátaink nem találják meg a szánakozás szavait, amikor látják, hogy Tar Sándort meggyötörték és tönkretették?... Ez olyan ország, drága öregem, ahol "sajnálni valakit" azt jelenti, hogy: "megalázni valakit", ez olyan ország, amely fölött mint nikkel szamovár röpült el a keresztyénség és a fölvilágosodás, ám megmaradt az Aranyhorda és a janicsárok erkölcse. "Szentimentális" - mondják rólad. "Költôi lelkületű doktriner" - mondja rólad dr. Boross Péter (félig volt) miniszterelnök. A poézis, az elvhűség: röhej ôexcellenciája szemében, és hetvennyolc kolumnista bólint rá mint vegyeskar.
         
  4. Et nunc veniam ad fortissimum: be van bizonyítva, kedves János, hogy a titkosszolgálati iratokhoz való teljes hozzáférhetés - a Te utópiád és a Demszkyé - nem helyes. Egyszerűen nem vagyunk rá méltók. Ha eddig nem tudtuk volna, most Eörsi, Ungváry, a kis Petri szörnyű írásai megmutatták, hogy a titkos iratok közzététele nem az általad óhajtott megtisztuláshoz vezet, hanem ahhoz, hogy - a Nietzschétôl oly kiválóan jellemzett - demokratikus (azaz nyárspolgári, filiszteri) közvélemény rosszhiszemű kéjlesôi, voyeurjei élveznek el szerencsétlen emberek szánalmas tragédiáira. Az államvédelmi tiszt nem népszerűtlen, hiszen a fegyveres férfi - hogy Cs. István Kardos György-laudációját idézzem (katpol/Magvetô) - macho misztikája érintetlen, ám a "beszervezett" áldozat (mivel vesztes, legyôzött): az rongy. Csakugyan azt hiszitek, hogy szeretett hazánkban, ahol Kádár János számít a huszadik század legnagyobb államférfijának, ahol a közkönyvtárak kölcsönzési listáját máig Berkesi, Szilvási, Moldova vezeti, hogy itt "az iratok fölszabadítása", "az információs kárpótlás" katarzishoz vezet? Itt?
          Timothy Gaston Ash könyvét (The File) említed. Kitűnô barátunk (bár barátja a francnak most már) - háta mögött a The New York Review of Books, az oxfordi egyetem, a Der Spiegel, a Penguin Books, a Die Zeit, a BBC, a NATO, az EU, a Commonwealth, az OECD, az EBESZ, a Human Rights Watch, a The Independent, a Prospect, a Gazeta Wyborcza, a SFOR, a KFOR, you name it - a megszálló-gyarmatosító teljes önérzetével néhány szánalmas keletnémet kisemberen gyalogol keresztül, miközben maga self-deprecatory, fiús mosollyal tündököl a saját liberális-demokratikus erényességében. Pfuj.
          Joachim Gauck, a hasonnevű hivatal hérósz eponümosza, valószínűleg a legkártékonyabb jószándékú ember, aki valaha élt. A Stasi-iratok fölszabadítása lelkileg tönkretette Kelet-Németországot. Mit ér az, hogy miközben a keletnémet közvélemény a jóléti rendôrállammal szemben (a legjobb esetben) ambivalens, megtudja, hogy személy szerint kicsodák a Stasi "beszervezett" áldozatai? Miközben Markus J. "Mischa" Wolf, a Hauptverwaltung Aufklärung (!) parancsnoka körülrajongott médiasztár? (Akárcsak Urban exszóvivô [Nie] Rakowski fôszerkesztô-fôtitkár és Jaruzelski tábornok-fôtitkár-államfô...) A szegény Sascha Anderson (vö. Nádas Péter nevezetes esszéjével) meg leprás... Meg lehet érteni a bosszúszomjas fúria Vera Wollenbergert, akinek a tmb-je a saját férje volt, aki gyerekeket csinált neki, miközben jelentéseket írt a feleségérôl: de ez a szerencsétlen pasi a hibás - vagy Ulbricht & Honecker?
          Kedves János, be van bizonyítva, hogy az általatok követendô példának tartott Gauck-modell tökéletes katasztrófa, az egyesült Németország weimarizálódásának egyik legfôbb oka.
          Mikor fog végre számítani a tapasztalat?
         
Azt fogják mondani, hogy egyetértek Boross Péterrel. Ám ôexcellenciájának az ávó (amelyet imád) intaktsága számít, nekem viszont a magyar nép lelki egészsége.
      A Duna fenekére a Történeti Hivatal iratállományával! Azt írod, Te magad nem igényelted ki a Neked járó papírokat (mellesleg én se), mert személyesen nem érdekel, hogy Téged személyesen ki súgott be és jelentett föl. Miért nem általánosítod erkölcsi álláspontodat? Ha nem akarod tudni, ki vallott ("konkrétan") kudarcot történetesen a Te személyeddel kapcsolatosan, a III. ügyosztály nyomása alatt, akkor miért kell tudnia bárkinek? Én hajlandó vagyok "sírba vinni a titkomat", ti. azt, hogy (sajnos) tudom, de senkinek el nem árulom, melyik ismerôsöm (mint tmb.) susogta az ávó fülébe, hogy mennyire deprimál a szerelmem depressziója - ahogy ez a titok annak idején nem tartozott a III/III-ra, úgy szerencsétlen nyomorult besúgóm pokoli titka se tartozik senkire, még rám se (sajnálom, hogy rádöbbentem), hát még másra.
      Igenis jobb erkölcsi helyzetben volnánk, ha nem tudnánk, hogy szegény Tar Sándor mit volt kénytelen művelni. Nem szenvedett talán eleget? Ez a "tudás" (tudomás) nem jó semmire. Csak arra, hogy triumfáljanak azok, akik sose gondoltak semmit, sose éreztek semmit, sose éreztek valódi fölháborodást egy igazságtalan társadalom kárvallottjainak balsorsa fölött. Te a nyolcvanas években - szamizdatban! - megnevezted besúgódat, aki ezt bevallotta Neked. Ezt nem lehet kifogásolni; ám a kis Petri most nyugodtan, kockázat nélkül (sôt), mi több, öncélúan, mi több, értetlenül, a Te jóváhagyásod nélkül megint lenyomtatja ezt a nevet. Minek? Ez viszolyogtató. Ne méltóztassatok bosszút állni a nevünkben, akik nem akarunk bosszút állni, különösen nem azokon, akiknek nem volt választásuk, és akik a poklok minden kínját megszenvedték emiatt.
      Ha Tar Sándor netán ellenszenves ember volna és rossz író (márpedig rokonszenves ember és nagyszerű író), akkor se volna szabad ilyen kôszívűnek lenni. Tar melós volt, igen, proli, nem holmi haladó értelmiségi dinasztia leszármazottja, kiszolgáltatottabb, mint bármelyikünk. Nekem világéletemben az volt a fontos, hogy a kiszolgáltatottakat ne lehessen többé megalázni. Tar Sándornak és nekem is ugyanaz volt az ellenségünk: Bezzeg ôrnagy és megbízói. Ôt így, engem amúgy akartak "kicsinálni". Legyünk mi most Bezzegék bűntársai Tar Sándor összetörésében?
      Soha.
      Ördög vigye "az információs önrendelkezést", ha ez az ára.
      A régi szeretettel ölel

Tamás Gáspár Miklós

•

Mitrohin-akták

- KGB-manôverezés a francia sajtóban és politikai életben -

A világ öthatodát megrázó dokumentumok jelentek meg az ôsz elején. De még a világ egyhatodán is kevesen tudták mindazt, amit a néhai KGB szürke irattárosa, Vaszilij Mitrohin nyilvánosságra hozott a szovjet világbirodalom földalatti terjeszkedésérôl. Saját spájzában, kompótosüvegekbe rejtette a hírszerzés "Szigorúan titkos!" dossziéinak esszenciáját. 1992-re a dunsztosüvegek megteltek. Érzékelve erjedésüket, Mitrohinnak is megindult a menekülhetnékje. A másoló és aktái a rigai angol konzulátus segítségével jutottak Nyugatra. Ahol aztán a történeti forrásanyagot megszűrte és forráskritikával látta el Christopher Andrew, a cambridge-i egyetem professzora, s egy részüket már meg is jelentette New Yorkban, a Basic Booksnál. A The Sword and the Shieldnek nem pusztán abban áll a jelentôsége, hogy az enyészetre hagyja a KGB jogutódszerveinek Nyugaton mind vadabbul burjánzó dezinformációs "dokumentumköteteit". Inkább abban, hogy az USA külügyminisztériumának 1982-ben megjelentetett Grenadai iratok című kiadványa óta nem látott napvilágot olyan történeti forrásmunka, amely a Szovjetuniónak és egykori szövetségeseinek titkos nemzetközi befolyását ennyire tényhűen feltárta volna.
 
Kenedi János

A hatvanas években folytatódott a KGB beépülése a francia hírszerzésbe. Mitrohin jegyzeteibôl kitűnik, hogy 1963 és 1966 között legalább négy francia hírszerzô tiszt és a Suˆreté Général egy korábbi osztályvezetôje is aktív KGB-ügynök volt. (Részletek nem derülnek ki.) Úgy tűnik, a de Gaulle lemondása utáni években (1969) romlott a KGB beszervezettjeinek minôsége, számuk azonban nem apadt, sôt, éppen ellenkezôleg. Az 1971-es 48-ról 1974-ig 55-re nôtt a párizsi rezidens által foglalkoztatott ügynökök száma. 1974-ben a párizsi KGB-részleg kapcsolatban állt 17 bizalmi állású személlyel is. Arra vonatkozóan azonban nincs jelzés a Mitrohin által látott aktákban, hogy az 1974-ben foglalkoztatott ügynökök között lett volna magas rangú köztisztviselô vagy hírszerzô tiszt. A KGB a szocialista pártban működô két kiemelkedô ügynökének egyikét, Dromot is elvesztette. 1973-ban Drom még jelentôs összegeket kapott a KGB-tôl, hogy törleszthesse adósságait, nem sokkal késôbb azonban már olyan jelentés készül róla, hogy kapcsolatban áll a francia biztonsági szolgálattal, a DST-vel.

A Lenin-renddel kitüntetett postás

Van egy lista a párizsi rezidens 13 értékes ügynökérôl, akik - Andropov személyes jóváhagyásával - jelentôs újévi ajándékot kaptak 1973-ban, 1974-ben és 1975-ben. Ez a lista jelzi a legvilágosabban, kiket tartott a KGB a franciaországi ügynökhálózat erôsségeinek. Jour mindhárom felsorolt évben négyezer frankos jutalmat kapott, André, Brok és Fjodor három-háromezret, Argus, Dragun, Dzhelib és Laurent két-kétezret, Nant és Rem ezerötszáz-ezerötszázat, Bukinist, Mars és Tur pedig ezer-ezer frankot. Két dolgot azonban meg kell jegyeznünk e listával kapcsolatban. Elôször is azt, hogy nem tartalmazza a rezidens legfontosabb S&T (tudományos és technológiai hírszerzô) ügynökének, Alannak a nevét, mert ôt más prémiumrendszerben fizették. (Ugyanez vonatkozhat néhány más tudományos-technikai információszerzéssel foglalkozó KGB-rezidens díjazására is.) Másodszor: az újévi jutalomban részesült ügynökök közül hárman nem franciák, hanem Párizsban állomásozó külföldi tisztségviselôk voltak, akik túlnyomórészt nem francia ügyekrôl szolgáltattak információt. Dzhelib - egy ázsiai nagykövetség személyzetének tagja - titkosírások kódjaival és titkosított dokumentumokkal szolgált a KGB-nek. Az UNESCO párizsi központjában dolgozó kanadai Rem feladata az ügynöktoborzás volt. Bukinist egy közel-keleti ország nagykövetségén dolgozott. Az 1973-75-ös újévi jutalomra kiválasztott tíz francia ügynök listája mindenesetre bepillantást enged abba, hogy kiket tartott a központ és a párizsi rezidens a KGB legértékesebb franciaországi embereinek.
      A hetvenes évek közepén Jour, a külügyminisztérium (fedônevén Elita) titkosírás-szakértôje volt a legtöbbre tartott ügynök, ôt tartották érdemesnek a legnagyobb jutalomra. Ô állt legrégebben a KGB szolgálatában; harminc évvel korábban szervezték be. 1968 és 1973 között Franciaország moszkvai nagykövetségének és brüsszeli NATO-képviseletének rejtjelezô gépeirôl adott át információkat. Ezzel valószínűleg lehetôvé tette a rádió- és egyéb üzenetek lehallgatásával és elemzésével foglalkozó tizenhatodik KGB-igazgatóság (a SIGINT) számára, hogy jelentôs mennyiségű diplomáciai üzenetet fejtsen meg. Jourt 1973-ban külföldre helyezték, egy francia nagykövetségre, de ott is folytatódott kapcsolata a KGB-vel; használaton kívüli postaládák [a rezidensek titkos üzenetváltó helyei - a szerk.] révén váltottak vele üzenetet. Jour információi valószínűleg hozzájárultak ahhoz, hogy a KGB meg tudta figyelni a moszkvai francia nagykövetségen 1976 októbere és 1977 februárja között felszerelt telexgépek üzenetforgalmát. Furcsa módon - miközben vasúton szállították Moszkva felé - 48 órára ôrizetlenül hagyták ezeket a telexgépeket. Ez idô alatt a KGB emberei titokban technikai lehallgatórendszereket, afféle "poloskákat" szereltek beléjük, s ezek révén a szovjet hírszerzés hat esztendôn át megkapta a beérkezô és kimenô követségi sürgönyök rejtjelezetlen szövegét. A "poloskaművelet" vezetôjét, Igor Vasziljevics Maszlovot Lenin-renddel tüntették ki, majd elôléptették a tizenhatodik igazgatóság (a SIGINT) vezetôjévé.
      A KGB-központ - Journak és Maszlovnak köszönhetôen - így 1983-ig sokkal jobb információkkal bírt Franciaország Szovjetunió-politikájáról, mint Párizs bármely NATO-szövetségese. Jour "utánpótlást" is keresett a KGB számára a francia külügyminisztérium rejtjelzôi és titkársági alkalmazottai körében: 1978-79-ben "becserkészte" "L"-t, akirôl csak annyi van az aktákban, hogy a minisztérium kiszolgáló személyzetének tagja. Megszerezte lakcímét, megvizsgálta otthoni hátterét és megkönnyítette beszervezését a KGB egyik operatív tisztje számára. 1978 és 1982 között a KGB nem kevesebb, mint hat rejtjelzôt környékezett meg a Quai d'Orsay-n.

Informáló és dezinformáló sajtó

Többnyire az újságírók közül kerültek ki azok a francia ügynökök, akiket a KGB a hetvenes évek közepén a legtöbbre értékelt, vagy legalábbis volt valamilyen kapcsolatuk a sajtóval. (Az 1973 és 1975 között újévi jutalomban részesülô tíz ügynök közül hat - André, Brok, Argus, Nant, Mars és Tur - újságíró volt.) Ez világosan mutatja, hogy a központ az aktív intézkedéseket tekintette a párizsi hálózat egyik fô erôsségének, bármilyen volt is valójában a KGB franciaországi dezinformációs kampányainak hatékonysága. Ami a többi "értékes" ügynököt illeti: Fjodor - egy külpolitikai intézet munkatársa - az Egyesült Államokról, a NATO-ról és Kínáról adott át dokumentumokat, Laurent pedig a NATO egyik légügyi kutatóintézetében dolgozott tudósként, s valószínűleg tudományos és technológiai információkat átadó X-vonal (S&T) ügynök volt csakúgy, mint az üzletember Dragun, aki viszont még ügynökbeszervezéssel is foglalatoskodott. (...) A KGB-akták szerint André, a befolyásos újságíró, "bejáratos volt Georges Pompidou elnökhöz", aki de Gaulle-t követte 1969-ben, továbbá Pompidou néhány miniszteréhez, köztük Pierre Messmerhez, aki 1972-ben miniszterelnök lett, illetve Maurice Schumann külügyminiszterhez. A párizsi rezidenstôl érkezô jelentések szerint André "elferdített információkat" adott át Pompidou hivatalának, hogy növelje az elnök gyanakvását az Egyesült Államokkal szemben. Nehéz felmérni, mennyire lehetett sikeres az akciója; az ilyen "befolyásoló műveletek" eredményét általában nehéz megítélni. Mivel bejáratos volt a Pompidou-adminisztráció legmagasabb szintjeire, valószínűleg nem hagyták teljesen figyelmen kívül André szavait, de ha volt is hatása a francia külpolitikára, az csak marginális lehetett. A KGB-központ hajlamos volt felnagyítani a párt központi bizottságának tett jelentéseiben azt a szerepet, amelyet a hírszerzés játszott a Szovjetunió és az Észak-atlanti Szövetség közti feszültség kiprovokálásában, illetve súlyosbításában.
      Valójában azonban csak szűkre szabott lehetôségei voltak a KGB-nek a francia politika befolyásolására. Ezt példázza a La Manche-művelet kudarca is. A La Manche-művelettel éket akartak verni Pompidou és Edward Heath brit miniszterelnök közé, rá akarták bírni a francia elnököt, hogy tartsa fenn de Gaulle vétóját, amellyel akadályozta a britek belépését az Európai Közösségbe.
      Az Argus fedônevet viselô újságírónak nem volt közvetlen bejárása Pompidouhoz, de még Andrénál is szorosabb kapcsolatban állt Messmerrel. A párizsi rezidens jelentései szerint rendszeresen eszmét cserélt a miniszterelnökkel az 1973 márciusi általános választások kampánya alatt, s tanácsait Messmer a késôbbiekben is meghallgatta. A KGB a gaulle-isták vezette kormánykoalíció választási esélyeit akarta rontani az Argus révén eljuttatott dezinformációkkal, igyekezvén bizalmatlanságot kelteni a gaulle-isták és szövetségeseik között. Argus alaptalanul állította Messmer elôtt, hogy Michel Poniatowski, a független republikánusok fôtitkára és a reformista Jean-Jacques Servan-Schreiber titokban megállapodott a gaulle-ista jelöltek pozíciójának aláásásában. A KGB utasítására Argus a sajtóban is elhelyezett hasonló dezinformációt. A KGB A-szolgálata külön tervet eszelt ki arra, hogy kárt okozzon az "atlantista" (vagyis Amerika-barát) jelölteknek. E terv jegyében olyan hamis jelentéseket közöltettek a francia sajtóban, amelyek szerint amerikai pénzbôl finanszírozzák Servan-Schreiber és Jean Lecanuet kereszténydemokrata vezetô kampányát. Emellett egy állítólagos nyugat-németországi neonáci csoport nevében leveleket küldtek helyi közéleti személyiségeknek a Meurthe-et-Moselle-i választókörzetbe - Servan-Schreiber körzetébe -, felszólítva a címzetteket, hogy "akinek német vér csörgedezik az ereiben", az szavazzon Servan-Schreiberre. Ezek az akciók minden bizonnyal imponáltak a központnak, de aligha hihetô, hogy számottevôen befolyásolták volna a francia választókat. Valamelyest ugyan feljöttek a baloldali erôk az általános választásokon, de a gaulle-ista vezetésű koalíció megôrizte kényelmes többségét a parlamentben.
      A KGB-központ azonban sikerként könyvelte el ezeket az 1973-as akciókat, és bízott benne, hogy képes lesz befolyásolni az 1974 májusi elnökválasztást is. Miután tájékoztatta a párt központi bizottságát, hogy a fôbb baloldali pártok közös jelöltjének, Francois Mitterrand szocialista vezetônek reális esélye van a gyôzelemre, nagyszabású intézkedéskampányt indított Mitterrand fô jobboldali ellenfele, Valéry Giscard d'Estaing (a KGB-iratokban Krot - "Vakond") ellen. A kampány idején a párizsi KGB-részleg tíz tisztje - a "pr"-vonal (a politikai hírszerzés) emberei - ötvenhat operatív intézkedést hajtott végre egy hét alatt, s állítólag mindegyik "jelentôs" volt.
      A Giscard-ellenes aktív intézkedésekben vezetô szerepet játszott a párizsi rezidens egyik legtöbbre értékelt és legrégebben szolgáló ügynöke, Brok, aki akkoriban jó kapcsolatokkal bíró újságíró volt. Még 1946-ban szervezték be, ideológiai rokonszenvére alapozva. Néhány év múltán azonban már inkább pénzért dolgozott, hogy kiegészítse újságírói jövedelmét, és lakást vehessen Párizsban. A hetvenes évek közepén évente több mint százezer frankot kapott a KGB-tôl. Olyan nagyra tartották Brokot, hogy legalább tíz összekötôje volt, sôt, találkozhatott a KGB külföldi hírszerzésben illetékes elsô fôigazgatóságának (FCD) franciaországi műveletekért felelôs ügyosztályvezetôivel is. Az 1974-es elnökválasztási kampányban, a Giscard-ellenes aktív intézkedés eszközeként, Brok - Andropov személyes utasítására - kapott egy hamis iratot, amelyrôl megpróbálták elhitetni, hogy az amerikaiak Giscard számára küldött titkos kampánytanácsait tartalmazza. Az amerikai iratnak álcázott hamisítvány nemcsak arra nézve adott tanácsot Giscardnak, hogyan gyôzheti le Mitterrand-t, hanem ellátta tanácsokkal a gaulle-ista rivális, Jacques Chaban-Delmas ellen is, akivel a jobboldali szavazatokért kellett megküzdenie a választás elsô fordulójában. A hamisított dokumentumot megmutatták Chaban-Delmasnak és másoknak is, nyilvánvalóan azért, hogy a második fordulóban, amikor Giscard volt a jobboldal egyetlen jelöltje, megnehezítsék az együttműködést Chaban-Delmas és Giscard között.

"Cionista összeesküvés" a Moszkva-Párizs tengelyen

Bevetettek egy másik, meglehetôsen bizarr intézkedést is Giscard ellen. Mitrohin jegyzetei részletesen leírják ezt az esetet, amely jól tükrözi, hogy az összeesküvés-elméleteket gyártó KGB-teoretikusok mennyire megszállottjai voltak a cionista intrikák elképzelésének. A központ szilárdan hitte, hogy Franciaországban, az Egyesült Államokban és másutt is nagy hatalmú zsidó lobbi működik a színfalak mögött, manipulálva a politikai folyamatok nagy részét. 1973-ban ismeretlenek meggyilkolták Giscard d'Estaing egyik nôrokonát, s a KGB ebben látott kiaknázható lehetôséget arra, hogy "a zsidó lobbi" ellen uszítsa Giscard-t. Az A-szolgálat [a moszkvai dezinformálási részleg - a szerk.] összeeszkábált egy hamis dokumentumot, és azt a látszatot keltette, mintha egy (egyébként nem létezô) Izrael-barát francia csoport terjesztené azt. A hamis dokumentum szerint cionisták ölték meg a szóban forgó rokont, mégpedig bosszúból, mert néhány évvel korábban, pénzügyminisztersége alatt, Giscard-nak szerepe volt zsidó pénzemberek elleni büntetôeljárások elindításában. A KGB-központ szerfelett büszke volt erre a képtelen műveletre. Az elnökválasztás második fordulójában Giscard - ha csak két százaléknál kisebb szavazatkülönbséggel is, de - legyôzte Mitterrand-t. Nincs semmiféle bizonyíték arra, hogy a KGB "aktív intézkedései" akár a legcsekélyebb mértékben is befolyásolták volna az eredményt.
      A hetvenes évek közepén a Le Monde (a KGB-ben használt nevén Vesztnyik - "Hírnök") viták kereszttüzébe került állítólagos baloldali, Amerika-ellenes elfogultsága miatt. Legfôbb és legkiválóbb konzervatív bírálója, Raymond Aron szembeállította, hogyan ír a Le Monde az amerikaiak észak-vietnami bombázásairól, és hogyan az emberi jogok szovjetunióbeli megsértésérôl. Míg az utóbbit vonakodott részletesen és komolyan bírálni, az amerikai bombázásokat egy lapon említette a világháborús náci rémtettekkel. Különösen méltatlan bánásmódban részesítette a lap Szolzsenyicint, akinek Gulág szigetcsoportja az említett szovjet jogsértések legjobban dokumentált bizonyítéka. 1975 júliusában például elferdített beszámolót közölt az orosz író egy amerikai beszédérôl, csak hogy - náci szimpatizánsként tüntetve fel ôt - befeketíthesse ôt: "Alekszandr Szolzsenyicin sajnálja, hogy a Nyugat összefogott a második világháborúban a Szovjetunióval a náci Németország ellenében. Nincs ezzel egyedül. Voltak Nyugaton is olyanok, akik így gondolkodtak; Pierre Laval [az egyik legfôbb francia kollaboráns] vagy Doriot és Déat [francia fasiszták] felszabadítóként üdvözölték a nácikat."
      Két hónappal késôbb a Le Monde - szintén pontatlanul - azt jelentette, hogy Szolzsenyicin meghívást fogadott el Chilébe Pinochet tábornok brutális katonai diktatúrájától. Nincs rá bizonyíték, hogy e rágalmak bármelyikét a KGB juttatta volna el a Le Monde hasábjaira, de tény, hogy a szovjet állambiztonsági szervezet rendszerint ilyesféle dezinformációval próbálkozott a nyugati sajtóban. A Le Monde szerkesztôségének egy volt tagja, Michel Legris azt állította 1976-ban készített részletes elemzésében, hogy volt lapja rokonszenvezô elfogultsággal tudósít a portugál kommunistákról, a kambodzsai vörös khmerekrôl és a palesztin PFSZ-rôl.
      Mind a mai napig vita tárgya, mennyire volt elfogult a Le Monde a hetvenes években. Egyesek állítják, mások vitatják, hogy a lap készségesebben ítélte el az amerikai politikát, mint a szovjetet. A KGB aktái mindenesetre némiképpen alátámasztják a szovjetbarát elfogultság vádját. A KGB Le Monde-kapcsolatairól készített rövid feljegyzéseiben Mitrohin megnevez két vezetô újságírót és számos külsô munkatársat, akiket a KGB felhasznált dezinformáció terjesztésére, bár a legtöbb esetben valószínűleg tudtuk nélkül. A hetvenes években és a nyolcvanas évek elején a KGB párizsi osztaga azt állította, hogy számos témában sikerült befolyásolnia a Le Monde cikkeit. E témák közé sorolta az Egyesült Államok Irán- és latin-amerikai politikáját, az amerikai függetlenségi nyilatkozat kétszázadik évfordulóját, az amerikaiak európai befolyásának veszélyeit, a nemzetek fölötti Európa fenyegetését, a neutronbombára vonatkozó amerikai terveket, a kelet-nyugati feszültség okait és az afganisztáni háborút. Andropov 1981 júliusában üzenetet kapott a Francia Kommunista Párt vezetôségétôl. Azt kérték tôle, intézzen el egy afganisztáni meghívást a Le Monde egyik neves újságírójának. Biztosították, hogy a meghívandó újságíró tudósításai "rokonszenvezô" írások lesznek. Néhány évvel korábban ugyanaz az újságíró nem fukarkodott a dicsérô szavakkal Muamer el-Kadhafi ezredesrôl közölt írásaiban. Valószínű, hogy csak naivitásból, a szovjet hírszerzés műveleteinek fel nem ismerésébôl sarjadt a Le Monde fogékonysága a KGB-dezinformáció iránt. Mindenesetre az mégiscsak furcsa, hogy a Watergate-ügy - az amerikai hírszerzés visszaéléseinek leleplezôdése - után a lap nagy teret szentelt a CIA valós és képzelt bűneinek, miközben vakon átsiklott a KGB aktív intézkedéseinek széles körű programja fölött.
      A Le Monde-tól eltérôen a vezetô francia hírügynökség, az Agence France Press (AFP) kevés nyilvános vitát kavart, de ez nem azt jelenti, hogy oda nem épült be a KGB; bizony beépült mind otthoni központjába, mind pedig külföldi irodáiba. Mitrohin jegyzetei szerint hat KGB-ügynök és két titkos kapcsolat volt a hírügynökségnél, 1956 és 1980 között szervezték be ôket. A legmagasabb rangú Lan volt közöttük, de ô nem tudott róla, hogy a KGB-nek dolgozik, tudniillik "kalózzászló alá toborozták". Egy üzletember, Dragun szervezte be 1969-ben, azt állítva, hogy az olasz Olivetti cég fizet majd szolgálataiért, mert bennfentestôl szeretne információkat szerezni a francia kormány politikájáról. Lan havi 1500 frankot kapott.
      Giscard d'Estaing elnöksége alatt alighanem az volt a KGB legambiciózusabb "aktív intézkedése", amikor kéthetente megjelenô hírlevelet alapított Synthesis címmel (a KGB aktáiban Cactus). A lapot a nyilvánosság elôtt a szervezet egyik titkos ügynöke, Pierre-Charles Pathé (Mason) jegyezte. A külvilág elôtt úgy volt beállítva, mintha irányultságát tekintve baloldali gaulle-ista sajtótermékrôl lenne szó.
      A Synthesist, mely 1976 júniusában jelent meg elôször, ingyen megküldték ötven olyan személynek, akinek állásfoglalásai jelentôs mértékben alakították a közvéleményt. Megkapta a képviselôházi tagok 70 százaléka, a szenátus 47 százaléka és 41 újságíró. Három éven át hetven kiadása jelent meg, összesen 252 ezer frankos költséggel. A hírlevél általában a KGB A-szolgálatának elcsépelt témáin lovagolt. Alattomos amerikai kereskedelmi háború áldozataként tüntette fel Franciaországot. Bevett okfejtése úgy szólt: az amerikai fizetési mérleg deficitje lehetôvé teszi Washington számára, hogy más országok zsírján hízzék. Giscard d'Estaing-t "atlantistaként" jellemezte, és azt sugalmazta, hogy az elnök nem védi meg a francia érdekeket az amerikai kizsákmányolástól. A "demokrácia csendôreként" festette le az Egyesült Államokat, olyan országként, ahol rendszeresen erôszakot alkalmaznak a fekete kisebbséggel szemben és mindenki mással szemben is, aki útjában van a rendszernek. Beállítása szerint Kennedy elnök meggyilkolása "mutatta meg az amerikai demokrácia igazi arcát". Pol Pot mészárlásait ellenben kimagyarázta, de legalábbis kisebbíteni próbálta, a vietnami csónakos emberek tragédiáját pedig azzal intézte el, hogy "középosztálybeli emigránsokról" van szó.
      Pathé lebukása azzal kezdôdött, hogy a DST 1978-ban figyeltetni kezdte KGB-s kapcsolattartó tisztjét, Igor Alekszandrovics Szaharovszkijt (alias "Kuznyecovot"), az FCD egy korábbi vezetôjének a fiát. Szaharovszkij gyanította, hogy figyelik, és jelentette feletteseinek. Ekkor egy idôre szüneteltették találkozóit Pathéval, de két hónap múlva felújították. Szaharovszkij gondatlanságból Pathé nyomára vezette megfigyelôit. A párizsi KGB-rezidens rádiólehallgató állomása éppen arra a hullámhosszra volt beállítva, amelyet a francia biztonsági szolgálat, a DST megfigyelô osztaga használt, amikor hallható volt, hogy az osztag vezetôje kiadja az utasítást: "A szereplôk a helyükön vannak. Kezdôdjék az elôadás!" Rögtön ezután ôrizetbe vették Pathét, miközben éppen pénzt és dokumentumokat vett át Szaharovszkijtól. 1980 májusában öt év börtönbüntetésre ítélték, de jócskán idô elôtt, 1981-ben szabadult. Ô az egyetlen befolyásos szovjet ügynök, akit nyugati bíróság valaha is elítélt. Pathé beismerte a bírósági tárgyaláson, hogy pénzt kapott moszkvai megbízásból írt cikkeiért, de szavai szerint csak kis összegekrôl volt szó. KGB-aktája azonban azt mutatja, hogy ôrizetbe vételéig fizetésként és költségtérítésként összesen 974 823 frankot kapott.
      Csaknem egyidejűleg a Synthesis dicstelen kimúlásával a párizsi KGB-szervezet úgy döntött, hogy beszünteti a La Tribune des Nations finanszírozását is. A Tribune alapítója a KGB egyik ügynöke, André Ulmann (Durant) volt. 1970-ben bekövetkezett halála után a szovjet állambiztonsági szervezet Ulmann munkatársa, Nant ügynök útján juttatta el a laphoz anyagi támogatását, amely 1978-ig összesen 1 527 500 frankra rúgott. A hetvenes évek közepén Nantot a párizsi KGB-szervezet legértékesebb ügynökei közé sorolták. Hivatalos körökben meglévô kapcsolatai révén titkos értesüléseket szerzett és adott tovább a KGB-nek, azonkívül aktív intézkedések végrehajtásában is részt vett. Aktája szerint 1970 és 1978 között 119 jelentést küldött bizalmas értesüléseirôl, 78 cikket írt az A-szolgálat által kieszelt témákról, és segített elôkészíteni 12 potenciális ügynök beszervezését. Az 1970-es évek vége felé azonban gyanakodni kezdett a KGB, hogy kettôs játékot űz, és a DST-vel is kapcsolatban áll. 1980-ban megszakították vele a kapcsolatot, és véget ért a párizsi KGB-részleg leghosszabb ideig tartó és legköltségesebb aktív intézkedése. A Durantról, Nantról és három szorosan hozzájuk kapcsolódó ügynökrôl, Veronique-ról, Jacqueline-ról és Nancyról szóló KGB-akták 26 kötetet töltenek meg, és összesen nyolcezer oldalt tesznek ki.
      Csakúgy, mint más külföldi állomáshelyek "aktív intézkedéseirôl", a párizsi KGB-részleg is statisztikát küldött a központnak. A meglehetôsen elnagyolt statisztikák azt mutatták 1979-ben, hogy a párizsi részleg (a Synthesis kimúlása ellenére) 188 cikket helyeztetett el a sajtóban, 67 "befolyásoló beszélgetést" szervezett meg, 19 alkalommal élôszóban juttatott célba dezinformációt, hét műveletet hajtott végre hamisított okmánnyal, és két nyilvános gyűlést szervezett. Megbízásából négy beszéd hangzott el a nyilvános összejöveteleken, és két könyv meg négy röplap keletkezett kezdeményezése nyomán. 1980-ban - nagyrészt a Nanttal történt szakítás következtében - 99-re esett vissza a párizsi KGB-részleg kezdeményezésére megjelent sajtócikkek száma. 79-re emelkedett viszont a "befolyásoló beszélgetéseké", s a megtévesztô információk szóbeli célba juttatásának esetei is 59-re szaporodtak. (...)

Moszkva opciója: a szocialista párt jöhet, a kommunista párt mehet

(...) A párizsi részleg egyik legképtelenebb hencegése az volt, hogy "aktív intézkedései" "kényszerítették" de Gaulle két volt miniszterelnökét, Michel Debrét és Maurice Couve de Murville-t (az utóbbi jelenleg a nemzetgyűlés külügyi bizottságának elnöke), hogy "védjék meg Franciaország nemzeti függetlenségét az Egyesült Államokkal szemben". Valójában mindketten már régen elkötelezték magukat az önállóságot hangsúlyozó külpolitika mellett. Bár a KGB azt is állította, hogy sikerült befolyásolnia Giscard d'Estaing közeli tanácsadóit, Raymond Barre miniszterelnököt, Jean-Francois Poncet külügyminisztert és Francois Mitterrand szocialista vezetôt, ennek az állítólagos befolyásnak nem volt kivehetô hatása a felsorolt személyiségek politikájára.
      Az 1981-es elnökválasztási kampányban kevésbé volt egyértelmű a KGB politikája, mint hét évvel korábban, az elôzô elnökválasztáson. A hetvenes évek végén felbomlott a szocialistákat és kommunistákat tömörítô baloldali szövetség, amely 1974-ben Mitterrand-t támogatta. Így a választás elsô fordulójában Mitterrand-nak nemcsak a jobboldal jelöltjeivel kellett szembenéznie, hanem a Georges Marchais-val, az FKP vezetôjével is. Bár a KGB 1981-ben is ellenségesebb volt Giscard d'Estaing-nel és általában a jobboldal jelöltjeivel, mint Mitterrand-nal, és ezt "aktív intézkedései" is tükrözték, ezúttal nem az az egyszerű stratégia vezérelte a szervezetet, mint 1974-ben, hogy biztosítsa Mitterrand gyôzelmét. (Az kezdettôl fogva világos volt, hogy Marchais-nak nincs esélye a választás megnyerésére, a szavazatoknak csak 15 százalékát tudta megszerezni.) Az aktákból az sejlik ki, hogy ezúttal fontosabb cél volt nyomást gyakorolni minden jelentôs jelöltre, mintsem biztosítani ennek vagy annak a gyôzelmét. Az azonban nem változott 1974-hez képest, hogy a KGB-központ most is erôsen eltúlozta képességét az események befolyásolására.
      Giscard d'Estaing volt az elsô nyugati vezetô, aki tárgyalt Brezsnyevvel az afganisztáni szovjet invázió után. Ezzel az 1980 májusi találkozóval lényegében kiemelte a Szovjetuniót abból a páriaállapotból, amelyben a nyugati országok tartották Afganisztán lerohanása óta. A találkozóra való felkészülés során Brezsnyev tanácsadói nyilván sokat meríthettek Párizs és a moszkvai francia nagykövetség diplomáciai üzenetváltásából, amelyhez még ekkor is teljes mértékben hozzáfértek. Párizsba visszatérve Giscard - némiképp talán naivan - bejelentette, hogy a Szovjetunió vállalta egyik hadosztályának kivonását Afganisztánból. Noha késôbb keményedni látszott Giscard magatartása a Szovjetunióval szemben, a párizsi KGB-részleg mégis "aktív intézkedésekbe" kezdett azzal a céllal, hogy meggyôzze: növeli újraválasztásának esélyeit, ha "a Kelet-Európával folytatandó párbeszéd hívének mutatkozik, és fellép az amerikai dominancia ellen". Hamis információt juttattak el e célból Giscard hivatali apparátusának egyik tagjához. Az volt a tartalma, hogy a CIA provokációja állt Giscard elnökségének legnagyobb botránya mögött. (Arról az esetrôl van szó, amikor Giscard gyémántokat kapott Jean Bédel Bokassa közép-afrikai "császártól".) A KGB saját érdemeként tüntette fel azt is, hogy a nem hivatalos gaulle-ista jelölt, Michel Debré támadásokat intézett a hivatalos gaulle-ista jelölt, Jacques Chirac ellen, mondván, eltávolodik a gaulle-ista elvektôl, és Amerika-barát tendenciák mutatkoznak a politikájában. A párizsi rezidens beállítása szerint ez a KGB-részleg háttérmunkájának hatására történt. Más "aktív intézkedések" viszont Mitterrand ellen irányultak. Ezekkel a mesterkedésekkel azt akarták kimutatni, hogy "atlantista és Izrael-barát elemek" vannak Mitterrand és leendô miniszterelnöke, Michel Rocard politikájában.
      Egy közvélemény-kutatás azt mutatta a kampány idején, hogy a zsidó választók 53 százaléka szándékozott Mitterrand-ra szavazni, és csak 23 százaléka Giscard d'Estaing-re. A KGB-nek persze gyanús volt Mitterrand népszerűsége a zsidó szavazók körében. Akárcsak 1974-ben, most is elôkerültek az összeesküvési teóriák. Az A-szolgálat által kiagyalt "aktív intézkedések" most is azt tükrözték, hogy a KGB-nek vesszôparipája a francia zsidó lobbi hatalmáról alkotott elképzelés. Talán az a művelet volt a legképtelenebb a választás idején, amelyben a párizsi KGB-részleg megpróbálta "kompromittálni a cionistákat". Hamis információt juttatott el ennek jegyében a francia hatóságokhoz, azt sugallva, hogy a cionisták "szélsôséges cselekményekkel" készülnek meghiúsítani Giscard d'Estaing és Debré kampányát. Roppant valószínűtlen, hogy akár ez, akár a többi "aktív intézkedés" jelentôsen befolyásolta volna a fô jelölteket vagy a választás kimenetelét.
      Mitterrand gyôzött 1981 májusában, majd egy hónappal késôbb a szocialisták földcsuszamlásszerű gyôzelmet arattak a törvényhozási választásokon. Bár ekkor már lefelé ívelt a negyedszázaddal korábban beszervezett, veterán szocialista pártbeli ügynök, Giles pályafutása, azért még kapcsolatban állt összekötôjével, Valentyin Antonovics Szidakkal (fedônevén Rizsovval), aki diplomatának álcázva - a szovjet nagykövetség másodtitkára gyanánt - állomásozott Párizsban 1978 és 1983 között. Giles információkkal látta el Szidakot, és ezeket a központ úgy tekintette, mint "Francois Mittarrand közvetlen környezetébôl származó bennfentes információkat".
      Pathé letartóztatása (1979) és a Nanttal való szakítás (1980) után a KGB jelentôsen megváltoztatta stratégiáját a francia sajtó befolyásolására irányuló "aktív intézkedések" terén. Az FCD ötödik ügyosztályának egy szokatlanul ôszinte vizsgálata arra a - valószínűleg helyes - következtetésre jutott, hogy a Synthesisnek, a La Tribune des Nationsnak és a KGB által pénzelt más idôszaki sajtótermékeknek "gyakorlatilag nem volt semmilyen befolyásuk a közvéleményre". Utasították a párizsi részleget, hogy a jövôben inkább a bevett lapoknál és folyóiratoknál igyekezzék ügynököket szerezni, mert az olcsóbb és hatékonyabb módszer. Közben megkérdôjelezôdött néhány régi, médiabeli ügynök értéke, köztük Broké, a KGB-t talán a legrégebben szolgáló újságíróügynöké is. A hetvenes években Brok a legtöbbre értékelt és legjobban fizetett francia ügynökök egyike volt. Késôbb azonban munkájának áttekintése során arra a következtetésre jutottak, hogy "nem ôszinte, hazudozik a műveleti tiszteknek, felnagyítja az általa szerzett információk értékét, eltúlozza műveleti lehetôségeit, zsoldosmagatartást tanúsít, fegyelmezetlenkedik, és nem hajtja végre a megbízatásait". 1981-ben hirtelen véget vetettek 35 éves szovjet ügynöki szolgálatának.
      A központ - bár nem szűnt meg új ügynököket keresni a francia újságírók soraiban - arra a következtetésre jutott, hogy a televíziós korszakban az írott sajtónak már nincs olyan befolyása a közvéleményre, mint húsz évvel korábban.

A tudományos-technikai fôirány

Miután megrendült a bizalma befolyásos párizsi ügynökeiben, a központ a nyolcvanas években a tudományos-technológiai hírszerzést (S&T-t) tekintette a franciaországi műveletek legértékesebb részének. A hetvenes évek közepére (ha ugyan nem korábban) a párizsi rezidensnek kétszer annyi X-vonal tisztje és ügynöke volt, mint az Európai Közösség területén működô KGB-részlegek bármelyikének. (Mind a tisztek, mind pedig az ügynökök száma meghaladta a húszat.) A hetvenes évek vége felé (és valószínűleg a nyolcvanas évek elején is) még tovább bôvültek az X-vonal műveletek. A központba elküldött S&T dokumentumok száma 1977 elsô felében (az 1973-as 835, az 1974-es 829 és az 1975-ös 675 után) 1021-re nôtt, és ez rekordnak számított. Az 1974 és 1979 közötti idôszak teljes tartama alatt 36 X-vonal tiszt szolgált Párizsban, megint csak sokkal több, mint bármely más EK-országban. 1980-ra, ha ugyan nem elôbb, Franciaország lett a KGB harmadik legbôségesebb S&T-forrása. Innen származott a szovjet hadiipari bizottsághoz (VPK-hoz) beérkezô összes S&T nyolc százaléka.
      A hetvenes években Alan volt a legfontosabb és legjobban fizetett francia S&T-ügynök, legalábbis a Mitrohin által kijegyzetelt akták tanúsága szerint. Alan, aki más fedôneveken - Flintként és Telonként - is elôfordul az aktákban, a francia hadsereg egyik hadiipari beszállítójánál (a KGB aktáiban használt nevén Avantgarde-nál) dolgozott. Saját elhatározásából jelentkezett a KGB-nél. Egyszerűen csak besétált 1972-ben a Szovjetunió párizsi nagykövetségére, és elôadta, hogy ki akarja egészíteni 7000 frankos havi keresetét, pluszpénzre van szüksége, mert házat akar vásárolni 150-200 ezer frank közötti áron. Kinyilvánította készségét cége titkainak kiárusítására. A következô hat év folyamán rakétairányító rendszerek, lézerfegyverek, nagy sebességű, alacsonyan repülô célokra alkalmazott nyomkövetô rendszerek, valamint harckocsikba és helikopterekbe való infravörös éjjel látó készülékek [a COCOM-listával tiltott - a ford.] műszaki dokumentációit és alkatrészeit szolgáltatta ki a KGB-nek. Alan aktájában fel van jegyezve, hogy az általa szolgáltatott S&T "tökéletesen kielégítette a legmagasabb hatóság (a Politikai Bizottság) igényeit". Felsôbb kapcsolatát, Borisz Fjodorovics Keszarevet, a párizsi részleg X-vonal tisztjét Vörös Csillag-érdemrendre ajánlották 1974 decemberében, s az ajánlást maga Andropov írta alá. Alan évi kétszázezer frankot kapott szolgálataiért. 1978-ban azonban elbocsátották munkahelyérôl, mert olyan gyanú merült fel vele szemben, hogy a cég titkait átadja egy nyugati hírszerzô szolgálatnak. A KGB-re, úgy tűnik, nem gyanakodtak.
      A központ - Alan információi mellett - alighanem a francia Ariane rakétával és annak üzemanyagával, a Cryogäne-nel kapcsolatos S&T-információkat értékelte a legtöbbre. A KGB által 1970-ben beszervezett Pierre Bourdiol francia mérnök 1974-tôl 1979-ig az Ariane-projekten dolgozott. A Snias munkaadója az Aerospatiale nevű állami űripari komplexum elôdje volt. Egy másik ügynök, Karl, az elektromágnesesség szakértôje, ismeretlen közvetítô révén további információt tudott szerezni az Ariane rakétáról, valószínűleg 1979-ben vagy 1980-ban. Karl hozzávetôleg 150 ezer frankos évi fizetést kapott a KGB-tôl, sôt 1979-ben és 1980-ban harmincezer frankot meghaladó prémium is járult ehhez. Karl szervezte be Niket, aki késôbb szintén nagyra értékelt X-vonal ügynökké vált. Nike a Centre National de Recherches Scientifiques egyik laboratóriumában dolgozott. Beszervezése 1982-ben történt, "kalózzászló alatt": azt hitte, hogy egy külföldi cég zsoldjában áll. Aktájának tanúsága szerint az általa nyújtott információk a T-igazgatóság "legmagasabb igényeit is kielégítették".
      A franciaországi X-vonal műveletek éppen csúcspontjukra érték a nyolcvanas évek elején, amikor egy francia ügynökké vált szovjet KGB-tiszt fellépése következtében hirtelen veszélybe került az egész akciósorozat. Vlagyimir Ippolitovics Vetrov (fedônevén Farewell), a T-igazgatóság munkatársa 1965 és 1970 között a párizsi KGB-részlegnél működött. (...) A Farewell-művelet egy brutális és bizarr epizód nyomán ért véget 1982 februárjában. Egy moszkvai parkban történt a mindmáig tisztázatlan, különös eset: Vetrov a KGB egyik titkárnôjével - a szeretôjével - italozott és valószínűleg veszekedett is a parkban, amikor odament hozzájuk egy KGB-s kollégájuk. Vetrovot megriasztotta a kolléga váratlan felbukkanása; talán attól tartott, hogy leleplezôdött kettôs élete. Leszúrta az illetôt, sôt - feltehetôleg azért, hogy el ne árulhassa a történteket - a nôt (a szeretôjét) is megkéselte, amikor az el akart szaladni. A titkárnô azonban életben maradt, és vallomást tett. Vetrovot tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték emberölésért, de azt csak hónapokkal késôbb kezdte gyanítani róla a KGB, hogy kémkedésben is bűnös. Jóformán maga írta meg halálos ítéletét, amikor ezekkel a szavakkal fejezte be vallomását: "Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam többet ártani a Szovjetuniónak, és több szolgálatot tenni Franciaországnak."
      A Vetrov által kiszolgáltatott dokumentumok óriási mértékben gyarapították a nyugati hírszerzô szolgálatok ismereteit a szovjet S&T-műveletekrôl. 1981 júliusában, két hónappal azután, hogy átvette elnöki hivatalát, Francois Mitterrand személyesen tájékoztatta Ronald Reagant a Farewelltôl kapott dokumentumokról. Kevéssel késôbb Washingtonba utazott Marcel Chalet, a DST vezetôje, hogy részletesebb tájékoztatást adjon George Bush alelnöknek, a CIA volt igazgatójának. Akkor hozták elôször nyilvánosságra a Vetrov-féle anyagokat, amikor - 1983 elején - felfedezték, hogy a moszkvai francia nagykövetség telexgépeibe szerelt "poloskák" már hét éve közvetítették a KGB felé a bejövô és a kimenô sürgönyöket. Mitterrand erre úgy reagált, hogy 1983. április 5-én elrendelte negyvenhét szovjet hírszerzô tiszt kiutasítását Franciaországból. (Hasonlóan nagyszabású kiutasítássorozatra utoljára 12 évvel azelôtt volt példa a britek úgynevezett FOOT-műveletében.) A kiutasítottak közül sokat Vetrov tájékoztatása alapján azonosítottak, fôleg az X-vonal tiszteket. Amikor Julij Voroncov szovjet nagykövet tiltakozni akart a Quai d'Orsay-n, Claude Chesson külügyminiszter azzal hallgattatta el, hogy felmutatta neki az S&T-műveletek egyik KGB-dokumentumát, amelyet Vetrov juttatott francia kézbe.

Fordította Barta György