XLIII. ÉVFOLYAM, 39. SZÁM, 1999. OKTÓBER 1.

KÔRÖSI ZOLTÁN:

Kicsipálya

Tudjuk, tudjuk, hovatovább szinte áthághatatlan hegyekké tornyosul a magyar szociológia roppant adóssága, többek közt az is, mellyel tudományunk a rendszerváltás megannyi embert próbáló fordulatának tartozik. És mégis! Egyik szemünk sír, a másik száraz, az egyik szánk szomorkodik, a másik meg nevet. Tudniillik ilyenkor, szeptember táján a változó élet és a magyar nép törhetetlen sportolási kedve speciális vizsgálati szempontokkal ajándékozza meg a fent nevezett társadalomtudományt. Mondjuk így: a nagy magyar szeptemberi társadalmi átalakuláshoz képest csak smafu lehet bármi amerikai osztálylétra, törzsi szervezôdés vagy függetlenségi mozgalom. És Paul Fussel, Desmond Morris, Nick Hornby vagy Oe Kenzaburó megannyi tanulmánya is legfeljebb ambiciózus, cédulázgató anyaggyűjtésnek minôsíthetô.
      Szigorúan szociológiai szempontok szerint ugyanis szeptembertôl a magyar nép két, világosan elhatárolható rétegre bomlik.
      Miszerint vannak azok a családok, ahonnan jár futballozni a férfiember, és van a többi, a maradék.
      Az elsô halmaz, mely vizsgálatunk természetes tárgyát képezi, teli van izgalmas meglepetésekkel, kihívásokkal és csodákkal, a sokrétű élet zsigeri ismeretével, szeretettel és megértéssel.
      A második halmazzal az egyszerűség kedvéért nem foglalkozunk.
      Tehát: közismert, hogy szeptembertôl a magyar családok belsô órája a meccsek kezdési idôpontja szerint ketyeg. Gyorsan repül a hét, jöjjön már a nap.
      A férfiember otthon hallgatag lesz, el-elmélázik olykor, kifelé bámul az ablakon. Néha az ölébe ejti az újságot, sportoldal, John Wayne-mosoly játszik az ajkán. Alkoholt most már nem fogyaszt, sportember nem iszik, vagy ha igen, csak keveset. Sokat pihen, illetve gyakorta az ágyon végignyúlva csukott szemmel gondolkodik. Ha televíziót néz, gyermekével vagy asszonyával a kisszékre párnát rakat, pihentetni kell a lábát. Ha mégis el kell otthonról mennie (munka, barátok stb.) indulás elôtt fel-alá sétál, finomkodva terheli a bokáját, tenyerének élével apró, bemelegítô ütéseket mér a combizmaira. Elégedetlenül nézi a cipôjét, túl sima a talp. Bármikor kicsúszhat alóla a talaj. A lépcsôn még könnyedén, vidáman röppen lefelé, de a házon kívül meglassúdik, és kissé billegôvé válik a járása. A lábfej kifelé áll, mintha láthatatlan belsô passzokat küldözgetne a levegôbe. Lazán himbálódzik a kidolgozott izomzatú felsôtest. Az ilyen férfiak már messzirôl kiszúrják egymást, a legnagyobb tömegben is csalhatatlan ösztönnel ismernek rá a sporttársra: ellenfelek vagyunk, de nem ellenségek, az ám, testvérek a küzdelemben.
      Összetartozunk, jobban, mint bárki más.
      Különösen izgalmas a vizsgálat, ha a férfiember sötétbarna, vöröses vagy fekete sebek tucatját viseli a tenyerén.
      Mutasd a kezed, s megmondom, ki vagy!
      Kicsipályás futballista. A legbelsô kör, a magnak is a magja. Olyan ember, aki tudja, mi a küzdés, s tudja, mit jelent az általános relativitáselmélet a hétköznapokra nézve. Ne féljünk a nagy szavaktól! Ezredfordulónként éltetô erôvé válnak a nagy mítoszok, márpedig a kicsipálya nem kevesebb, mint a családok feletti nagy összetartozás szimbóluma.
      Mert kell egy középpont az élnitudáshoz, kell egy éltetô erô.
      A kicsipályás játékos a külsejét tekintve szinte a megtévesztésig hasonlít egy átlagos futballistára (cipô, zokni, nadrág, mez). Csakhogy a kicsipályás játékos egy húsz méterszer negyven méteres kézilabdapályán harcol a gyôzelemért. És mert ez a pálya a mérkôzés elején még akkora, hogy szinte nem is férnek el rajta az emberek, húsz perc múlva még a vak is látja, hogy legalább százhúsz méterre távolodott a szemközti alapvonal, hát a kicsipályás játékos így, a második félidôre már sokkal, de sokkal többet tud az életrôl, mint bárki más.
      És hát ez az, ami összeköthet embert az emberrel, családot a családdal. A szociológia feletti végsô kapocs.
      A kicsipályás férfiember tapasztalati úton ugyanis mindenki másnál hamarabb érti meg az emberi lét végességét, beleértve ebbe nemcsak a vereségre ítélt küzdelmeket, de a feltartóztathatatlanul közelgô öregséget is. Kicsipályán ugyanis normális ember csak akkor játszik, ha nagyon már nem tud. Vagy akkor, ha nagyon soha nem is tudott. És a kicsipályás férfiember emlékszik még ugyan arra a fitymáló, ifjonti szemöldökráncolásra, ahogy hajdan, mondjuk a meccs kezdetén végignézett az alig negyvenméteres kézilabdapályán, de most már bölcs rezignációval tudja azt is, hogy ha kell, ez a kicsipálya is lehet hazányi végtelen mezô. Mérsékelt ország mérsékelt szépségekkel, kékestetô és magyar tenger, messze ködlô, kopott fehér vonalak. Nem is beszélve arról, hogy vagy salak vagy beton, egyébiránt aki ezt az utóbbit kitalálta, megérdemli, hogy egész életében csak békaügetésben járjon. Kizárólag aszfalton vagy betonon, elrongyolódott bokaszalagokkal.
      A kicsipályás férfiember elnyűtt inakkal, fáradtan ér haza. Megértô mozdulattal simítja gyermeke fejét, a falnak fordul az ágyban, öreg és szomorú, a világot öleli magához bánatában, más test már nem is kell.
      És éppen ez az.
      Hiszen persze, az igaz, hogy az embert le lehet gyôzni, de megtörni nem, különösen a kicsipályást, csak hát... lassan mind melankolikusabb emlékké párolódik a fájdalom, és úgy-ahogy regenerálódnak az izomszövetek, de az érzés, az érzés, az megmarad kitörölhetetlenül.
      Megy a férfiember az utcán, billegô a járás, a lábfej kifelé áll, passzokat küldözget a levegôbe, himbálódzik a kidolgozott felsôtest. Messze a ködlô, kopottfehér vonalak. És amikor a kicsipályás látja, hogy lám csak, ott jön egy sporttárs, akkor azt is tudja, hogy összetartozunk. Ember az emberhez, család a családhoz.
      A halmazszervezô erô. A sportszag, ami a mi szagunk.
      Kicsipálya, de a miénk.
      Igaz persze az is, hogy vannak olyan kicsipályások, akiknek nem kell se tornacipô, se mez, se nadrág. Se betonpálya, se aszfaltos, se a salak.
      Nem kell nekik semmi, merthogy úgyis minden megvan. Merthogy ôk akár el se menjenek otthonról. Bizony, úgy kicsipályások, hogy ki se kell mozdulniuk.
      Nem, nem, fogalmazzunk pontosabban! Tudjuk, hogy vannak, akik azt hiszik, hogy ôk is kicsipályások. Csak úgy, foci és izzadság nélkül.
      Hát tévedés!
      Az egy másik kicsipálya, az egy másik szociológia.
      Még akkor is, ha egy szabálykönyvet csapnak a hónuk alá.
      (Megjegyzés: ELTE-bajnokság, szept. 15. Újpalotai út: Tilos SC-Exepoxi 1:6; Tilos SC-Pánik 6:0.)

SZIRA PÉTER:

Savazz a Fideszre!

Nem vitás, gusztustalan sport akad számos, elég itt csupán a Taccs-rovatban már tárgyalt vízparti tevékenységekre gondolni: úgymint távnapozás, testépítés strandon, lehetôleg lábvízben, hogy ne maradjon rejtve semmi, de semmi, továbbá a jetskizés mint a technika és a prosztó hibátlan egymásra találása.
      Miért, miért e vehemens gyűlölet például éppen a vízparti kiteljesedés mindennemű megnyilatkozásával szemben? Tán mert elmúltunk harmincöt, kopaszodunk, s bal lábunk se lesz olyan soha már, mint a legendás Illés Béláé?
      Miért, miért, hogy egyre gyakrabban ízleljük a gondolatot, talán mégiscsak be kéne lépni már, ha az a vágyunk, hogy legyen azért belôlünk is egyszer valaki. A szputnyik sebességével húznak el mellettünk a sikeréhes ifjoncok, potencia tekintetében utánunk rögtön a bádoglavór következik, csupa-csupa kudarc és folytonos megszégyenülés az élet, persze, hogy eszébe jut az embernek: be kéne lépni. Pártvonalon talán még az olyan balfasz is boldogul, mint amilyenek mi vagyunk. A minta többszörösen adott, elég körbetekinteni e tágas rónán, és hát mit látunk, úgy terem a hülye minálunk, mint estére az apró halmocskák a Moszkva tér bokrai közt.
      Mivé legyen hát az ember? Mi legyen hát az ösztönös cél? Naná, hogy a párttagsági könyv!
      Lehet mondjuk csökött kereszténydemokrata, viszont ott bizony meg kell alkudni kegyetlenül: ránéz egyre az ember, és látványra is olyan fura - mintha vízszintesen helyezkedne el a szája. Aztán például egy kormánytabló: nézem, nézem, és miért, miért nem, az jut eszembe: közösülés passzátszélben. De az is igaz, hányan, de hányan döntöttek, most kéne összekötni magamat a kellemessel és a hasznossal.
      Vagy itt van a fôdmunkás-fémmunkás-pógári párt. (Párttársak, egymást között vagyunk... ki szart bele má megint a zongorába?) A legjobb hely, direkt kibontakozásra teremtetett, hiszen több is van olyan, akibôl maximum hullámvasúti fékezô lehetne, és mégis, nem miniszter lett?! És ha beszélni kell, az tisztára olyan hatással van rá, mint amikor egy férfiember nôt lát: egybôl letérdel az agya. Veséd jó helyen van, párttársam, kérdezném barátilag a székház elôtt, nem kéne kicsivel lejjebb verni ôtet? Ha nem futunk, mindez írott melasz marad! Azé csapatsport ez!
      Ott, igen ott kéne, hol ifjú titánok hasítják a tért, mert valljuk be szomorúan, mit vihet egy magamfajta a mozgalomba? Vihet-e lelkesedést, lendületet, romantikát bele, vagy csak egy jókora trihomonászt, már elnézést az ôszinte szóért? (Egy rendes nemzetvezetônek soha sincs kigombolódva a slicce, kitartás!) - Szermusz... szoppenzi bitte! - szólítna egy sovénnô, és akkor én mit mondok? De tény és való, olykor rajtam is természetes zavar lesz úrrá, ha agymunkára kényszerítenek...
      Ösztönös választás a négylábú barátaink (de - tévedés kizárva -, ez alatt nem Szerjózsát kell érteni a Kijev melletti Csernobilból). Jelszavunk: az egészségesebb, szebb, fényesebb fajért! Egy hét apartheid, teljes ellátással. Fordult a koca, mondotta egy súlyos testű sertés, és most várjuk, hogyan tovább... Itt jegyezném meg, hogy Szabó névvel gruppenführer legyen az ember, ne nemzetvezetô! Kusti Füsti!, mondhatnám, és mindjárt obersturmbahnführer lehetnék. (Jegyezzük meg: habár most alul az árja, azér még ô az úr!)
      Barátom, te kedves barom! Van énnálam egy szivar alakú tárgy, nem volnál szíves megismerkedni vele? De hallga, ez már orálfilozófia.

BAKÁCS TIBOR SETTENKEDÔ:

Taccs

Élô csocsó

Két évvel a lélekben felrobbant nukleáris katasztrófa után a homo ludens debilizálódott s feltalálta a csocsót. Élvezetéhez nem kell más, mint üveges tekintet, üveges sör és egy üveg pitralon (a sörbe). A módszert és a játékot a hozzá konzisztenciájában hasonló katonaságnál ismertem meg, ahol a nyírségi nindzsák szolgálatuk két éve alatt minden este átadták magukat a mechanika faragatlan orgazmusának. A Taccs-rovat tervezése közben elôkelô helyet követelt magának e szellemes nevű játék, de éppen játék jellege miatt, nehéz szívvel, de eltekintettem tôle.
      Szélesre szaladt a szám, amikor a strandon megláttam az elsô élô csocsót. Nem tudom, melyik inkognitóban bujkáló szadista találta ki a hús-vér csocsót, de biztos, hogy magyar volt. Az ötlet hazai pályán kellett, hogy szülessen, ahol a lábukat hajlítani képtelen focistáink rászorulnak a külsô segítségre. (Vagyis ha Dombi-Halmai-Sebôk egy jó nagy fémrúdra lenne felerôsítve, sokkal több esélyük lenne az agresszív liechtensteiniekkel szemben.)
      Az élô csocsónak két változatát ismerjük: a klasszikus variációban a műanyagból fölfújt ólban csontrészeg sportemberek dôlnek rá a fémrúdra, s ha arra gurul a labda, vagy ráhánynak vagy belerúgnak. A padló ultrás vízzel kezelt - evvel ontológiailag is bizonyítható, hogy a seregbôl jutott a civilek közé ez a tiszta, de büdös játék -, s a káröröm nevű kelet-európai mozgalom innovációjából került hozzá közönség. Mosóporral már negyven fok alatt is oly alacsonyra lehet vinni az élethez szükséges súrlódási küszöbértéket, hogy a fémrúd a játékot üzemeltetôk altruizmusának egyértelmű jele. Aki nem kapaszkodik, az biztosan zuhan. A parton lévôk délelôtt röhögnek, délutánra megszokottá válik e vizes holokauszt.
      Hála Hitchcocknak, Pándi atyának és a texasi láncfűrészes gyilkosnak, hamar megjelent az élô csocsó nehezített variációja is, amibôl hiányzik ez a "deus ex machina" feliratú csô.
      A vállalkozó a della átszámolása után bedobja a labdát a strandolók közé, majd tizenöt perc múlva kihúzza ôket lábuknál fogva egy gúlába, ahol a családtagok kiválogathatják az ismerôs végtagokat. A vízifoci karrierjét majdnem kerékbe törte egy strandoló halála, aki úgy bekúrta fejét az ultrásított anyaföldbe, hogy na! Ettôl a pillanattól kezdve kötelezô volt a fejre erôsíteni egy fémbilit. Azért maradt még látni való így is, mert a végtagok nyílt törésébôl származó látvány még mindig színesíteni tud egy vasárnapi délutánt a strandon. Én azt szeretem, ha a harminckilós gyerekre ráesik a 120 kilós édesapja, s amíg a felnôtt röhögésre emlékeztetô röfögést hallat, az utódja hang nélkül sikoltozik.
      Gólt az lô, aki a labda útjába pattan s avval együtt, de külön-külön, a ficakban köt ki. A technikásabbja labdával együtt belöki az elôtte bucskázó csapattársát, ezután lehet örülni és cserélni. A CSERE, a hosszú ácsorgás után, persze teljes gôzzel rohan be a pályára, ami után megint lehet cserélni, mert ritkán élik túl orvosi beavatkozás nélkül. Öreg rókának azok a szôröstalpúak számítanak, akik a kapuban rugóznak s aránylag fix állásukat hideg közönnyel végrehajtott rombolással tartják meg.
      Az élô csocsó, erre talán már az ÉS-olvasó is rájött, macho sport. Én is csak egyszer láttam egy dinnyecsöcsű csajt csúszkálni a labda körül, de arról is kiderült, hogy bámészkodás közben véletlenül esett át a gumipalánkon, még a múlt héten, s hát azóta próbál kimászni.
      Még egy emlék. Fekszem a plázson, amikor egy sörillatú állat fölém hajol.
      - Lökünk?
      Liberális neveltetésemnél fogva cikázva kerestem a szavakat, hogy hajlamában ne sértsem a Másikat, mikor rájöttem, hogy csocsó. Löktünk.