XLIII. ÉVFOLYAM, 39. SZÁM, 1999. OKTÓBER 1.

ORBÁN OTTÓ:

Falfirkák

Az agyafúrt költô III.

(A csoda) Elôször akkor fogtam gyanút, amikor kórházi látogatóim egyike, egy megjelenésére nézve hamisítatlan budai úrhölgy azt mondta csak úgy maga elé, de mély átéléssel a frissen fölmosott kórházfolyosón: - Be kell szarni, egyszerûen be kell szarni! - Erre a fölismerésre én juttattam ôt azzal a ténykedésemmel, hogy fölpattantam a székemrôl, és tettem néhány lépést a kórterem ajtaja felé, azaz mentem, ahogy az emberek általában mennek, egyik lábukat a másik elé helyezve a haladás irányában, különösebb odafigyelés nélkül. Úgy tehát, ahogy én már évek óta nem tudtam menni. Betegségem utolsó éveiben nekem már a járás is kisebbfajta expedíció volt, botra támaszkodva, kaszáló mozgással és megtervezett táborhelyekkel, kapaszkodásra kiszemelt bútorokkal és nekidôlni való szekrényekkel. Most meg csak úgy fölugrom és megyek. Látogatóim elkerekült szemébôl olvashattam ki a változás mértékét. - Csoda! - mondta ki a kulcsszót a fenti úrhölgy, miután magához tért a döbbenet okozta sokkból -, valóságos csoda! Ezt a szót most hallom elôször, a következô hetekben számtalanszor fogom hallani. Szentjóby Tamás például, amikor meglát engem L. J. raposkai házának udvarán lazán járkálni, ég felé emeli a karját és azt kiáltja, mint valami avantgárd szertartás fölszentelt püspöke: - Mirákulum! Mirákulum! Amikor pedig Raposkáról átrándulunk Szigligetre, összeszalad az alkotóház, és ott is azt duruzsolja mindenki, hogy csoda, csoda, csoda, itt a két lábon járó csoda, az Ottó, láttad már te is? Mi tagadás, kezdem magamat furcsán érezni. Egy csodás történet központi alakjához képest meglehetôsen köznapi jelenség vagyok, ráadásul a látszat szerint egy hálátlan kutya, aki meg sem igen érdemli azt a nagy szerencsét, ami érte. Kérdezik, milyen érzés, azt mondom, jó, merthogy csakugyan az. Érzem, keveslik. Keveslik az örömömet, a lelkesedésemet. Ôk örülnek és lelkesednek, mert szeretnek. Hülye lennék, ha ezt nem tudnám. Csakhogy én tudok mást is. V. doktor még a mûtét elôtt korrekt módon tájékoztatott arról, hogy mire számíthatok sikeres beavatkozás esetén. A gyógyszer okozta túlmozgás és annak minden nyomorító következménye megszûnik, a betegség maga viszont nem szûnik meg, minthogy az az orvostudomány mai állása szerint - remélhetôleg már csak ideig-óráig - gyógyíthatatlan. Továbbra is szednem kell tehát a gyógyszert, még ha a késôbbiekben csökkenthetünk is a napi adagon, és továbbra is számolnom kell néhány kényelmetlenséggel, olyanokkal, mint az elsô mozdulat megtétele vagy az irányváltoztatás körül adódó nehézségek, magyarán ezután is nehezen fogok tudni elindulni és megfordulni, ami egy csodálatos gyógyuláson átesett betegtôl legalábbis meglepô. Persze szó sincs arról, hogy lebecsülném az operáció jótékony hatását. Korábbi állapotom és a mai ég és föld, hogy mértéktartó legyek. V. doktor kérdésére, hogy megítélésem szerint mennyivel sikerült visszavetnünk a betegség elôrehaladását, magam felelem azt, hogy minimum tíz évvel. De nagy kérdés, hogy helyes-e így számolnunk, hogy így számolva nem csapjuk-e be magunkat is. A tüneteim csakugyan a tíz évvel ezelôttiekhez hasonlatosak, de tíz éve én épp csak elhaladtam az ötvenet, betegeskedni pedig alig túl a negyvenen kezdtem, a csodálatosképpen fölgyógyult, késô negyvenesnek, kora ötvenesnek látszó újszülött a valóságban nemrég múlt hatvanhárom éves, és a kórházban az ápolónôk és a szobatársak mindannyian "Ottó bácsinak" szólították. Lelkesedem én is, épp csak a magam tárgyilagos módján, számot vetve a valóságos körülményekkel. A valóság pedig az, hogy a szerencse egy korosodó férfit ért, akit nézhetnek fiatalabbnak a saját életkoránál, attól ô még nem lesz fiatalabb. A csoda persze így is csoda, sôt csak így igazán az, hogy ilyen körülmények között ennyit sikerült javítani a beteg állapotán, az életminôségén, ahogy ezt ma korszerûen mondják. Nem sikerült viszont, mert nem is sikerülhetett kitörölni az emlékezetembôl húsz év minden megaláztatását, melyben nyomorék testem részeltetett. Nem sikerült, mert nem is sikerülhetett új embert faragni belôlem. Egy ôszülô újszülöttet, akinek örömittas reakcióit várnák el tôlem. Tisztában vagyok azzal, hogy az üdvrivalgók kedvét szegi a kényszeredett vigyor a számon, mellyel lelkes túlzásaikat nyugtázom, hogy olyan vagyok, mint régen, hogy visszafiatalodtam, hogy ki vagyok cserélve. Miközben, és ez kétségkívül új eleme hogylétemnek, egy kicsit olyan is vagyok, mint régen, egy csöppet vissza is fiatalodtam, valamennyire ki is vagyok cserélve. Az az igazság, hogy bármennyire is látványos az állapotomban bekövetkezett javulás, nem csoda történt velem, nem a vizen tanultam meg járni, hanem a földön, igaz, ott már másodszor, egy sikeresen véghezvitt, nem mindennapi orvosi bravúr következtében. Mértéktartás, e pillanatban ez a legnehezebb tanulnivalóm, miközben új körülményeim között, mint egy tanfolyamon, tanulok újra élni. Mintha folytatódna a mûtét, és nekem ébren kéne válaszolnom, ezúttal magamnak a magam kérdéseire, hogy mit bírok és mit nem, hogy se alá, se fölé ne vegyem magam a lehetôségeimnek. A csodát pedig épp a mértéktartás jegyében tekintsük annak, ami - közhasznú szófordulatnak arra az esetre, amikor minden elôjel ellenére váratlanul valami jó történik velünk ezen a világon.

(A rendelôben) Sokan örültek fölbukkanásomnak olyan helyeken, ahol korábban már évek óta nem voltam látható, de senki sem annyira, mint P. doktornô, amikor besétáltam a körzeti rendelôintézetben lévô vizsgálóba. "Micsoda változás", mondta, és úgy örült nekem, mint egy gyerek, egészen belepirult a nagy örömbe. Személyes ügyének tekintette a velem történteket; joggal, hisz az ô ötletébôl kerekedett ki az egész kórházi vállalkozás. És most láthatta a minden várakozást fölülmúló eredményt. Amikor elköszöntem, hirtelen mozdulattal végigsimított a bal karomon. Látnivalóan saját magát is meglepte ezzel a mozdulattal, nem volt ez átgondolt cselekedet, a váratlanul rátörô szeretettôl kamasz fiát simogatja meg így az anya. Valami ilyesmi történt velünk is. A nálam legalább húsz évvel fiatalabb doktornô ezzel a mozdulattal a fiává fogadott. Egy percre én voltam az ô kilyuggatott koponyájú, ôszülô, hatvanadik évén túl járó, újszülött fia.

(A mágus) - És mi van ezzel a mágussal? - érdeklôdött egyik barátom, egy könyvkiadó romantikára kevéssé hajló igazgatója V. doktor felôl. - Gondolom, ügyel - feleltem én nem kevés iróniával. Ügyel arra, hogy ne felejtse el, hol dolgozik. A magyar egészségügyben, melynek kórházai többnyire tudathasadásos elmezavarban szenvednek. A mûtôben a huszonegyedik század, a mûtôn kívül a tizenkilencedik, és a kettô nem ér össze. V. doktor ügyeletben sürgôsségi ellátást végez, azaz diribdarabokra tört balszerencséseket operál, akiket a mentô hoz neki ajándékba éjszaka. A hazai kórházak tudathasadásos állapotában annak, hogy ô a haladottabb külföldrôl a fejében és az ujjaiban hozott haza egy itthon teljesen újnak számító mûtéti technikát, nem tud igazi következménye lenni. Még ha fônökként tette volna mindezt, de hát V. doktor viszonylag fiatal ember, negyvenéves, rangjára nézve szakorvos. A hazai egészségügy feudális beidegzettségén még az sem tud lényegileg változtatni, ha az embernek, mint V. doktornak is, intelligens és kulturált fônöke van, aki nem tartja rangján alulinak, hogy beálljon a mûtôbe a beosztottjának asszisztálni, minthogy az olyat tud, amit ô nem, és a sebészi tudást csak így, a gyakorlatban lehet elsajátítani. Nem az egyes emberben van tehát a hiba - a szisztémában, mely ahelyett, hogy a V. doktorhoz hasonló megszállottaknak csábító munkakörülményeket biztosítana, makacsul ragaszkodik régi reguláihoz. Az orvosok legtöbbjérôl és az ápolószemélyzet többségérôl elmondható, hogy személyes hôsiességükkel tartják meg intézményük fejükre omolni készülô mennyezetét. És épp ez a baj, hogy egy honi egészségügyi intézmény mûködtetése a mai körülmények között hôsöket kíván. Hôsöket, akik az "enyém a vár, tied a lekvár" szabályai szerint küzdenek egy szabad kórházi ágyért, hogy operálandó betegüket legyen hova fektetniük. Távol álljon tôlem, hogy én is elôálljak egy korszakalkotó egészségügyi reformötlettel az ágyszámmisztikáról, vagy a láb- és szívkórházak összevonásáról, budapesti központtal, vagy a gazdaságos gyógyszerfölírás legújabb mikéntjérôl, apage satanas! Én csak csöndben reménykedem, hogy V. doktor és a hozzá hasonlók nem roppannak meg a rájuk nehezedô súly alatt, nem távoznak külföldre, ahol rendesen megfizetnék ôket, egyáltalán, nem adják föl, hanem a józan ész ellenére folytatják, ahogy mi is, a többiek, írók és nem írók, betegek és nem betegek, szép hazánk daliás polgárai.

(Egy elhanyagolható mellékkörülmény) Majdnem elfelejtettem. A társadalombiztosítás nem támogatja anyagilag a neuropészméker beültetését. A kórházi tartózkodást, a mûtétet támogatja, de a készülék árából nem térít egy petákot sem. A készüléket Amerikában gyártják, ára magyar pénzben közel hárommillió forint. Potomság. A magyar költô fölnyúl a háta mögött álló könyvespolcra, leveszi onnan a hanyagul odadobott hárommillió forintot, leadja a megrendelést New Yorkba, fizet, mint egy katonatiszt, oké?
      Kezdtem barátkozni a gondolattal, hogy se készülék, se mûtét.
      Hanem mire valók az ember életében a nôk? Ahol ôk megindulnak, nem sarjad ott a fû sem.
      L. J. például, fiatalköltô-korom szerelme, minden neki kedves ügyért lelkesen akciózó demonstrációszervezô és aláírásgyûjtô, ott ül a vendégek közt egy fotelben, és azt mondja:
      - Nem probléma, rendezünk az Ottónak egy estet.
      Mácsai Pali, a gyakorlatias fölkapja a padlóra hullajtott ötletet:
      - A Bálint Andrisnak kell szólni, neki van színháza...
      Ebbôl lett az, hogy majd kidôltek a falak a Radnóti Színházban, annyian jöttek el azon az estén.
      Lázár Ervin, Rácpácegres filozófus szülötte másnap azt mondta errôl a telefonba: - Örülhetsz, hogy téged ennyien szeretnek!
      Örültem is. Meg voltam hatva. Mit meghatva. Meg voltam rendülve. Mellesleg azok, akik eljöttek, meg azok, akik ezért-azért nem tudtak eljönni, meg még két segítôkész magánalapítvány összeadták a készülék megvásárlásához szükséges pénzt, mely cselekedetüket most nyilvánosan is megköszönöm.
      Jóindulatukat nem pazarolták méltatlanra. Úgy tudom, én vagyok az egyedüli szerzô a föld kerekén, akinek az agya kétszeres nyomot hagyott az emberiség kultúrtörténetében, egyrészt az agyamból kipattant versekkel, másrészt az agyamról készült felvételekkel, mely utóbbiak V. doktor tudományos publikációjában fognak hamarosan napvilágot látni.
      - Gyönyörûek - mondta a felvételekrôl V. doktor.
      - Nagy dolog - dünnyögtem magamban pofátlan válaszul én -, milyenek legyenek?
      Ami szép, az szép!

MUCSÁNYI MARIANNA:

Idôközi kutatások: korai öröm

Idô(köz) van - Orbán Viktor, kihasználva a napfogyatkozást, kezet rázott a siófoki polgármesterrel, Deutsch Tamás kétszer avatta fel a város tornatermét, Horn Gyula beleszeretett Somogyországba, Székesfehérváron szocialista jelölt cipelte a nyugdíjasok cekkerét, a hosszú sorokban érkezô (volt és regnáló) miniszterek pedig minden gyereket sétáltató kismamától megkérdezték, családbarát-e. Ez került a mérleg serpenyôjébe a múlt hét végi idôközi választáson, és könnyûnek találtatott.
      A hónapok óta tartó, idôt, pénzt nem kímélô kampánynak és a két körzet elhódításának nem a parlamenti frakciók létszámának esetleges növelése volt a tétje, hanem annak lehetôsége, hogy - országos jelentôséget tulajdonítva a gyôzelemnek - a két nagy párt egyike dokumentálható módon a másik fölé kerekedjen. Semmilyen más értéke nem volt és vélhetôen október 10-én sem lesz a szavazásnak, mint kommunikációs: fussanak be akár a Fidesz, akár az MSZP jelöltjei, a két nagy tábor ugrásra készen várja, hogy az eredménybe belekapaszkodva igazolja politikája helyességét.
      Világgá kürtölje, hogy senki és semmi nem állíthatja meg a következô választásokig, melyeken - a vak is láthatja - vagy abszolút többséget szerez, vagy kénytelen lesz - kizárólag választói akaratból - a kisgazdákkal való koalíció terhét vállalni.
      A múlt vasárnap azonban nem volt és azóta sincs választási hangulat, az emberek többsége egészen jól megvan politika nélkül. Hosszan lehetne találgatni az alacsony részvétel okait (politikai iszapbirkózás, kiábrándulás, apátia, elbizonytalanodás, jó idô, szüret, fürdés a Balatonban), de felesleges - nem történt ugyanis semmi, ami ezt az idôközi választást megkülönböztetné a korábbiaktól. Az 1991-92-es kisbéri voksolás kivételével valamennyi alkalommal a második forduló, a szavazók 25-30 százaléka döntött a képviselô-jelöltekrôl. A felvonultatott kampánytechnika ellenére (volt itt minden, amerikai mintára tervezett szórólap, személyes kapcsolat, Lagzi Lajcsi, narancsba burkolt Surányi-fej és Tony Blair névjegykártyájának másolása) úgy tûnik, csak a pártoknak volt fontos a választás, a polgárok nem mérték fel az ütközet "tétjét".
      Mintha megint egészen más foglalkoztatná a nyilvánosságban megjelenôket és a szavazók nagy csoportjait: vagy nem hallottak még a siófokiak, a fehérváriak a botránypolitizálásról, az állásfoglalásra késztetô kormányzati stratégiáról, és ezért nem tudták, hogy "aki nincs velük, az nincs", vagy hallottak róla, de annyira nem utálják, esetleg nem veszik komolyan a kormányt, hogy napsütéses délutánjukon, az ellenzéket támogatva, a szavazófülkében kössenek ki. A harmadik lehetôség, hogy benyomásaik vannak ugyan a kormányzásról, egy részük helyesli, más részük nem, amit Orbán Viktorék tesznek, de lényegtelennek ítélik, hogy ezt eggyel több képviselôvel, vagy anélkül mûveli-e a koalíciós többség.
      Maradt tehát minden a régiben - a legnagyobb kormányzó- és a legnagyobb ellenzéki párt helyi és országos küzdelme továbbra is nyitott; a legtöbb rossz, amit elmondhatnak egymásról, hogy "a Fidesz konfrontatív politikájára ráuntak a választók", "az MSZP pedig úgyis veszít a második fordulóban, ha a jobboldaliak visszalépnek egymás javára". Annak ellenére nem változott semmi sem, hogy a siófoki és a fehérvári választással összemosódik a hét elején publikált közvélemény-kutatások egy-egy adatsora, és az elbillenteni látszik a szocialisták javára a mérleget.
      A hét végi voksolásnak és a cégek által szimulált "most vasárnapi" választásnak azonban nem sok köze van egymáshoz, hacsak az nem, hogy utóbbit is nagyszerûen lehetne kommunikációs szempontból használni. Igaz, az MSZP a tavalyi választások óta most elôször tett szert a hibahatárt jóval meghaladó elônyre (a biztos szavazók és pártválasztók, vagyis azon polgárok körében, akik nagy valószínûséggel eldöntik: mely párt kormányozzon), de egyelôre nehezen értékelhetô ennek jelentôsége. Bonyolítja a képet, hogy a Fideszre szavazók tavaly májusban sem kötôdtek, és azóta sem kötôdnek erôsen a párthoz, kevésbé aktívak a szocialisták támogatóinál, így esetleges pártpreferencia-változásuk nehezebben számítható ki. Emiatt egyelôre csak feltételezésként fogható fel Kolosi Tamás elemzése, mely szerint a fideszes bázis egy homokvárhoz hasonlatos, amely mára összeomlott - de biztosan nem állítható. Annyi látszik csupán, hogy a közvélemény-kutató cégek által hónapok óta jelzett tendencia felerôsödött: a biztos szavazók és pártot választók körében, a Szonda Ipsos adatai szerint, a tavaly nyári 53 százalékos csúcshoz képest ma 38 százalékot kapna a Fidesz és a 26 százalékos mélyponthoz viszonyítva 45 százalékot az MSZP. De mindkét párt több voksot gyûjtene be egy elképzelt választáson, mint az 1998-as tényleges eredménye, vagyis továbbra is igaz az a megállapítás, hogy a politikai mezôny két részre szakadt. A két nagy párt versenyébe a harmadik-negyedik helyen állók távolról sem tudnak beleszólni, hiszen a véleményt nyilvánítók 83 százaléka a Fidesz és az MSZP közül választ. A siófoki és a székesfehérvári voksolás - még érvénytelen voltában is - ebbôl a szempontból a papírformát igazolta: a két nagy párt, illetve pártszövetség mellett eltörpültek a mérleg nyelvének szerepére vágyó kisebbek. A kormánypárti és ellenzéki tábor felduzzadása miatt egyre kevésbé egységesek a szavazói táborok. A gyûjtôpártok sajátosságainak megfelelôen valamennyi társadalmi csoportból jelentôs számú támogatót szerzett a Fidesz és az MSZP, de a különbözô csoportok nem állnak össze egységes szavazóbázissá, s utóbbiak az értékrendszerek alapján leírhatatlanok. A szociológiai-demográfiai mutatókat elemezve az látszik, hogy mely társadalmi rétegek tagjai választják inkább egyik vagy másik pártot.
      Eszerint a szocialisták a képzett, városokban, megyeszékhelyeken és a fôvárosban élô, szellemi munkát végzô középkorú választókra számíthatnak. A tipikus fideszes szavazó viszont inkább falvakban él, fiatal, gyesen-gyeden van, vagy tanul. A Szonda Ipsos szerint vegyes képet mutat a bizonytalanok 40 százalék körüli tábora is. Ez az a csoport, amely iránt különös érdeklôdést mutatnak a pártok. A sikeres hódítást megkérdôjelezi azonban, hogy a bizonytalanok csoportjának több mint egyharmada (15-16 százaléka) sohasem szavazott és vélhetôen nem is fog. Viszonylag kis része, 5-6 százaléka titkolja pártszimpátiáját, és 16 százaléka valóban nem tudja, kit választana. Utóbbi csoport fele, összesen tehát 8 százaléknyi szavazó valamiképp állásfoglalásra késztethetô - a kutatások szerint ez az a réteg, melyben esetleg 3-4 százaléknyi tartaléka lehet a Fidesznek és az MSZP-nek. Kérdéses persze, valóban felsorakoztatható-e ez a körülbelül 300-300 ezer szavazó a két nagy párt valamelyike mögé, nem szólhat-e bele a versenybe az SZDSZ, az FKGP, vagy a MIÉP. Azt is a következô hónapok politikája fogja eldönteni, és a közvélemény-kutatók mérései igazolni, hogy miként hat az elbizonytalanodó és lassan fogyatkozó, a párthoz csak lazán kötôdô fideszes táborra, hogy "fordult a kocka". Megjósolhatatlan, hogy megérezve a változásokat, elmozdulnak-e az erôsebbnek vélt párt felé, vagy aktívabbakká válnak és ismét a Fideszre adják képzeletbeli voksukat. Az bizonyos, hogy a Fidesz-vezérkar, legalábbis a szeptemberi parlamenti nyitány idején, változtatni kívánt politizálási stílusán. Felismerte, hogy a választási hadjáratokat megszégyenítô politizálás, a folyamatos kampányolás már jó fél éve kifulladt, érvényét veszítette; hogy a választóknak nem újabb botrányokra, hanem valami másra van szükségük. Az akciózást csendes, a közhangulatot kevésbé rontó politizálás váltotta (illetve váltotta volna) fel: Orbán Viktor semleges fórumok tucatjain szólalt meg, nem múlt el nap rádió- vagy tévényilatkozat nélkül; a nép beléphetett a kormányfô dolgozószobájába; kifejezetten békülékeny, több kérdésben az ellenzék segítségét kérô parlamenti évadnyitót tartott a miniszterelnök; olyan lapok kaptak fideszes interjúkat, melyekben a kormányzati oldalról korábban senki sem tartotta fontosnak megjelenni; elhalasztották a hírek szerint túlzásoktól sem mentes, az elôzô kormány bûneit felsoroló Fehér Könyv kiadását, és persze Simicska végre lemondhatott.
      A sokat emlegetett konszolidációból azonban semmi sem lett, már a parlamenti nyitány napján romba dôlt a békülékeny koncepció. A politikai akarat kevésnek bizonyult, kiderült, könnyebb volt akciózni, a napirendet diktálni, botrányokat gerjeszteni, azokra botrányokkal válaszolni, mint bármiben is megegyezni. Nem valószínû, hogy a közvélemény-kutatások adatai, vagy az idôközi választások eredményei olyan helyzetet teremtenének, melyben könnyebbé válna a stílusváltás. Épp ellenkezôleg: a stratégiák vélhetôen változatlanok maradnak, már csak azért is, mert a kormányzati ciklusban elôre haladva egyre nehezebb elhagyni azt a pályát, amelyet a pártok jó egy éve maguk jelöltek ki. A következô egy hétben az érvényességhez szükséges, legalább még ötszázaléknyi siófoki és fehérvári választó felrázása a tét, késôbb, az eredménytôl függôen, pedig annak bizonyítása, hogy a Fidesz a lehetô legjobban kormányoz, az MSZP pedig a lehetô legfelkészültebb a koalíció leváltására. Idô(köz) van - a konszolidáció a következô választások utánra napolva.

BÁN ZSÓFIA ESSZÉJE:

Berlin, totális karnevál

This must be the place.
      (Laurie Anderson: "Big Science"¹)

There is no there there.
      (Gertrude Stein)

Berlinnel való elsô találkozásomra a felkészületlenség szorongó érzése jellemzô. Mint azok a hideglelôs, visszatérô álmok, melyekben az ember régi iskolájának osztálytermében áll a katedra elôtt, éppen felel, s hiába tudja, hogy készült, választ mégsem képes adni a feltett kérdésekre. Hát itt is, ugyanígy; s megint csak, nem mintha nem készültem volna, nagyjából tudtam én a leckét, de most, hogy hangosan, szépen artikulálva, szemtôl szembe felmondhattam volna, inkább a tudásom, mondhatni minden erre vonatkozó elôzetes tudásom mondta fel a szolgálatot. Persze elintézhetném egy vállrándítással, kit érdekel, hát végül is mi közöm hozzá? Nem az enyém, nem kell azt nekem tudni, birtokolni. De akkor mégis honnan ez a makacs, kellemetlenül kaparászó érzés, hogy: de igenis tudni, birtokolni! Miért kell minden várost mindig meghódítani, magunkévá tenni, szép szóval vagy erôszakkal, de testünkkel, érzékeinkkel mindenáron egybeforrasztani, minden sötét zugát felkutatni, minden bûzét-illatát megtapasztalni, csatornafedeleit megemelni, titkait kikémlelni, sebeit megérinteni, s csak mikor már minden hajlata, domborulata és forradása az ujjbegyünkben van, akkor elégedetten hátradôlni, s kimerülten, de kielégülten, boldogan ölelni magunkhoz a hajszában elcsigázott, pihegô várostestet, avagy éppen kelletlenül eltartani s elhajítani magunktól, mint egy kifacsart, szennyes rongyot?
      S vitézek! mi lehet izgatóbb és idegtépôbb az olyan városnál, amelyik egyszerûen nem hajlandó megadni magát? A derekát nem adja be, fogásra, nincsen rajta fogás. Persze amúgy lenne mit fogni rajta, látni azt messzirôl, például a Potsdamer téri gigantoépítkezés Info-Boxának kilátójából (ahonnan turisztikai látványosságként tálalt büszke, multinacionális térgyalázást tekinthetünk meg) vagy - nyilván a szabad információáramlás jegyében - az NDK-ikonná vált tévétorony tetejérôl; illetve hát, éppen ez az: csak messzirôl látni. Mert amint közelebb merészkednénk a távolban derengô, kocsonyásan remegô, csábító masszához, hogy az elsô tapogatózó érintésekkel megkezdjük a hódítást, szétolvad, szétfoszlik a kezünk között, gyakorlottan vonul vissza három dimenziójának védôfalai mögé, nem engedi az eggyé válást, az egyesülést (úgy tûnik, egyelôre még saját magával sem). Végül kénytelenek vagyunk belátni, hogy profi ellenállóval van dolgunk, akivel szemben, amatôr Don Juanként, megszégyenülten, tanácstalanul toporgunk unter den Linden. Mert akkor most mi legyen? Hogyan tovább? Adjuk fel és vonuljunk vissza azzal, hogy soha többé ide be nem tesszük a lábunkat? Kicsinyes, méltatlan megoldás, és fôleg: nem megoldás. Arról nem beszélve, hogy ellenállása túlságosan is ellenállhatatlan. Akkor viszont próbálkozzunk.

Két hétig jóformán csak este röppenünk ki a városba, mint a denevérek, hogy szokja a szemünk a város képtelenségét. (Jó, nem azért: reggelig fenn vagyunk, eszünk, iszunk, beszélgetünk, délutánig alszunk.) S mikor végül elôször látom meg Berlint nappal, szinte meglep, hogy ebben a napszakban is él, létezik. Csak egyet nem értek, s ez egyben elsô benyomásom: hogyan lehet itt tájékozódni? Az egész város mintha egy összefüggô felvonulási terület lenne, palánkok, daruk, sóderdombok, vastraverzek, drótkerítések, bombatölcsérként tátongó hatalmas lyukak, csupasz csatornacsövek és vezetékek, amerre a szem ellát. Mintha egy gonosz varázsló hirtelen kifordította volna a várost, mint egy ócska kabátot, s most csak a szakadozott, foszló bélést látnánk, vagy mintha röntgenszemekkel, egy hatalmas ôslény csontvázát (a daruerdôk különösen ez utóbbi benyomást erôsítik; állítólag rendeztek darubalettet is fény- és hangjátékkal kísérve, Spielberg nyilván a fejét verhette a falba, hogy ezt a jelenetet kihagyta a Jurassic Parkból). Egy tavalyi térkép itt jóformán használhatatlan, minek következtében évente újat adnak ki, ami a felfedezések kora óta a térképész céh példa nélküli, újbóli felvirágzását hozza, egy valóságos térképészeti orgia. Ám ahogy lassan hozzászokik a szem ehhez a fenyegetôen karnevalizált városképhez, fokozatosan észlelni kezdjük a mindezek dacára és mindezek ellenében kitaposott, megható - mert emberi - ösvényeket, csapásokat, keskeny kis vágatokat és járatokat, melyeket, mintegy naponta ismétlôdô partizánakcióként, a város lakói maguknak kiharcoltak. S egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy szinte tábornoki otthonossággal kelünk át egy-egy ilyen harci terepen, pontosan érzékelve a támadásra és visszavonulásra alkalmas szakaszokat, s jólesôn regisztrálva a már ismerôs, tájékozódási pontként szolgáló képzôdmények megnyugtató jelenlétét: itt a drótkerítés, mellette a szakadék, azon túl meg a villamosmegálló. Minden a helyén.
      Berlin lakói, azzal hogy élnek, léteznek, sôt szemmel láthatóan élvezettel és büszkén mozognak az ígéretekkel terhes romhalmazok között, igazolni látszanak azt a tételt, miszerint minden ôrület otthonossá tehetô, berendezhetô. A túlélési vágy feszítô energiái azonnal a legrafináltabb lakberendezôi képességgé változnak. (Anélkül, hogy a kettô közt bármilyen más vonatkozásban is párhuzamot kívánnék vonni: e felismerés talán legszebb és legfájdalmasabb dokumentálását Kertész Imre végezte el a Sorstalanságban.) A berlini bennszülötteknek e képtelennek tûnô terepen való természetes mozgásában gyönyörködve sem szûnik az a makacsul kitartó érzésem, hogy pontosan ilyen lehetett Berlin a háború utáni években is; természetesen nem látványra, hanem hangulatára, akaratára nézve. Ez a város hihetetlen lendülettel és erôfeszítéssel akar valamit, s ez a valami nem más, mint a teljesség érzése, az, hogy minden legyen megint egész. A lázas építkezések nyomán a földbôl egyre-másra kimeredô, gigászi, hiperposztmodern épülettömbök pillanatnyi szerepe ezért éppen az, hogy eltereljék a tekintetet a résekrôl, repedésekrôl s a férges, gennyedzô sebekrôl, melyek a város testén tenyésznek. De hát meddig lehet felfelé bámulni?; elôbb-utóbb elfárad a szem, a nyak s a lélek is attól a hiábavaló törekvéstôl, hogy valamiképp birtokba vegye ezeket a gôgös betontömböket, s akkor, a beteljesületlenség és hiány érzetétôl sújtva, inkább magunk elé nézünk (miként a legszebb gótikus katedrálisban is, az imába merült hívô ember végül nem lát mást, mint az elôtte térdelô hátát). Ekkor azonban óhatatlanul elárulja magát a hely, leleplezôdik a színjáték, mint mikor hirtelen hátracsusszan a színész parókája, s az áhítatos gyereknézô vitéz dalia helyett egy csúf, kopasz és magányos öregembert pillant meg a színpadon, vagy mint mikor elôször fedezzük fel, hogy apánknak protézise van.
      Például Berlint még nem látott idegen számára a legváratlanabb helyeken tûnik elô egy-egy Fal-darab, ami általában úgy néz ki, mintha egy sereg harkály támadta volna meg, s aminek láttán egyszer csak - jaj ne! - szánalom kerekedik szívünkben e gyûlöletes tárgy iránt; szinte felfoghatatlan, hogy ez a szerencsétlen, csaknem emberinek tûnô roncs hogyan volt képes milliók életét megnyomorítani. A multik persze szeretnék minél elôbb eltüntetni utolsó maradványait is, hogy ne zavarhassák üvegfalú acél- és betontömbjeik tükrözési folyamatait, melyekben leginkább csak egymást szeretnék látni, minek következtében épületeik közvetlen környezetében az emberek számára nemigen hagytak tartózkodási felületeket, mert hiszen ôk is, miként a Fal-darabok, csak zavarnák az összképet. Üldögélni, sétálni nem lehet közöttük, csak ijedten menetelni; a hagyományos berlini flâneur itt végleges kiûzetésre jut. Még akadnak azonban olyan elvetemültek, akik szeretnék megmenteni a már csak elvétve feltünedezô Fal-darabokat a városban, s akik különféle akciókkal, demonstrációkkal tiltakoznak a mementó leradírozása ellen. Ezek, úgymond, a haladás kerékkötôi, a retrográd újnosztalgikusok, az új és féltve ôrzött egy(es)ség pimasz megbontói, akiktôl igyekeznek minél elôbb megszabadulni azzal, hogy hamarosan már nem lesz mit védelmezniük.
      Vagy felbukkanva az Anhalter Banhof föld alatti megállójából, szembetaláljuk magunkat a régi pályaudvar díszes bejáratával, de csak azzal, mert mögötte üres, füves térség található, távolabb pedig egy régi bunker, ami most afféle vidámparki rémségek házaként mûködik. E pillanatban homlokzatváros egész Berlin, meghökkentô díszlet, ahol semmi sem az, ami, a régi már, az új pedig még nem; önmagából kifordult, magán kívül levô hely, és mégis, érthetetlenül önazonos, éppen e folyamatos lüktetés által, mely hol pezsgô vérkeringésként, hol pedig fájó sebként lüktet, de él, mozog, mindennek dacára. A Potsdamer Platzon pedig, a régi város központi terén, melyet úgy szelt ketté a Fal, akár egy szamurájkard az ellenség testét, mintha hirtelen Dante poklában találnánk magunkat, ám ezúttal rémülten konstatáljuk, hogy Vergiliust utoljára valahol a Friedrich Strasse környékén láttuk. Egy tájékozódási tragibohózat veszi itt kezdetét, s nincs, aki átvezetne minket e térség bugyrain, hiszen mindenki éppolyan kiszolgáltatottnak és elveszettnek látszik, mint mi magunk. A megkérdezésre kiszemeltek, rémülten vagy nevetve, ki-ki vérmérséklete szerint, már messzirôl integetnek: ne fáradjunk, ôk se tudják, merre kell menni, csupán hagyják magukat sodortatni az árral, majd csak partot érnek valahol. De hogyan is lehetne tájékozódni egy olyan helyen, mely a valóságban ugyan létezik, de realitása az (még) nincs; hiába látjuk, még sincs ott, nincs ottsága, érzékelhetô, kézzelfogható ottsági vanása. A Potsdamer Platz, megfosztva eredeti szerepétôl, tehát attól, hogy a városi ember egyfajta szabadtéri menhelye legyen, most inkább nemhely, atoposz, avagy egy tökéletes kibertér, színekkel, szagokkal és mindennemû érzéki csalódásokkal felszerelve, melyben azonban semmi sem organikusan születik és fejlôdik: a komputer és a lélegeztetôgép találkozása a tervasztalon.
      Mégis, minden kapálózása és ellenkezése dacára, végül megtaláljuk rejtett, érzékeny pontjait, titkos erogén zónáit, melyeket meglátva s megérintve lassan, fokozatosan megnyílik kezünk alatt a város. S itt rendszerint, miként most is, olyasmi következik, ami mások számára nem vagy nem mindig érthetô, mint mikor legjobb barátunk egy valószínûtlenül csúnya nôbe lesz szerelmes: érteni nem, legfeljebb megérteni tudjuk, s ez alighanem a legtöbb, mit szeretteinktôl kérhetünk és kaphatunk. Éppen ettôl lesz minden kapcsolat egyszeri és megismételhetetlen, hiszen nincs két ember, aki pontosan ugyanazt látná egy harmadikban, szerelmük közös tárgyában. S noha a tárgy lehet azonos, a róla alkotott kép azonban soha, miként mások elbeszélt álmairól sem lehet ugyanaz a képzetünk, mint az álmodónak. Ezért, most amolyan álomszerû, magánfelsorolás következik:
      a villamossínek között váratlanul zöldellô fû, közvetlenül a Rosa Luxemburg Platz megállója elôtt, ami felvillanó kis boldogsággal tölt el, valahányszor az amúgy szürke és csúf teret megközelítem, s már akkor várom, hogy felbukkanjon ez a vidáman harsogó, mindennel hetykén dacoló, rövid kis szakasz, mikor a villamos bekanyarodik a Prenzlauer Alle és a Moll Strasse keresztezôdése felôl, ahonnan egyébként kitûnô kilátás nyílik az Alexander Platzot ékesítô, két kimagasló (már legalábbis ami magasságukat illeti) építészeti teljesítményre, a Hotel Forumra, valamint a távolabbi tévétoronyra. Egyáltalán, már az is apró kis tüzeket csihol bennem, hogy megannyi út, utca viseli az Allee, Chaussee és Promenade kiegészítôket, melyek ellenállhatatlan erôvel idézik fel egy régmúlt s már elsüllyedt világ emlékét, még akkor is, ha az allén már gyakran nincsenek fák, s a promenádon pedig a legritkábban lehet vagy kíván az ember sétálni. Hiába minden, lehet az az út vigasztalanul csúf - miként sok helyütt az -, valahányszor a villamoson utazva meghallom, amint az a behízelgô, tévébemondóra emlékeztetô, magnóra felvett nôi hang bemondja, hogy: Prenzlauer Allee, mintha hirtelen egy idôgépbe kerültem volna, ami elemi erôvel szív viszsza a múltba, mely érzésnek nemigen tudok s nem is akarok ellenállni, inkább átadom magam a kellemes érzésnek, hagyom, hogy ringasson, lebegtessen, mint napsütötte hullámok a szikrázó tengeren;
      vagy a Weissensee-i lakás ablakán kinézve a meghökkentô, hatalmas fûzfák - hogy kerülnek ide fûzfák? -, melyek a drámaian változó fényviszonyok között (Berlin fölött az ég) suhogva hajladoznak az ôszi szélben, s egyáltalán az ôsz! Ez a város nyilvánvalóan ebben az évszakban leghûbb önmagához. A szinte derékig érô színes avar a Piscator színháza melletti, ékszerdobozszerû Fasanen Platzon, s az ódon, ám mégis elegáns, fából készült nagypolgári kapuk fölött barátságosan, meghitt sárgás fénnyel világító üveggömbök vagy -kockák, melyek a házszámot hirdetik messzirôl, s melyek egyúttal a békének (békeidônek) valamiféle esszenciáját sugározzák csakúgy, mint a fölöttük itt-ott világító néhány ablak, melyek a polgári lét nyugodalmas, látszólag rendíthetetlen világát közvetítik az arra sétáló, sóvár járókelô felé; igen, sóvár, mert egyszerre hívogató és elutasító, mint olyasvalami, amit csak nézhetünk, de meg nem érinthetünk, talán mert valójában nem is létezik, csupán vigaszt keresô képzeletünk szüleménye, amolyan elmenedék;
      vagy az a puszta tény, hogy a földalattin és a városi vasúton hosszú szakaszokat végigutazni kényszerülôk meglepôen gyakran, kemény fedeles és vaskos kötetek zizegô lapjain megbúvó, hamisítatlan klasszikus irodalmat olvasnak;
      vagy a nagykabátban összebújó lányok a villamosmegállóban, az egyik engesztelôleg csókolgatja a szomorkásan duzzogó másikat, fúj a szél, de ôk mintha burokban ülnének, érinthetetlenek és láthatatlanok, jóllehet nézem ôket a villamos párás, esôverte ablakán át, s arra gondolok, vajon honnan az a kitartó érzésem, hogy mintha ez a város lenne a nôszerelem természetes helye. Talán mert, érzésem szerint, itt a nôk (azok is, akik nem nôket szeretnek) valahogy magától értetôdôbben tudnak egyszerre férfiak is lenni, mintha ahelyett, hogy elnyomnák-elrejtenék, inkább büszkék lennének animusukra, s hagynák kibontakozni, megmutatkozni; ugyanakkor nagyobb készséget mutatnak arra is, hogy más nôk animájának vonzerejét érzékeljék és értékeljék. Nem véletlen, hogy legnagyobb dívájuk, "a Marlene" is éppen ezzel bolondította meg a világot (férfiakat, nôket egyaránt), s az sem véletlen, hogy a megkapóan szerény sírján viruló vörös és fehér rózsákat elsôsorban a helyi meleg közösség gondozza;
      és akkor még nem beszéltünk arról a testhez való sajátos - mert ôrjítôen ambivalens értékeket hordozó - viszonyulásról, mely e kultúra egészébôl sarjadva, talán itt nyeri el legpregnánsabb kifejezôdéseit; elég, ha egyfelôl, mondjuk, Leni Riefenstahl, másfelôl pedig Fassbinder munkáira gondolunk. S meggyôzôdésem, nincs az a hely, ahol a Lulu ahhoz akár csak hasonlatos elôadását lehetne produkálni, mint amivel itt a Gorki Theater elôállt. A fôszerepet játszó színésznô (Franca Kastein megdöbbentô alakítása) az elôadás tetemes hányadát hol félmeztelenül, hol pedig, egy alig elviselhetôen fájdalmas, hosszú jelenetben, teljesen pucéran játssza végig, s egy pillanatig sincs az az érzése a kevésbé radikális színházhoz szokott nézônek, hogy hát bizony, a kevesebb azért több lett volna. Mert a kiszolgáltatottságnak ehhez fogható megtestesülését semmilyen más mûfajban és semmilyen más módon nem lehetne elérni, s noha ez evidenciának látszik, mégsem az, mert másutt - szeretném azt gondolni, megint csak nem véletlenül - sem a rendezôk, sem a színészek nem folyamodnak ilyesmihez. S itt hangsúlyozni kell, hogy a hatás nem, vagy semmiképpen sem elsôsorban abból a ténybôl fakad, hogy színpadon általában nem szoktak teljesen levetkôzni, hanem abból, amit ez a színésznô a testével csinálni képes a színpadon. Ahogy hol (már-már "egyszerûen") csak ott van, s végtelen természetességgel és méltósággal, ugyanakkor méltóságában mégis megalázva viseli ezt a terhet, hol pedig fergetegesen komédiázva használja a testrészeit, játszik velük, mindegyikkel külön-külön. A hús, a test metafizikájának drámáját, sôt szenvedéstörténetét kapjuk irtózatos erôvel a pofánkba. Ez kell nektek? errôl szól a dolog? hát akkor nesztek, ezt kapjátok be! Itt nincs az apollóni és dionüszoszi közti tipegô egyensúlyozás, méricskélés (persze, nagyon is van; a rendezô: Uwe Eric Laufenberg), selypegô szimbólumteremtés, esztétikai bájcsevegés; itt nincsen más, csak amit - akár ésszel, akár érzékekkel vagy érzelemmel, azzal, ami éppen van, ami éppen mûködik - el tudsz viselni.
      Meg a fausti felismerés, hogy valóban: "legjobb osztályrészünk a borzadály." Ilyesmit produkálna a szabad testkultúra, az FKK? Ám a látszat ellenére valahogy nyilvánvaló, hogy annak csak igen távoli köze van ehhez, illetve hogy az már csak következmény. Ha létezik a test rabságának és szabadságának egy mitológiai, kijelölt közös locusa, az bizonyára ebben az országban található, s azon belül is leginkább itt, Berlinben, s most ezt hagyjuk is ennyiben;
      errôl viszont eszembe jut, ahogy a kihalt Dahlem Múzeumban bolyongok a hatalmas polinéz, zulu és maori hajók között, melyek úgy fulladoznak a múzeum zárt termeiben, mint a partra vetett bálnák (egyáltalán, amit itt a múzeumokban felhalmoztak!, vegyük például a Pergamon Múzeumot, léptékre és mennyiségre nézve, a legjobb indulattal is alighanem a perverzió kategóriájába tartozik; ugyan lehet, hogy a nemzeti önérzékelést, illetve önértékelést nagyban elôsegíti, hogy egy hatalmas teremben fogva tartjuk, példának okáért, az Istar-kaput, ám a jó ízlésnek bizonyosan ellentmond, egyebekrôl - ld. kultúrák kizsákmányolása és kifosztása stb. - már nem is beszélve), s a tömör, sûrû, muzeális csendben akár magam is beállhatnék közéjük kimustrált halászhajónak vagy egy múmia bebalzsamozott testének, senki észre nem venné a csalást, mivel saját testem és tudatom itt alig jelzi vissza az önazonosság érzését, állapotom, mondhatni, pislákoló, alighanem ilyen lehet lemenni alfába; bármi lehetnék, indiai elefánt (ez amúgy is totemállatom, mert, megmagyarázhatatlanul, apámra emlékeztet), afrikai maszk vagy azték karperec, tökéletesen be tudnék épülni a gyûjteménybe, esetleg én lehetnék a "múzeumlátogató" kiállított példánya, nem lenne rám panasz. Hirtelen kicsit elfog a vágy, hogy valahogy tényleg bekússzak az egyik üvegkalickába, s akkor végre nyugalom lenne, vége lehetne ennek az egész hajcihônek, húzásnak-vonásnak, taszigálásnak, de nem halnék meg, csak átalakulnék, átsuhannék egy másik dimenzióba, az üvegkalicka falán túlra, ahonnan éppen a múzeumlátogatók néznek ki úgy, mintha csapdába estek volna, ott bolyonganak, csapódnak egyik kiállítási tárgytól a másikig, saját kicsinységük és múlékonyságuk tudatában vergôdve. Aztán hirtelen az alagsorban találom magam, ahol a vakoknak rendeztek be egy afrikai tárgyakból álló kiállítást, mely tárgyakat meg lehet fogni, tapogatni, simogatni lehet mindent, a térképeket pedig domborulataik alapján, ujjbeggyel követni. Az, hogy végre nemcsak bámulni kell a dolgokat, frissítôleg hat rám, s visszanyerem énérzékelésemet; jó lenne, ha a nyugati világ minden múzeumában berendeznének egy ilyen termet, vagy akár többet is, hogy végre szakadozzon kissé e hideg, tapintás- és érintésellenes kultúra szövete;
      és akkor, múzeum és test jegyében, még két helyet kell megemlítenem: az egyik az ódon, tizenkilencedik századi, s általában kissé kísérteties hangulatú Charité Kórház patológiai épületében található, úgynevezett "történelmi gyûjtemény", mely a legkülönbözôbb rendellenességektôl elhalálozott, formalinba helyezett és itt közszemlére tett torzszülöttekbôl áll. Joggal kérdezhetné bárki, hogy minek kell az efféle szörnyûségeket megnézni, és valóban, magam sem tudom, hogy már az ajtóból, ahol végre felfogtam, hogy mit jöttem el megnézni, miért nem fordultam azonnal vissza. Egy beszélgetés során valaki mintegy futólag megemlítette ezt a kiállítást, és nem lennék igazságos, ha azt mondanám, hogy eltagadta a látvány természetét. Mégis, anélkül, hogy belegondoltam volna, abban a percben elhatároztam, hogy ezt megnézem magamnak. Utólag már világos: jobban tettem volna, ha ez ügyben továbbra is csupán a képzeletemre hagyatkozom. Mert hirtelen, mintha szemtôl szembe találtam volna magam a legkülönfélébb mitológiai alakok miniatûr, ámde hús-vér prototípusával, itt voltak mindahányan: apró szirének, hermafroditák, küklopszok, sokkarú, soklábú kis istenségek, összenôtt testû nimfácskák, hosszú, véget nem érô sorban, mintha illetéktelenül behatoltam volna abba a titkos laboratóriumba, ahol a legendákat, mítoszokat és csodákat kísérletezik ki, melyek a valóságban persze mind elviselhetetlen szörnyûségek, ámde megénekelt változatukban csodálatos dolgoknak tûnnek. Ez a méltó büntetése annak, aki megpróbálja kilesni a mítoszok valódi eredetét: felejthetetlen élményben lesz része, s ezentúl valahányszor ilyesmirôl hall, lelki szemei elôtt mindig látni fogja a képek borzalmas eredetijét is; a trópusok, visszanyerve eredeti formájukat, képzeletében rendre megelevenednek, s így rajta állnak bosszút megszépített, kiretusált sorsukért; ô lesz ezentúl a valóság tudásával megátkozott nyájas olvasó. Futva távoztam, le a lépcsôn, ki a levegôre, de már késô volt, elveszítettem ártatlanságomat;
      a másik hely pedig nem más, mint a híres-nevezetes KaDeWe, azaz a Kaufhaus des Westens, vagyis a Nyugati Áruház, de joggal nevezhetnénk akár a nyugati világ áruházának is, mert hiszen minden megtalálható és megvásárolható benne, amit csak ez a világ kitermelt és fontosnak tart, s magunk is úgy járhatunk-kelhetünk benne, mint a nyugati világ bajnoka (Playboy of the Western World). Számunkra itt különösen a hatodik emelet érdekes, ahol az élelmiszerosztály található, amely joggal pályázhatna egy külön emeletre akár a Pergamon Múzeumban is: éppolyan lenyûgözô és taszító; egyszerre tölti el a látogatót a kultúrája fölött érzett büszkeséggel és szégyennel, s ahogy végigjárjuk a kis ketrecekbe zárt és lágy hangulatvilágításba ágyazott, vagyont érô óborok és konyakok sorát, a hatalmas halakkal teli akváriumokat és pultokat, a sajtbirodalmat és egyéb végeláthatatlan nyalánkságokat, melyek éppen azt az örömet okozzák e különös múzeum látogatójának, hogy ezekbôl bármit meg(v)ehet, szó szerint a magáévá, sôt magamagává tehet, eggyé válhat vele, örökre, szerelmesen birtokolhatja, elvégre az a tiéd, amit megeszel, édes fiam. S nem is igen lehet e páratlan csábításnak ellenállni, majszolgat, eszeget, csipeget, iszogat mindenki, ki merre, s ki mit lát, és mi magunk is szép lassan becsusszanunk az érzéki élvezetekbe, mint egy selymes, habos, meleg fürdôbe, de még mielôtt végképp kellemesen elzsibbadnánk, valahonnan, egy már csak tompán érzékelhetô, távoli gondolat suhan át elménken, hogy aszongya: bizony, megérett már ez az egész arra, hogy felrobbantsák. Csak most még hagyjatok egy kicsit. Itt, most, jó;
      s végül, búcsúzóul, még egy utolsó kör egy másfajta múzeumban, a Zooban, vagyis az állatok kertjében, s azon belül, egy utolsó pillantás (persze csak az elefántok után, ahol megkonzultálom apámmal a látottakat, s azt, hogy - elvégre mégiscsak ô a tapasztalt világutazó - most merre, hogyan tovább), nos tehát egy utolsó pillantás a pingvinekre, amelyek ebédosztáskor a legszigorúbb rendben állnak sorba az egyenként kiosztott haladagért, s hiába látszik, hogy remeg mindegyik az izgalomtól, s alig várja, hogy ô legyen elöl, egy se lép ki a sorból, mind türelmesen vár (vannak német pingvinek?), csak szárnyuk ügyetlen verdesésével jelzik lefojtott izgalmi állapotukat, és mikor végre megkapják, egyenesen a szájukba a halat, jólesô borzongás fut végig testükön, egy apró kis örömtáncot még megengednek maguknak a placcon, aztán szépen, fegyelmezetten beállnak a sor végére, hogy újból megismétlôdhessen ez a csuda dolog. Vegyünk tehát példát, akikrôl érdemes: most én is beállok a sor végére, és várom, hogy megint számba vehessem Berlint.

¹"Hey Pal! How do I get to town from here? And he said: Well just take a right where they're going to build that new shopping mall, go straight past where they're going to put in the freeway, take a left at what's going to be the new sports center, and keep going until you hit the place where they're thinking of building that drive-in bank. You can't miss it. And I said: This must be the place."

•

Párbeszédkísérletek és a tények

A Thomka Beáta szerkesztette és Szigeti László interjújával készített Mészöly Miklós: Párbeszédkísérlet címû könyvet (Kalligram, Pozsony, 1999.) nem kívánom részletesen kommentálni, sem értékelését a magam részérôl minôsíteni. Tényeket közlök csupán.
      Nem felel meg a valóságnak, hogy történetesen Mészöly Miklós szerint "1957-et írtunk, s Rónay György, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs meg a többi Újholdas nagy tervezés közepette készült a lapalapításra". Nem 1957-ben volt - Mészöly téved -, hanem 1956-ban, Rákosi bukása után. 1957-ben - ha valaki nem tudná - orosz beavatkozás volt, véres ellenforradalom. Lapalapításra hogyan készülhettünk volna? 1956 nyarán akartunk Újholdasok Új Orfeusz címen folyóiratot létrehozni, nem Rónay Györggyel, hanem Weöres Sándor fôszerkesztésében Kálnoky László, Lakatos István, Mándy Iván, Pilinszky János és személyem szerkesztésében. Ezt, az elkészült számmal együtt, a forradalom, illetôleg az ellenforradalom megsemmisítette. Lásd Két Róma címû esszékötetem: Dokumentumok, 129-131 oldal.
      Téves továbbá az a beállítás, hogy Mészöly "az Újholdasok szemében abszolút megbízhatatlan" volt. Bár Mészöly mostani szövegében Nemes Nagy Ágnesrôl (és persze rólam) sértetten, ellenségesen beszél, mégis Nemes Nagy Ágnes volt az, aki 1957 után a Rónay-asztaltársaságba való meghívását szorgalmazta, de mivel ez a társaság állandó titkos megfigyelés alatt állt, Rónay György, és nem csak ô, hanem Ottlik és Mándy is a társaság bôvítését nem tartotta helyesnek.
      Végül abszurd megállapítás az, hogy az Újhold "hetvenes évekbeli" újraindítása hozta létre az Újhold-Évkönyvet, melyben Mészöly "mindjárt az elsô számba belekerült". Az Újhold-Évkönyvet 1986-ban indítottuk meg Nemes Nagy Ágnes, Lakatos István és személyem szerkesztésében. Hangsúlyozom: 1986-ban. Az 1986/2 számban közöltük Mészölynek egy kiváló írását.
      Szigeti László, a Párbeszédkísérlet interjúvoló kérdezôje valószínûleg aligha látott Újhold-Évkönyvet, mivel így inszinuál: "a Kádár-kori Újholdba már boldog-boldogtalan bekerült", és "alkotó szellemét a tisztességes csemegeáru kínálta szellem váltotta fel".
      Kik voltak ezek a "Kádár-kori" (1986!) boldog-boldogtalanok? Csak néhány nevet említek: Esterházy, Nádas, Grendel, Tandori, Lászlóffy Aladár, Ács Margit, Kukorelly, Parti Nagy, Bertók, Domokos Mátyás, Kántor Lajos, Baka István stb., stb. és persze több alkalommal Mészöly Miklós. Nem beszélve fontos dokumentumok publikálását, Babitstól Kassákon és Jászin át Bibóig, Lengyel Józsefig. Megnézhetô, felmérhetô, 12 kötet volt, 1986-tól 1991 végéig, Nemes Nagy Ágnes haláláig.
      Csodálkozom, hogy Thomka Beáta szerkesztôként ezt a hetvenes évekbeli "Kádár-kori Újhold" kifejezést szó nélkül kinyomtatni hagyta.
      Nem teszem szóvá tehát, hogy Mészöly Miklós a Párbeszédkísérletben miért beszél Nemes Nagy Ágnesrôl zûrösen, negatív indulattal, holott nehéz idôkben, sôt életveszélyben is, rokonszenveztek, sôt rokonszenveztünk egymással. Közös történetünk van: Négyen - 1956-ban, Nemes Nagy Ágnes írta meg vázlatosan, szörnyû betegségben, másfél hónappal a halála elôtt. (Újhold-Évkönyv, 1991. II.) Mészöly elôbb, miért-miért nem, majd a sírnál mégis méltatni akarta Ágnest. (Mészöly Miklós: Hódolat és csend költôje sírjánál, In memorian - N. N. Á.: Erkölcs és rémület között [Nap Kiadó 146-149 oldal.])
      De Mészöly Miklós emlékezete más ma. És más az, amit Szigeti László az Újholdról inszinuált. Lelkük rajta.

Lengyel Balázs

U.i.:
      Sajnos nem használ a kiadói-szerkesztôi hitelnek, hogy sem az interjú készítôjét, sem pedig alanyát nem óvták meg más durva vagy groteszk tévedéstôl sem. Szigeti Lászlónak a tényeket és a szemléletet illetôen is képtelen felvetésére - azaz, hogy "Bartók zsidóként és háborús menekültként, de mégiscsak magyarként halt meg New Yorkban" - még képtelenebb a válasz: "Élek a gyanúperrel, hogy nem magyar hazafiként, s még csak nem is zsidóként, hanem zenészként hagyott itt minket." (I. m. 51. 1.) Vörösmarty szállóigévé vált nevezetes mondata - "Mi dolgunk a világon? küzdeni / Erônk szerint a legnemesbekért" - Szigeti László szerint így hangzott: "Mi végre vagyunk a világon? Hogy otthon legyünk benne." (I. m. 91. l.) Nevezetes gondolat persze ez is, de egy századdal késôbbrôl - Tamási Áron írta. S végezetül: tapintatos szerkesztôi figyelemmel elkerülhetô lett volna, hogy Mészöly Miklós Vronszkijnak tulajdonítsa a valóban felemelô gondolatokat a Háború és béke nevezetes jelenetére utalva. Hiszen a sebesült Andrej herceg tekintett fel a magas mennyboltra, és ô tûnôdött eközben nagy morális és más létkérdéseken az austerlitzi csata után. Ha valaki kiigazította volna a tévedô emlékezetet, talán Anna Karenina sem elsôbálos kislányként tûnt volna elô a Tolsztoj írói nagyságát méltató szavakban. (I. m. 229. 1.)

•

A filológus halálára

Az irodalomtörténész és muzeológus csöndes ember volt. Élete nagy részét múzeumi szobájában és könyvtárak olvasótermeiben töltötte. Kivált életének utolsó két évtizedében volt ez jellemzô Reá. A Széchényi Könyvtár Irodalmi olvasójába nem lehetett úgy betérni, hogy valamelyik asztaltól a jövevény felé ne bólintson Tasi József, a filológus.
      Kéziratok és könyvek között élt. Munkahelyén, a Petôfi Irodalmi Múzeumban Móricz Zsigmond kiterjedt hagyatékát gondozta. E munkájából többkötetnyi levelezést adott ki munkatársaival. A szerkesztô Móricz munkáját dokumentálta. A Nyugat és a Kelet népe története tekint ránk a levelekbôl és azok jegyzeteibôl. József Attila életmûvével is sokat foglalkozott. Ami a költô és a Bartha Miklós Társaság kapcsolatát illeti, azt javarészt Tasi kutatásaiból ismerjük. Szabolcsi nagymonográfiája állít emléket a kutatásnak, vagyis Tasi sem halt meg egészen! Foglalkozott a költô és Szántó Judit kapcsolatával is. Publikálta kisebb-nagyobb filológiai felfedezéseit. Munkahelyi föladata volt életinterjúkat csinálni nagy írókkal.
      Korai halála megakadályozta, hogy gazdag munkássága teljesebb legyen. A korai halálban annyi vigasztaló van, hogy könnyû. De hogy ez a csöndes és munkás élet így végzôdött, az azért beszédes. A huszadik század második felének emberét keringési bajok fenyegetik. Mert lehet csöndes a könyvtár, de míg odaér a filológus, lázasan csörömpöl körülte az élet és benne a lélek. E korai filológushalál önkéntelenül juttatja eszünkbe a nagy filológus elôdöt, Szinnyei Józsefet. Ô nyolcvanhárom éves korában halt meg. 1830-ban született. Szegény Tasi József viszont 1939-ben látta meg a napvilágot.

Bata Imre

•

Hadd legyek jogalany!

1980-ban a kaposvári Csiky Gergely Színház felkérésére újrafordítottam Peter Weiss Sade-Marat darabjának verseit. A korábbi fordító, Görgey Gábor nagyvonalú volt, és nem emelt kifogást ez ellen, de persze egyedül az ô neve szerepelt a plakáton, és csak ô kapott jogdíjat. A színház féllegálisan az én munkámat is megfizette, és boldog volt, hogy nevem legalább a plakátokon nem terheli meg az elôadást, mely így is kivívta a hatóság csaknem maximális haragját.
      1999 nyarán Melis László barátom Szász János rendezô megbízásából elkérte tôlem e kaposvári szöveget. Elô is adták a darabot idén nyáron, a Gyulai Várszínházban. A prózai részek Görgey Gábor fordításában szólaltak meg, a versek pedig az enyémben. A plakáton azonban csak Görgey neve szerepelt, szerzôdést is csak vele kötöttek. Minthogy ennek ma már politikai indítékai nem lehetnek, meg szerettem volna tudni mellôztetésem okát; de Szász János csak annyit árult el, hogy a szerzôdéskötés és a plakátok ellenôrzése nem az ô dolga. Arra kell gondolnom, hogy talán arra sem figyelt volna fel, ha vele nem kötnek szerzôdést, és az ô neve marad le a plakátról.
      1999. május 17-én dr. Hartai Adrienne, a Szerzôi Jogvédô Hivatal Zenei Ügynökségének vezetôje levelet kapott a kaposvári színház mûvészeti titkárától: "Mint ahogy azt telefonon közöltem, a Sweeney Todd címû darabot új fordításban kívánjuk bemutatni, s erre Eörsi Istvánt kértük fel." Dr. Hartai Adrienne 1999. szeptember 8-án (!!!) azt felelte, hogy "Az amerikai fél szerzôdésében azonban feltételként szerepel, hogy a Színház a mûvet a már meglévô engedélyezett fordításban mutatja be. Ezen magyar változat szerzôi, mint ismeretes: Miklós Tibor és G. Dénes György." Ha a színház "korábbi szóbeli egyeztetések ellenére" mégis új fordításban óhajtaná bemutatni a mûvet, akkor "Ügynökségünk a jogosításban a továbbiakban nem kíván részt venni, a jogszerzésre szóló megbízást visszaadom". Mármost korábbi szóbeli egyeztetésekre a színház idézett levele óta nem került sor, továbbá valótlannak bizonyult az az állítás, miszerint a jogtulajdonos csak a korábbi fordítókkal hajlandó szerzôdni, hiszen azóta már velem is szerzôdést kötött. Olyan fantasztikusnak találtam, hogy az artisjus, amelynek én is tagja vagyok, az én fordítói jogaimat nem hajlandó védeni, hogy érdeklôdni kezdtem dr. Hartai Adrienne indokai iránt. Kiderült, hogy Miklós Tibor május 20-án, tehát a Kaposvárról keltezett levél után három nappal telefonon közölte vele: a darab rendezôje, Ascher Tamás, az ô szövegét kívánja elôadni. Dr. Hartai Adrienne nem a színház hivatalos levelének, hanem Miklós Tibor szavainak hitt, és megkötötte a szerzôdést a jogtulajdonossal Miklós Tibor és G. Dénes György fordítók nevében. Szeptemberben (!!!) tudatta ezt a kaposvári színház titkárságával, és - az ô szavaival élve - "Döbbenten hallottam, hogy a színház mégis új fordításban mutatja be a darabot." A "mégis" szó egzotikus bájára külön felhívom a figyelmet: május 17-én közölte vele a színház, hogy új fordítást készíttet, ezt a szándékát négy hónap alatt nem változtatta meg, és ô mégis meg bírt szeptemberben döbbenni!
      Sokfajta jogfosztást ôrzök emlékezetemben. A hatvanas és hetvenes évek fordulóján például az Artisjus akkori vezetôje némely börtönviselt írót azzal fenyegetett meg, hogy visszacsukatja ôket oda, ahonnan jöttek, ha engedély nélkül kötnek szerzôdést külföldi kiadóval. A diszkrimináció a rendszer lényegébôl fakadt. Úgy látszik, a következmények az okok elmúltával sem múlnak el. A Kádár-korszakban kialakult klikkek és érdekszövetségek befolyása töretlen, és ma is hátrányban vannak azok, akik idejekorán nem tagozódtak be valamelyik csoportba. Ezt én már régen tudomásul vettem: musical-fordításaimat sohasem próbáltam Budapesten eladni, ahogy acélkapuknak sem rontok neki fejjel. (És valóban húsz év alatt csak a Csikágó-fordításomat mutatták be itt, a József Attila Színházban, Gárdos Miklós rendezô kezdeményezésére.) Ám azt sem hittem volna, hogy az Artisjus egyik felelôs hivatalnoka 1999-ben ilyen nyíltan, rámenôsen, igazmondó jó hírét sutba dobva pártolja még politikai indokok nélkül is a régi jó diszkriminációt. Mit tehetnék? Kérve kérlek benneteket, kedves mûvészeti és érdekképviseleti intézmények, tegyétek lehetôvé, hogy én is jogalany lehessek!

Eörsi István

FÖLDES ANNA:

Könyvek és aknák

A magyar irodalom holokausztja? Ma is és mindörökre gyászkeretbe kívánkozik. Az általam melléírt kérdôjel elsô pillantásra blaszfémia. Vagy legalábbis: magyarázatra szorul. Mert az evidencia, hogy a tragédiát idézô szókapcsolat láttán Radnóti Miklósra, Szerb Antalra, Sárközi Györgyre, Gelléri Andor Endrére és megannyi sorstársukra gondol az olvasó. Az viszont hátborzongató meglepetés, hogy A frankfurti zsarnokság címû terjedelmes tanulmány szerzôje, Csurka István (Havi Magyar Fórum, 1999. augusztus) arról kívánja híveit meggyôzni, hogy a magyar irodalom holokausztja nem 1944-ben tizedelte meg, fejezte le az ország szellemi életét, hanem 1999-ben fenyeget. Auschwitz, Buchenwald, Dachau után - Frankfurtban. Függetlenül attól, hogy a könyvvásár Bábelében remélhetôen egyetlen magyar írástudót sem küldenek gázba, egyikük csontjából sem fôznek szappant, viszont olvassák és ünneplik ôket. Már akiknek megadatott, hogy regénnyel, verskötettel, drámával vagy személyesen is képviseljék a magyar irodalmat a nemzetközi megméretésben. A tûzáldozatot Csurka értelmezésében a többiek, a mellôzöttek hozzák.
      Elôrebocsátom: nem a listagyártók és a listakritikusok számát kívánom szaporítani. Nem a frankfurti könyvvásár hazai kínálatáról gyûrûzô, többfázisos, de mára mindenképpen megkésett vitát szeretném kommentálni. Azt is csak zárójelben jegyzem meg, hogy a sokféle irodalmi és irodalmon kívüli, diplomáciai és piaci szempont érvényre juttatásával született frankfurti mustra nem is egészen azonos a Csurka-tanulmány függelékeként közölt kétnyelvû címjegyzékkel. Ami feltételezhetôen épp olyan pontos és hiányos is, mint a frankfurtinál hírhedtebb VIP-listák. Ezt nem akárkitôl, és nem is akármilyen forrásból tudom: a Csurka-közeli Vasárnapi Újság mûsorában világosított fel róla az illetékes, Bernáth Árpád professzor, hogy Csurka nem hivatalos címjegyzékébôl kínosan és fájdalmasan hiányoznak bizonyos más kiadóknál megjelenô magyar szerzôk és mûvek. Így maradhatott ki a többi között Kassák és Márai. Így maradtak említetlenül a gyûjteményes kötetekben és antológiákban szereplô, irodalmunk hírnevét a német nyelvterületen is öregbítô klasszikus és kortárs költôk.
      De ismétlem, utólag, kívülállóként nem a világnak kínált szellemi étlapot kívánom kritizálni. Sôt állítom, hogy még Csurka tételeinek cáfolatát sem szabad esztétikai polémiává szelídíteni. A lélek- és kútmérgezô tételek boncolgatásánál most lényegesebb, hogy nyíltan kimondjuk: farkas ólálkodik a kertek alatt, ismerôs ordas eszmék fenyegetnek. Addig érdemes tiltakozni, amíg nem késô: amíg még nem lobbantak lángra a Csurkáék által összehordott könyvmáglyák.
      Az elmúlt hetekben szótlan és szomorú figyelemmel kísértem a Cion bölcsei jegyzôkönyveinek kiadása vagy betiltása körül gyûrûzô vitát. Nem titkolom, hogy elôször magam is hajlottam a liberalizmus elvének megvalósított gyakorlatát mindennél többre tartó demokraták véleményére: óvakodjunk minden, a sajtó- és gondolatszabadságot korlátozó nézettôl és intézkedéstôl! Elfogadom, hogy aki nem antiszemita, az az avítt rágalmak hatására sem lesz az, aki viszont elhiszi a tudományosan százszor megcáfolt, abszurd vádakat, azt nem cenzúrával, hanem türelmes felvilágosító munkával, tényekkel, érvekkel kell meggyôzni. Csakhogy az utóbbi hetek olvasmányélményei - Csurka, Bayer Zsolt, Elek István polemikus írásai - ráébresztettek, hogy a gyûlöletkeltésre alkalmas fércmûvek esetében nem lehet a megjelenés hétköznapi és médiakontextusától, a várható politikai és lélektani hatástól eltekinteni. Ha fáj is, be kell látnunk, hogy nem az elvek légüres terében és egyelôre nem is korrekt eszmei küzdelmekre csábító szellemi szférában, hanem a fasizmus által (még mindig) erôsen fertôzött környezetben élünk. A szellemi kútmérgezésnek (itt és most) semmi köze az eszmék szabad mérkôzéséhez, de még a piaci lehetôségek hangoztatása sem elfogadható mentség. A piac szabadságával visszaélô gondolatkufárok nem érdemelnek több méltányosságot a drogdealereknél. Többek fenyegetô okfejtése és az újra megfogant félelem segített - vagy taszított - arra az álláspontra, hogy itt és most, amíg az ordas eszmék nyíltan gyûlöletre, burkoltan, következményeik által akár gyilkosságra is uszíthatnak, szükség van tilalomfákra és sorompókra. Sôt, nem elég a sorompókat leereszteni az antihumánus nézetek elôtt: vállalni kell a sajtóban elhelyezett bombák hatástalanítását is.
      Csurka István idézett tanulmányában sem a tévedések, pontatlanságok, hanem a kibiztosított aknák riasztanak. Mert ha egy parlamenti párt elnöke - politikusi minôségben, vagy írói munkássága részeként - nyilvánosan és nyomtatásban (büntetlenül és visszhangtalanul) kétségbe meri vonni magyar írók (mit magyar írók, magyar emberek, állampolgárok!) magyarságát, a frankfurti könyvvásáron hazánkat képviselô írástudók magyar voltát, akkor egyszer csak eljutottunk a szakadék szélére. Ahol meg kell állni és ki kell mondani, hogy a hajdani, tragédiákba torkolló "ki a magyar?" polémia, a kirekesztés ideológiája, Auschwitz és a holokauszt után nem tudományos, vagy akár politikai vita, hanem magyar állampolgárok ellen tervezett merénylet.
      Ezt a merényletet készítik elô Csurka tanulmányának tételei és célzásai. Ennek jegyében és szolgálatában vonja kétségbe a cikkíró nemcsak Aczél György magyarságát, de Fodor Gáborét és Magyar Bálintét is. Sôt, az utóbbiakat azzal is vádolja, hogy felelôsség terheli ôket, amiért "Magyarország képviseletében az SZDSZ-irodalom, a budapesti zsidó irodalom jelenik meg, túlnyomórészt jellegadóan" a frankfurti seregszemlén. Az idézetet, gondolom, felesleges kommentálni. Aki olvasni tud, érti, hogy itt nem a kiküldendô mûvek esztétikai megítélése körül gyûrûzik a vita. Annak viszont, aki nem meri végiggondolni, hogy az indulatok hamuja alatt izzó parázs milyen könnyen lángra lobbanthat, annak elôzékenyen segít Csurka azzal, hogy kendôzetlenül, többször is az olvasók szemébe mondja, hogy a frankfurti könyvvásár díszvendégének küszöbönálló frankfurti bemutatkozását a magyar irodalom holokausztjának tartja. És ezen a ponton már nincs tere, talaja a vitának! Világgá kell kiáltani, hogy a jó és jobb, vagy éppen rossz mûvek versenyét sem a gyôztesnek, sem a vesztesnek nincs joga holokausztnak bélyegezni. A riasztó szóhasználat nem félresikerült metafora, nem is szimpla profanizálás, hanem a vészkorszak stilisztikai legalizálása! Ami ebben az összefüggésben (politikailag és morálisan is) Európa civilizált országaiban jogi eszközökkel is üldözött Auschwitz-tagadással egyenértékû.
      Az már csak hab a tortán, hogy Csurka a maga szellemi dugáruját még hamis eredetigazolással is ellátta, mondván: "Évtizedek óta folyik az új, magyartalanított magyarságkép erôszakos, majdnem kizárólagos terjesztése. Magyarország egyik szellemi felének, magyar részének tudatos bezárása, nemcsak a trianoni határok mögé, hanem a szegénység és eszköztelenség karámai közé is." [F. A. kiemelése.] Nyugodtabb idôkben kedvem volna akár a karám szó idézte látványt is megkérdôjelezni, vagy a szövegbôl áradó irigység lélektani rugóit boncolgatni. De akinek a háza ég, vagy akár a szomszéd lakásból látja felcsapni a lángokat, annak aligha van kedve efféle intellektuális játékokra. Annak - történelmi tapasztalatai birtokában, és Brechttel szólva - kiáltania kell, hogy Állítsátok meg Arturo Uit! Ne tûrjétek, hogy az írástudók árulói kirekesszék a haza és az otthon melegébôl, a szellem táborából, és igenis, a magyar irodalom reprezentánsai körébôl vetélytársaikat - azon az alapon, hogy az illetôk (a nürnbergi törvények vagy hitük szerint) zsidók. Mert ha bárki büntetlenül teheti ezt, akár a sajtóban, akár az irodalomban, ha bármi okból, tapintatból mentelmi jogot biztosít rá az esztétika vagy a történelmietlen és morális alap nélkül való tolerancia, akkor miért ne zsidózhatna (büntetlenül) a suhanc az aluljáróban, a duhaj a kocsmában? Mérhet-e a törvény eltérô mércével, amikor a magyar alkotmány betûjét és szellemét, magyar állampolgárok alapvetô emberi jogát fenyegetik?
      A könyvvásár házigazdái, vagy a rendezôk külföldi partnerei a trianoni bezártság felpanaszolására legfeljebb vállat vonnak, esetleg meglepôdnek, amikor a magyar nemzet lelkiismeretének letéteményese szemükre veti, hogy: "Ezt a kiállítást a globalizmus rendezteti, magyar közremûködôkkel". Mélyebben azonban valószínûleg a nacionalizmusra hajazó szemrehányás sem érinti ôket. De hiszen nem is ôket veszi célba a cikkíró! Szemrehányásai célkeresztjében azok a jeles magyar írók jelennek meg, akik alkotásaik rangjával, kormányzati vagy szakmai megfontolásból, itthoni és külföldi kiadók üzleti számításai alapján abban a szerencsében részesülnek, hogy jelen lehetnek Frankfurtban. A konkurens, aki a piedesztált pellengérré próbálja rontani, úgy látszik, nem éri be azzal, hogy liberálisnak, SZDSZ-esnek és brókernek bélyegzi pályatársait, hanem mindent elkövet diszkreditálásuk és kitaszításuk érdekében. Nem a Nemzeti Kaszinóból, hanem abból a magyar irodalomból utasítja ki ôket, amelynek alkotásaikkal itthon és külföldön megbecsülést hoznak. Amelyre évek vagy évtizedek óta az életüket tették...
      Akinek gyomra és türelme van hozzá, kigyûjtheti, sôt rangsorolhatja is Csurka sértéseit. Méricskélheti, hogy mi felháborítóbb: ha a magyar parlament képviselôje azt állítja Göncz Árpádról, hogy: "eltûrte, hogy (amerikai tôkés körök) elôször belôle csináljanak VIP-írót", vagy ha a magyar kultúra külképviseletével megbízott pályatársát, Dalos Györgyöt egyszerûen "volt maoista regényhandlénak" titulálja. Vizsgálhatja, milyen indulat rejtôzik a mögött, hogy a külhoni premierekkel mostanában nem kényeztetett komédiaíró a határon túl is megbecsülést és hírnevet szerzett szerzôket - Nádas Pétert és Kertész Imrét - egyszerûen átengedi a házigazdáknak azzal, hogy "ôk szinte német írónak számítanak".
      Azt az egyet Csurka bizonyára joggal kifogásolja, hogy 1956 méltó ábrázolása nagyon is hiányzik a kínálatból. Csakhogy be kell látnunk: a több évtizedes, folyamatos történelemhamisítás, kommunista sárdobálás és a többesztendôs fanfárfújás után (sajnos) még nem születtek meg a bonyolult történelmi igazságot az elvárható mûvészi színvonalon elemzô és szintetizáló remekmûvek. De ezt a létezô és sajnálatos hiányt a túlreprezentáltnak bélyegzett Auschwitz-téma frankfurti jelenlétével szembeállítani megintcsak több, mint aránytévesztés. Sokkal inkább perfídia, sôt, szellemi bûntény.
      Ha Csurka István baráti társaságban, fehér asztalnál, kávéházban, írószövetségi klubdélutánon meg- és felszólítja Kertész Imrét, hogy írjon végre a Sorstalanság mércéjével mérhetô, a jelen égetô kérdéseihez hozzászóló regényt, novellát is, és ne csak a meg nem született gyermekért mondjon kaddist, gondolom, a jelen lévô pályatársak és kritikusok többsége helyeselne. Senki nem vitatná el Csurkának a bírálatra való jogát akkor sem, ha köztudott, hogy a Ki lesz a bálanya? vagy a Moór és Paál óta ô maga is sok mindennel adósunk. Ám szemére vetni a Sorstalanság írójának - aki elsô mûvével magyar íróként tette le névjegyét a világirodalomban -, hogy nem tud szabadulni kora és nemzedéke személyesen is megélt traumájától, nem csak tapintatlanság, de méltatlan, hazafiatlan magatartás. Mellesleg, Csurkának a holokauszt-téma túlreprezentáltságát támadó tézisei valószínûleg semmiféle statisztikával nem igazolhatóak. Mint a holokauszt magyar ábrázolásának kutatója bevallom, kételkedem abban, hogy a "112 felsorolt cím közül 54 tartozik az SZDSZ-es, illetve vállaltan zsidó Kôbányai-körbe, szólaltatja meg a holocaust témáját, vagy helyez mûve középpontjába valamilyen ebbe a körbe tartozó problémát, konfliktust, fôszereplôt". A megállapítás hallatára végigfut agyamon a magyar irodalom joggal ide sorolható vonulata, Nagy Lajos Pincenaplójától Pilinszky verséig, Szép Ernô Emberszagától Keszi Imre Elysiumáig, Konrád György regényeinek jó néhány önéletrajzi motívumáig. Lehet, hogy Csurka sokallja, unja a nemzet irodalmi mûvekben megjelenített lelkiismeret-vizsgálatát? Tartok tôle, hogy ez az igazság. De mivel ezt és így mégsem illik bevallani, írónk inkább elbújik a szavak mögé, és az elengedhetetlen lojális tiszteletkör után, leeresztett sisakkal juttatja érvényre titkolhatatlan antiszemitizmusát. Az antifasiszta publicista Zsolt Bélának sem elsôsorban zsidó származását veti a szemére; sôt még Kilenc koffer címû, drámai erejû naplóregényébe sem mer belekötni. Ehelyett "a legmilitánsabb magyar zsidó író" jelenlétét támadja, akire 45-bôl, 46-ból "a bosszúért lihegôk egyik vezéralakjaként" emlékszik. De nem jár sokkal jobban az a szerzô sem, aki 45-ben még meg sem született: Nagy András drámaíró, akit Csurka merô kollegialitásból "Nagy András nevû embernek" becéz, egyfelôl azért húzza ki a gyufát, mert kiterjedt színházi, színházi-bróker család sarja, másrészt, mert Alma Mahlerrôl írott, Alma címû darabját a pesti opera volt német zsidó direktora hozzátartozójának szenteli.
      Vájt fülûeknek külön figyelmébe ajánlom a brókerszakma sajátos szinonimaként történô szerepeltetését! Ez újszerûsége miatt is említésre méltó, de valljuk be, hogy a sok handlé és a krejzleros után mégiscsak nagy társadalmi elôrelépés, ha a magyar társadalmi hierarchiát egykor oly jól ismerô és jellemzô komédiaszerzô eme jól fizetô és irigyelt mesterséggel írja körül pályatársának származását. A bróker státus, illetve megnevezés nem csak a nyíltan pejoratív uzsorásnál, de az álrészvéttel fogalmazott "üldözöttnél" is tetszetôsebb.
      Ami viszont a hasonló indulatokkal tetemre hívott kritikus-brókereket illeti, az ô tevékenységükrôl olvasva az jutott eszembe, vajon milyen gyenge hatásfokkal tevékenykedhet az a "liberális-homoszexuális-hermafrodita-kozmopolita irodalom sikereit szolgáló, fenntartó-magyarázó-bróker-kritikus", aki tippjeit "a szabad demokrata irodalmi korrupció és a privatizált magyar irodalom szolgálatában" ezer-ezerötszáz forintos flekkdíjért forgalmazza a szellemi tôzsdén. Lehet, hogy Csurka reményei szerint valójában közülük, közülünk kerülnek ki a bálanyák?

LICHTHOF

Összhang

Az újságos lebeg.
      Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy dülöngél vagy ilyesmi, hiszen ez azt feltételezné, hogy a kelleténél több alkoholt vett magához, italos állapotban cirkál a Hatlépcsôs és a lépcsôházak között, esetleg egyenesen be van rúgva, és ebben az esetben nyomban elbocsátanák, mint italos életmódot folytató és megbízhatatlan munkaerôt. Márpedig ez az újságos fölöttébb megbízható munkaerô: az újságokat oda viszi ki, ahová kell, a számlával többször is becsönget, pontosan a megbeszélt idôre érkezik, átadja a postáskisasszonyok rejtélyes és megmagyarázhatatlan üzeneteit; megfejtésükre nem is tesz kísérletet, nem akarván megvalósítani a függelemsértés vétségét, viszont szó szerint idézi ôket, még a hanglejtés azonosságára is ügyel, valósággal postáskisasszonnyá változik, arca kipirul, melegítôfelsôje meglebben, szinte a pecsétet is látjuk a kezében, amivel (áfás) számlánkat illetni vágyik, a mozdulatot, ahogy elhúzza a függönyt a kisablak mögött.
      Aztán visszaváltozik újságossá.
      És lebeg.
      Egy egész kicsivel a föld fölött; tulajdonképpen úszik.
      Egyszerû és tiszta ez a lebegés, tökéletes összhangban önmagával és a világgal, kifinomult, könnyed, csaknem spirituális; ugyanakkor kidolgozott, figyelemmel, mûgonddal megalkotott, pontosan ki van centizve, létrehozásához és különösen fenntartásához nem csekély szakértelem szükségeltetik.
      Nem a kelleténél nagyobb mennyiségû alkoholról van szó, hanem éppen a megfelelô mennyiségûrôl.
      Egy centiliterrel több tántorgásra, kevesebb valamiféle imbolygásra sarkallná az újságost, így viszont kinetikailag egyfajta kegyelmi állapotot hoz létre, az említett folyamatos, csaknem éteri lebegést, ami szavak segítségével igazából körül sem írható, voltaképp csak vizuálisan létezik; s arról még nem is szóltunk, hogy az újságosember egyidejûleg (és tökéletes szinkronban) végzi más, ugyancsak bonyolult mozgásokkal: folyamatosan, lebegve közlekedik a postahivatal és a lakóházak között, ívelt karmozdulatokkal postaládákat különböztet meg, teljesen egyenesen, a legkisebb megingás nélkül lépcsôkre hág. Sôt számlát ír; méghozzá tulajdon fölemelt térdén, amire akkurátus, lebegô mozdulattal táskát helyez, számlaírás közben fél kézzel (lebegve) a táskájában kutat, a Színes RTV kódszáma után, eközben még beszél is, annak a titokzatos és rejtélyes voltára utal, hogy már csak kódszámokat lehet megrendelni újságok helyett, tizennyolcezer-háromszázhatos rendel, helyezi a számlát egy képzeletbeli tálcára, mintha fizetôpincér lenne.
      Közben a táskát, amely (a lebegô újságos meghosszabbítása lévén) maga is lebeg, a térdérôl a hóna alá helyezi, hóna alatt az óriás táskával lebeg tovább, le a lépcsôkön, ki az utcára, könnyedén, súlytalanul, bevitorlázik a kapualjakba, fölúszik a lépcsôkön, lebegve kanyarodik a fordulókban, szükség esetén postáskisasszonyokká, esetleg lebegô postatisztekké változik, majd vissza; és pontosan abban a pillanatban érkezik a Hatlépcsôsbe, amikor az indokolt.