XLIII. ÉVFOLYAM, 45. SZÁM, 1999. NOVEMBER 12.

ESTERHÁZY PÉTER:

1 nyitott könyv

Hetven darab év az rengeteg. Egy hetvenéves, az öregember. Többé-kevésbé a hamut is mamunak mondja. Azon most nem akarnék ujjongani, hogy ünneplésünk tárgya nem ilyen. Édes szívem, de fess vagy ma! - ez ennyi. Hanem csak arra emlékeznék, látva ezt az erôs, nyugodt, elegáns férfit, ezt kurziváljuk be, férfit, vagy mégse, férfit (amikor ennek a köszöntônek az elsô fogalmazványát írtam, még mást jelentett a kurziválni szó, akkor ez az ide-oda azt jelentette volna, hogy itt a férfiasságnak volna valami elemien magától értôdô, valami hangsúlytalanul erôs jelenléte, egy jelenlét szóra sem érdemes természetessége, most meg..., most nem is szálaznám, mit jelentene így, lám, egy kicsit elromlott a nyelv, de hát ez a nyelv természete, változik, a mi természetünk meg, hogy ezt számon tartsuk), szóval látva ezt az ilyen-olyan férfit, Napóleon szép szavával, ezt az embert, un homme, arra kell gondoljak, hogy minden ember más. Tehát valaki sosem csupán hetvenéves, hanem valakihetvenéves.
      Itt most egy kertészhetvenet látunk és ünneplünk. Hosszan tudnék errôl a személyrôl személyesen áradozni, ám szerencsére e jó órán, ha a magaméra, mint rendesen, nem számíthatok is, de most az ô szemérmességébôl átszivárog valami rám, s így ejtem az áradozást.
      Általában írót munkával szép ünnepelni: olvasással, megtette ezt a múlt héten e lapokon tényleg szépen Dérczy Péter és Horkai Hörcher Ferenc, nekem az ünnepléses ünneplés marad, a pezsgô bontogatása, a lovak kifogása a hintó elôl... (A lovak kifogása: ezen még dolgozni kéne talán.)

Köszöntse hát a nemzet ez alkalomból nagy fiát!

Azt hiszem, ez a mondat kissé sántít. Elmegy, de sántít. A nemzet és Kertész viszonya nem dráma nélküli. Eufemisztikusan szólva: rosszul kezdôdött, de túlélte, rosszul folytatódott, de túlélte. Kertész túlélô. Túlélô és beszél: az ilyen az kellemetlen.
      Fôleg akkor, ha az országunk a mai napig nem gondolta át becsületesen a túli szerepét, bûnét, tragédiáját. Itt érdemes ember s ember közt különbséget tenni, mert ez például tisztán nem zsidó föladat volna. Hanem mondjuk keresztény. Keresztény úri közép. Nyilván polgári is. Ehelyett szégyenletes maszatolások, óvatlan hangoskodások meg a szalonzsidózásnak egyre terjedô undormányai. Azok a kis elhallgatások "jó társaságban", fintorok meg legyintések!
      Ilyenekbôl áll össze egy ország.
      Hány s hány efféle fintorgót ismerek, a legtöbbje úgynevezett derék ember, nem is kell az úgynevezett, ha nem volna ez a fintorgás, semmi megjegyzendôm nem volna, derék emberek, akik üldözés esetén gondolkodás nélkül mentenék az üldözötteket, a legkevésbé sem gondolván arra, hogy az üldözés azért is lehetséges, mert ôk hallgattak, fintorogtak, legyintettek.
      Pedig, láthatjuk akárhol, ha egy társadalom "mindent" megtesz a múltját tisztázandó, akkor is alig történt valami. Nincsenek itt megoldások, csak kötelességek. Nem is azt látom rémületesnek, hogy ezen kötelmeket el-elmulasztjuk, hanem hogy ezügyben hiányzik az a magától értôdôség, ami immár európai minimum.
      Egy rasszistától mindenestül elhatárolódni, ez nem program vagy elhatározás, ez olyan, mint a levegôvétel. Hogyan is lehetne másképp, Európa bennünk van: így kéne lennie, de nincsen így. Ez most nem az az alkalom, hogy a példákat soroljam: a nem túl távoli rokontól a katolikus fôpapig, a kiváló professzortól a miniszterig, államtitkárok, unokaöcsök... Van egy szenvedés, egy kiszolgáltatottság a világban, melyet kizárólag Kertész Imre által láthatunk.
      Láthatok.
      Örökké hálás maradok neki - ôszintén szólva nem neki, hanem az írásának, a Jegyzôkönyvnek -, hogy egy kalandos, rémséges pillanatban ráébresztett erre a megalázottságra, ráébresztett arra, hol vagyok. Vagy: hol is vagyok.
      A túlélô beszámol, túlélô (úr) ír, s így lesz belôle élô, anélkül, hogy elhagyná, elhagyhatná régi énjét, örök túlját. Ez Kertész élete: túlélôbôl élô. (Egy nagy hívô még vidáman hozzátehetné s az ô részérôl ez nem volna nyegleség: és élôbôl halott - értsd: örökélô.) Élônek lenni: ez kozmikus, nagy emberi program. Kertész Imre beteljesítette föladatát: élô és szabad. A szabad ember kicsit félelmetes is.

Büszke vagyok arra, hogy a Sorstalanság magyarul íródott. Ez nemzeti büszkeségem része. Nem Kertészt, magunkat mondhatjuk szerencsésnek, hogy ezt a könyvet a világ is ismeri, és tiszteli érte: a magyarokat. De ezt csak mellesleg.
      Nem elég nem tartozni valahová, hanem pontosan tudni kell, hová nem tartozom: ez Kertész Imre patriotizmusa. Különbözik az enyémtôl. De az enyém az övétôl lesz pontosabb.

Kertészhetven: ebbôl sokat meg lehet és lehetett tudni az emberrôl. Az élet(e) egy nyitott könyv.

Pezsgô, tánc!

A kultúraformáló erô

Sacha Anderson keletnémet ellenzéki íróról derült ki a 90-es évek legelején, hogy folyamatosan súgta be a legjobb barátait. A tehetséges spicli jelképes alakja lett. Azóta több mint fél évtized telt el. Németországban minden besúgó nevét meg lehetett ismerni, mégsem zajlott le semmiféle boszorkányüldözés. Ellenkezôleg. A német kultúra tovább gazdagodott a nyílt számvetés következtében. Magyarországon mindennek az ellenkezôje játszódott le. A magyar politikai osztály többsége, bal- és jobboldali meggyôzôdésétôl függetlenül, de lényegében az MDF és az MSZP összefogásával a rendszerváltás után gyalázatos törvényt hozott. Eszerint a volt államvédelmi szolgálatok belsô elhárításra vonatkozó dokumentumait az utódszervezetek kényük-kedvük szerint megrostálva adhatják át a Történeti Hivatalnak, és e szelektált állományból sem ismerhetik meg az érintettek az ôket besúgók nevét. Nyomban ezután maga a demokratikus Magyarország elsô miniszterelnöke kezdte el a denunciálást: miközben a törvény szerint senkinek nem volt joga megtudni, ki figyelte meg, ô önhatalmúan felhasználta a volt állambiztonsági szolgálat adatait politikai ellenfelének kiiktatására. Ma ott tartunk, hogy egykori besúgók töltenek be pártvezéri tisztségeket, és kormányzati segítséggel a volt állambiztonsági iratokat felhasználva a legnemtelenebb módon rágalmaznak meg ellenzéki politikusokat.

Minap valami történt.
      Két egykori besúgót mutattak be a nyilvánosság elôtt.
      A Budapesti Jelenlét címû avantgárd irodalmi folyóirat 23-24. számában Berkovits György tette közzé annak az embernek a jelentéseit, aki éveken keresztül megfigyelte. A barátja volt, a Történeti Hivataltól kapott, fekete kihúzásokkal preparált dokumentumokat "Hajdú" fedônéven írta alá. A Hajdú-Bihar megyei állambiztonsági szerv által kiállított munkadosszié szerint 1978. február 8-ától kezdve mûködött.
      "Hajdú" gyakran utazott fel Budapestre. A kezdô író ilyenkor szépirodalmi mûveit is megmutatta a barátainak. Erre utal egyik 1979. március 12-i szövegében: "Elmondtam neki az említett Hajdú Ráfis ügyet; azt mondta, ne törôdjem én senkivel, azt írjak amit én jónak látok." A barátai is odaadták neki az írásaikat. "Elkértem tôle legújabb könyvének kéziratát, amit legutóbb megígért, kérte, hogy mondjak majd véleményt." Nyugodt, kedves, tartózkodó embernek ismerte mindenki, akivel nem volt rossz együtt lenni. Ha hosszabb ideig nem jött, hiányolták. Ezt is jelentette: "Érdeklôdtek, hogy vagyok, mi újság, Kenedi nehezményezte, hogy régen láttak. Elmesélte, hogy nemrég találkozott Petri Györggyel, aki debreceni látogatásáról, az egyetemistákról sok jót mesélt neki." Figyelni tudott, elmélyülten, magában elemezve minden rezdülést - ilyet az ember belsô késztetésbôl tesz: "Visszavittem neki a legutóbbi látogatáskor kapott anyagot. Már megérkezésemkor feltûnt, hogy mindketten szokatlanul jó hangulatban vannak. Beszélgetésünk alatt mindvégig jelen volt Kenedi János [a nevet a Történeti Hivatalban feketén átfestették, U. R.] és felesége Pap Mari [ezt a nevet is lefestették]. Könnyed, kikapcsolódott hangulatban. Ez megrendezett is lehetett, mivel legutóbbi, depressziós hangulatát Berkovitsnál szóvá tettem, és elképzelhetô, hogy Berkovits - aki egyébként megmagyarázta nekem ezt - valamilyen formában visszamondta." Szépirodalmi próbálkozásai hasznára válhattak a gördülékeny fogalmazásban, ez még a jelentést lejegyzô vagy lemásoló államvédelmi tiszt szövegén is érezhetô: "Kenedi lelkesedett a tiltakozó aláírások gyûjtéséért. Éppen javasolni akartam - mondta -, csak az a probléma, hogy két nagy aláírási akció után kihez lehet még odamenni? Berkovits elmondta, hogy szerkesztôségekre és személyekre gondoltak, Kenedi javasolta például Kôrösit a Valóságnál, Száraz Györgyöt az Élet és Irodalomnál." Senkit sem hagyott ki, aki váratlanul a látóterébe került, és pontosan felismerte, minek van és mennyi információértéke: "Megérkezésem után nem sokkal Berkovits György jött meg, majd késôbb Streletzki [valójában Strelisky, U. R.] János (vezetéknevében betûeltérések lehetségesek, hallás után írom). Streletzki egyetemi tanár, 44 éves [hibátlan becslés], jó humorú, kiegyensúlyozottnak látszó férfi, beszélgetésükbôl az derült ki, hogy régen járt Kenediéknél, és nem tartozik az ellenzékieskedôk szorosan vett centrumához, de szimpatizált velük. Felesége ugyanannál az intézménynél könyvtáros [nem ott, hanem egy másikban], így hozzájut nyugati folyóiratokhoz, esetenként zároltakhoz is, most is francia folyóiratokat hozott, nem figyelhettem meg, miket..." Tudja, mi a dolga: "Megkérdeztem Berkovitsot, hogy min dolgozik most? Azt felelte, semmi komolyabb dolgot nem mûvel, Kenedi szintén. Beszélgetni kezdtek egymással is, Kenedi kérdésére Berkovits azt felelte, hogy Kiss János dolgozik most valamin, és Konrád is". Megrajzolja a szereplôket, szinte klasszikus: "Az várható, mondta [Kenedi], hogy itt is rátenyerelnek egy kicsit az ellenzékre. Ebben a kérdésben például Bence nagyon pesszimista, de lehet, hogy ez a "lelkében dúló viharok külvilágra kivetített képe"." Ennyire plasztikusan - kényszerbôl?
      Van a jelentésekben sejtetés: "Kenedi érdeklôdött Csengey Dénes felôl is, és amikor elmondtam a város-szerte ismert információkat Csengeyrôl, elhúzta a száját. Véleményemet Berkovits azzal egészítette ki, hogy levélben kereste meg Csengeyt, hogy írjon nekik, de amit kapott tôle, az nagyon rossz volt, nem is közölték." 1990 után a nyilvános rádióinterjúiban mély rokonszenvvel beszélt Kenedirôl. Korábban közel tíz éven keresztül minden rezdülésérôl beszámolt az állambiztonsági tiszteknek. Az egykori jelentések fogalmazása tárgyilagos, az ember azt hihetné, semmihez semmi köze: "Kenedi [a nevet a Hivatalban átfestették, U. R.] elmesélte még, hogy írását (Tiéd az ország...) Berkovits György bevitte a Mozgó Világhoz név nélkül. Ott elolvasták, mindenkinek tetszett, és megkérdezték, ki írta. Berkovits megmondta, mire Veress Miklós elutasította a közlését. Kenedi [átfestve] erre levelet írt Veressnek, melyben kéri, indokolja meg "fôszerkesztôséged", hogy miért nem közölhetô. Veress válaszában megindokolta, egyben visszautasította a hangnemet, több szerénységet javasolva." A lelke mélyén talán inkább Csengeyhez állt közelebb?

Akkoriban üzemben dolgozott, észrevette és átélte a szociális távolságot, mely budapesti barátait a munkahelyi környezetétôl elválasztotta: "Feltûnô volt számomra, hogy nem érdeklôdtek a lengyel események visszhangja felôl, arról, hogy milyen volt ennek a hatása az ipari munkásságra." Vajon pontosan így fogalmazta ezt a mondatot, mely mint betonszarkofág a beindult atomerômûvet, elrejti tragédiájának egyik összetevôjét? Vagy ezt az állambiztonsági tiszt írta a titkos megbízott "Hajdú" beszámolója alapján?
      Ha a mindennapi életrôl volt szó, sokszor elveszett a szociografikus részletekben: "[Név kifestve, U. R.] épülô szobájában unokahúga, [név kifestve] segédkezett, ô a beszélgetésben nem vett részt, a szomszéd szobából csak ebédelni jött át. Kenedi [neve kifestve] közben fogorvoshoz ment, továbbra is gyulladt foggyökere kínozza, de hamarosan visszajött a fogorvostól. Kenedi János [neve kifestve] elmondta, hogy 15-én indulnak [név kifestve]-val Erdélybe, körülbelül két hétig maradnak, illetve különbözô idôpontokban jönnek haza."
      Az elolvasott szépirodalmi mûveket nemcsak részletesen elemezte, hanem minôsítette is: "Nagypapa búcsúlevelei - Korniss Mihály novelláinak utánzata. [...] Elmondtam, hogy ezekbôl a novellákból nem derül ki az ô eredetisége, és szerintem a Nagymama a legjobb, a többiben zavarnak azok a betétek, amelyek politikai nézeteit tükrözik."
      Bizonyára másokat is ráállítottak akkoriban a Mozgó Világ renitens szerkesztôire; ô soron kívül jelentette, mit terveznek a leváltás elôtt álló szerkesztôk, s ezt elismerôen értékelték. Három év telt el a beszervezése óta. "A tmb. feladatát kiválóan hajtotta végre. Az információt 1981. április 19-én szóban jelentette már, ami lehetôvé tette számunkra a gyors intézkedést. Intézkedés: Az információt felhasználtuk tájékoztató jelentéshez, illetve a szóbeli jelentése után elôkészületeket tettünk az akció megelôzése, akadályozás érdekében. Feladat: Az akcióval kapcsolatban minden újabb információt soron kívül jelentsen. Az esetleges tiltakozási akcióhoz nem csatlakozhat."
      Lehet, hogy szívesen csatlakozott is volna? Ugyanahhoz és ugyanazokhoz, amit és akiket feljelentett? Abban az idôben születtek olyan írásai, melyek alapján ez egyáltalán nem tûnik lehetetlennek. Mindazok, akik az elmúlt hónapokban megtudták, "Hajdú" esetében kirôl van szó, elôször a beszervezésére is azt mondták, lehetetlen. Mi különbség volna két "lehetetlen" között?
      Az idézett szövegeket nem az ô kézírásával írták. Állambiztonsági tisztek hibátlan gépiratai. Nem bizonyítható, hogy pont olyan megfogalmazásban jelentett. De az "elhúzta a száját" csak nem a jelentést letisztázó - nyomtalanul fölszívódott (hm) - Udvardi Ernô rendôr-fôhadnagy mûve? Még ha létezhetett is olyan titkos politikai irányelv a pártállam idején, hogy szembe kell állítani egymással az ellenzéket - igazi stiláris-lélektani bravúr lett volna egy ilyen szájat kitalálni. És hát miért kellett volna ezt a mimikát ilyen belsô jelentésbe kívülrôl beírni? Csak nem arra gondolt a fôhadnagy, hogy néhány évtized múlva ezeket a jelentéseket mindenki olvasni fogja?
      "Hajdú" mára elismert író lett. Külföldön is sikere van. Berkovits a Budapesti Jelenlét estjén elmondta a közönségnek, hogy 1995-ben, amikor a Történelmi Hivatal létrejött, és ezzel lehetôvé vált, hogy részlegesen ugyan, de egykori megfigyeltek megismerjenek néhány szelektált, rájuk vonatkozó ügyiratot, "Hajdú" felhívta. Akkor már évek óta nem találkoztak, valahogy megszakadt közöttük a kapcsolat, s ezért meglepte a hirtelen támadt baráti érdeklôdés. Csak évek múltán, amikor megkapta a rá vonatkozó titkosszolgálati iratokat, véli érteni az akkori hívást.
      A Beszélô címû politikai és kulturális folyóirat szeptemberi számának Szalai Pál bocsátotta a rendelkezésére "személyi követôje" minuciózus gonddal megfogalmazott jelentéseit. Szalai és "Fogarasi István" fedônevû megfigyelôje iskolatársak voltak. "Fogarasit" filozófiai és politikai írásainak terjesztésért 1964-ben két évre ítélték, a börtönben vagy a szabadulása után szervezhették be, 1966-ban már az OMKDK (ma OMIKK) két tájékoztató kiadványának szerkesztôje. A közös filozófiai érdeklôdés és a "Fogarasi" sorsa iránt Szalaiban támadt együttérzés hozta össze felnôtt korban a két embert: "Azt, aki - többek között - ezeket a jelentéseket (is) írta, 37 éven át legjobb barátomnak, sokáig erkölcsi és intellektuális példaképemnek tartottam" - közli visszatekintve Szalai. A helyzet egy idô múlva változni kezdett. A kommunista pártállam titkosszolgálatának megbízásából dolgozó besúgó tevékenysége fokozatosan jobbra tolódott. Ezzel továbbra is zavartalanul megfért, hogy olykor miniatûr esszék szintjén megírt jelentéseit mélyen áthassa Szalai kommunistaellenességének és pluralizmusba vetett hitének elutasítása. "Egyre inkább elfogadta, hogy a Horthy-rendszer egyfajta jogállam volt, sôt: a hitleri Németországnak is igaza volt bizonyos fokig a második világháborúban - no, a zsidókérdéstôl eltekintve" írja visszaemlékezésében beszélgetéseikrôl Szalai. Hogy ez a hetvenes években lejátszódott tolódás nemcsak porhintés volt (egyébként titkosszolgálati szempontból teljesen értelmetlen, mert a vészkorszakban üldözött megfigyeltet egyre jobban riasztotta), arra nemcsak az utal, hogy az egyik utolsó, Szalaira vonatkozó jelentésében már zsidózni is kezdett: "Bence György - Szalai jó ismerôse - filozófus, szociológus kb. 30-35 év körüli férfi. Kb. 158-160 cm. magas, erôsen fekete, szakállas, küllemre olyan sémi szerû fiatalember." Honnan tudta, hogy ezt megengedheti magának egy titkosszolgálati jelentésben?

"Fogarasi" 1989-ben az MDF funkcionáriusa lett, 1993 elején írott tanulmányában Antall és Csurka között "közvetített", és 1998-ban Hitler Adolf történelmi jelentôségének jobb megértéséhez a Hunnia címû lapban közölt nyolcrészes tanulmányt. Ebben írta: "...a hitleri kísérlet aktualitása vitathatatlan, feltéve, hogy egyáltalán lehetséges még a fehér faj keresztény - egyszersmind eredeti - fajfenntartási (szexuális, házasodási és család, ill. nagycsaládi életformával kapcsolatos) lelkiségének újjáélesztése." Kitér az erkölcsre is: "Hitler kemény volt. Jézus-képe egy harcosabb germánkeresztény Jézuskoncepcióra épült. Felfogását nem a bûnösnek megbocsátó judeo-keresztény, hanem az erkölcsi szigor - középkori eredetû - nyugati keresztény lelkülete határozta meg." A besúgókat melyik koncepció szerint kell megítélni?
      Gyûlölte megfigyeltjét? Szövegeiben a jelek arra utalnak, hogy inkább lenézte. Mindenestre semmit nem hagyott ki abból, amit Szalairól és Szalaitól megtudott. Sôt valótlanságokat is jelentett. Mondhatni, irgalmatlan volt vele.
      1998-as tanulmányának egy mellékmondatában a Gestapo viszonylag kis létszámú szervezetét állítja szembe a kommunista titkosszolgálatok óriási, "zsarolással beszervezett besúgóhálózatával". A túlteljesítés is zsarolással magyarázható?
      Ô talán így gondolja. És "Hajdú" hogy gondolja a maga dolgát?
      Két, világnézetileg is teljesen különbözô, a besúgásban mégis azonos sors.
      Az ô esetükben "minôségi" munkáról volt szó, és személyes motiváltság is felismerhetô.
      Olvasni szeretném a nyilvánosságban, mit szól mindehhez ez a két ember?
      (És volt állambiztonsági tisztjeik?)
      Akármit fognak mondani, semmit sem tudnak elrejteni. Nincs az a mondat, amellyel maradéktalanul el tudják hallgattatni azt, ami bennük a mondataik mögött ma rejtôzik. Az igazi kultúraformáló erô ennek a megfogalmazásából - rosszabb esetben az elhallgatásából - származik. Ezt a legjobban "Hajdú" tudhatja. Belôle író lett.
      Merik-e?
      Fontos esemény lesz. Az is, ha nem történik semmi.

•

Levélváltás besúgó és besúgott között

- Tar Sándor és Kenedi János levele -

      Kedves János,
      ha még szólíthatlak így, a hír - igaz, és azért választottam a levélbeni "magyarázatot", mert élôszóban nem bírnám elmondani, a hang él, a betû már absztrakció, nincs lelke. Azzal kezdeném, hogy zsarolható voltam, vagyok (most már kétszeresen is az), és ezt ki is játszották ellenem, hogy mikor, már nem tudom, de akkor már volt Profil, de ha jól emlékszem, Beszélô még nem. Hogy mivel zsaroltak, azt most sem írom le, de nem bûntény vagy valami hasonló, mondjuk úgy, hogy valami, amirôl nem tehetek. Azt sem tudom, meddig tartott ez a kapcsolat velük, egyszer talán részegebb voltam, vagy kevésbé az, és azt mondtam, bármi történjék, elég, nem bírom tovább. Nem történt semmi, de akkor valószínûleg már más szelek fújtak, csak nem vettem észre. Vagy azért, mert akkor már "nevem" volt a korábbi senkihez képest.
      Mondhatnád, hogy hamarabb is megtehettem volna, de a dolog nem ilyen egyszerû, kezdetben azt mondták, két-három találkozásról számoljak be csak, nézzek körül nálad, nincs-e ott például fegyver, nyomdagép, aknavetô (ez most vicc, pedig egyáltalán nincs kedvem viccelni, de ilyenfajta kérdéseik voltak), késôbb pedig ez lett a zsarolás másik tárgya. Hogy már csináltam.
      Elhatároztam, hogy ebben a levélben tárgyilagos leszek, nem biztos, hogy sikerül. Az elsô alkalommal elôvezettek. Tavasz volt, táppénzen voltam, ágyban feküdtem, lázasan, mikor értem jöttek. Bent én egy széken, mögöttem négy alak állva, elôttem B. L. alezredes, balra egy ablak sarkig kinyitva. Percekig büntetési tételeket hallgattam a Profilban való részvételem miatt, majd az alezredes kiküldött mindenkit, ennyi tapintat azért volt benne, akkor jött a bizalmas megbeszélés, a kártyák kiteregetése, övön aluli ütések a szó szoros értelmében, a tulajdonképpeni zsarolás. Megértettem, lehet, hogy most is így döntenék, én innen "szûzen" nem tudok kimenni. Egy óra múlva a padlón voltam, és nem a szó fizikai értelmében. Miután "dûlôre jutottunk", jött az altatás: nem nagy ügy, tulajdonképpen te is a bûvkörükben vagy mint informátor, csak egy más területen (a mikrofilmes ügy késôbb jött szóba), de azért mégis, csak információk, hogy ne csináljanak valami ôrültséget stb. Nem szaporítom a szót, nem voltunk egyenrangú partnerek az úrral.
      Lehet, hogy akkor kellett volna meghalni valami hôsi gesztussal, de a szégyenem akkor is túlél, mint Josef K. érezte halálakor. (Túlél.) Nem nyugtatott meg az a tudat sem, hogy például Graham Greene vagy Casanova, de Pirandello is és talán még sokan mások, egyszerûen beteg lettem ettôl az egésztôl, erkölcsi kollapszus, a barátnômmel szakítottam, nehogy ôt is, baráti körömben hallgatag, majdhogynem idegen lettem, kihûlt körülöttem a világ. Aztán inni kezdtem, ami azelôtt nem volt szokásom, és ami, sajnos, tart ma is. Ennek "csúcsa" volt, mikor bevittek a fertôzô osztályra, mert besárgultam - küldtem neked onnan levelet, anno -, de az én sárgaságom nem hepatitisz-A vagy -B volt, hanem hepatitisz alc. Az a bizonyos Gamma GT, ami egészséges embernél 5-17 között van, nekem 2400 volt, nem elírás, kettôezer-négyszáz, meg akartam halni, és más módon nem volt bátorságom, gyáva vagyok. És ha még mindig olvasod ezt a levelet, bizonyára emlékszel, érkezésem után mindig vizet kértem tôled, nem az absztinencia miatt, hanem, mert másnapos voltam, mert elôtte mindig be kellett rúgni felkészülés gyanánt. Arra is emlékezhetsz, hogy beszélgetéseinket nagy csendek jellemezték, miután az esetenként hozzád küldött írásomat kitárgyaltuk, nemigen kérdeztem, nem akartam tudni semmit. És ha léteznek ma azok a dokumentumok, kiderülhet, hogy azokban nem sok használható információ van, amit már ne tudtak volna. Olykor bátortalan kísérleteket is tettem, hogy figyelmeztesselek, belôlem úgyis kiszedik, párttag vagyok vagy valami hasonló, nem mertem nyíltan szólni, meg voltam gyôzôdve, hogy minden szavunkat lehallgatják, de ha rákérdeztél volna, valószínûleg bevallok mindent. Annak a szobának olyan a szelleme.
      A látogatásomat követô "beszámoló" mindig négyszemközt zajlott az alezredessel, majd összefoglalva lediktálta nekem, mit írjak, mondván, neki több jelentésbôl kell majd egy összefoglalót készíteni, a jelek szerint viszont, ígérete ellenére, simán továbbította. Ezért akartam beszélni vele, de nem elérhetô, a kör bezárult. "Harckészségemet" általában színes történetekkel próbálta szinten tartani, neves személyeket említett a közélet és a mûvészvilág, az írótársadalom körébôl, akik szintén nekik dolgoznak. Nem hittem el, de ha ez most beigazolódik, akkor cifra világ lesz.
      Mit mondjak még? Kínlódtam, vívódtam, nem tudtam az egészet megbeszélni senkivel, egyszer Száraz Györgynek kihánytam mindent, még az elején, ô nem látszott meglepettnek, azt javasolta, ne látogassalak és ne írjak szociográfiát, az egy ingovány. Nem tudom, emlékszel-e, de akkoriban megritkultak a látogatásaim, és elkezdtem nem írni semmit. Úgy gondoltam, ha írónak lenni ilyen, akkor nem akarok író lenni. És akkor nem kell menni hozzád, nem kell beszámolni semmirôl. Sokan feltették a kérdést, az 1981-ben megjelent elsô kötetem után miért kellett 89-ig várni a másodikra? Hát ezért. És a Csókát is emiatt írtam három évig, pedig már az elsô héten kész volt, én egy lendületbôl írok.
      János, sok mindent felhozhatnék még mentségemre, valami olyanért, amire nincs mentség. Soha, semmi ellenszolgáltatást nem kaptam a beszámolóimért, egyszer kértem valamit tôlük: mondják meg, ki, kik ölték meg a bátyámat - mert rendôrök voltak -, nem segítettek. Közben persze voltak ajánlatok, hogy ha ezt a kapcsolatot szorosabbra fûznénk, fizetnék a rezsimet, szônyeget vennének, képeket a falra, meg egyáltalán fizetést, havonta, de ezekre már nem voltam hajlandó. Ma sincs szônyegem, se képem. Mindeközben folyamatosan lehallgattak, a készülék helye, furata ott van a falamon a szekrény mögött.
      Sok mindent lehetne még errôl a borzadályról mesélni, ami miatt alkoholista, depressziós lettem, szétesett a világom önmagamban, a vegetáció peremére sodródtam, és nem tudom, mi lesz. Mondhatnánk azt, hogy mindent megbeszéltünk, tudtál mindenrôl, de az is csak egy hazugság lenne. Neked viszont meg akartam ezt írni, még emberként, hogy talán nem vagyok annyira szemét, csak gyenge és balek. Nem kérem, hogy bocsáss meg, ennek most nincs semmi értelme. Nekem élmény volt a körülmények dacára közel kerülni egy értékes emberhez, és erre büszke vagyok, mindegy, hogy ez neked mit jelent. Nekem a dolgok kriminalitása és abszurditása ellenére kivételes barátság volt, bár a kép torz és talán hihetetlen. Éppen a zsarolhatóságom miatt egész életemben vesztes vagyok, ebbôl sem tudom, hogy fogok kimászni. Az öngyilkossághoz már öreg vagyok, azt fiatalon kellett volna, romlatlanul. Tegnap este azon is tûnôdtem, az egyik reklám szövegét hallgatva, hogy nekem érdemes-e végignézni életem filmjét? Hogy hogyan lett egy tanyasi parasztgyerekbôl ez a mai? Hát azt hiszem, ezt nem érdemes.
      Mit is írjak búcsúzóul? Azt hiszem, ide most nem illik semmi. Nincs már bennem lassan semmi, csak undor és gyûlölet.

Debrecen, 1999. október 30.

TAR SÁNDOR

Drága Sanyi,
      ne tedd barátságunkat múlt idôbe, kérlek ne írd, ne is gondold, hogy a mi kapcsolatunk "egy kivételes barátság volt".
      Ma is a barátom vagy. Igaz, a barátságunkhoz járult "kivételes" melléknevet más tartalom is kibôvíti már azután, hogy leveledet tegnap elolvastam. A katarzis, amit vallomásod kiváltott belôlem, nemcsak fölerôsítette a személyed iránt eddig is érzett szeretetet és ragaszkodást, de a régebbi - bô húsz éve rögzült - érzeteket kibôvítette még valami újjal is.
      1989-ben megjelent novellásköteted hátsó borítójára ezt írtad: "Köszönöm K. J. barátomnak, hogy elmondhatatlanul sokat segített e kötet megírása közben: türelme és megszállottsága mindvégig nagyobb volt, mint az enyém." Minden megvan ezekbôl a tulajdonságaimból. Másra se várok Sanyi, minthogy újfent elbeszéléseid szerkesztésére fordíthassam azokat.
      A megújulás a barátságok tartószilárdságához - úgy tûnik - nélkülözhetetlen. Az újdonságot - jobb szó híján - hadd nevezzem próbatételnek. A kezdeti rokonszenv és a késôbbi kölcsönös megbecsülés elmélyülésével a barátságok jobbára elfejlôdnek az érzelmi elkötelezettségig, ám ha idôrôl idôre nincsenek kitéve kisebb-nagyobb próbatételeknek, rutinos érintkezési szokássá válnak, amitôl óhatatlanul kiüresednek, végül a belterjes társadalmi lét enyészetébe vesznek. A próbatétel esetünkben, persze, kivételesen nagy. Én a besúgottad, te a besúgóm vagy. Mégse hiszem, hogy barátságunk leszakadna a teherpróba alatt. A borzalom-tömeg, ami leveledbôl mindkettônkre ránkszakadt, számodra ismert, bár kínzó élettények vallomása, számomra ismeretlen ugyan, de korántsem olyan természetû, amelyet ne tudnék empátiával befogadni. A különbözôségeket egyedül a szembesítés oldhatja fel.
      Az áldozat Te vagy Sanyi, jóllehet - ha megkésve is, s nem egészen önszántadból - azért írtál levelet nekem, hogy árnyoldalad felôl bemutatkozz tettesként is, netán mint bûnös föladd magad (egyik) áldozatod elôtt. De tévedsz. A bûnös az a politikai rendszer volt, amely felmosórongyot csinált egy emberbôl - Belôled -, a tettes pedig az állambiztonsági szolgálat. Ha nem is ártatlan - ami a bûnösnek pusztán fogalmi ellentéte -, de ember én csak akkor maradhatok ezután, ha kiállok érted, ha biztosítalak együttérzésemrôl és barátságomról.
      Ne hidd, hogy ez a kijelentés megnyugtatásodra rögtönzött szófordulat, amolyan vígasz-féle fölzaklatott lelkiállapotban írott soraidra. Egyáltalán nem. Sôt, ellenkezôleg. Kettônk levélváltásának tétje nem kevesebb, minthogy képesek vagyunk-e széttörni - kegyeletesnek látszó gesztusoktól, morálisnak tetszô ítéletekig - olyan sablonos formulákat, amelyek elôregyártott akadályai az egyéni katarzis kölcsönös kibontakozásának. Válaszlevelem lelki megnyugvást nem hozhat, erkölcsileg hitelt érdemlô nem lehet, ha nem próbálom meg lerombolni a sematikus gondolkodás kliséit. Amelyeknek fogságában Te ma úgy leledzel, mint egykoron voltál az állambiztonsági szolgálat szorításában, én pedig - sablonos észjárással - fütyürészô foglárnak látszom, aki kulcsait csörgetve kedvére nyithatja, zárhatja erkölcsi tömlöcöd ajtaját, attól függôen, hogy elôljáróinak parancsa/ítélete szerint kiérdemelted-e már a szabadlábra helyezést.
      Nos, Sanyi én nemhogy mások morális parancsának vakon engedelmeskedô foglár nem vagyok - megtagadom az engedelmességet, ha körülöttem mocskokra és tisztákra akarják egyszerûsíteni a világrendet -, de egyenesen a jogállam foglyának tartom magam, ha a saját erkölcsi életem elôjogán ítélkezésre kívánnak kényszeríteni a demokrácia "ügynöktörvény"-e szellemében. Ez a törvény a parancsuralmi rendszer áldozatait hamis válogatással kiközösíti, de tetteseit felmenti. Az "ügynöktörvény"-t az állambiztonsági szolgálat nemzetbiztonságira keresztelt utódszervei lobbizták ki a parlamentben, olyan paragrafusok becikkelyezésével és olyan magasabb informátor-kategóriák mellôzésével, amelyek a hozzád hasonló földönfutókat büntetni rendelik, míg politikai és üzleti szabadságot biztosítanak a Kádár-rendszer elitjének, lettek légyen azok a Püspöki Karban, diplomáciai szolgálatban, szálloda- és vendéglátóiparban, a hadsereg és a párt vezetésében, az Írószövetségben, a MÚOSZ-ban, a Magyarok Világszövetségében, vagy éppen a III. (állambiztonsági) Fôcsoportfônökség nyílt- és titkos állományában. Amíg a beszervezésedért közvetve felelôs fôcsoportfônököt, dr. Harangozó Szilvesztert még a történettudomány számára föltett kérdésekkel sem illendô megzavarni kártyaparti vagy vadászat közepette (de különben se), addig Téged lehet leküldeni a kocsmapadlóra. Ráadásul annak az ájtatosságnak a kíséretében, hogy az ügynökhálózat nemzeti kincs, hazafias kötelesség oltalmazni és védelmezni, mint a magyar uránt. Igen, Sanyi, Te vagy a nemzeti kincs: "hepatitisz alc., Gamma GT. 2400". Leírva csakugyan úgy fest, mint egy high-ranking secret agent fedôneve, akit felhúzott ravasszal spy hunterek vadásszák, de ne aggódj, dr. Boross Péter vigyáz rád; a NATO-tag Egyesült Államoknak a NATO-tag Magyarország nem szolgáltatja ki a nevedet, "mert amelyik szolgálat informátort ad ki, az többé nem szolgálat". Ügynök, ügynök über alles...
      Talán így már érted, miért írtam az imént: a jogállam foglyának tekintem magam. Ugyanúgy visszautasítom a világ magyar felosztását az állambiztonsági szolgálat (szelektív nyilvánossággal) büntetendô titkos megbízottaira és (a titkosítás kiváltságával jutalmazott) nyílt állományára, mint amikor téged titkos megbízottként rám (és másokra) állítottak, mert ha "fegyver, nyomda", mint írod, változatlanul nincs is a szobámban, morál ugyanúgy csak egy van az íróasztalom körül. Az egyetemes. Amelyhez ha mégis két vagy több mércét kívánnak a lakásba behozni, én ismét ott találom magam, ahol voltam 1976-ban, amikor "beszerveztelek". Vagyis amikor a Mozgó Világ (néhány évvel korábbi) pályázatán nyertes - de nem közölhetô! - szociográfiádat "illegális" megjelentetésre elkértem tôled a Profil számára - mondván neked is szó szerint ugyanazt, mint a sajtószabadságáért küzdô szamizdat-kötet többi (34) szerzôjének -, hogy az alkotmány éppenséggel számodra is biztosítja a szólás- és véleményszabadságot, legfeljebb a hatályos jogszabályok nem engedik érvényesülni azokat. Ma is összecsapom a bokámat az 1989. október 23-án kikiáltott Köztársaság alkotmánya nyomán felállított Alkotmánybíróság 1994 karácsonyán kihirdetett ítélete hallatán. Az ÁB-szolgálat iratállományának "az államélet áttetszhetôségét" kell szolgálnia, "Jawohl!", felelem, s a tudományos tényfeltáró munkámban követem is az Ab-határozatból levezetett rendszabályokat, de erkölcsi életemben visszavonulok a saját mentális rezervációmba. Így aztán lelkileg hasonló izolációs térben élek Sanyi, mint amilyen a Tiéd lehet.
      Karinthyt parafrazeálva: nem mondhatom el mindenkinek, elmondom hát (egy) senkinek: intellektuális státusfogoly vagyok. És az is maradok mindaddig, amíg az állambiztonsági iratok általános amnesztiában nem részesülnek. Ha nem küzdök az iratok teljes felszabadításáért - veled együtt, Sanyi! -, akkor tebelôled egy senkiházi lesz, énbelôlem viszont egy szarházi. Mert ahogy a rossz törvény és még rosszabb végrehajtási utasítása réseinél szellôztetik kifelé a rólad szóló kedvezôtlen "hír"-eket - szándékosan használom azt a szót, amellyel leveledet kezdted -, úgy válik belôled "téma" a léha társasági élet "pletykográf"-ján, hogy ismét Karinthyt idézzem. "Óh, egy ügynök" - mondják majd rólad kajánul, s integetnek felém barátságosan: "íme egy tisztességes!" Holott én valóban egy szarházi leszek, ha elmulasztom megtenni lelkiismereti kötelességemet, mi egyéb is lehetnék, ha egyszer jól tudom, hogyan keletkeztek a titkos rendôrségi iratok. Nem a személyes életemre célzok Sanyi, jóllehet fölemlíted az állambiztonsági szolgálat célpletykáit. Tényleg voltam spicli, buznyák, sôt agent provocateur, aki lebuktatja a barátját a repülôtéren a cigarettásdózniba rejtett mikrofilmmel -, téged is rendesen beetethettek a kompromittálásomra és elszigetelésemre gyártott állambiztonsági legendákkal. De én most a tudományos ismereteimre apellálok.
      Tudom, nemcsak azt, miképp keletkeztették a politikai rendôrség iratait, de azt is, hogyan irattározták, válogatták szét a rendszerváltás idején, sanda célra. Nem kétséges számomra, kellô forráskritikával mire való az állambiztonsági iratállomány. Arra is szolgál, persze, hogy maradéktalanul megismerhetôvé váljék a pártállam mûködési mechanizmusa, történelem- és tankönyvet lehessen írni a speciális levéltár forrásaiból. A megtisztulás nélkülözhetetlen forrásai ezek az iratok. Arra is szolgálnak, hogy ismerjük és értsük egymást. Akár elhitették veled, hogy velem csak az állambiztonsági szolgálat szigorúan ellenôrzött vonalán szabad érintkezni, akár nem dôltél be annak, aminek bedôlt a legtöbb Kádár-kori értelmiségi. Érvényesüléséhez mi sem kínált jobb lelkiismereti megnyugtatást, minthogy státusuk negatív szimbóluma én vagyok - én, a Mumus. A "legvidámabb barakk" döntögetôje. (A rendszert 1989-ben Gorbacsov egyetlen [Jaruzelskinek szóló] telefonja döntötte meg egész Közép-kelet-európában, nemhogy a Profil vagy a Beszélô, de még az aknavetô sem, amelyet kerestettek veled a konyhámban, ahol a tüzelôhelyen Mari, a feleségem, lecsót fôzött, utószezonban.)
      Nekem az a dolgom, Sanyi, hogy ha már Téged a rejtôzködés és a titkolódzás örvényébe miattam (is) beletaszítottak, a nyilvánosság partjára kihúzzalak. Neked az, hogy fogadd el a segítô kezet. Ami minden önkéntes fuldoklónak nehéz. Ne is tégy többet Sanyi, csak higgy kijelentésem ôszinteségében: engem is katarzisra indított a leveled.
      Ottlik a '70-es években már elmondta, mi kell ehhez. Mikor Vas István megköszönte, hogy pasaréti házukban bújtatták a vészkorszakban, Ottlik magától értetôdôen azt felelte: "Ha ma Vas Pista barátom azt mondja, hogy megmentettük az életét, ki kell egészítenem, hogy ô meg az én életemet, a mi életünket mentette meg azzal, hogy segített megôrizni a normális ép eszünket, hogy a legnagyobb borzalmak idején is ugyanazok maradtunk, akik voltunk."
      Ebben a szellemben akarok harcolni az iratfelszabadításért, veled együtt, Sanyi. Hogyan értem ezt? Te már kitöltötted a büntetésedet. Ugyan ki más lehetne a legfôbb bíró, ha nem a saját lelkiismereted?! Másokról is jelenthettél, de csak rólam tudhatod bizonyosan, hogy nem kárhoztatlak érte. Mások, másképp értékelhetik motívumaidat, arról hallgatva ezúttal, hogy más jelentôk is vannak, egészen másféle indítékokkal. Aligha tehetünk mást, mint ami tôlünk telik. Elômozdíthatjuk, hogy az emberek saját erkölcseik szerint alkossanak ítéletet egymásról. Ne klisékkel. A sablonokat ugyanis az állambiztonsági szolgálat gyártotta a ómódi államrezon szerint. Ami azonban az 1990. elôtti állambiztonsági iratokban olvasható, az az emberek saját ügye, akár áldozatok, akár tettesek. Korántsem azért, mert politikai cselekedeteik és morális megítélésük közé egyenlôségjel tehetô.
      Különbözôek az erkölcsi státusok - az ügyben való érintettség - ellenkezô elôjelei okán. A mi kettônk barátsága miatt én megengedhetem magamnak, hogy ne firtassam, miért hallgattál cselekedetedrôl húsz (tíz diktatúrában, tíz demokráciában töltött) esztendôn keresztül, mert érteni vélem rejtôzködésed - a legmélyebb magánszférádba tartozó - indítékait. De hogy mások - akik a rólam készített jelentések folytán véletlenül bekerültek az állambiztonsági nyilvántartásba, avagy maguk is meggyôzôdésüket vállalva, célszemélyek voltak egykoron - megteszik-e ezt, arról bizony azt gondolom, hogy az már egyes-egyedül az ô elvitathatatlan erkölcsi választásuk. Hogy miért nem tettél hathatós kísérletet arra, hogy kizárjanak az operatív hálózatból - esetleg úgy, ahogy sokan: elhíresztelve önmagukról, hogy a velük való érintkezés politikailag veszélyes -, azt én megérthetem rejtôzködésed igazán privát indítéka folytán. No meg azért, mert részrehajló vagyok veled. Feltétlen barátságomról - a levél elején - már biztosítottalak. A nemzeti számonkérô szék kérlelhetetlenségétôl pedig épp olyan viszolygás fog el, mint a bolsevik puritanizmustól. Ugyanakkor más emberek katarzisát nem folythatom beléjük. Hátha másokból is együttérzést vált ki a vallomásod, úgy, mint belôlem. Mitôl lenne az én ragaszkodásom kiváltságos a többi barátodéhoz képest? Ám hogy egyáltalán másokban milyen természetû kérdések fogalmazódnak meg, s azokat fölteszik-e majd neked, legfeljebb sejthetem, s bizonyosan csak azt ígérhetem: a legjobb tudásom szerint igyekszem átadni neked az állambiztonsági szolgálat mûködésérôl szerzett eddigi ismereteimet. Hiszen azok elôtted rejtve maradtak, miközben Téged eszközként használtak az operatív hálózat mûködtetéséhez.
      Ezt annál is fontosabb megtennem, mivel Téged az állam meg fog fosztani információs önrendelkezésedtôl, hiába biztosítja számodra a megismerés jogát az alkotmány 59. §-a. Ha az ügynöki "Munka-dosszié"-d megismerése végett a magas Történeti Hivatal elé járulsz, az "ügynöktörvény"-re való hivatkozással (is) megtagadják tôled az iratbetekintést. A rólad szóló információkat megtekinthetnéd, csak hát az a helyzet, hogy nem magadról, hanem másokról jelentettél, "egyes szám elsô személyben". Így aztán saját "Munka-dossziéd"-ban önmagadról nem találhatsz semmit, másokról viszont nem kaphatsz információt. Azokról aztán a legkevésbé, akikrôl te jelentettél, mert az "ügynöktörvény" szerint ôk "harmadik személyek", akik ugyan éppenséggel a te réveden váltak elsô személlyé az állambiztonsági szolgálat számára a diktatúrában, a demokráciában viszont számodra megismerhetetlenek, még ha veled együtt szeretnék is feltárni és tisztázni múltjuk ismeretlen részét. Akár érted, akár ellened.
      Kicsoda hát a "második személy"? A parancsuralmi rendszerbôl a jogállamba átömlött apparátus, amelynek szószólója a Történeti Hivatal elnöke, aki (a Magyar Hírlap, 1997. október 17-ei számában) azt nyilatkozta, "az igazi meglepetést az a néhány igénylô okozta, akikrôl kiderült, hogy az iratok valamelyikében, mint beszervezett III/III-as ügynökök szerepelnek." Így aztán az alkotmány 70/A. és 59. §-ai alapján úgy vagy kétszeresen kirekesztve a polgári jogegyenlôségbôl és az információs önrendelkezési jogból, ahogy a diktatúra alkotmánya lehetôvé tette "kettôs megzsaroltatásodat".
      Hogy Te besúgó és egyben áldozat vagy - kivétel. A szabály valószínûleg más. Azt együtt kijelenthetjük: az állam nem hozhat erkölcsi ítéleteket. Te meg én, igen. Mi rámutathatunk, az erkölcsi ítélôerô a civilek oldalán mûködik, a morális tartalom nélküli elszabadult ítélkezôkedv az állam diszfunkciója. Ehhez a kényes megkülönböztetéshez azonban már arra lenne szükség, hogy tegyünk valamit a civil társadalom erkölcsi épségének helyreállításáért. No meg jó lenne puhítani az érzelmi kultúrán, amit - gyanítom - irgalmatlanul keményre és kérgessé szikkasztott a nem a maga helyén gyakorolt morális ítélkezôkedv és az érzelmek fölött uralkodó állami gondoskodás.
      Miközben a válaszomat fogalmazom neked, dr. Boross Péter elmondja (a szombati Magyar Hírlapban), hogy amikor volt alkalma betekinteni az iratokba, láthatta, milyen jeles személyiségek kerültek rettenetes kényszerhelyzetbe, s több magyar fiatal sem tudja, mit csináltak a szüleik. Ô a megtörtént személyes tragédiákat elhallgatással kívánja megoldani. Én viszont nyilvánossággal feloldani. Az "apák és fiúk" kérdésében fölöttébb járatos miniszterelnöki fôtanácsos interjújának néven nevezett címzettje éppenséggel én vagyok, ezért aztán kíváncsi lennék, vajon gondolkodott-e már az ôt belügyminiszterré és miniszterelnökké emelô rendszerváltás elôtt is szülô-gyerek viszonyról az állambiztonsági szolgálat vonatkozásában. Esetemben arról, hogy talán egyetlen fecni papír se lenne rólam a belügyi archívumban, ha nem készítettem volna a 70-es évektôl szamizdatokat. Ezért pedig nem szabadítanak rám besúgókat - köztük téged -, a BM-ben türelmesen várva, születik-e végsô párthatározat, amellyel aztán sittre vágnak. Ezt se én, se az állambiztonsági zsaruk nem tudhattuk kiszámítani. Nos, akkor mi lett volna apámmal, akit szélütés ért 1980-ban, s azután még 17 évig volt béna, értelmi és mozgáskorlátozott, s ha engem börtönbe csuknak a demokratikus ellenzék éveiben, vajon ki mosdatta, ápolta volna, ugyanis én, a fia voltam az egyetlen hozzátartozója. Esetedben pedig dr. Boross elmélkedett-e azon, hogy a te - hasonló betegségben szenvedô - anyádnak mi lett volna a sorsa, ha megtagadod az "övön aluli" zsarolást és úgy jársz, mint rendôrkorrupcióba keveredett bátyád, akit zsivány rendôrbajtársai a vasút kerekei alá hajítottak?!
      Sebaj, dr. Boross hajtogassa csak a magáét, különben sose illeszkedik majd egymáshoz a Kádár-rendszer paternalizmusa és a Horthy-rendszer ideológiája, ami nélkül hiába fogná állami marokba a mi életünk dokumentumait. Muszáj ezt tennie, másképp nem élhetnénk a Kádár-kor magasabb hatványán, ahol már nemcsak a gyári fusi, a háztáji gazdálkodás, a feketepiac van jogállami törvénybe iktatva, de a szólás- és véleményszabadság se érvényesülhetne a hungarista nézetek sajtószabadsága nélkül.
      Oxfordi barátom, Timothy Garton Ash, amikor csak találkozunk, rendre megkérdi, betekintettem-e már a rólam keletkeztetett dossziékba. Megrökönyödéssel hallgatja lakonikus válaszomat minden egyes alkalommal: nem. Tudományos érdeklôdésünknek akad ugyanis egy közös területe. A legújabbkori történetírás távolabbi céljaiért, a közép-kelet-európai állambiztonsági szolgálatok mûködését kutatja ô is, én is, gyakran összevetjük hát az ismereteinket, sôt felállítottunk egy hipotézist, ami körül forgolódunk, hol ô cáfolja az én kutatásaimból származó eredményeket, hol az én érveim gyengítik az ô gondolatkísérletét. The File címmel ô már közzétette a saját NDK-beli megfigyeltetésének historikumát, ezért aztán végképp nem érti, miért vonakodom olyan állhatatosan a saját irataim megismerésétôl. Helyesebben: érti-érti, hogy nem kívánom a tudomány mûveléséhez szükséges tárgyilagosságomat szubjektív élményekkel felbillenteni, de azért furcsállja, amit teszek. Talán neked, Sanyi, érthetôbben ki tudom fejezni aggályoskodásom okait, mint neki.
      Mielôtt vallomásodban komolyan elmélyültem, nekem a köz ügyei jobban fájtak. Leveled kb. huszadszori elolvasása után egyszer még az is átsuhant a fejemen, vajon ki fogja a magyar irodalomnak megtéríteni azt a kárt, amely hiányzó, meg nem írt, vagy éppen rosszul megírt - külsô kényszerbôl elfuserált - novelláidból ered, miközben a III/III-as csoportfônök, dr. Horváth József már legalább három emlékiratáért zsebelte be az irodalmi honoráriumot. A suhanó gondolatot, persze, elhessegettem. De hát most azt szeretném neked megvilágítani, mi a közösségi fájdalom és a magánkeserûség közt folyton ide-oda csapodó érzület.
      Számomra tûrhetetlen érzés, hogy a Kis Állambiztonsági Olvasókönyvben, a forradalom iránti szolidaritás 1957 és 1959 közti áldozatairól szóló fejezet egyik részében Angster Annára változtattam egy lány nevét, aki '57-ben, a jogi karon falfirkákkal és röpcédulákkal emlékeztette diáktársait az '56-os forradalomra. Az Egyetemi Színpadon kifüggesztett KISZ-hirdetményt pedig kézírással keresztül húzta, így: "LE VAGYTOK SZARVA!" A Legfelsôbb Bíróság hat évre ítélte 1959-ben, a börtön után pedig meghalt. A lányt, aki hôsnô lenne a Rugyinban vagy bármelyik más Turgenyev-regényben, egy váci vasutas leányát Komáromi Kornéliának hívták a valóságban, s ha a jogállamnak nem volnának abszurd törvényei (s nekem nem kellett volna elváltoztatnom a nevét), az ô sírját is megkoszorúznák minden egyes évben. Mióta az ô dosszié-sorozatát megismertem, október 23-án nem veszek részt semmiféle nyilvános rendezvényen, reggel lemegyek a kertbe, a házunk sarkán lévô kerítéshez, ahol '56 október 23-án este röpcédulákat csináltam az általános iskolai füzetem kitépett lapjaiból, s leteszek egy kavicsot a ficakba. Öt kô van már ott. Aztán visszajövök a szobámba. Elôveszem a telefonkönyvet. És felütöm azon az oldalon, ahol annak a személynek a neve áll, aki - "egy igazi KISZ-tag a többi nevében" aláírással - rászabadította az állambiztonsági szolgálatot Komáromi Kornéliára. Az igazi KISZ-tagot Czili Gyulának hívják (könyvemnek ebben a fejezetében még nem), csak késôbb, a II. kötetben, ahol már mint közszereplô jelenik meg, s a vonatkozó törvény szerint leírhatom a nevét: dr. Czili Gyula, a Legfelsôbb Bíróság illetékes Büntetô Kollégiumának elnökhelyettese, s éppen pártutasítást kap, hogy 1989. június 16-ára, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésére legyen elintézve a per áldozatainak jogi rehabilitációja, de izibe. Öt éve, október 23-án felemelem a telefonkagylót, aztán még a tárcsázás elôtt rendre visszateszem a helyére, a telefonkönyvvel együtt. És nyelek egyet. Egyet minden évben. Nyilvánosan pedig folyamatosan eleget teszek "a személyes adatok védelmérôl és a köziratok nyilvánosságáról" szóló törvénynek. (Amit elôször most, ebben a levélben szegek meg.)
      Másfél órája forgatom a fejem. Hol az órámra nézek, hol az írógépemre. Mind idegesebben. Folytassam-e ezt a levelet most, vagy szálljak fel a 61-es villamosra, aztán a 6-osra a Moszkva téren, végül várjak ki egy 91-es buszt, és rohanjak fel a Berkenye utca 4-be, ahol hamarosan elkezdik leleplezni Bibó háza falán az emléktáblát - ott a helyem! Ott a helyem? Nem, nekem itt a szobámban, az írógépemnél van a helyem. Ezen a Continental gépen írtam épp két évtizede Bibó-sírbeszédét és néhány éve amolyan "kopfot" egy 1949-ben kelt, kegyelmi kérvényéhez, amely eladdig 1957-1958-as perének terhelô tárgyi bizonyítékai között lappangott a Belügyminisztérium (sokszoros névváltoztatáson átesett) Állambiztonsági Operatív Nyilvántartójában. Bibó a kegyelmi kérvényt egy olyan halálra ítélt érdekében írta az igazságügy-miniszterhez, akirôl 1945 és 1949 között különb-különb népbírósági tanácsok - a személynevek összecserélése miatt - nem voltak képesek megállapítani, hogy vajon a zsidókat a Dunához kísérô kisnyilas, avagy ellenkezôleg, zsidómentô kiskommunista. Biztos, ami biztos, felakasztották; a kegyelmi kérvény késve érkezett Ries István igazságügy-miniszterhez, akit másfél év múlva halálra vertek a cellájában. Az illetô ártatlanságát bizonyító Bibó-irat forrásközléséhez azt a címet adtam, hogy Irgalom.
      Mást, Sanyi, se neked, se magamnak nem kívánhatok.

Budapest, 1999. november 3-6.

Régi barátsággal ölel:

KENEDI JÁNOS

A magánleveleket a szerzôk közös kívánságára hozzuk nyilvánosságra.

SERES LÁSZLÓ:

Puha pénzek, kemény csaták

Szétrobbant az álomvilág
      Porba hullt a nyíló virág
      (A Fedél nélkül címû hajléktalanlapból)

Amióta a párt párt, pénzre vágyik. Ha pedig megkapta, még több pénzre. Nincs is ezzel semmi baj, a demokrácia mi vagyunk, tehát a mi természetes polgári kötelességünk, hogy eltartsuk a demokrácia letéteményeseit, a parlamentbe bekerült és/vagy nem bekerült, ámde bizonyos százalékot elért politikai pártokat. Nonszensz lenne nem közpénzbôl mûködtetni a parlamenti frakciókat, a frakciótitkárokat és -titkárnôket, a székházakat, az irodákat, szóval fenntartani mindazt, ami úgy kellhet egy demokráciában: fax- és presszógépet, VW Passatot, Szabadi Bélát. Ami már kevésbé konszenzus a demokráciánkban, az az állami eltartottság pontos mértéke és aránya; és mint mindig, amikor elosztási harcról van szó, az összegszerûségek mögött alapelvek csatája dúl mintegy. A legérdekesebb fejlemény, hogy bár a nagy nyári-ôszi hatpárti találkozók után egyelôre mégsem változik semmi a pártfinanszírozásban, a két legmarkánsabb alapelv nem két párt között, hanem a liberális párt berkein belül ütközik egymással.
      Korrupción általában egy dolgot értenek: ha privát pénz hatalmi helyzetbôl következôen jogtalan elônnyé alakul. Nem lenne se pontos, se helyes meghatározása a korrupciónak önmagában a privát pénz megjelenése politikai szereplôknél, pláne, hogy a mûködési költségekrôl és ingatlanokról szóló vitákon túlmenôen ott van még a kampányfinanszírozás kérdése is, amelynek megoldása lehetetlen vállalkozás a privát adományok valamiféle kezelése nélkül - e probléma jogi rendezetlenségének köszönhetjük egyebek között a "Tocsik" fedônevû sikertelen pártkassza-gyarapítási botrányt, ami a lakosság kilencven százalékának agyában úgy csapódott le, hogy "az a nô egyszerûen túl sokat kapott".
      A pártok viszont szeretnének biztos pénzhez jutni, úgyhogy idônként összeülnek, és ahelyett, hogy tiszta jogi viszonyokat teremtenének, körülnéznek a zsebünkben, mennyit tudunk még rájuk áldozni.
      A polgári kormányzás elsô éve után, idén júliusban a pártok még azért ültek össze, mert kevesellték a nekik szánt költségvetési forintokat (ami az idén a listán legalább egy százalékot elért pártokkal együtt közel 2,4 milliárd, az jövôre nyolc százalékkal nô). A találkozó elôtt a kisgazdák (360 millió forint) szigorúbb elszámolási és arányosabb támogatási rendszert ajánlottak, talán a szocialistákra tekintettel, akik az idén paradox módon 700 millióval gazdálkodhatnak a gyôztes Fidesz 590 milliójával szemben (hiába, a jó öreg választási rendszerünk); a szocialisták viszont mindenkivel jót tettek volna, 20-30 százalékos emelést tartottak indokoltnak. Az SZDSZ (274 millió forint) részérôl pedig Bauer Tamás törvénymódosítás keretében javasolta, hogy szûnjön meg teljesen a privát adományozás, "az állami költségvetésbôl támogatást igénybe vevô párt magántulajdonú társaságtól, alapítványtól, magánszemélytôl sem fogadhat el vagyoni hozzájárulást", a "sem" arra vonatkozik, hogy költségvetési támogatást elfogadó szervtôl vagy alapítványtól sem, természetesen. A racionálisnak tûnô javaslat kompenzálásképpen megemelte volna a pártok (és választási kampányaik) költségvetési támogatását; a párt utolsó megmaradt liberális közgazdásza úgy érvelt, hogy csak "az adományok gyûjtésének minden elképzelhetô nyílt és burkolt formájának" törvényi tiltása akadályozhatja meg a "kétes csatornákon" át történô pénzhez jutást, a székház- és Tocsik-botrányokhoz hasonló illegális manôvereket.
      A megbeszélés napján aztán, a kisgazda Bánk Attila irodájában Wekler Ferenc vett részt az SZDSZ részérôl a hatpárti egyeztetésen, és az ott kialakuló konszenzussal összhangban ("az ország jelenlegi helyzete" nem indokolja a párt- és kampánypénzek költségvetési támogatásának növelését) ô is úgy nyilatkozott: nem állami többletfinanszírozásra, hanem nyílt, átlátható gazdálkodásra, nyilvános számadásra, hatékonyabb ÁSZ-kontrollra van szükség. Wekler szerint (Kordában tartott politikai pénzügyek. Népszabadság, szept. 23.) az állami támogatás "kizárólagossá tétele (...) elválasztaná a pártrendszert a társadalomtól, nem beszélve arról, hogy magában hordozná a pártstruktúra bebetonozódásának a veszélyét is. Egy esetleges általános adománygyûjtési tilalom ugyanakkor még sokszorosára duzzasztott költségvetési hozzájárulás mellett sem lenne képes elzárni a magánszféra - ebben az esetben már - illegális csatornákon történô bekapcsolását a párt- és kampányfinanszírozásba." Jelenleg ott tartunk, hogy az illetékes bizottság leszavazta Bauer törvénymódosítási javaslatát, Wekleré vagy másik párté nincs napirenden, és minden jel arra mutat, hogy az idén már nem módosítják a pártok gazdálkodásáról szóló törvényt.
      A kétféle antikorrupciós liberális álláspont két, merôben eltérô politika- és pártfelfogást tükröz. Bauer egy lélegzetvételben használja a "nyílt és burkolt" privát adománygyûjtést, nyilvánvalóan abból kiindulva, hogy demokráciában politikai párt tevékenysége (így a kampány is) közfeladat, bármiféle magánpénz beszivárgása a pártkasszába magában rejti a túlságosan is nyilvánvaló viszonosság, "hála", értsd: korrumpálódás elvi lehetôségét. Budapesten ezt ugyan elvetették, Maine államban azonban a szavazók többsége támogatja a privát adományok, a sokszor áttekinthetetlen felhasználású "puha pénzek" (soft money) becsatornázásának teljes tilalmát, cserébe állami pénzért és ingyenes tévéreklám-idôért. Wekler ezzel szemben abból indul ki, hogy álomvilágban él, aki azt hiszi, bármilyen eszközzel kiküszöbölhetô a magánpénzek befolyatása; különben sem létezik automatikus korrumpálódás, a hála nem politikai kategória, ketté kell választani a mûködési költségek közpénzbôl történô finanszírozását és azt, hogy a privát szférának meg kell adni a párt- vagy jelölttámogatás szabadságát (ami, tegyük hozzá, elválaszthatatlan a szólás- és véleményszabadság kérdésétôl).
      Érdemes megjegyezni, hogy az ügyben kivehetô egyetlen hatpárti konszenzus, hogy tehát "az ország jelenlegi gazdasági helyzete" nem teszi lehetôvé a nagyobb költségvetési támogatást, a lehetô leghamisabb érv, a különbözô kárpótlások esetében sem tûrné meg senki. Az, hogy éppen mire nincs pénz egy demokráciában, politikai döntés kérdése, márpedig esetünkben nem kevesebbrôl, mint egy politikai alapelvrôl kellene dönteni: mi a pártok feladata. Csak annyi, hogy "a népakarat kialakításához és kinyilvánításához, valamint a politikai életben való állampolgári részvételhez szervezeti kereteket nyújtsanak" (1989. évi XXXIII. tv.), vagy a párt késôbb megtérülô invesztíció, gazdasági és lobbiérdekek nyílt képviselôje? Fektessen belém?
      A hazainál kissé nagyobb pénzforgalmú Egyesült Államok példája azt mutatja, hogy nincs szoros összefüggés egy párt vagy jelölt privát kampánytámogatása és a párt vagy jelölt késôbbi politikai döntései között. Az USA-ban kampánytámogatási limitek vannak, cégek és szervezetek nem is adományozhatnak, csak ha Politikai Akcióbizottságokat (PAC) hoznak létre (mint például a dohány- vagy fegyverlobbi), a legteljesebb gazdasági átláthatóság jegyében. A Szövetségi Választási Bizottság (FEC) republikánus tagjelöltje, Bradley A. Smith elemzése szerint azonban a hozzájárulások limitálása, a "költségplafon" nem oldja meg a problémát, sôt, éppenhogy nagyobb pénzszerzésre ösztönzi a jelölteket, ahogyan idehaza is minden párt azt hiszi, minél többet öl a kampányba, annál inkább rá szavaz majd a jónép. Azonban sem odaát, sem idehaza semmi sem bizonyítja, hogy a magas kampányköltség automatikusan politikai sikerhez vezet. A Legfelsôbb Bíróság 1976-os Buckley v. Valeo döntésében megerôsítette: a korrupcióveszély miatt limitálni kell a pártoknak szánt egyéni adományozást, másrészt nem jelent korrupcióveszélyt a jelöltek korlátozatlan, de nyilvános és áttekinthetô kampánykiadása.
      Az amerikaiak valahogy majd ellesznek ezzel az ellentmondással, mi pedig bár már ott tartanánk. Paradox módon nem a demokrácia színtiszta öntudata, egy, a közpénzen fenntartott pártmûködést és a privát szféra szabadságjogait is figyelembe vevô, átgondolt kompromisszum dönti majd el a vitát, hanem a politikai eszmék kiüresedése és a tartalmak médiabarát elpíárosodása. Wekler úrnak valószínûleg igaza van: a magánszféra mindig meg fogja keresni és találni a késôbbi politikai befutókat - még az sem kizárt, hogy ez nem baj, csak értelmesen kellene legalizálni, mint a prostitúciót. Nem biztos, hogy nekem, a választópolgárnak kell megfinanszíroznom olyan pártok kampányát is, amelyeket nem bírok; miért ne lehetne a kampány a pártok magánügye? A médiatörvény úgyis határt szab a politikai hirdetések esetleges özönének. Német példára lehet például adókedvezményt nyújtani annak, aki pártot támogat, vagy kanadai példára lehet úgynevezett adóhitelt adni (egy pártnak szánt adomány hetvenöt százaléka közpénzbôl visszatérül az adományozóhoz).
      A legszimpatikusabb követendô példát azonban Banglades jelentheti, ahol 1996-ban írásba adták: "Egy választást ne befolyásoljon a pénz, a fegyver, az izomerô és a helyi befolyás." Kis etikai kódex, könnyen adaptálható, talán még polgári értéknek is elmegy.

ARA-KOVÁCS ATTILA:

Nemzetközi peremvidékünk

Bár már megszoktuk: a kormányprogram megvalósítása helyett permanens választási kampányban élünk, aminek következtében a parlamentáris hadiállapot mindennapjaink megszokott részévé vált, mégis az újdonság erejével hathatott sokunkra, hogy lassan külpolitikánk is az identitásproblémákkal küszködô miniszterelnök áldozatává válik. Nemcsak Magyarország tekinthetô tehát túl kicsinek az orbáni ambíciók szempontjából, de immáron a világ is.
      Persze a fejlemények aligha tekinthetôk a véletlenek mûvének, annál is kevésbé, mert elôzményük számos akad. A környezô államokkal fenntartott politikai kapcsolataink lassan teljesen erodálódtak. Mintha az ebbéli aktuális külpolitikai elképzelésekben Antall József szelleme reinkarnálódott volna, amelyeket nyilvánvalóan nem a reálpolitika sugall, sokkal inkább olyan rögeszmék, melyeknek korábbi elôzményei is inkább nevetségeseknek bizonyultak, semmint célszerûeknek. A visegrádi "három és felek" viszonyrendszerének abszurd üresjáratai mára tényleg a nemzetközi figyelem peremvidékére sodortak minden budapesti ötletet; ráadásul az érintett országok egyre egyértelmûbb irányultsága sem arról tanúskodik, mintha azonos szándékok és lehetôségek fognák össze ôket. Lengyelország középhatalmi igényekkel próbál megfelelni a német elvárásoknak és az amerikai imperatívuszoknak; Csehország a politikai krízis sorozatos mélypontjait éli; a szlovák koalíció pedig úgy kormányoz, mintha most is ellenzékben élne.
      És Magyarország? Orbán Viktor továbbra is azt hiszi, hogy Európa közepén, e szûk korridort alkotó négy ország tényleg külön hatalmi tényezôt jelentene; mintha különleges státusa ma is ugyanabból fakadna, mint NATO-integrációjának kezdeti szakaszán. Semmit sem vesz észre abból, hogy a NATO jelen pillanatban politikai szerepet betöltô katonai szervezet; így elsôdleges fontossággal ma azok az államok bírnak, amelyek csak ezután kerülnek majd be a szervezetbe. Csehország, Lengyelország és Magyarország pedig jól tenné, ha nem terhelné kardcsörtetéseivel a nemzetközi viszonyokat, hanem megfontolt - az atlanti szövetség és Oroszország között 1997-ben kötött megállapodást szem elôtt tartó - gesztusokkal segítené probléma-mentesebbé tenni azon kelet-európai, illetve balti országok NATO-integrációját, amelyek erre esélyesek.
      A mai magyar politika lényegében az amerikaiak, németek, angolok és franciák legrémisztôbb álmát váltja valóra. Az észak-atlanti szervezet meghatározó államai, a kilencvenes évek közepére - egyebek mellett - azért döntöttek a NATO kibôvítésének lassítása mellett, mert attól tartottak: az oroszokkal kapcsolatos nyomasztó történelmi tapasztalatokkal bíró, taggá váló kelet-európaiak a szervezet védelmi hatékonyságát veszélyeztetô helyzeteket teremthetnek. Ráadásul belekényszeríthetik Európát olyan katonai konfliktusokba is, melyek megoldására egyébként alkalmasabbak lennének a politikai eszközök.
      Nem mintha nem kellene tartani az oroszországi eljövendôtôl. Most, a választások elôtt az ottani helyzet kiszámíthatatlanabb, mint valaha. A kaukázusi háború például, kicsiben elôrevetíti mindazt, ami azonnal nagyhatalmi kihívássá válhat, ha szélsôséges tényezôk kerülnének kezdeményezô pozícióba a választások után. Ráadásul illúzió azt hinni, hogy az orosz gazdaság olyan viszonylagosan stabil helyzetben lenne, mint amire az - egyébként mesterségesen - stabilan tartott orosz valuta aktuális állapotából következtetni lehet. A nyugati pénzügyi alapok pedig - ma már tudjuk - legfeljebb a korrupt moszkvai elit ideiglenes fékentartásához elegendôk, arra viszont aligha alkalmasak, hogy a nyomorgó tízmilliókat is megfékezzék.
      A következô évtized már egészen másfajta biztonsági környezetet teremt majd Európának, és ennek legfôbb tétje épp az lehet, hogyan tarthatók politikai keretek között a könynyen katonaivá durvuló konfliktusok. Ehhez pedig olyan együttmûködési kultúrára van szükség, amelyben nincs - és nem is lehet - helye provinciális célokat kergetô egyéni megoldásoknak. Orbán kanadai kijelentése a - szükség esetén, tehát háborús körülmények között - Magyarországra telepítendô amerikai atomfegyverekrôl az európai, vagyis az uniós biztonságpolitikai stratégia rovására elkövethetô egyik legfôbb taktikai hiba. Olyasmirôl beszélt miniszterelnökünk, aminek katonai aktualitása nincs, ugyanakkor politikai üzenete magában rejti a válság fokozásának lényegében minden elemét.
      Igaz - és ezzel persze szembe kell nézzünk - a magyar NATO-tagság immanens módon tartalmazza annak lehetôségét is, hogy atomfegyverek kerüljenek Magyarországra. Ezt - válsághelyzetben - aligha akadályozhatnák meg a jelenlegi békés körülményekre vonatkozó jogi-alkotmányos szabályok. A katonai szakértôk által említett másik szempont sem feltétlenül érvényes; vagyis, hogy egy Magyarország-szerû frontállamba nem igazán célszerû olyan stratégiai fegyvereket telepíteni, amelyeket az ellenség könnyen - azaz közelrôl - megsemmisíthet; esetleg megszerezhet. Ez az érvelés persze vonatkozhat a tömegpusztító nukleáris bombákra, illetve rakétákra, de mint tudjuk, léteznek olyan korlátozott hatósugarú harcászati-taktikai atomfegyverek is - atomtöltetû tüzérségi rakéták, hagyományos tüzérségi lövegek atomlôszerei -, amelyeket kis távolságról, közvetlenül juttatnak a frontvonalak mögé. Ezek telepítésére - háború esetén - bizony számítani lehet.
      A még oly korlátozottnak tûnô budapesti atomhatalmi illúzió - mely pontos orbáni mása a belarusz elnök, Alekszandr Lukasenko azon igényének, hogy hozzájuk viszont Moszkva telepítsen atomfegyvereket - a jelenlegi körülmények között nemcsak óvatlanság és dilettantizmus, de jellegzetesen félresikerült politikai gesztus is, amely épp a NATO-t hozhatja igen kellemetlen helyzetbe. Ugyanis azt bizonyíthatja, hogy az észak-atlanti szervezet agresszív szándékú, s ennél már nem is kell több azoknak, akik csak e bizonyságokra vágynak. Egyben rémisztôen hathat azon környezô országokra, amelyekkel sok tekintetben kétértelmû a viszonyunk, s amelyekben a magyar NATO-tagság már önmaga is politikai nyugtalanságot szokott kelteni.
      A miniszterelnök mostani kijelentése szervesen illeszkedik azon szánalmas külpolitikai produkciók sorába, melyekkel a jelenlegi kormányzat szívós igyekezettel valósítja meg mindazt, amit elkerülni szeretne. Csak röviden emlékeztetnék a közelmúltra: pár hónapja Orbán Viktor a délszláv újjáépítéssel kapcsolatos magyar ábrándokat még igen reálisnak tartotta - mit sem törôdve a Vajdaságot visszacsatolni vágyó, szövetséges MIÉP-es és kisgazda elképzelések jelentette külpolitikai ellenszéllel. Kormányzati hatásra olyan hangulat alakult ki, amely dacolva a nyomasztó pénzhiánnyal, valamint a velünk kapcsolatos szerb ellenérzésekkel, képes volt hihetôvé tenni az efféle ábrándokat. A szánalmas végeredmény ismerôs.
      Hasonló ellensikereket ért el Orbán azon washingtoni felvetése is, amely a vajdasági magyarok autonómiaköveteléseit volt hivatva szorgalmazni. Késôbb kiderült, hogy az ezzel kapcsolatos egyértelmû washingtoni visszautasítást lényegében nem is a MIÉP harsány revíziós tervei idézték elô, hanem az a bejelentés, miszerint Orbán Viktor saját személyes varázsa törte volna meg az amerikai hadigépezet elszántságát a Szerbia elleni szárazföldi támadás ügyében. Vagyis, hogy azért nem került sor szárazföldi bevonulásra, mert - tekintettel a Vajdaságra - Orbán errôl meggyôzte volna az állítólag roppant tanácstalan Bill Clintont. Meglehet persze, hogy a miniszterelnöki pr számára e közlendô is csak belpolitikai hangulatjavító, imázsgyarapító munkaanyagnak számított, ám - miként azt a Lockheed-ügyben elkövetett kollektív levél esete is bizonyítja - a belpolitikai garázdaságnak óhatatlanul megvannak a maga következményei a külpolitikában is. Különös súllyal esik a latba az ilyesmi akkor, ha az adott ország olyan nemzetközi szövetségnek a tagja, amely világhatalmi felelôsséggel bír.
      A nyugati hangulat velünk szemben korántsem oly barátságos ma már, mint volt korábban, a fidesztelen békeidôkben. Ez persze könnyen elôidézheti annak veszélyét, hogy Magyarország egyedül marad nemcsak propagandacélú, de lényeges, vitás érdekeit érintô törekvéseivel is. A moszkvai külügyi adminisztráció jól érzékeli, hogy Budapest súlya a nemzetközi színtéren korántsem a régi, így ha kellô vehemenciával hozza szóba nehezteléseit - miként teszi azt most, a nukleáris fegyverek telepítése kapcsán -, a Nyugat szolidaritása kétségkívül visszafogottabb lesz. Ez részben már most is így van. Tehát minden okunk megvan aggódni amiatt, hogy beilleszkedésünket a nyugati struktúrákba nem kíséri majd az a szubjektív szimpátia, amely keleti magányosságunkat és védtelenségünket szükségképpen ellensúlyozhatná.

J. GYÔRI LÁSZLÓ:

Tíz év

Emlékezni gyûltek össze Lipcse polgárai október 9-én, a Neues Gewandhaus hatalmas elôcsarnokában. Tíz éve, ezen a napon rendezték azt a hatalmas tüntetést, amely sorsfordítónak bizonyult a német történelemben. Honeckernek már csak napjai voltak a pártfôtitkári poszton. Egy hónap sem kellett már, hogy Berlinben leomoljon a fal. És alig egy év kellett hozzá, hogy megszûnjön az NDK.

Mielôtt a lipcsei polgármester ünnepélyesen megnyithatná a polgárok fórumát, váratlanul mosolytalan fiatalember jelenik meg a vendégek elôtt. Kezében hatalmas fürt banán. Mindenki elé letesz az asztalra néhány darabot. A szótlan gesztust a jelenlévôk zavart nevetéssel fogadják. Az egykori NDK-ban a banán az elérhetetlen dolgok világába tartozott, "odaátról" hozták a rokonok, vásárolni a nagy állami ünnepeken lehetett, és a határok megnyitása után ez volt az elsô, amit osztogattak. "Nesztek, itt van, elértétek, én unom" - ezt üzente nekünk a bús képû, banános fiatalember, aki tíz éve nem sokkal lehetett idôsebb tízévesnél.
      Mindenesetre nem sokan osztják ezt a véleményt, a fórum telt házat vonz, zsúfolásig megtelt a lipcsei Gewandhaus elôcsarnoka. Ez volt az a nap, ez volt az a tüntetés, ahol elôször meghátrált a karhatalom, a rendôrség és a Stasi. 1989. október 9-én minden korábbinál több: hetvenezer ember gyûlt össze a városközpontban.
      A pódiumon ôsz, tüskehajú férfi, fehér ingben, mellényben.
      Christian Führer 1980 óta a Nikolaikirche lelkésze. A lipcsei ellenzék, az egyházi békemozgalom egyik kulcsfigurája, a Nikolaikirche béke-istentiszteleteinek szervezôje.
      "A hétfô reggelek mindig reggeli áhítattal kezdôdtek, majd sorra jöttek a riasztó telefonok és a jelzések a városból. Aggódtunk, hogyan tudjuk majd megtartani az esti béke-istentiszteletet. Délután, három óra tájban újabb riadalom következett. A templom megtelt "elvtársakkal", akik pártfeladatba kapták, hogy foglaljanak el minden helyet. Emlékszem arra a hihetetlen nyomásra, amit a béke-istentisztelet közben éreztünk: kívülrôl lehetett hallani a tömeg hangját és féltünk, bármelyik pillanatban megkezdôdhetnek a letartóztatások. Amikor kiléptem a templomból - sosem felejtem el -, hatalmas tömeget láttam, mindenkinek gyertya volt a kezében. A gyertya a kézben: az erôszakmentesség szimbóluma. Aki gyertyát tart a kezében, az biztosan nem dobál követ. Este tízig lehetett együtt a tömeg, és nagyon megkönnyebbültünk, hogy nem került sor semmiféle erôszakos cselekményre. Nem voltak gyôztesek és nem voltak legyôzöttek, ahogy az forradalmak esetében szokásos. Senki nem akart bosszút állni, senkit nem vertek, nem rugdostak meg. Egyedülálló és felfoghatatlan dolog történt."
      Valentyin Falin, a Kreml egykori Németország-szakértôje ma a német könyvkiadás sztárszerzôje. 1988-tól 1991-ig az SZKP Központi Bizottsága külügyi osztályának vezetôje, egykori bonni szovjet nagykövet. A tizedik évfordulóra két könyve is megjelent a német könyvesboltokban.
      Elmondja: azt a kérdést, hogy a Szovjetunió nem fog beavatkozni, hogy a német városokban nem fognak szovjet tankok dübörögni, Mihail Gorbacsov az ENSZ-ben, 1988 decemberében mondott beszédében végérvényesen megválaszolta. "Erich Honecker és még néhány más politikus ezt úgy értette, hogy Gorbacsov eladta az NDK-t. Személyes találkozójukon, a Kremlben, Gorbacsov masszívan gyôzködte Honeckert a demokratizálás és a desztalinizáció szükségességérôl, de hiába, Honecker válasza negatív volt. Gorbacsov pedig értésére adta, ha ez így megy tovább, az NDK-pártvezetés elveszíti az ellenôrzést a folyamatok felett és a következményekért neki kell majd a felelôsséget viselnie. Nyilvánvaló volt, hogy eljött az igazság órája, hogy az erôszakos fellépés csak ronthatja a Német Szocialista Egységpárt helyzetét. Október 9-ét a dolgozószobámban töltöttem. Állandó telefonkapcsolatban álltam Berlinnel, és Lipcsébôl is jöttek a hírek."
      A rendezvény moderátora, Udo Reiter MDR-intendáns szerint "Gorbacsov tôlünk, németektôl - ehhez kétség nem fér - emlékmûvet érdemelne." (Tapsvihar.) "Orosz szemmel azonban úgy tûnik, hogy ez az ember néhány év alatt egy hatalmas birodalmat játszott el. A német egységrôl képviselt véleménye például nagy veszteséget okozott." Falin szerint ez a precíz kifejezés. "Annyival toldaná még meg - mondja -, hogy Gorbacsov 1989 ôszéig nem látta át, hogy mi történik és mindennek mekkora jelentôsége lesz. Holott már 1986 augusztus-szeptemberében prognosztizáltam, mi várható két-három éven belül. Látható volt, hogy 89-90-re az NDK olyan válságba kerül, amely beláthatatlan következményekkel jár majd. Ezt az elôrejelzést ugyanúgy nem vette komolyan, mint a többit. 89-ben spontán cselekedett. Rögtönzött. Nem vette figyelembe saját népe érdekeit és nem próbált meg közösen cselekedni. Nem egyeztetett Franciaországgal, Angliával és az Egyesült Államokkal. Senkivel sem konzultált. Gorbacsov egyik alapvetô jellemvonása volt, hogy sok probléma megoldását egyszerûen ráhagyta az idôre. Amikor 1989 októberében elutaztunk Berlinbôl, az NDK-s évfordulós ünnepségrôl, szétoszlattak egy kisebb, Gorbacsovot éltetô tüntetést. Azt javasoltam Gorbacsovnak, hogy hasson oda, ha Honeckerrel nem megy, találjuk meg azokat az embereket, akik készek megreformálni az NDK-t. Ha 1945 óta mindent mi határoztunk meg itt, nem állhatunk félre most, és nem nézhetjük tétlenül, hogy mit csinál ez az ember. Az akkori berlini nagykövettel megállapodtunk - ha úgy jobban hangzik - összeesküvést szôttünk, ha valaki megkérdez bennünket egy posszibilis Honecker-utódról, azt fogjuk mondani, itt az ideje, persze ez teljes mértékben NDK-belügy. Ami egyébként a személyes kapcsolataimat illeti Erich Honeckerrel, ezek 1971 óta rendkívül feszültek voltak. Ha megoszthatok önökkel egy bizalmas információt: az NSZEP minden egyes politikai bizottsági ülésén ócsárolta személyemet, és amikor Bonnban voltam, nemcsak a BND, az NSZK titkosszolgálata és a CIA figyelt, hanem a Stasi is. De ez nem befolyásolta a véleményemet az itt folyó dolgokról, prognózisaim mentesek voltak minden ideológiától. Gorbacsov önfejû volt, nem hallgatta meg Mitterrand ajánlatait, nem hallgatta meg a nyugati ajánlatokat és figyelmen kívül hagyta az orosz érdekeket. Ma úgy fogalmaz: a németek iránti szeretetbôl. Ez egyszerûen nem igaz. A trónja iránti szeretetbôl. Mint III. Richárd. Országát egy lóért. Ez a németeknek nagyon kedvezô volt, sajnos nekünk, oroszoknak nem, mert feláldozta a biztonságunkat."
      Horváth Istvánt imádták a Gewandhausban. A moderátor hosszasan ecsetelte, mi mindent köszönhetnek a németek a magyaroknak, "amiben ugyebár Horváth István akkori belügyminiszternek tevôleges szerepe volt". Horváthnak láthatóan van érzéke az idôzítéshez: rezzenéstelen arccal hallgatja Udo Reitert, megköszöni a kedves bemutató szavakat, majd elnézést kér, apró korrekciót kell tennie: soha az életben nem volt belügyminiszter, az egy másik volt. Ô Bonnban volt nagykövet a kérdéses idôszakban. Reiter padlót fog, a helyzet kínos, Horváth megmenti: "ó, nem tesz semmit, úgy látszik, neki ez a sorsa", és felsorolja, hányszor elôfordult már, hogy összecserélték... Aztán beszél a kockázatoktól és mellékhatásokról, a magyar határnyitást megelôzô dilemmákról: az ENSZ emberi jogi alapokmányát aláíró magyar kormány nem tehette meg, hogy a Magyarországon ragadt NDK-turistákat visszazsuppolja. 1992-ben találkozott a már hatalmát vesztett Gorbacsovval, aki szûk körben elmondta, a szovjet összeomlást az NDK elvesztése váltotta ki, hiszen ezzel az egész jaltai rendszer kérdôjelezôdött meg - emlékezik Horváth. "Ma olyan természetesnek, olajozottnak tûnik, ahogy az események követték egymást. De akkor ki tudta volna pontosan megmondani, hogy nem lesz puccs, visszarendezôdés, nem veszik-e át a katonák a hatalmat, nem jönnek-e az NDK, Csehszlovákia és Románia csapatai, hogy az elbitangolt Magyarországot visszatereljék a helyes, szocialista útra? A koreográfiába belefért volna, titkosszolgálati forrásokból tudtunk is róla, hogy Ceaus¸escu tárgyalásokat kezdeményezett errôl. Az oroszok távoltarthatták volna magukat, mondván, a peresztrojka és a glasznoszty országa nem vesz részt intervencióban. De nem is akadályozta volna meg. Jaltát senki sem kérdôjelezte meg."
      Jiri Grusa, az ismert cseh ellenzéki a Charta '77 egyik kezdeményezôje volt, 1981-ben kiutasították hazájából, 1989 végén térhetett csak haza. Bonni nagykövet, majd kulturális miniszter lett Prágában. Megerôsíti, amit magyar kollégája mond:
      "Bármilyen virulens volt a Jakes-, Honecker-, Ceaus¸escu-szövetség, a cseh vezetés nagyon pontosan felismerte a kockázatokat, hiszen 68 közvetlen tapasztalata volt. A cseh hatóságok bizonyos nagyvonalúságot mutattak a keletnémet menekültekkel szemben, hagyták, hogy az NSZK-nagykövetségen maradjanak. Ugyanerre a nagyvonalúságra a csehszlovák ellenzék nem számíthatott. Amikor a fiatalok a német események láttán nálunk is az utcára vonultak, a rendôrséget vetették be a tüntetôk ellen. És az összeomlást végül is a rendôrségi akciók idézték elô. Nem csupán a geopolitikai helyzet és az egymást ledöntô dominók, hanem az a lélektani hatás is, amit a rendôrattak kiváltott. A lakosságnak az a része, amelyre a rendszer támaszkodott, abból indult ki, hogy nem magunkért tesszük, hanem a gyerekeinkért, nekik majd jobb lesz. És Prága utcáin verték a gyerekeket. Ez mindenkit szembefordított a rezsimmel. Volt, ahol a változás évekig érlelôdött, másutt hónapokig, nálunk egy hét alatt lezajlott."
      Janusz Reiter újságíró, a Szolidaritás Németország-szakértôje, majd ô is lengyel nagykövet Bonnban. Adomázik. Úgy mutatták be itt ôket, mint a kor tanúit, akik jelen voltak, meg még látták Lenint. Pedig ami tíz éve történt, az még nagyon közeli. Jön egy kis történetfilozófia a jelen történelemmé válásáról, aztán egy önkritikus mondat a lengyel állapotokról: "Nekem nagyon imponál, ahogy önök itt, Kelet-Németországban ünnepelnek. Irigylem önöket. Nálunk, Lengyelországban a napi politika foglalkoztatja az embereket, az színezi át az efféle megemlékezéseket. És amire büszkék lehetnének az emberek, azt rég elfelejtették."
      Élô, mûholdas kapcsolás New Yorkból. Kicsit nehezen jön össze, elôször se hang, se kép, aztán egy kis öröm: a hiba New Yorkban van. A vonalban Kurt Masur karmester, aki huszonhat évig vezette a lipcsei Gewandhaus zenekarát. Masur karnagy az események kulcsfigurája volt, bevitte a társadalmi vitákat a Gewandhaus elôcsarnokába: az 1989 ôszi, hétfônkénti lipcsei tüntetéssorozat és az egyházi ellenzéki mozgalom Nikolaikirche-beli imádságai mellett a vasárnaponként megrendezett Gewandhaus-beszélgetés volt az állampolgári akarat egyik fô megnyilvánulási fóruma.
      Most, az évfordulóra kiadtak egy cédét, amely egyebek mellett tartalmaz e beszélgetésekbôl is néhány részletet. Kis keletnémet abszurd. Arról beszélgetnek, hogy szükséges az utcai zenélés rendjének újbóli meghatározása. A diktatúra végnapjait éli. Egy fiatalember pedig arról mesél, hogy a rendôrök engedély nélküli utcai zenélésen kapták. Bekísérték és háromszáz márkára büntették. Egy másik fiú arról szól, hogy festhet ugyan az utcán, azt még szabad, de nem kommentálhatja a mûvet, mert az már törvényellenes. Deus ex machina: elôkerül a kerületi tanácsi illetékes elvtárs, aki arra tesz ígéretet, hogy tanácsi hatáskörben haladéktalanul rendezik a kérdést. Ennyiben maradnak.
      Október 9-ikén már másról volt szó. Kurt Masur két másik vezetô lipcsei értelmiségivel, egy lelkésszel és egy kabarészerzôvel, valamint a város három pártvezetôjével közösen nyilatkozatot fogalmaz, amit Masur a lipcsei rádióban olvas fel. A "lipcsei hatok" józanságra és nyugalomra intenek, ígéretet tesznek, hogy minden tekintélyüket latba vetik, hogy tárgyalások kezdôdjenek nemcsak Lipcsében, hanem az egész országban, "a szocializmus továbbépítése érdekében."
      "Hogy ôszinte legyek, én akkor - merô tudatlanságból -, egy jobb NDK-ért mentem tüntetni - meséli Johannes Geleites, az egykori békeaktivista a Nikolaikirchébôl. - Mai fejjel nem örülnék neki, ha lenne egy jobb NDK, de akkor ôszintén hittem benne. Ez szerencsére nem jött össze. Napközben dolgoztam. Itt, a városközpontban, egy múzeumban volt a munkahelyem, de háromkor hazaküldtek bennünket, mert a rendôrség gyülekezett az udvaron. Kifejezetten féltünk az estétôl. De azért elmentem tüntetni. A fényképezôgépemet az egy héttel korábbi demonstráción elkobozta a Stasi, nem tudtam fényképezni."
      Gesine Oltmanns konspiratív szerepet vállalt: "Nagyon féltem. Ott volt a rendôrség és a Stasi, és az utolsó idôk brutális karhatalmi fellépései után biztos voltam benne, hogy most sem fognak visszariadni semmitôl. Tartottam attól is, hogy nem lesznek elegen a tüntetôk, hogy kevesebben leszünk a kelleténél. De már délután lenyûgözött, hogy hányan merészkedtek ki. Ez bátorságot adott. Egy darabig együtt mentem a tüntetôkkel, aztán lemaradtam, mert nekem kellett elintéznem egy konspiratív telefont. Adtak egy számot, amit fel kellett hívnom, hogy az emberek NDK-, meg világszerte értesüljenek a tüntetésrôl. Október 9-e volt az a nap, amikor megszûnt a félelem."
      Ezzel Johannes is egyetért. "Este találkoztam néhány ismerôsömmel, akik zokogtak. Nem bírták a nyomást. Akkor jött Kurt Masur felhívása a rádióban. Hivatalos helyen, az állami rádióban! Bennem akkor szûnt meg a félelem. Aztán egy nappal késôbb a körülmények újra figyelmeztettek, hogy ez az állapot csak Lipcsére érvényes, ugyanis átbicikliztem Halléba. A táskám tele volt mindenféle illegális, ellenzéki kiadvánnyal. A rendôrök igazoltattak, és meg akarták nézni a táskámat. Mondtam, azt ugyan nem, a táskámhoz nem nyúltok. De ôket a jelek szerint nem sikerült megfélemlítenem a fellépésemmel, mert bevágtak a rendôrautóba, és így az október 10-érôl 11-re virradó éjszakát a hallei kapitányságon töltöttem. Mindössze harminc kilométerre Lipcsétôl. Pedig Lipcsében ez már nem fordulhatott volna elô."
      A moderátor a közönséghez fordul. Lehet kérdezni, hozzászólni. Húsz év körüli srác fejti ki véleményét, amely szerint Németországban nincs szabadság. Egy öregúr férfisoviniszta nézeteinek ad hangot: annak idején Hitlert is a nôk választották meg, és ô hiába mondta a feleségének, hogy Gorbacsov sem kóser, az asszony valóságos Gorbi-mániás volt. Félnótás fiatalember Kurt Masurt kérdezi, via satellit, hogy lehetett azokban a napokban ennyire bátor? Valaki azt fejti ki, szerinte október kilencedike fontosabb esemény volt, mint október harmadika, a német egyesítés napja: alapjában véve ennek kellene nemzeti ünnepnek lennie. [Nyomják a Krahácsot!]
      Megérkeztünk. Helyben vagyunk. A pillanat lehangoló. Az NDK itt él közöttünk.