XLIII. ÉVFOLYAM, 39. SZÁM, 1999. OKTÓBER 1.

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Tabu és csalántea

A tabuk kislexikona című kötetben számos kézenfekvô és még több meglepô címszót találtam. A hetvenkét tárgyalt fogalom között nemcsak olyanok vannak, amelyekhez valóban tabuk kapcsolódnak, mint a halál, az istennevek, a nevek, a temetés vagy esetleg a vérfertôzés. Szó esik a dohányzásról, az alkoholról, de például az aranyérrôl és a tetvekrôl, a fizetésrôl, a reklámról és a sintérrôl is. A legrejtélyesebb fejezet azonban minden bizonnyal a Bizonyítványkód lesz a magyar olvasók számára, mely a német munkaadók által a munkavállalók számára kiállított bizonyos bizonyítványok eufemizmusait fordítja le vicceskedve a hétköznapi nyelvre.
      Merthogy ez a könyv német író és újságíró munkája, a szerzô a Süddeutsche Zeitung, majd a stuttgarti rádió munkatársa volt, ez a műve 1998-ban jelent meg Németországban, s már itt is van magyarul. A munkának két fô specialitása van. Az egyik, hogy majdnem naprakész információkat kapunk belôle a német büntetôjogról, mindenekelôtt a szexuális büntetôtörvényekrôl. Az ezzel összefüggô másik: a nemiséggel kapcsolatos "tabutémák" bôsége, a fellatiótól a pederasztiáig. A kiadó "tabuvá" is nyilvánítja a könyvet a serdületlen ifjúság számára. Venni fogják, mint a cukrot, már csak ilyen a "tabuk" természete, kedves cukrosbácsik. Hiszen a mai köznapi tabukra - ha jól értem - nemcsak az jellemzô, hogy valamilyen tilalom fűzôdik hozzájuk, hanem éppenséggel az is, hogy ezt a tilalmat igyekszik mindenki, akire vonatkozik, lépten-nyomon megszegni.
      Egyébként a szerzô és a kiadó meg sem próbálja pontosan körülhatárolni a tabu fogalmát, illetve az eredeti vallási-néprajzi jelentését szándékosan kitágítja a végtelenségig, talán éppen azért, hogy minél több pikantéria beleférjen a könyvbe. Nos, az tényleg sok van itt, de megbízható rendszer sehol. Különféle fogalmak szerepelnek ábécé-rendben a tartalomjegyzékben, és ezekrôl egy-két oldalas lexikonszerű összefoglaló szócikkek sorjáznak egymás után, ami még rendben is lenne, de ezek a cikkek hol aránytalanul bôbeszédűek és mellébeszélôk, hol aránytalanul rövidek vagy felületesek. Sok a hasznos, izgalmas információ, kultúratörténeti adalék, de (a szándékolt olvasmányosság rovására) rengeteg összevissza adat és idézet szerepel a könyvben, sok a felesleges, okoskodó, tudálékoskodó megjegyzés, az érthetetlenül részletes fejtegetés valamirôl, aminek az égvilágon semmi köze a tabukhoz, még a leghétköznapibb értelemben sem. Például az Allah címszónál mi szükség van az öt világvallás okoskodó felsorolására? Miért kell részletezni az aranyeres megbetegedések négy fokozatát? A Bikaviadal címszónál miért feltétlenül szükséges megemlíteni azt, hogy Hemingway (aki a Fiestában írt a bikaviadalokról) "gyógyíthatatlan betegsége miatt kalandkeresô életmódjával felhagyni kényszerült, életét céltalannak látván megölte magát"? A Csomók címszónál miért kell egy egész bekezdést szentelni annak a tudálékos megjegyzésnek, hogy a lappok (akik a szüléskor nagy fontosságot tulajdonítanak az asszony ruháin lévô csomóknak) hányan és hol élnek, milyen dialektusokban beszélnek, és az egyes népcsoportjaik mennyire nehezen értik meg egymást? Miért kell a Reklám címszónál egy oldalon át ismertetni bizonyos Gregor Henckel donnersmarcki ciszter atya tíz etikai kérdését, melyeket a reklámszakembereknek tett fel nemrég egy német reklámszaklapban? A Sátánizmus fejezetben vajon miért kell közölni a sátánizmus ellen küzdô Moon-szekta újoncainak egyoldalas, részletes napirendjét ("05.30 Ébresztô, 05.45 Kávézás, 06.00 Reggeli torna..." stb. stb.)?
      Bármily jól hangzik is az afféle kijelentés, minthogy: "A német költészetben a témák gyakorisága tekintetében a szerelmet közvetlenül az ivás követi", mégiscsak nagy marhaság az. Egy tárcában még rendben volna az ilyesmi, de a szakszerű tájékoztatásra szánt "lexikon" szerzôje honnan a túróból veszi ezt? A publicisztikus lazaság és az alaposkodó információközlés keveréke felemás, bizonytalan, esetleges munkát eredményezett. Így aztán ez a kiadvány nem lett sem igazán érdekes, könnyed olvasmány, sem igazán alapos, megbízható, jól forgatható kislexikon.
      A nyelvezet hol túl elvont és precízkedô, hol túl primitív. Az utóbbira csak egy példát hadd említsek: "Isteneknek nevezik az archaikus (ókori) magas kultúrák (így például Görögország, Mexikó, Egyiptom és India ókori lakói) vallási világának legfôbb képviselôit". Na bumm. A Mohamed fejezetben viszont külön alegységek részletezik Mohamed családfáját, születését, neveltetését, anyjának halálát, damaszkuszi utazását, házasságát Hadídzsával, életét a missziós tevékenység elôtt, viselkedését a missziós tevékenység elôtt, a kinyilatkoztatás kezdetét, üldözését, kivándorlását Abesszíniába, majd Medinába, feleségeit (mind a tizenkettôt) és kilenc gyermekét. Akkor most - a serdületlen ifjúságot leszámítva - kinek is szól ez a könyv? A teljesen tájékozatlanoknak vagy az apró részletekre is kíváncsi ínyenceknek?
      Úgy vélem, lényegesen jobb és egységesebb könyvet írathatott volna a témáról valamely magyar szerzôvel a kiadó, ahelyett, hogy lefordíttatta ezt a német fércmunkát. Kár, hogy ezzel indult az az érdekesnek ígérkezô sorozat, amelynek már beharangozott további kötetei a divatról, a szerzetességrôl és a babonákról szóló újabb "kislexikonok". Jó témák, de milyenek lesznek a kötetek?
      A sorozat másik megjelent darabja, a Házi szerek és gyógymódok kislexikona az elôzô kötettel szemben egészen jó könyv. A szintén német szerzôpáros alapos munkát végzett, könyvük kiegyensúlyozott szemléletű, arányos felépítésű, használható. Nem az elvakult természetgyógyászatot képviselik a szerzôk, hanem a józan, praktikus változatot. A különbözô bajokra - az orvosi kezelés kiegészítéseként vagy megelôzésként - olyan "szereket" ajánlanak, amelyek tényleg minden háztartásban megtalálhatók, vagy majdnem minden sarki boltban beszerezhetôk, és még az is lehet, hogy tényleg használnak. Például gyulladásra káposztalevelet javasolnak, hólyaghurutra forró krumplit, fülfájásra hagymát, hasmenésre sós rizst, szájszag ellen borókabogyót, leégés ellen túrót vagy uborkát, másnaposságra heringet és savanyú uborkát, reumára csalánköteget (jaj), páfrányt vagy macskaszôrt. Ha pedig rovar kerül a fülbe, salátaolajat kell ráönteni, a rovar megfullad, és néhány perc múlva kiöblíthetjük a fülünket. Aki pedig "naponta háromszor 5-10 tökmagot elrág, elôsegíti a vizelet kiválasztását és erôsíti a hólyag izomzatát". Praktikus, egyszerű, tömör, követhetô javallatok - már legalábbis azok számára, akik vállalkoznak a kipróbálásra.
      Egyébként prosztatapanaszokra tanácsolják a következôt: "Fôzzünk két púpozott evôkanál csalánlevelet 5 percig lobogva forró vízben. Szűrjük le a teát, majd mérsékelten melegen fogyasszuk el lassan, kortyolgatva. Igyunk kúraszerűen reggel és este 1-1 pohár csalánteát 4-8 héten át." Megjegyzem azért, hogy ugyanerre - bár ezt a szerzôk nem említik - a zsurlófűtea is nagyon jó, ha nem jobb.

Károlyi Csaba

EX LIBRIS

BÁRON GYÖRGY

A világ a százéves Hitchcockot ünnepli, minden csatornán az ô filmjei mennek, meg azok a - többnyire ócska - utánzatok, melyek a "nyomában" készültek, elôveszik régi interjúit, különszámok és vetítéssorozatok, jól van ez így. Tavaly, amikor a filmnyelv mindmáig legnagyobb hatású újítója, Szergej Eisenstein - azért írom most így, mert ez az újmódi átírás, errôl késôbb bôvebben -, szóval, amikor ô lett százéves, nagy csönd volt, ami viszont nincs jól, jelzi, hogy Eisensteinnel zavarban vagyunk, elvégre minden remekműve rendelésre készült bolsevik propagandafilm, a híres montázselméletét is rég - úgymond - "meghaladták" a modernek, szóval a némafilm legnagyobbjának centenáriumára alig figyelt valaki.

A ritka kivételek közé tartozik.

Sz. M. Eisenstein: Válogatott tanulmányok

című születésnapi kötete, Bárdos Judit értô válogatásában és elôszavával. Nagyon hiányzott már egy reprezentatív Eisenstein-mustra; a fontosabb tanulmányok jó része hozzáférhetetlen, kis példányszámú szakmai antológiákban látott csak napvilágot, néhány alapmű pedig egyáltalán nem jelent meg magyarul. Mondom ezt akkor is, ha e recenzió kopogásakor szinte fizikai fájdalmat okoz leírnom az Eisenstein nevet, így angolosan, nem pusztán azért, mert a régóta használatos Eizenstein formulához szokott a kezem, hanem azért, mert e következetlen, félmagyaros átírást nem látom indokoltnak még következetlenebbre változtatni. A Mester neve a könyvben Szergej Eisensteinné lett, magyar ortográfiájú keresztnévhez angolos családnév került, ráadásul a többi orosz név maradt, ahogy volt, magyar átírással, Tissze, Alekszandrov, vagyis a zavar nem csökkent, hanem fokozódott. Szergej Eisenstein - ennél minden eddigi verzió ésszerűbb volt, úgyhogy magam maradok a szintén nem következetes megszokottnál - Eizenstein -, kis csacsiságot, ha már ily familiárissá lett, nem szívesen javítanék nagyobbra. Nem fontos, persze, a dolog, amúgy a könyvvel semmi baj, balgaság e szokatlan címmel a lényegrôl elvonni a figyelmet (lám, az enyémet is). Sárga borítójú a kötet, nem véletlenül. Eizenstein, kinek nem adatott meg színes filmet készítenie (a Rettegett Iván színesre tervezett harmadik részét leállíttatta a címszereplô Rettegett Joszif, csak néhány snitt maradt meg belôle, archívumok mélyén), szóval a Mester - ki szemben a némafilm olyan nagyságaival, mint például Chaplin, minden fölfedezést ujjongva üdvözölt, a hangos, majd a színes mozit - hosszú tanulmányt szentelt a színnek, középpontjában a legambivalensebb, a végletesen romlottat és a legmagasztosabbat egyszerre jelentô sárga elemzésével. Számára a szín, akárcsak a hang, nem a valóság hű leképezésének alkalmatos eszköze, hanem a képalkotás újabb dimenziója, része annak a totális montázsszerkezetnek, amely a képszekvenciákból, ezek kompozíciós együttállásából, ritmusából, összeillesztésébôl megformálja a jelentést. Igen, egypluszegyafilmbenhárom, errôl van szó, ez máig talán a legfontosabb, ami a film fejlôdésében történt: hogy nem az egyes képek hordozzák a jelentést, hanem a köztük lévô kapcsolat. A film nem ezzel született meg, talán a filmművészet sem, de ekkor alakult ki a mozgókép nyelvtana, vált kifejezhetôvé a filmvásznon a fogalmi gondolkodás - aligha véletlen, hogy Eizenstein álma Marx Tôkéjének megfilmesítése volt -, vagyis a mozgókép ekkor vált egyenrangúvá a többi művészettel, s nem - mint sokan hirdetik - az ötvenes évektôl, a modernitás kezdetével, nálunk elterjedt kifejezéssel a "filmművészet nagykorúságával". E nagykorúság a montázs tagadásából állt: a visszatérést hirdette Lumiére-hez, vagyis a manipulált művészi kreációtól a valósághoz. A mozgókép esztétikájával szemben annak mágikus jellegét hangsúlyozta: nem azt, ami más művészetekkel egyenrangúvá teszi, hanem azt, ami tôlük megkülönbözteti. "Tilos a montázs!" - hirdette meg az antieizensteini tézist André Bazin.
      Tudjuk, nem a vágást kívánta száműzni - kevesen vágtak többet és virtuózabban a Bazin-tanítvány Godard-nál -, hanem attól a manipulatív vágástechnikától kívánt megszabadulni, amivé a montázs a hollywoodi vágószobákban züllött. Eizenstein feladata az volt - ne feledjük, minden remekműve politikai rendelésre készült -, hogy a valóság helyébe új valóságot álmodjon. Ennek eszköze volt a montázs: egyszerre a hité, a képzeleté - és a propagandáé. Utóbbi ma már oly kevéssé érdekes, mint az, hogy történt-e valóban mészárlás az odesszai lépcsôn. Esett sok akkortájt és késôbb is arrafelé, legtöbbjükrôl senki nem tud. Ám arról, ami azon a lépcsôn (nem) történt: mindenki. A mítosz, az álom, a fantázia fontosabb a valóságnál, hirdette az avantgardista bolsevik Eizenstein. Sok zseniális filmkészítôt ismerünk, de alig egy-kettôt, aki nélkül másképp alakult volna a mozgókép története. Lumiére, Méliés, Griffith - és Eizenstein. Mindenki Eizensteintôl tanult, az is, aki más irányokba jutott: ôt kellett követni vagy megtagadni.
      (Áron, 1998. 295 oldal, 1290 Ft)

Andrej Tarkovszkij: A megörökített idô

Lám, Andrej Tarkovszkij is, akinek esztétikája élesen különbözik az orosz-szovjet némafilmétôl, szükségesnek tartja, hogy tisztázza viszonyát Eizensteinhez.
      Tanulmánykötetének egyik dolgozatában olvasható: "...nehezen tudok egyetérteni azzal a véleménnyel, hogy a montázs a film legfôbb formaalkotó eleme... A "montázsfilm" híveinek azt a gondolatát is a film természetének teljesen ellentmondó elképzelésnek tartom, miszerint két fogalom egyesítésébôl egy új, harmadik értelem születik." Míg Eizenstein szerint (e kötet szerkesztôi egyébként a következetes Ejzenstejn-formulát használják) a film a vágóasztalon születik meg, Tarkovszkij azt vallja, a beállítás hordozza a jelentést. Egyik elôadásában arról beszél, amikor vág, valóságos fizikai fájdalmat érez, mintha élô embereket szabdalna szét.
      Eizenstein a snittek közötti kapcsolatot tartja lényegesnek, Tarkovszkij a képkompozíciót. Elôbbi a kreációt, utóbbi - Puskin szavaival - "a művészi ábrázolás anyagi konkrétságát". Jellegzetesen modern álláspont Tarkovszkijé, mely "a fogalmakkal való játék" helyett a képek mélyére kíván hatolni. Meditatív jellegű stratégia ez - gondoljunk a Tarkovszkij-filmek kínosan hosszú, aprólékos beállításaira -, szemben Eizenstein propagandisztikus becsvágyával, melybôl szervesen következtek a nézô tudatát szétbombázó, elképesztôen gyors intellektuális montázsok. Érdekes, hogy alapvetôen különbözô művészetfilozófiai kiindulópontjuk ellenére mindketten nagy rajongói voltak a távol-keleti filozófiának és művészetnek, mindenekelôtt a haikunak, melybôl gyökeresen eltérô tanulságokat vontak le. Eizenstein szerint egy-egy haiku nem más, mint gyors, célratörô szómontázs. Tarkovszkij a minikölteményekben a sokértelmű valóság nyers, szikár rögzítését ünnepli. Talán e példa is mutatja, hogy bár Eizenstein a tradicionális montázselmélet megalapozója, Tarkovszkij pedig ízig-vérig modern, azaz - a szó bazini értelmében - montázsellenes művész, végül is föllelhetô bennük közös vonás. Szemben a neorealista tradíción iskolázódott bazini tanítással Eizenstein és Tarkovszkij is azt vallja, hogy a film alapvetôen nem valóság, hanem művészet (akármit is értsenek ezen). A hithű marxista Eizenstein számára a művészet olyan mérnöki precizitással kiszámított érzelmi megrázkódtatások sorozata, amelyekkel a nézô agyába juttatja az ideológiai mondanivalót, azaz "filmököllel szabja át a koponyákat".
      Tarkovszkij szerint a művészet a transzcendencia megérzékítésének útja-eszköze. "A műalkotás az eszményit fejezi ki" - írja. Tarkovszkij megörökíteni kívánta az idôt, Eizenstein átformálni. Mindkét művészi stratégia nagyravágyó. Eizensteiné a történelmi igazság felmutatása, az idô ritmusának átalakítása, míg Tarkovszkijé: eljutni az idôtlenséghez, a transzcendenshez. Mégis, Tarkovszkij magatartása Eizensteinével összehasonlítva mély alázatot sugall. Csak várni kell, mondja, és szemlélôdni: a lassú, méltóságteljes mozgóképeken földereng a kimondhatatlan. Eizensteintôl semmi nem áll távolabb, mint az alázat: ô a századelô vehemens politikai és művészi avantgárdjának gyermeke. Hozzá képest Tarkovszkij egyszerre csalódott és hívô: a századvég végsô instanciákhoz forduló szellemiségének reprezentánsa.
      Tarkovszkij írásainak, elôadásainak gyűjteménye az Osiris filmkönyvsorozatában látott napvilágot. Azért érdemes ezt külön megemlíteni, mert nagy az ô érdemük (s a sorozatszerkesztô Zalán Vincéé) abban, hogy Magyarországon megint van igényes filmkönyvkiadás. Bazin, Truffaut, Kieslowski, Fassbinder, Bikácsy, Bíró Yvette, most Tarkovszkij - értôn szerkesztett sorozat ez, hasznos filmes kiskönyvtár áll össze a darabjaiból. (Nem elfeledkezve, persze, a többi kiadó, mindenekelôtt a Magyar Filmintézet kiadványairól - a magamfajta filmbolond minden filmkönyvnek örül, s külön annak, hogy számuk örvendetesen szaporodik.)
      (Osiris, 1998. 240 oldal, 1280 Ft)

Lám, mire Tarkovszkij írásainak végére érek az olvasásban, már érkezik a következô Osiris-csemege, címe-tárgya-szerzôje azonos:

Wim Wenders

Szemben a Tarkovszkij-kötettel, melynek orosz nyelvű anyaga a párizsi Tarkovszkij Intézetben föllelhetô kézirat lényegében változatlan kiadása, a Wenders-gyűjtemény kompiláció, amelyet a különbözô Wenders-könyvekben föllelt régi kritikákból, írásokból, általa készített és vele készült beszélgetésekbôl, önvallomásokból, filmszövegekbôl állított össze a szerkesztô. (Hasonló volt ugyanebben a sorozatban a Truffaut-, a Fassbinder- és a Kieslowski-válogatás.)
      Mindhárom gyűjteményben közös, hogy a fontos szövegek mellé jó néhány nélkülözhetô is bekerült. A kötetnyitó korai filmrecenziókat, melyeket Wenders az Enno Patalas szerkesztette Filmkritik számára írt, forrásértékük teszi izgalmasakká, annak ellenére, hogy - ellentétben Truffaut magyarul mindmáig kiadatlan Cahiers-beli filmkritikáival -, nem mondhatók igazán színvonalasaknak. Ugyanakkor néhány rövid beszélgetés-elôadás-vitacikk könnyű szívvel kihagyható lett volna az amúgy is vaskos, csaknem félezer oldalas gyűjteménybôl - hiányuktól súlyosabb, egységesebb lett volna a kötet. Jó újraolvasni a Tokyo-Ga Ozu elôtt tisztelgô útinaplóját (ha jól emlékszem, elôször bô évtizede jelent meg a Filmvilágban); a Godard-Wenders-dialógust; azt, hogy mit mondtak 1982-ben a cannes-i Hotel Martinez 666-os szobájában felállított kamerába a kollégák - köztük Godard, Antonioni, Fassbinder, Morissey, Güney, Herzog, Spielberg - Wendersnek arra az egyszerű kérdésére, kihalóban van-e a mozi nyelvezete. A sok elmélyült európai mozifilosz közül kirí Steven Spielberg, aki nem nagyon érti a kérdést, a dollár árfolyamának változásáról és a költségek folyamatos növekedésérôl értekezik - jellemzô... De legalább ilyen izgalmas Wenders jó néhány saját szövege, mindenekelôtt a hoszszabb, elmélyültebb dolgozatok: az életmű fontosabb állomásait végigkövetô Le souffle de l'Ange (Az angyal lehelete), a The Act of Seeing (A látás aktusa), A dolgok állása irodalmi elôképének tekinthetô Reverse Angle (Az ellenkezô oldal), a High Definition, s a város képköltészetérôl szóló két írás, a The Urban Landscape (A város tájai) és a Find Myself a City to Live In (Lakható várost találni). A címek - akárcsak az eredetiben - franciául-angolul-németül olvashatók, helyesen, mert maga Wenders is szeszélyesen ugrál e három nyelv között, a Filmkritik-ben megjelent recenzióiban például hosszú bekezdések olvashatók angolul.
      Vérbeli kozmopolita művész ô, filmjei (szemben, mondjuk, Fassbinderéivel) csak lazán kapcsolódnak a német kulturális tradíciókhoz. Wenders annak a háború után született nyugat-európai nemzedéknek a reprezentánsa, amely az amerikai filmek, mindenekelôtt a western és a rockzene vonzáskörében nôtt föl. A vesztes háborút követô német elfojtás és bűntudat légköre különösen kedvezett e gyökértelenség kialakulásának - ennyiben és csakis ennyiben Wenders németsége elvitathatatlan. Ám e gyökértelenségbôl, a különbözô kultúrák találkozásából, együttélésébôl és konfliktusából az új német - és európai - film egyik legragyogóbb életműve sarjadt ki. Wim Wenders talán az utolsó komoly filmkészítô, aki tudatosan merít a film százéves történetébôl. Minden műve idézetekkel, utalásokkal zsúfolt, dokumentumfilmet forgatott Nicholas Rayrôl, Jaszudzsiró Ozuról, e könyvében Godard-ral diskurál, Bergmanhoz ír lelkes köszöntôt; ô is az archívumok és egyetemek, azaz a történet és a kritika felôl érkezett a mozihoz, akárcsak a nouvelle vague rendezôi.
      (Osiris, 1999. 450 oldal, 1480 Ft)

Federico Fellini halálakor verset írt, ez olvasható

Charlotte Chandler: Én, Fellini

című álönvallomásának hátsó borítóján. "Néhányan felnôtt korukban is/ gyermekarcukat viselik. Neki is ilyen az arca,/ bölcs és kíváncsi./ Komoly és ártatlan./ Filmjei is ezt a különös és ritka/ ellentmondást hordozzák:/ a bűnös és a szent, a zseni és/ a gyermek kezenyomát./ Akármi történik is/ neve örökre a szívünkbe költözött./ Film, legyen a te neved:/ "Federico"."
      Ez a legértékesebb szöveg a könyvben, amúgy a bô lére eresztett négyszáz oldal fáradt, fakó és érdektelen, amirôl - ismerve filmjeit, személyiségét és Mesterségem, a film címmel megjelent vallomását - a legkevésbé sem Fellini tehet, hanem Frau Eckermanja, bizonyos Chandler kisasszony, aki - mint írja - rendszeresen beszélgetett a nagy rendezôvel. E könyvben a Mester olyan bornírt, lapos dolgokat mond, akár a legfantáziátlanabb toscanai viceházmester: közli például, hogy a férfiember természeténél fogva heterogám, nôfaló, míg az asszony arra született, hogy számára egyetlen férfi - a férje - jelentse a világegyetemet (vélem, a kaján-pajzán nôcsábász Fellini - kinek mély bánatot okozott, hogy nem tudta lefôzni barátját, a tízezer nô meghódításával kevélykedô Georges Simenont - e szavakkal puhította a szavait alázatosan jegyzô kékharisnyát). "Bármit mondok - panaszkodik az örök tréfamester -, komolyan veszik és nyomtatásban is megörökítik. Tulajdonképpen szükségem lenne egy táblára, melyen vastagon aláhúzva ez áll: "Csak vicceltem"." A könyv Fellini halála után jelent meg, amikor már nem tarthatta fel védekezésképp a táblát: csak vicceltem, kisasszony drága, nem kell mindent megörökíteni az utókornak. Maga mindig utált a filmjei "mondanivalójáról" (e kifejezést egyenesen pusztítónak tartotta) írni-nyilatkozni, ám Charlotte Chandler személyében nem kerülhette el a végzetét. "...írnom kellene, aztán mindent újra és újra átírnom - panaszkodik -, míg végül eltűnne szavaimból mindaz a spontaneitás, ami eredetileg megvolt bennük, szóval tegyék csak tönkre inkább mások a filmjeimet, akár szavakkal, akár más módszerekkel, amelyekkel egy rendezô művét meg lehet csonkítani." Chandler kisasszony megtette.
      (Magvetô, 1999. 440 oldal, 2390 Ft)

POSZLER GYÖRGY:

A Történelem Hajszálerei

Szakmai-tanári betegség. A végén kezdtem olvasni. A függeléket. Ott akadtam az Újholdról írott egykori kritikákra. És errôl - ez is szakmai-tanári betegség? - eszembe jutott Jorge Luis Borges. Filozofikus novellaremekeinek egyik legjobbja: Pierre Ménard, a "Don Quijote" szerzôje. A mestermunka kettôs intellektuális-poétikai fordulata. Hogy évszázadok után újra akarta írni a regényt - és létre hozta szó szerint ugyanazt a szöveget. Mert a remekmű szövege egyszeri és megváltoztathatatlan. És a szó szerint azonos szöveg mást jelentett. Mert évszázadok alatt minden szöveg értelme megváltozik.
      Nos, az egyik, '47-es kritikában olvasom, persze az Újhold szerzôirôl: "politika ellen politizálók, jól szervezett magányosok, szabadságukat a demokratikus elnyomás ellenére is megôrzô ellenállók". Gondoljunk bele: '47-ben - nyilván - szatíra; '99-ben - valószínűleg - óda. Mert a politika ellen politizálni, a szellemi magányt megszervezni, a mindenféle elnyomásnak ellenállni a szervezôdô diktatúra elôtt lehetett szitok, a szétesett diktatúra után lehet dicséret.
      Nos, egy másik, '46-os kritikában olvasom, persze az Újhold szerzôirôl. A Babits örökére való hivatkozás szűkít. Mert kimarad belôle az irodalom történelmi hivatása, a társadalom bírálata. Nemcsak két szemlélet, két nyelv vitája is. A fiatal szerzôk Babits egyetemességére és az individuum szabadságára hivatkozva a Nyugat szemléletét hordozzák és nyelvét beszélik. A nem fiatal bírálók Babits egyetemességét és az individuum szabadságát megkérdôjelezve a diktatúra szemléletét hordozzák és nyelvét beszélik.
      Meg ott van a függelékben egy teljes Újhold-repertórium. A Jelenkor '84-es Újhold-számának a tartalomjegyzéke, a '86-ban induló Újhold-Évkönyv tizenegy számának a teljes címanyaga. Végül Lengyel Balázs életművének pontos bibliográfiája. Ez is szakmai-tanári betegség? Az apparátus teljességére gondolok. Hogy most már majdnem minden együtt van az Újhold történetének tudományos igényű, irodalomtörténeti feldolgozásához. Tehát a nyersanyag. Amit egy kutató összegyűjt, mielôtt a feldolgozást elkezdi. Kézben az egykori folyóirat és a "feltámadás", az évkönyv anyaga. A "feltámadás" elôhírnökével, a Jelenkor-számmal együtt.
      És a függelék elôtt - természetesen - a kötet törzsanyaga. A levelek. '37 és '99 között. Azaz hatvankét év gyűjteménye. Nem az ô levelei, hanem a hozzá írott levelek. Határozott nézôpont. Lengyel Balázs alkotói és emberi helye az irodalomban. Ahogy a kortársak - idôsebbek, nemzedékbeliek, fiatalabbak - látták és látják ma is. Az elsô levél Surányi Pétertôl, '37 januárjából. Az egyetemi félévkezdés gondjairól. Az utolsó levél Honti Máriától, '99 áprilisából. Az irodalmi értelmezés gondjairól.
      '37 április és '99 január, az elsô és utolsó levél között a történelem. Mintha meg lenne minden komponálva. Pedig a közlés egyetlen rendje a kronológiai rend. De Surányi Péter levele után Csécsy Imre levele. A súlyos tiltásokat ígérô sajtótörvény elleni tiltakozásról. De Honti Mária levele elôtt László Vera levele. A '44-es vészkorszak és a haláltáborok pokoljárásáról. Tehát az elején még béke van. De már sok minden elôre sejthetô. Tehát a végén már rendszerváltás van. De még sok minden utólag visszajön. Meg visszatekint Honti Mária levele is. Harminc évre. Azóta küszködik Nemes Nagy Ágnes remeke, a Ház a hegyoldalon értelmezésével. Az elején elôre-, a végén visszajelzés. És a kettô között felsejlenek nemzedéke, nemzedékeink történetének nagy sorsfordulói. Legalábbis azok körvonalai: '44, '56, '68, '89.
      És '37 január és '99 április, az elsô és utolsó levél között az irodalomtörténet. Szűkítve egy kicsit a kört. A negyvenes évek második fele a "bonyodalom" kezdete, az Újhold odisszeája. A kilencvenes évek elsô fele a "bonyodalom" feloldása, a teljes elismertetés. Látni, ahogy a folyóirat körül sűrűsödik a levegô. Levelek mennek Rómába és Párizsba, '46-'48 táján, az irodalom- és eszmetörténeti szempontból is fontos egykori tanulmányút színhelyeire. Tanúskodnak a szigorodó légkör fojtogatásáról. És levelek jönnek Budapestre, '86-'91 táján, az irodalom- és eszmetörténeti szempontból is fontos Újhold-Évkönyv szerkesztôségébe. Tanúskodnak az enyhülô légkör felszabadultságáról. Ez utóbbiakban barátok öröme és irodalompolitikusok játéka is.
      Persze történelem és irodalomtörténet is sajátos nézôpontból. Nem kívülrôl, hanem belülrôl. Úgy, ahogy az emberi és ezen túl irodalmi kapcsolatokban jelentkezett. A könyv anyaga benne van a történelem és irodalomtörténet vérkeringésében. De nem a vénákban és artériákban, hanem a hajszálerek finom hálózatában. Amiben minden megjelenik. És befogja az emberi és szellemi kapcsolatok egész szövedékét. Történelem és irodalomtörténet. De annak a magánvetülete. Benne - természetesen - a közös vetületek minden lerakódása.
      Most már csak néhány megjegyzés.
      Készültem ez ismertetésre. Leírtam az egykori kiváló cikksorozat és a belôle készült könyv címét. Verseskönyvrôl verseskönyvre. De eltévesztettem. Ezt írtam le: Könyvrôl könyvre. Nem kell hozzá nagy mélylélektani ismeret. Freudot csak hallomásból ismerôk is tudhatják. Miért neveztem meg Lengyel Balázs késôbbi cikksorozata helyett Babits Mihály korábbi cikksorozatát.
      Egykor ifjabb irodalmárkollégával és Lengyel Balázzsal beszélgettünk. Tudod-e - mondta nekem ifjabb kollégám -, hogy Balázs ismerte Móricz Zsigmondot? Nem ez az érdekes, mondta Balázs. Hanem az, hogy Móricz Zsigmond is ismert engem. Nos, igen. Érdemes belegondolni. A leveleskönyv címzettjét ismerte Móricz Zsigmond. Nem tudom, kinek milyen rangot jelez e név. Nekem nagyon nagyot.
      Végül a leveleskönyv címzettjének életművérôl valamit. Magam sohasem mondanám szemtôl szembe. Talán nem is írnám le. A kritikus vagy recenzens szemérme vagy legalábbis visszafogottsága okán. De idézetként le merem írni. Cs. Szabó László írta '83-ban Londonból Budapestre: "...megállapítottam, hogy szép lassú fejlôdéssel a kritikusok királya lettél hazámban. Amit mondok, nagyon komolyan mondom." Én is komolyan idézem.

DÉRCZY PÉTER:

Ôszintén, pontosan, gorombán

Két könyv, melyet nem egyszerűen az a tény fűz össze, hogy az egyiket (Gorombaságok könyve) szerkesztôként, válogatóként, a másikat (Senkiföldje: irodalom) saját jogon a költô, író, publicista Nyerges András jegyzi. Nem puszta rigorózusság íratta le velem, mely műfajokban tevékenykedik Nyerges, hanem hogy érzékeltessem, e két könyvben eddigi munkásságához képest egészen más és új területre merészkedett, jelesül az irodalomtörténetére. Mindkét mű - ha szabad ezt így fogalmazni - a magyar irodalomtörténet szempontjából különösen fontos és érdekes, ráadásul Nyerges önálló könyvében műfajt is teremt: négy-öt oldalas mikrofilológiai, irodalomtörténeti esszéket ír, melyek - s ez külön kuriózum - a Magyar Hírlap, tehát egy napilap hasábjain jelentek meg eredetileg. A Gorombaságok könyve is egy igen eredeti ötletre épül: mi lenne, ha összegyűjtenénk a magyar irodalomtörténet azon nagyjainak, klasszikusainak írásait, melyekben kendôzetlenül, nyíltan, köntörfalazás nélkül mondják el véleményüket egy másik, nekik kortárs (vagy épp múltbéli) klasszikusról. Csak kiragadva utalva a névsorra: mi volt Csokonai véleménye Dayka Gábor költészetérôl, mi baja volt Vajda Jánosnak Kemény Zsigmonddal, Mikszáthnak Gyulai Pállal, hogyan gúnyolta ki József Attila Mécs Lászlót, miért írt nyílt levelet Bródy Sándor Gárdonyi Gézának... s ezek csak a kevésbé ismert művek, de megtalálhatjuk itt természetesen a híres Kosztolányi-írást Adyról, Babits Pajzzsal és dárdával-ját, meg persze Szabó Dezsô Filozopter az irodalomban-ját is. No meg igazi csemegeként Veres Péter "kritikáját" Márai Sándorról, melyet a szerzô a megjelenés helyét és idejét is elfeledni kívánván (1941 március, a Turul Szövetség Magyar Élet című nemzetpolitikai szemléje) soha nem vett fel egyetlen kötetébe sem késôbb. (Mint ahogy Illyés Gyula is "elfeledkezett" Veres Péter útja című írásáról.) Nyerges saját miniesszéiben tulajdonképpen ezt a gondolatsort és magatartást folytatja, egyetlen momentumban térve el példáitól: míg az irodalomtörténeti nagyságok természetszerűleg engedhették meg maguknak az ôszinteség mellett a nem kevés igazságtalanságot is, Nyerges bármely témához nyúl a huszadik századi (néha még korábbi) magyar irodalomtörténetben, mindig, és egészen elképesztô mennyiségű anyag feldolgozásával, dokumentál, függetlenül attól, hogy Ady Ferenc József-díjának körülményeirôl ír, vagy Gárdonyi Horthyt és vitézeit dicsôítô versének megszületésérôl, ami miatt Bródy Sándor szakított Gárdonyival. A két könyv például ezen a ponton a legszorosabban függ össze: Nyerges saját könyvébôl megtudhatjuk, hogyan viselkedett 1920-ban Gárdonyi, a Gorombaságok könyvébôl pedig megismerhetjük azt a levelet, melyet Bródy írt Gárdonyinak. Nyerges miniesszéje és Bródy levele egymást egészítik ki, így kaphatunk sokoldalú, árnyalt képet a korról is, de fôleg az abban szereplôk magatartásáról. E nyilvánvaló összefüggés mellett azonban számtalan kevésbé látványos, ám hasonlóan fontos "összecsúszás" is található a könyvek között, épp ezért érdemes a kettôt együtt forgatni, ide-oda vándorolni közöttük.
      Mindezek után azonban feltehetô a meglehetôsen primitív kérdés, hogy igen-igen, de mirôl is szólnak e könyvek. A válasz is hasonlóan elmés: arról a folyamatról a magyar irodalom történetében, hogyan válnak alapvetôen esztétikai kérdések és problémák egyre inkább etikai, majd még inkább politikai-ideológiai kérdésekké, s ezeken keresztül az irodalom és politika, irodalom és mindenkori hatalom konfliktusává. Csokonai 1803-ban még metrumbéli avagy nyelvbéli hiányosságokról szól Dayka költészetében, Vajda és Kemény konfliktusa azonban már tisztán politikai természetű, a huszadik században pedig már eluralkodik az a szemlélet, mely egy irodalmi tényben pusztán ideológiai állásfoglalást keres, s persze talál is. S következésképp a hatalom - mindegy, hogy a Monarchiában vagy Rákosi Mátyás Magyarországában - igyekszik is a maga oldalára állítani, szép szóval vagy fenyegetéssel, kényszerrel. Miközben maga az irodalom ott marad a "senkiföldjén" két értelemben is: egyrészt Nyerges könyve azt bizonyítja, hogy a legjobbak soha nem hódolnak be (lásd Babits), másrészt, hogy az irodalom mindennek ellenére, hol rejtôzködve, hol látványosabban meg tudja ôrizni autonómiáját; hosszú távon bizonyosan. S még valamire felhívja a figyelmet mindkét könyv: nevezetesen arra a szomorú tényre - s ez nem hallgatható el, különösen ma -, hogy a huszadik századi magyar irodalom története leírható lenne egy olyan tébolyult gondolatsor mentén is, hogy ki volt benne "idegen" s ki volt benne "magyar". Nincs mit kendôzni: hol azért tiltották ki az írókat, mert zsidók voltak, hol azért, mert osztályellenségek voltak. Az irodalom meg mint olyan elmondhatná magáról a híres viccet, hogy akkor vannak a vallonok meg a flamandok, de hol állnak a belgák? Nyerges saját könyve, s részben a Gorombaságok könyve is azt bizonyítja, hogy a legjobb ugyan szembenézni ezekkel a bajokkal, de a folyamatnak koránt sincs vége, még akkor sem, ha az Esterházyval jelölhetô nemzedék túllépett rajta.
      Mindennek dokumentálására Nyerges a legjobb s ráadásul kikezdhetetlen módszert választotta: az eredeti forrásokat, az elsô közléseket tanulmányozza, nem bízza magát a késôbbi kiadások, kötetbe gyűjtések olykor retusált szövegeire. Obskurus (jobbára csak a Széchényi Könyvtárban található) lapokat böngész végig, ha idéz, mindig ott található a forrásmegjelölés - már említettem, de újra hangsúlyozom: hihetetlen anyagmennyiség van olykor belezsúfolva egy-egy rövid írásba, azt gondolom, sok gyakorló irodalomtörténészt megszégyeníthetne ez a filológusi aprómunka, pedig hát enélkül csak üres szellemi konstrukciók lehetségesek. S aki netán elijedne, hogy e két könyvben csak és kizárólag komor, elmélyedt, ám unalmas írásokat talál, azt megnyugtathatom: a Gorombaságok könyve nemcsak műfaji sokszínűségével, de az írások alkalmankénti derűs, szatirikus hangvételével is a legjobb szórakozást nyújtja. Lehet nevetni Mikszáth Gyulairól írott karikatúráján, József Attila Mécs László-paródiáján, s ôszintén mondom, még Szabó Dezsô is a "legjobb formáját hozza" Babits Halálfiairól írott pamfletjében. Nyerges saját írásai is - miközben erôsen meg vannak terhelve adatokkal - ezt a "modort" követik, olvasmányosak, s nemcsak szerzôjük stílusa okán, hanem szerkesztési erényei miatt is; néha ugyanis a puszta dokumentumok egymás mellé "vágása" elegendô arra, hogy elvigyorodjunk (Létezik-e magyar irodalom?). Aggódva írom le, de mégis ténykérdés: mindkét kötet arra is jó példa lehet, hogy (istenem!) nevetve is búcsúzhatunk múltunktól, akkor is, ha látjuk, ez a múlt olykor még jelen.
      Végezetül két apróságot említek: a Senkiföldje: irodalom olvasható elejétôl a végéig folyamatosan, de jobb, ha az olvasó inkább lapozgat benne, mert vissza-visszatérô motívumok szövik át a könyvet, s ugyanez vonatkozik a Gorombaságok könyvére is. Az olvasási módszerhez pedig még annyit, a Senkiföldjében óvatosan bánjunk az egyébként szükséges névmutatóval; megbízhatatlan ugyanis: Bródy Sándor, aki mindkét könyvnek egyik "fôszereplôje", nincs benne, kedves íróm, Krúdy Gyula pedig nemcsak a felsorolt oldalakon található meg. De hát ez bizonyosan nem a szerzô hibája.

Ketten egy új könyvrôl

M. Nagy Miklós: Tragikum és derű

A Jelenkor 1996-os Baka István-emlékszámában az akkor még csak szétszórtan, napilapokban, folyóiratokban fellelhetô Baka-publicisztikákról szóló szép cikkében Bombitz Attila a lehetô legpontosabban fogalmazott: "belôlük majdhogynem hiányzik a verseire oly jellemzô sötét, baljós, apokaliptikus hangnem". "Majdhogynem", hiszen nem nehéz kigyűjteni a kötetbôl jó néhány sötét, baljós képet: hogy a mai Budapest "a Trianon elôtti Magyarország pusztuló emlékműve", hogy a "Balkán kapuja lettünk, pontosabban egy abszurd szemétlift", hogy kietlen betonkalitkákban próbáljuk keresni Istent (már igazi, a kozmikus világrendet tükrözô házaink sincsenek, pince-pokollal és padlás-mennyországgal), hogy "perceken belül megérkezik a történelem expressze", és péppé zúz bennünket, s hogy "Európa is megöregedett", "egyre nehezebben vonszolja magát..."
      Ráadásul az egész elsô ciklus mártír orosz írókról szól (a párbajban megölt Puskinról, a vesztôhelyre vezetett Dosztojevszkijrôl, a kivégzett Gumiljovról, az öngyilkos Jeszenyinrôl és Cvetajeváról, a lágerban elpusztított Mandelstamról), a következô fôleg száműzöttekrôl (Hodaszevicsrôl, Brodszkijról, Venclováról), aztán jön egy erôteljes írás Széchenyi István pokláról (ami "a mi poklunk"), García Márquez kapcsán egy kis szösszenet a zsarnokságokról (benne olyan gyöngyszemmel, hogy "A mi vezetôink többnyire fatökűek voltak"), a kötetet záró néhány elbeszélésben pedig találunk víziót a világpusztulásról (igaz, egy adomába ágyazva) és álmot a személyes halálról ("megértettem, hogy halott vagyok magam is, kósza lélekként járom az üres folyosókat")...
      És - még egyszer ráadásul - több írásban is felbukkan a költô konok önpusztításának motívuma (mi ez, ha nem baljós?): "aki verset ír, önmagát égeti", "konokul, leszegett fejjel megy elôre, a pusztulásba" stb. Ezek után talán furcsán hangzik, hogy a kötet mégis derűt, majdhogynem boldogságot áraszt, de legalábbis a jól végzett munka örömét, hangsúlyos ittlétet és itthonlétet (pedig milyen sok versének alapmotívuma az egzisztencialista világba-vetettség érzése!), s paradox módon még a haza- és nemzetostorozó motívumok is ezt erôsítik - van valami sírnivalóan archaikus-anakronisztikus Baka adys hazafiságában: hogy ilyeneket még - mármint ilyen színvonalon! (már ha az érzésnek lehet színvonala) - érezni tudjon valaki! Az ember hirtelenjében azt gondolná, hogy csak Baka István költészete okozza az optikai csalódást: a Tájkép fohásszal című Baka-összes letaglózó létélménylírája, apokalipszisvárása, Isten elleni konok haragvása mellett minden más megszelídül, derűsnek tűnik - még a költô prózája-publicisztikája is. De igazából Baka István költészetébôl sem hiányzik teljesen az a derű, amely ennek a kötetnek a domináns hangja: a makacs ragaszkodás a kötött formákhoz és a rímekhez egyben a világ rendbeszedhetôségének hitét is jelenti talán (de legalábbis ezt a hatást kelti), a maszkok (Háry János, Yorick, Sztyepan Pehotnij stb.) játékosságot sugallnak, vagy talán még inkább a lét örömét, habzsolást, a mindent-kipróbálás gyermeki mohóságát, s talán még valami fura büszkeséget is érezni, fôleg akkor, amikor Baka Istennel vitatkozik (olykor meg-megriadva, aztán meghunyászkodást játszva, hogy utána csak annál dühösebben dörrenjen rá, de néha és legeslegvégül azért megalázkodva mégis): mégsem lehet olyan borzasztó az a világ, amely szóból s képekbôl szövôdött, s ezek úgy tudnak megszólalni és összeállni benne, ahogyan az ô verseiben...
      A Baka költészetére való átkapcsolás alighanem elkerülhetetlen minden olyan írásban, amely alaposabban és elemzôbben járja körül e karcsú kötetnyi publicisztikát, hiszen az óhatatlanul felvetôdô kérdésre, mármint hogy van-e valami unikális benne, vagy pedig csak melléktermék, amely segít a verseket érteni-értelmezni, de annál nem sokkal több a szerepe, azért ez utóbbi inkább a válasz még akkor is, ha a kötetet záró néhány elbeszélés felvillantja egy ragyogó novelláskötet lehetôségét (bár olyan novellát, mint ezek, viszonylag sokan tudnak írni - Baka-verset viszont csak ô tudott). Amihez persze rögtön hozzá kell tenni, hogy azért minden írásban megcsillan a költôi gondolkodás bátorságának vagy a Baka-féle erôteljes képalkotásnak valami kis szilánkja: rögtön az elsôben például már-már azt hinnénk, hogy egyszerűen csak elmeséli Puskin életét (az orosz költôkrôl szóló írások fô funkciója annak idején kétségkívül afféle ismeretterjesztés volt), aztán mégiscsak jön egy mondat, amit nem lehet elfelejteni: "Meghalni a szeretett nô becsületéért egy buzi keze által - milyen méltatlan vég!"
      A legtöbb világosan, közérthetôen kifejtett gondolat persze arra csábít, hogy felüssük Baka István verseit, és megkeressük azokat a strófákat, ahol ugyanazt - vagy majdnem ugyanazt - szenvedélyesebben, végletesebben, valamilyen meghökkentô metaforában mondja el. A kevés kivétel egyike A káosz árvái, a kötet 1994-ben született záróírása, amely felidézi ugyan az 1988-ban írt Post aetatem vestram című, Joszif Brodszkij ihlette vers egyik motívumát: "szegény magyar, ki - hetven éve már - sarokban térdeplek Európa szegletén", de a publicisztikában Baka a magyarság-európaiság kérdését olyan szenvedéllyel bontja ki, mint a költészetében sehol (Blok Szkítákja juthat eszünkbe róla): "Erôszakból születtünk, az Európa lágy alsótestébe falloszként behatoló hatalmak nemzettek... Ezért vagyunk ilyen zavartak, alázatosak, meghunyászkodásunk mélyén ezért parázslik a gyűlölet... elég egy szigorú pillantás, máris szűkölve húzódunk vissza hitvány zugainkba."
      Baka publicisztikai kötete, amely nagyrészt tisztelgés azoknak a költôknek, akiket szeretett, fordított és akiknek motívumait gyakran felhasználta saját műveiben, természetesen felveti azt a kérdést is, hogy közülük kik és hogyan voltak hatással a költészetére. Ennek megválaszolása terjedelmes tanulmányokat igényel, s a munka egy részét már elvégezték - Szôke Katalin például A költô és műfordító szerepcseréje címmel elemezte Baka István költészetének orosz kulturális kódját. Most csak egyetlen gondolatot vetnék fel ezzel kapcsolatban: Joszif Brodszkijról azt írja, "amíg fordítottam, teljesen hatása alá kerültem", a már említett Brodszkij-versében pedig azt, "ki száműzött, mint enmagamban én". Szôke Katalin Brodszkij hatásáról írva két tényezôt emel ki: a költôi szó metafizikai-egzisztenciális jelentését (vagyis hogy egy költôi nyelvfilozófia Brodszkij hatására jelenik meg Baka költészetében is), illetve a versintonáció közelítését a prózai beszédhez. De talán nem kevésbé fontos a Brodszkij száműzöttségével érzett rokonság, vagy pontosabban az, hogy egyikük sem fogadta el a mai költô sorstalanságát, s hogy már egészen fiatalon írt verseikben mindketten szinte kikövetelték maguknak a tragikumot, az Istennel való perlekedéshez jogot biztosító személyes tragédiát. És azt a jogot is emellett, hogy relativizálódó világunkban a költô megmaradhasson moralistának, s olykor fekete-fehéren láthassa a világot, szétválaszthassa a fényt és a sötétséget, egyszóval erkölcsi kérdésekben a legfôbb tekintély legyen (amire mellesleg Baka esetében a felemás zokni ad felhatalmazást; hogy ez mit jelent, annak megértéséhez tessék elolvasni a Felemás zokni című írást). Mindenesetre Baka publicisztikájában nem ritka a nüanszokat lenyesô ítélkezés. Dosztojevszkijrôl azt írja: "élete végéig egyre erôsödô pánszláv sovinizmusát, a pravoszláv vallás világmegváltó erejébe vetett vakhitét nem fogadhatjuk el (mi, nyugatabbra élôk különösen nem), de egyes próféciái, például az összeesküvés-jellegű forradalmi mozgalmak veszélyességét illetôen, igaznak bizonyultak az októberi forradalom után", vagy például az orosz költészetet mandelstami egyértelműséggel osztja ô is engedélyezett (azaz silány) és tiltott művekre: "tapasztalatból tudom, hogy az orosz értelmiség színe-java ma is úgy él, mint egykor Dosztojevszkij világmegváltó terveket szövögetô diákjai. Ezért is utáltam meg a volgás, dácsás, Sztálin-barokk felhôkarcolókban lakó költôsztárokat, akik az ellenzéki szerepében tetszelegtek nyugati útjaikon."
      A Jelenkor Kiadót természetesen dicséret illeti Baka István életművének ápolásáért, de annyit talán óvatosan megjegyezhetek (s nem elôször teszem), hogy kiadóink jobban bízhatnának legalábbis a legjelesebb íróink-költôink sikerében. Ez a gondosan szerkesztett könyv megérdemelt volna olyan kötést, borítót és fülszöveget, amely a Baka István költészetét kevésbé ismerô olvasók figyelmét is jobban felhívja arra, hogy a közelmúlt egyik legnagyobb magyar költôjének kötetét veheti kezébe.

Peer Krisztán: Kortársunk vesszôparipája

Olvassunk oroszokat!
      Valamelyik Szív Ernô-tárca után elhatároztam, beszerzek egy üveg grúz bort. Valamiért elhittem Bakó Andrásnak, hogy a grúz borok a legjobbak a világon, és mivel ilyen ital Budapest borszaküzleteiben nem kapható, kénytelen vagyok továbbra is hinni neki. A magam maradi, referenciális olvasáshoz szokott módján természetesnek vettem, hogy grúz bornak a grúz bort, Bakó Andrásnak pedig Baka Istvánt nevezi Szív.
      E hitemben csak megerôsített Baka ez évben megjelent posztumusz kötete. A tárcákat, könyvismertetôket, rádiós jegyzeteket tartalmazó és kissé patetikus címet viselô vékonyka könyvbôl egy idôsebb barát hangját vélem kihallani. Legalábbis azt képzelem, ilyennek kell lennie egy idôsebb barátnak. Kesernyés és mulatságos, kicsit tanáros, kicsit fáradt, nehezen lelkesedô, olyan valaki, akinek hiszünk, bízunk a tudásában és tapasztalatában (ami talán ugyanaz). Keveset beszél magáról, talán szemérmes, talán már nincsenek kérdései.
      Baka írásai annak idején a Délmagyarországban és a Népszabadságban jelentek meg, illetve a Szegedi Rádióban hangzottak el, nem a szűk szakmának szólnak tehát, hanem a nagyközönségnek, ha van még ilyen. Szerinte van. Ahogy evidens Baka számára, hogy ô költô (meg persze műfordító) és ezt tudják róla, ugyanúgy evidens az is, hogy az emberek olvasnak verseket. Élettörténet és költészet át meg átjárja egymást, Baka a legkevésbé sem tudományos, és ez a legszimpatikusabb benne. Ahogy anekdotázik. Ahogy elmondja, mikor olvasott (és persze rögtön fordított is - "az olvasás magasabb szintű, alkotó formája") elôször valamit a pályatárstól, és hogy a pályatárs milyen sokat ivott (Viktor Szosznora például napi két liter konyakot - ha valakit ezután sem érdekelnek a versei, magára vessen). Hogy a fiatal Jeszenyin a "rosszindulatú, de nagyon nagy író Bunyin szerint azzal szédítette a lányokat: Ha jó leszel hozzám, elviszlek a Csekába, és megmutatom, hogyan végzik ki az ellenforradalmárokat", hogy a közveszélyes munkakerülés miatt öt évre száműzött Brodszkij műfordítói munkásságát a bíróság terhelô körülménynek ítélte, hiszen "még nem tudott nyelveket, baráti nyersfordítások alapján dolgozott, azaz a szovjet törvények szerint idegen munkát zsákmányolt ki".
      E könyvismertetés elején azt írtam, Baka könyvismertetéseket ír, tehát nem kritikát, hanem kedvcsinálót. ("Az értékelés természetesen a kritikusok feladata lesz, nekünk elég bejárni e versvilág tájait...") Úgy beszél hozzánk (onnan), ahogy a fiatalokhoz szokás, elmondja, mit olvassunk el és miért, de azt már nem, mit fogunk majd olvasni, nem a versekrôl beszél, hanem a költô "hangjáról". És közben nem bújik el a mondandója mögé, méltatlankodik, mert nincs magyar nyelvű Puskin-összkiadás, aktualizálja García Márquezt, hogy komcsizhasson egy kicsit, magabiztos szerénységgel élcelôdik fiatalkori félszegségén. Ha az ismerôsérôl ír, beszél az ismeretségrôl is, de háttérbe húzódik, "nagy költôket jobb a verseikbôl megismerni, a személyes találkozás gyakran kiábrándító".
      Szív Ernôvel kezdtem, vele fejezem be, ezt tette a kötet szerkesztôje is. (Egyetlen melléfogása, hogy nem hagyta érintetlenül az írások idôrendjét - "Legutóbb Nyikolaj Gumiljov orosz költôrôl beszéltem..." - kezd bele harminckét oldallal a Gumiljovról szóló írás után új elôadásába Baka. A ciklusokba szerkesztés e helyt már csak azért sem szerencsés, mert ha valaki egyszer meghallja Baka "hangját", legalább annyira kíváncsi lesz rá, mint arra, amit mond. Követni szeretné.) Szóval Darvasi. Nem veszi fel a telefont, kénytelen vagyok bízni az emlékezetemben. És az emlékezetem (vigyázat, csaló!) azt diktálja (súgja), volt egy Szív Ernô-tárca Bakó altatóorvosáról, aki álmokat gyűjtött, és abban a tárcában Bakó - mert szégyellte, hogy nem álmodott - kitalált magának egy álmot. Bakánál viszont Bakó (Esti Kornél tükörbe néz) nem hazudik (magának miért is), hanem ír, a doktornô bevonul az "ébrenlét álmai" közé, már nem is fontos (dehogynem - a tárca többek közt éppen referencialitásában különbözik a novellinótól), volt-e műtét és altatás, elfelejthetô. Hogy is mondja Venclova és Brodszkij barátságáról Baka? "Talán a Goethe-Schiller és a Petôfi-Arany barátsággal együtt tárgyalják majd a jövô század irodalomtörténészei." Meg kéne írni újra azt a Berlini fekete füzetet. Teleírni.

VÉGSÔ ZOLTÁN:

Zene

Csak egy ötlet, más semmi

"Négy fiatal finn csellista kitalálta, hogy második legkedvesebb zenéjüket, heavy-metált fognak játszani csellón" - kezdôdik az Apocalypticát beharangozó műsorfüzet. Elôször itt jutott eszembe Woody Allen, ahogyan a jövôben játszódó, Hétalvók című filmben közli, hogy az agyát ne zsugorítsák össze, az ugyanis a második kedvenc szerve. Vajon Apocalypticáék mit szerethetnek jobban a heavy-metálnál, és ha már úri kedvük válogatni engedi ôket, miért nem azzal foglalkoznak inkább? A párosítás mindenképpen bizarrnak mondható. Gondolhattuk, valami különös és humoros sül majd ki a kamarazenei felállás és a létezô legostobább, legrosszabb üzenetű műfaj házasságából. A heavy-metál (és különféle alfajai) régóta saját mocskában vergôdik, a gyagya szörnyek és az ehhez párosuló sátánista világkép láttán ma már mindenki csak elnézôen legyint, a szegecses maskarádék kora lejárt.
      A Trafó Finnnapokjaiba való behelyezkedés könnyen bizonytalanságban hagyhatja az érdeklôdôt, az egykori metálosok identitászavara érthetô, csakúgy, mint a kortárs kamarazene felé ácsingózóké. Ettôl nagy ötlet az Apocalyptica, közönségének körét két irányba is kiterjeszti: úgy tesz, mintha továbbgondolná és játszana a számokban rejlô lehetôségekkel, azonban ha valaki már hallotta ezt a zenét, kiderül számára, hogy semmi invenció nincs a fiúkban. Egy az egyben elôadják a Metallica-, Slayer-, Panthera-, Sepultura- és Faith no More-számokat, csak éppen cselló van a kezükben, nem gitár. Ez a hangzást nem befolyásolja, ugyanúgy torzítóban végzôdnek a húrok alá helyezett hangszedôk, a cselló karaktere és hangszíne elvész, többnyire szimpla fűrészeléssé alakítva az egyébiránt megbízható technikai tudással elôadott darabokat. Másrészrôl viszont elfogadható a zenekar attitűdje, akárhogy forgatjuk, mást nemigen lehet kezdeni a primitív zenei struktúrával, a nyolcados - egy súlyos, egy súlytalan - döngölô kísérettel. Arra azért kíváncsi lennék, hogyan festenek az átiratok kottán, a vészjóslóan lassuló tempóhoz odaírták-e, hogy "largo", vagy minek köszönhetô az állandó és idegölô, vonót nem kímélô "sforzato"-dinamika. Egy pár saját kompozíció is elhangzott, amibôl arra következtethetünk, hogy mégis vérbeli keménykedéssel van dolgunk, az Apocalyptica hisz abban, amit csinál. Saját muzsikáik eleve heavy-metálos szándékkal íródtak csellóra, próbáltak ugyan jellemzô elemeket beépíteni, de stílusjegyek híján ez hiánytalanul nem sikerülhetett.
      Az összeegyeztethetetlenségek némelyike tette mulatságossá az elôadást, ami nem szándékolt, a koncepció esetlensége miatt van így. Képzeljük el, ül a négy srác a Sibelius Akadémia csellótanszakának évadnyitóján és megkérdezik tôlük, milyen eseményeken művelték zenei ízlésüket a nyár folyamán. Hát a "Monsters of Rock" metálfesztiválon - érkezik a válasz -, majd kezükbe fogják a hangszert és elsajátítják a XIV. Lajos óta kötelezô Lully-féle vonótechnikát: mindenki keze fegyelmezetten csak egy irányba járjon, ez az egységes hangzás alapja. Ehhez is tartják magukat a koncerteken - és itt jön Woody Allen másodszor, most a Fogd a pénzt és fuss-sal: szerep szerint a kis Virgil Starquell csellózni tanult, de neki igazán az utcán vonuló parádés zenekar tetszett, ahová sehogyan sem tudott beilleszkedni, mert székének hurcolásával volt elfoglalva. Az Apocalyptica zenészei is próbáltak idônként - hűen a metálos hagyományokhoz - mozgékony akciókat bemutatni fejrázás közepette, csak hát választani kellett: vagy ülve a helyükön csellóznak, vagy rázzák magukat a közönségnek - a kettô együtt nem sikerült.

(Trafó - Finnnapok, szeptember 18.: Apocalyptica)

B. SZABÓ ÉVA:

Televízió

Kétszer öt perc

- a magyar nyelvű televíziózás történetébôl -

Ha a fociedzôk annyi türelmet és idôt kapnának munkájukhoz, mint az RTL Klub Reggeli című műsorának vezetôi, talán kiderülhetne, ki tehetséges, és ki nem. A fent említett műsor házigazdái lassan két éve, napról napra háborítatlanul bizonyítják tehetségtelenségüket, hozzá nem értésüket. Az ember lánya ül a tévé elôtt, elôször csak mered, aztán ritka szarul kezdi magát érezni. Feszeng, elpirul, szégyenkezik a műsorvezetôk helyett, akik gigászi küzdelmet folytatnak a szavakkal, hogy végére érjenek egy-egy általuk bedobott kapitális baromságnak.
      Hogy mindez ne üres sárdobálás legyen, idézek egy ötperces interjúból, amely Márk Ivánnal, a Bronz oroszlánt nyert reklámfilm operatôrével készült. Miután Alföldi Róbertnek, a magyar nép Carter dokijának sikerült feltenni egy érthetô, ám érdektelen kérdést, nevezetesen, hogy hány oldalas volt a film forgatókönyve, Szily Nóra a következôket intézte interjúalanyához:
      "Akkor, hogyha a reklámfilmek között van egy megmérettetés, nyilván látszik az is, hogy mi az ezredvég trendje, mert azt látjuk mi magunk nézôk is, hogy van olyan sokféle reklámfilm, vannak, amibôl több van, szóval hogy vannak ilyen divatjai. Ez végül is egy sztárra épülô nagyon jó, humoros jelenet volt."
      Márk Iván, hihetetlen intelligenciával, figyelmen kívül hagyta a műsorvezetô kérdéskísérletét, és mesélt a filmrôl, a technikákról, a fogadtatásról. Jó volt hallgatni, jó lett volna tovább is, de Alföldi Róbert úgy érezte, itt az ideje, hogy feltegye a következô kérdést:
      "Neked van abba beleszólásod, hogy a... a tehát mondjuk egy-egy reklámfilmben a történet, hogy tehát hogyan működik ez, tehát ugyanúgy működik, mint mondjuk ma egy, az ember amit tud egy magyar játékfilmrôl. Hogy ott... ott azért mindenbe bele lehet, tehát úgy... úgy azért úgy együtt történik a dolog. A történet, szóval, mindenbe bele lehet szólni."
      Márk Iván tovább beszélt, még mindig nem pöccent be, mint a Fábry. De a műsorvezetôknek az egyszerűbb kérdések feltevése sem ment jobban.
      Szily Nóra: - "Most min dolgozol? Mire készülsz? Vagy most pihenni egy kicsit?"
      Alföldi Róbert: - "Mi van a nagy... a nagyfilmmel, mi van?"
      Majd az ötödik perc végén nyájasan gratuláltak annak az embernek, akirôl, hála nekik, szinte semmit nem tudhattunk meg, mert az idô java részét a kérdések (?) feltevése vitte el.
      Mindezek után felébredt bennem a gonosz kíváncsiság, és másnap reggel is megnéztem a műsort, ami után szintén zuhanyoznom kellett, mert szó szerint beleizzadtam. Balázsy Panninak és Stohl Andrásnak nem volt akkora szerencséje, mint elôzô nap Szilynek és Alföldinek, mert ôk Fábry Sándorral beszélgettek. Bár Fábryt elfelejtették arról tájékoztatni, hogy mikor indul a felvétel, ez nem okozott különösebb gondot. A verejtékmirigyek az elsô perc végén kezdtek beindulni, amikor is Fábry nem bírta tovább, és így szólt Stohl Andráshoz: - "Állítólag nem helyes, ha könyököl egy műsorvezetô. Nem szólnak itt a fôrendezôk?"
      Stohl: - "Nem szólnak, de szerintem az sem helyes, ha a vendég szólogat nekem, hogy mit helyes, meg mit nem, mert akkor a végén nem fogom odaadni neki a pörgôs nyalókáját, hanem elszopogatom én." Majd átnyújtotta a nyalókát, és megkérdezte: - "Miért kaptunk mi szerinted ilyen pörgôs nyalókát?"
      Fábry: - "Hát mert én vonzódom az ilyen dolgok iránt."
      Stohl: - "A különleges, ehhez az egész ilyen különleges balhé iránt vagy magához a nyalókához?"
      Fábry arcára ekkor kiül a düh néhány jól dekódolható vonala. Két percig még bírja, aztán kirobban, és így szól Balázsy Pannihoz: - "Ne mondja azt, hogy fölhozzuk. Maga egy magyar televízióban magyarul vezet műsort. [B. P. közbevetése: - "És nem is könyökölhetünk."] Ez a bring up. Ilyet nem mondunk."
      B. P.: -"Rendben."
      F. S.: - "Na, ezt építôleg mondom, mint tanárember."
      B. P.: -"Én viszont most konferálni fogok."
      F. S.: - "Ne idegesítsen. Feláll a szôr a hátamon."
      B. P.: - "Hát, pedig így van."
      F. S.: -"Igen?"
      B. P.: -"Ez jön most, a moziles, Steven Spielberg legújabb filmjérôl lesz benne szó."
      F. S.: -"Ez hogy függött össze azzal, amirôl eddig beszéltünk?"
      Erre a kérdésre válasz már nem érkezett, Fábryt lekeverték, és valóban, a Moziles következett.
      Mi meg lassan kezdhetünk gondolkodni a matematikában tanultakról, pontosabban az egyenes arányosság fogalmáról. Úgy tűnik, minél több színész, zenész, énekes, pszichológus teszi be a lábát a televízióba, annál kutyaütôbb lesz a produkció. Valaki vagy valakik nem ismerik a közmondásokat. Legalább egyre meg kéne tanítani ôket. Arra, amelyik a suszterról szól.

(RTL Klub: Reggeli)

SZIRA PÉTER:

Televízió

A türelem háza

A mai állapotokat tekintve szinte hihetetlen vállalkozásba fogott a Magyar Televízió, amikor Erdei-Grünwald Mihály szerkesztô-rendezô ötletére belefogott egy ötvenkét részes sorozat gyártásába és sugárzásba Szentföldi szent helyek üzenete címmel. (Aztán illesse hála - és ezt minden malícia nélkül mondom - azon szponzorok kedves felmenôit, továbbá legyen áldás minden további bizniszükön, akik voltak oly nagylelkűek, és pénzüket tették a nyugati világ kultúrtörténetének alapjait bemutató sorozatba!) Mert bizony errôl van itt szó, és felette csodálkozom azon kevéssé mértékadó körökön, amelyek pár adekvát hívószó hallatán azonnal bűnöst kiállítottak. Túl azon, hogy a kereszténység számára szent év a 2000. esztendô, az említett kultúrkör apologétái nyugodtan beiratkozhatnának egy alapfokú Bibliaszemináriumra, amilyen tahók és ostobák tudnak lenni - de áldás az ô fejűkre is -: téglák; bárcsak dôlne utána a fal is.
      Szóval péntekenként négykor - remélhetôleg végig megmarad az eredeti kezdési idôpont -, egy éven át mesélnek a szentföld szent helyei, kôrôl-kôre bemutatva, honnan is indult a nyugati világ, és hová tér vissza minden gondolkodó ember, ha igazak és hamisak között választania muszály.
      A bemutatkozó film a A teremtéstôl a végítéletig alcímet viseli, kronológiai sarokpontjait az Ószövetség adja. A bevezetô képeken természetesen Jeruzsálem, a három világvallás, a zsidó, a keresztény és a mohamedán háromezeréves szent városa látható, de amely Ábrahám, a közös ôsatya révén több mint négyezer éve kultikus helye a világnak. A Város, ahogy az egészen pontos meghatározás kívánja. A kezdet és a vég, az Új Paradicsom, a loca sancta, a szent helyek és ereklyék ôrzôje, a végidô szent városa, amely, a hagyomány szerint, egykoron a föld középpontja lesz. Kardos Sándor ihletett, most még csak bevezetônek szánt képei a siratófalról, a Via Dolorosa (ma) bazársoráról, a szent sírról káprázatosak, egy igazi Képes Biblia; amíg, kinek-kinek meggyôzôdése okán, nem adatik meg a zarándoklat lehetôsége.
      Aztán sorra a lenyűgözôbbnél lenyűgözôbb pillanatok: Qumrán, Názáreth, Betlehem, Kána, a Tabor-hegy, Jerikó; Dávid, Salamon és Heródes Jeruzsáleme, Cezárea, az utolsó napok és a Stáció helyszínei... Csak egy kép: valahol a tengerparton, faragott oszlopfôkön csapkodnak a hullámok, kicsivel följebb ki tudja, hány ezer éves, megsüllyedt fal romjai. Nincs köve ennek a földnek, amely ne megszenvedett múltat ôrizne.
      Édenkert volt egykoron az egész világ, az ártatlanok és a bűntelenek világa, mondja az Írás, ám a bűnbeesés és az özönvíz után az ember sorsa a fájdalom, a verítéktôl csatakos élet és az elmúlás lett. A Szentföld sziklás, sivatagos vidékein a víznek (de a verejtéknek is) különös, spirituális jelentôsége van, egyetlen és igazán meghatározó ôselem volt - és természetesen az ma is. Kétezer, négyezer, nyolcezer év, néhány száz ide vagy oda, nem tétel, a képzelet elsápad, az ész meghajol a Getsemáne-kert egy-egy fája elôtt. Zsidók, keresztények, mohamedánok, lenyűgözô szellemek, lélegzetelállító világ - talán nincs is a földnek még egy ilyen különös vegyesboltja. Borzasztó, de e képeket nézve folyton-folyvást az a lapos, ám igazában megrendítô gondolat tolakszik elô: ha ártatlanok már nem is, bűntelenek azért még lehetünk - most már csak az a kérdés, hülye vagy nem hülye az, aki ilyesmin molyol?
      Ide passzolna még egy rövid megjegyzés. Szintén vizes, de más merítés: igazán, de igazán minden vicceskedés nélkül, csupán a tények rögzítése miatt mondom, csak hogy tuggyák: bár most felül az árja, azért még a víz az úr...
      Igen, és még valami. A sorozatot a Türelem Háza produkciós iroda jegyzi.

(Erdei-Grünwald Mihály - Szentföldi szent helyek üzenete; operatôr: Kardos Sándor)

KOLTAI TAMÁS:

Színház

A forma tisztelete

Spiró György Honderű című kétrészes társalkodása a Budapesti Kamaraszínházban arról a keresztény középosztályról szól, amelyet hol imába, hol átokba foglaltak, hol meg akarták szüntetni, hol nemzetet akartak építeni rá. A darab szereplôi az elsô világháborús években születtek, túl vannak a nyolcvanon, tanultak latint és görögöt, tudnak klasszikust skandálni és tudják, ki volt Pommersheim professzor, voltak az orosz fronton és internálva, dolgoztak mint gépkocsivezetô és Tüker-lehordó (ki emlékszik még, mi az?), átélték, megélték és túlélték a századot, sôt azzal a gáláns, fölényes, szarkasztikus "honderűvel" kezelik, amit szerintük megérdemel. Három, rozogán is snájdig úriember; kardpárbajt vívnak egy bájos, négyszeres özvegy és elvált matróna becsületéért, szigorúan a párbajkódex szabályai szerint, mert a formát föltétlenül be kell tartani, a forma tisztelete nélkül minden szétesik. Az egész persze rettenetesen idejétmúlt, ezt ki is mondják a darabban, egy végrehajtó mondja ki - a matróna ugyanis nem hajlandó fizetni a villany- és a gázszámlát, nem mintha nem tudná fizetni, de nem akarja, mert méltánytalannak tartja az összeget, ki is kapcsolták a lakásában a villanyt is, meg a gázt is, a matróna gyertyával világít, spiritusszal fôz, most jönnek a hátralékot végrehajtani -; szóval, a végrehajtó szerint idejétmúlt ez az egész ôrület, a párbaj, a galantéria, a latin műveltség és a formakultúra. A végrehajtónak abszolút igaza van, tényleg idejétmúlt, ez most az általános kulturálatlanság, mondhatni a bunkóság, a primitívség, az alantasság kora, nincs mit tenni, legföljebb darabot írni róla.
      Spiró szerepekbe szétosztva, mintegy szublimálva rendesen elmondja a véleményét aktuális viszonyainkról, hôzöngôkrôl, nagyhangú tudatlanokról, akik azt hiszik, hogy velük kezdôdött a történelem ("Tessék megtanulni az országot, amelyben élni méltóztatik!"), s teszi ezt maga is rendkívül idejétmúltan, már ami a dramaturgiát meg a nyelvet illeti. Szereplôihez hasonlóan tiszteletben tartja a formát: szabatos társalgást, jól fogalmazott mondatokból álló diskurzust irányoz elô. Amit persze csak idejétmúlt nagy színészek bírnak elôadni, mint Törôcsik Mari, Gera Zoltán, Haumann Péter és Sinkó László. Jóval fiatalabbak szerepüknél - kizsigerelt, méltatlanságokra elfecsérelt aktoraink nyolcvanéves korukra mentálhigiénésen tönkremennek vagy elhalnak -, de annyi öreges kellemmel, tartással, nyafogásmentes bájjal viselik a megpróbáltatásokat, testi nyavalyákat, halált, hogy színpadi jelenlétükkel a kortalanságot (halhatatlanságot) példázzák.
      Törôcsik Annamarija huncut aggodalommal állja a galantéria rohamát; ijedelme a párbajozók elszántságától alig leplezi nôi élvezetét. Gera morózus és pajkos bölcs; halál elôtti viccelôdéseibôl végtelen szomorúság és emelkedettség árad. Haumann kakaskodó széptevô; rátarti, gunyoros és sértetten krakéler. Sinkó mint orvos és párbajkódex-szakértô elszántan taktikázik, hogy megakadályozza a bajvívást, majd - akár a többiek - férfiasan állja a következményeket. Összehangolt négyes; ötödiknek tökéletes ellenpontként csatlakozik hozzájuk Újvári Zoltán mint értetlen és értelmetlen "korunkhôse": a bunkokrácia jeles képviselôje. A stílushoz nagy szükség volt Valló Péterre, formatartó rendezôink egyikére. Szép ez az ómódi színpadi társalkodás, szép a póztalanság csöndes méltósága, ahogy a szereplôk egymásnak hátat fordítva, magukban elszámolnak a halállal; és szép a vége is, ahogy Törôcsik nem zár le semmit, egyszerűen kimegy a képbôl.
      Itt befejezhetném, ha az átépített Bárka, multiplex üzleti színházak remélhetô ellenpontja a fölújított Titanic vízirevüvel nem épp azt az ócska jelent mutatná, amely elôl Spiró Annamarija a lakásába zárkózik. Tasnádi István darabja - kanavász inkább - kaján metafora általános értéktelenségünk hullámsírjáról, "melyben nemzet süllyed el". A szereplôk - piti közéleti ember, elvetélt népművelô, nagy löttyös maffiózó, bonvivánlelkű világmegváltó, hervadó sztár, mimóza konzumnô - sírva vigadásuk mélypontján összeolvadnak a nagy magyar operettkábulatban. Operettország siralmas-röhejes lélekvesztôje úszik a holtágban, hogy átszelje a greenwichi nulladik hosszúsági kört, és elsôként hajózzon be a következô évezredbe. Szarkasztikus tabló, talán egy kis düh hiányzott belôle. A tavalyi bemutatón élveztem a mesterfokú színészi hepajt, most viszont úgy látom, hogy az átírt és túlírt darab "realistább" lett, vesztett abszurd allegorikusságából, és ez nem vált a javára. Bár Udvaros, Széles, Mucsi, Scherer, Spolarics, Vasvári, Hunyadi, Kaszás, Magyar, Pokorny, Szikszai, Tamási egyenként és külön is kitűnôek, a színházmegnyitón köhögött a motor. A nézôk se nagyon akartak együtt játszani. Lehet, hogy túlságosan magukba néztek?

(Spiró György: Honderű - Budapesti Kamaraszínház; Tasnádi István: Titanic vízirevü - Bárka)

BOROS GÉZA:

Köz-tér

Örök emlék

Szupermottó:
      "Mert jaj annak, aki kihull a Mából"
      Ady Endre: "A XXX-ik századból"

A millenniumi dátumváltás, a Y2K-ra keresztelt veszély nemcsak számítógépes probléma - köztéri szobrászati vonatkozásai is vannak. A sírkövekrôl van szó, számos kortársunk ugyanis még életében elkészítette végsô nyughelyét, amelyre a születési évszám mellé elôre felvésték a halálozási dátum elsô két számjegyét is. 2000. január elsejétôl sok ezer, 19-el kezdôdô évszámmal ellátott síremlék vár átalakításra, amelyek tulajdonosai nem gondoltak arra, hogy megérik a következô évezredet. Egy gránitból vagy márványból készült síremlék átvésése akár nyolcvanezer forintba is kerülhet, elôre nem látott bevételi forrást jelentve a sírköveseknek.
      Az ezredvégkultusz híre, hogy már csináltatható millenniumi tetoválás is: egy pesti tattoo-stúdióban 2000 forintért (+ áfa) viszik fel a kívánt testrészre a millennium jelét, az elegáns antikvába metszett MM-et. Római szám helyett választható arab is - rajta a 2-es szám talpa tôrként döfi át az utána következô három nullát. Rovásírásos változatról még nincs hír, bár bizonyára erre is akadna kereslet a bôrfejű ifjúság körében. Apropó rovásírás: a Szittyakürt című lapban olvastam nemrégiben, hogy a Magyar Kultúra napja alkalmából egy sashalmi templomban emléktáblát avattak, amelyen a Himnusz sorai olvashatók magyarul és rovásírással. "Ha figyelembe vesszük a világban zajló globalizációs tendenciákat - írja a lap -, még nagyobb jelentôséget kap a nemzeti jelleg, amellyel a nemzetek közösségét színesíteni tudjuk."
      November 7-éig tart nyitva a 48. Velencei Biennálé, ahol Szlovákia nemzeti pavilonjában az idén műtárgyak helyett egy tetováló-szalont rendeztek be. A hangulatot ("nemzeti jelleget") egy szlovák kereskedelmi rádió nonstop műsora biztosítja. Körben a falakon szlovákiai képzôművészek által tervezett motívumok láthatók, amelyek közül a látogatók tetszés szerint választhatnak, s egy profi tetováló a helyszínen ingyen elkészíti a munkát a kívánt testfelületre. Csupa egyedi és rendhagyó motívum: különleges mértani alakzatok és ábrák, funny-figurák és hétköznapi jelek, amelyek viselése a legritkább esetben jutna eszébe egy normál tetkórajongónak. Lehet választani klasszikus szlovák festôk szignói közül is, és a bôrünkre rajzoltathatjuk a Gorbacsov homlokán lévô anyajegyet is, mint mintát. A kiállított anyag folyamatosan bôvül a kivitelezett munkákról készült, a tetováltatók által dedikált polaroid dokumentumfotókkal. A leírás szerint a művészek egész életükben kapcsolatban szeretnének maradni a látogatókkal, akik vállalkoztak arra, hogy az ô alkotásukat hordozzák a testükön. A szlovák kiállítás idôben és térben meghosszabbítva él tovább, illusztrálva a banális tételt, miszerint a művészet örök emlék.

FÁY MIKLÓS:

Zene

Az élet Ellington nélkül

Nem a mi életünkrôl van szó, mert mi már kibírjuk valahogy, hanem Johnny Hodgesról, Billy Strayhornról, és a zenekarról, akik név nélkül játszanak egy egészen rendkívüli lemezen, 1962-ben. Nem nagy feladat rájönni, hogy kik a névtelenek, hiszen már a nevesek is Ellington zenekarának tagjai. Összeálltak a fiúk, hogy a zenekar altszaxofonosának és hangszerelôjének közös lemezés kísérjék, csak Duke Ellington hiányzik közülük.
      Ellington állítólag nehezen tűrte, hogy a zenekar nélküle játsszon, hiszen ez az egész társulat az ô műve volt, ô tartotta egyben ôket, ô készítette a feldolgozásokat, többnyire Billy Strayhorn segítségével. Talán Strayhorn volt az oka annak, hogy Ellingtonnak ez ellen a lemez ellen nem volt kifogása: tudta, hogy Strayhorn becsületes játékos, nem hagyja, hogy a társaság Ellington-módra szóljon. Mindenki számára lehetôség, mindenki csak nyerhet az ügyön. Strayhorn bebizonyíthatta, hogy nem egyszerűen Ellington jobbkeze, hanem önálló alkotó, Hodges nem szorult be a zenekarba, nem tűnt el a sok géniusz között, hanem vezetôként fújhatta az altszaxofont, ha pedig balul ütne ki a dolog, mindenki belátja, hogy kell a zenekarba a névadó is.
      Nem ütött ki balul a dolog, annyira nem, hogy a lemez újonnan kiadott változatát hallgatva el nem tudom képzelni, hogy miért adott erre a Downbeat kritikusa annak idején csak négy és fél csillagot. Mi lehet az a fél, ami a tökéleteshez hiányzik? Mert a magam részérôl ennél csiszoltabb, ihletettebb, értôbb és húzósabb big band játékot nem kívánok. Ez a lemez számomra hibátlan - zenei szempontból mindenképpen az. Más kérdés, hogy a felvétel minden tisztasága ellenére kicsit szétesik, túl távolra kerül a jobb és bal csatorna -, de ami szól, az eszelôs.
      Johnny Hodges ugyan nem sztáralkat, nem olyan, aki puszta megjelenésével már arat, de ezt a zenét ma már nem kell eladni. Ez elôtt legfeljebb hasraesni lehet. Hodgesra pedig nagyon is lehet alapozni. Kardigános, vénülô szivar, de ha fölveszi a nikkelpipát, hihetetlen, hogy mit fúj ki belôle. Érzéki, lágy, bölcs, bánatos, lemondó hang, egy okos, magabiztos, káprázatosan tisztán játszó művésztôl. És Hodges hagyja a többieket is érvényesülni. Ô az elsô, ô a legnagyobb szólista, de a lemez maga finom, elmélkedô harsonajátékkal ér véget, amikor a Stardust dallamára improvizál Lawrence Brown.
      Ez is nagy ötlet: úgy építik föl a lemezt, mint egy koncertet. Lassú és gyors számok váltakoznak, hullámzik a hangulat, de emelkedve hullámzik vagy hullámozva emelkedik, egészen addig, amíg el nem érünk a Tailor Made-ig. Szerkezetileg igen egyszerű ez a szám: kórusok és szólók váltják egymást, de közben a hangulat fokozódik, egészen Cat Anderson trombitaszólójáig. Anderson trombitálása emberfölötti hatást kelt, ilyen magasságban legfeljebb a sípoló gumiállatok vagy az ügyesen, két ujjal befogott lufi szól, de nem a szelepekkel ellátott rézcsô. És amikor visít a trombita, és recsegnek mögötte a rezek, és valahogy nehéznek tűnik a pillanat, mert nem ez az utolsó szám, mert elképzelni sem könnyű, hová mehetnénk innét, akkor jön a Stardust, lassan, merengve, az öblösen szóló harsonán. Elképesztô muzsikusok játszanak együtt, elképesztô zenét, egymást tiszteletben tartva, és mégis csillogva, ahogy csak lehet. Lehet, hogy 1962-ben azt hitték, ez most már így marad, örökre?

(Johnny Hodges with Billy Strayhorn and The Orchestra - Verve, Universal, 1962-1999)

FRANK JÁNOS:

Tárlat

Manual - Matéria

Ha visszagondolok rá, a magyar iparművészet öt generációját szerencsém volt ismerni személyesen, műveikkel együtt. Ezen az iparművészeti múzeumbeli kiállításon körülbelül a negyedik és az ötödik nemzedék jött össze. A Manual 1975-ben alakult meg, a Matéria 1992-ben.
      Az újabb magyar iparművészet a pártállam évtizedei alatt - persze a már puhuló diktatúrában - szerintem hendikeppel indult; a hendikep itt elônyt jelent. Tudniillik a párt-kultúrpolitikusoknak az iparművészekkel szemben nem voltak olyan - most használom elôször ezt a szót - "elvárásai", mint a festôk, szobrászok esetében. Nem méricskélték, hány deka marxizmus-leninizmus van egy iparművészeti tárgyban. Mintha szellemileg kiskorúnak tekintették volna az iparművészeket, eretnekségeiket (azaz a nyugati irányzatokba való beilleszkedéseiket) pedig megbocsátóan a gyerekszáj naiv-ôszinte kiszólásainak. Egy példa az emlékeimbôl: a forradalom utáni kulturális exlex idején gondosan elôkészítettem Szenes Zsuzsa remek tollrajzainak műcsarnoki tárlatát, katalógusát, amikor is váratlanul, elôzetes cenzúrával letiltották az elôzôleg már engedélyezett bemutatót. Ugyanabban az évben, ugyanaz a Szenes vígan akaszthatta a falra textilműveit. Még megnyitó beszédet is tarthattam. Summa summarum, az iparművészet mintegy pozitív diszkriminációban részesült - büntetésbôl. (Ki érti ezt?)
      Ma is mondom, de nem most írtam le elôször (hanem az Új Írásban, 1971-ben): a Művészetben az una eademque nobilitas - egy és ugyanazon méltóság - elvét vallom, a Szent Korona Tana tételének parafrazeálásával. Merész képzetem, hogy az iparművészeknek ez a botcsinálta szabadsága igenis élt annak idején; némi világosság a vaksötétben. Ennek a paradox helyzetnek az eredménye, hogy az iparművészek majdhogynem úgy alkothattak, akár nyugati kollégáik. Gondoljunk csak egy műcsarnoki, tíztermes országos kiállításra és a vele párhuzamos Szombathelyi Textilbiennáléra. Két világ egyidejűleg, egyazon diktatúra közegében. A festôk, szobrászok - nem a kincstáriak! - katakombaművészetre kényszerültek, vagy a lakásuk falai közé. Az ô eredményeik is - teher alatt nô a pálma - csodálatosak. Igen ám, de a szocreál után jött a kockaház, az elkorcsosult Bauhaus korszaka, mely ugyan szoc. volt, de nem reál. A Bauhaus igazi letéteményesei, Le Corbusier, Molnár Farkas, a kései Kozma Lajos, forgolódtak sírjaikban. Aztán modernség örvén valamennyiünk gyászára beköszöntött - jobb terminust nem tudok kitalálni - a kockaház-iparművészet. Hívják, ha jól emlékszem, Budapesti Iskolának is.
      Hála istennek, ellenpont gyanánt - többek közt - fölbukkant a Manual iparművészeti csoport. A megfelelô idôben tört ki lázadásuk (1975-ben Brugge-ben, 1979-ben már Budapesten mutatkoztak be. Mind a hatan más és más műnemet képviseltek). Szegrôl-végrôl a posztmodernet hozták. Alapállásuk a dizájn tagadása. Új kategóriáik a kritika, az önirónia, a játékosság, sôt a humor. Opponálták a kockaház-iparművészetet, opponálták a saját nosztalgiáikat, a tradicionálisat - méghozzá tradícióval.
      A Manual elôzménye nélkül elképzelhetetlen volna a Matéria, már csak a rokon gondolatú névválasztása miatt is. Ôk tizenketten zömmel ugyancsak az iparművészet különbözô ágaiban dolgoznak. De semmi hasonlóság a Manual és a Matéria között. Sôt, mintha a Matéria rájátszana, hogy ne hasonlítson az elôdjéhez. Mit ad a Matéria? Konceptfogantatású antropomorf és zoomorf tárgyakat, ékszereket. Meg pszeudo-objekteket, pszeudónak látszó tárgyakat, textilanyagokat, pszeudojelmezeket. És csaknem valamennyi darabban ott bujkál az abszurd. Föl-föltűnik egyesek munkáiban az egymás iránti hommage, vagyis egy idézet a kolléga művébôl, amint azt bizonyos zeneművekben hallani.
      Amikor a múlt héten meglátogattam a készülô kiállítást, kedvem támadt mind a tizennyolc művészrôl egy-egy mondatot fogalmazni. De mivel egyiküket sem lett volna méltó kihagyni - éjfélig tartott volna ez a megnyitó.
      Külön örömünk, hogy ezen a tárlaton két - mint olyan - művészcsoport tart díszfelvonulást. Kevesen emlékszünk már rá, a pártállami, hivatalos szocialista realizmus kerek ötven éve, éppenséggel úgy kezdôdött, hogy betiltották az összes magyar művészeti csoportot a szovjet minta szolgai utánzásával. Valamennyi művészt egyetlen csoportba gleichschaltolták, az úgynevezett Magyar Képzô- és Iparművészek Szövetségébe.
      Bár máma nem lépett föl a solymári rezesbanda, a Blaskapelle, mint a Manualék 1979-es vernisszázsán - a kiállítást megnyitom.
      Manual csoport: Bán Mariann keramikus, Horváth Márton üvegtervezô, Péreli Zsuzsa textiltervezô-gobelinszövô, Péter Vladimir ötvös, Szilágyi Juli textiltervezô, figuratervezô, Szilasi Anna textiltervezô. Matéria csoport: Bitó Katalin textiltervezô, Bodnár Enikô textil-, ruhatervezô, Bráda Enikô keramikus, Bráda Judit bôrtervezô, Holló István ötvös, Karsai Zsófia keramikus, Nyíri Katalin textiltervezô, Stomfai Krisztina ötvös, Szűcs Blanka textiltervezô, Szűcs Edit textil-, ruhatervezô, Tóth Lívia textiltervezô.
      (A megnyitóbeszéd elhangzott 1999. szeptember 7-én, az Iparművészeti Múzeumban.)

(A kiállítás nyitva: 1999. október 17-ig)

DIETER HONISCH:

Nádler

Nádler István Magyarország egyik legtermékenyebb művésze. Annyira termékeny, hogy néha szemrehányás is éri emiatt. Egyesek azt mondják, túl sokat fest, mások szerint nem szelektál eléggé. Eközben kritikusai elsiklanak ennek az állandó és csodálatraméltó munkateljesítménynek az alapmotívuma felett.
      Nádlernál nem arról van szó, amit mi érvényes képnek neveznénk. Nála magáról a festészetrôl van szó.
      Amennyiben a festészetet olyan folyamatnak fogjuk fel, amely néha a motívumban, néha a formában s néha a képben nyugszik meg, akkor legalábbis de Kooning óta tudjuk, hogy a festészetnek mindehhez semmi köze sincs, ellenkezôleg, állandóan el kell hagynia ezeket a nyugvópontokat, bármifélék is legyenek azok, ha nem a célhoz vezetô eszközként, hanem önmagában vett értékként, az élet közvetlen és elementáris beteljesítôjeként tekintjük. Ezt a funkciót pedig kétségkívül be is tölti, ellenkezô esetben a festôk - amennyiben megtalálták volna a végleges és következetes megoldást - nem festenének tovább, hanem Duchamphoz hasonlóan a sakkozásnak szentelnék magukat.
      Úgy, ahogy Nádler fest, nincsenek végleges megoldások, hacsak nem követ el árulást a festészettel szemben a motívum, a forma vagy a kép javára. Mint ahogy ez gyakran megtörténik.
      Nem, Nádler ezt nem teszi meg. Ha művészetének különleges minôségét akarnók leírni, akkor megállapíthatjuk, hogy a festészet iránti feltétlen lojalitása kényszeríti ôt arra, hogy feladjon más, korábbi kötöttségeket, amelyeket idegen befolyásként kell érzékelnie.
      Állandóan azt látjuk, hogy kései képein is bizonyos rá jellemzô hűséggel emlékezik korábbi intenzív formai küzdelmeire. Ez azonban festészetére nézve kevés haszonnal jár, mivel idôközben olyannyira megszabadult mindenféle kötöttségektôl, hogy már nincs szüksége ezekre a formai maradványokra.
      Amennyire radikális Nádler festôi tervei megfogalmazásában, annyira óvatosan bánik azokkal a formákkal, amelyek életműve korábbi korszakaiban létrejöttek. Különös anakronizmus ez, talán amolyan magyar módra.
      Ez a kiállítás nem retrospektív, pusztán az elmúlt tíz év termését mutatja be. Nádler István elsô műveit Bak Imréével együtt 1968-ban láttam a stuttgarti Galerie Müller kiállításán. Egyáltalán: ez volt mindkét művész legelsô kiállítása.
      Akkoriban Nádler geometrikusan festett. Már akkor látni lehetett, hogy Bakkal ellentétben hogyan szűkítették be festôi elképzeléseit a geometriai minták. A színes formák már akkor fittyet hánytak a képnek, kisiklottak belôle, Bakkal tökéletes ellentétben, aki ragaszkodott a képhez. Így aztán Nádlernál következetes módon szobrok keletkeztek, amelyek képesek voltak lemondani a képrôl.
      Felettébb figyelemreméltó, hogy épp Bak Imre székesfehérvári kiállítását nyitottam meg, most pedig Nádler Istvánét itt, Szombathelyen. Két barátomét, egyszersmind azonban két össze nem illô fivérét, akik magyar művészettörténetet írnak. Mindketten elkötelezték magukat a magyar művészet megújításának, egyikük racionális, másikuk inkább emocionális értelemben. Bak megszabadította a képet a tárgyiasságtól, Nádler pedig a festészettel teszi ugyanezt. Castor és Pollux - mondhatnánk.
      Vissza kell térnem Nádlerhoz, a festôhöz. Lenyűgözô termékenysége, az a tény, hogy szüntelenül fest, magában a festészet princípiumában gyökerezik. Nem az eredmény a döntô, hanem a festészet állandó folyamata. Nádler képeinek jelentése a mindvégig megújuló festészetben rejlik, aktuális frissességében. Vele szembesítve nem egy kollégájának képei gyakorta réginek tűnnek, akkor is, ha szándékuk szerint magasabb rendű jelentést akarnának közvetíteni.
      Mint ahogy egy zongoraművésznek folyvást gyakorolnia kell ahhoz, hogy Mozartot és Beethovent a megfelelô könnyedséggel adja elô, úgy kell Nádlernak is szüntelenül festenie, hogy festészetének megadhassa az említett könnyedséget. Ezt talán néhányan nem lesznek képesek meglátni, de számára a festés maga fontosabb mindenféle eredménynél.
      Érdekes, amit nemrég Földényi László Nádlerral kapcsolatban leírt: "A nyolcvanas évek közepétôl Nádler művészetére jellemzô a személyes radikális megszabadítása, miáltal paradox módon nem személyes, hanem egzisztenciálisan jelentôs művészet jött létre." Ez szembeszáll azzal a kifogással, miszerint Nádler művészete merôben szubjektív természetű volna. Azt az intenzitást hangsúlyozza, amely áthatja valamennyi képét. Még Hegyi Loránd is, aki szívesen gondolkodik művészettörténeti és posztmodern kategóriákban, nemrég megjelent könyvében Nádlerral kapcsolatban döntô felismerést fogalmaz meg, amennyiben ezt írja: "A kép maga a legvégsô intenzitásig fokozott élmény, amelyben konfliktusok és küzdelmek, keresés és megtalálás sűrűsödik össze."
      Ha levonjuk az ebbôl a két állításból adódó következtetést, azt mondhatjuk, Nádler képei egzisztenciális fajtájú élményképek.
      Nem a képet éljük meg, hanem a képért folytatott viaskodást és állandó küzdelmet.
      Nádler semmiféle eredményt nem mutat fel, hanem egy olyan állapot eredményét rögzíti, amelyben festészete pillanatnyilag épp leledzik. Nem torzít, nem füllent, és művészete nem akar mindent jobban tudni. Nyíltan bemutatja szüntelen keresése eredményeit, azokat is, amelyek sikertelenek, s azokat is, amelyek sikeresek. Nem tesz köztük különbséget. Számomra ez felettébb becsületes magatartás, mivel csak a festészettel törôdik, nem pedig saját reputációjával.
      Nem a motívum, a forma vagy a kép izgatja. Ami izgatja, az egyedül festészete állapota, ez a festészet pedig messze eltávolodott mindenfajta intellektuális biztonsági hálótól.
      Művészete egyedül az ô művészete, hiányzik belôle bármiféle idegen jelentés töltete. Amennyire látom, Nádler - legalábbis a festészet felôl nézve - jelenleg talán Magyarország legfontosabb festôje. Rajta kívül talán senki sem szabadította meg a festészetet ilyen mértékben a tárgytól és a motívumtól, sôt még saját kifejezési szándékától is.
      Általában véve úgy tartják, a festészet képeket hoz létre. Ha egy tanár megkérdezi tanítványait, mit fest egy festô, akkor korrekt válaszuknak úgy kellene hangzania: képet fest. De valóban így van? Ha azt mondanánk, a festô fest, akkor ez ellentétben állna általános felfogásunkkal. Bár ténylegesen ez a helyzet. Egy festô fest, de célja nem a kép, hanem a festészet maga.
      Megpróbálom másként megfogalmazni. Ha azt mondom, megyek, akkor járásomnak célja van. Ha viszont azt mondom, sétálok, akkor a cél maga a séta. Nem más a helyzet a festészettel sem, amennyiben Nádlerhoz hasonlóan komolyan veszik. A festészetnek, erôfeszítésnek tulajdonképpeni célja gyanánt egyéb értelme sincs, mint maga a festészet. Ez persze tautológiának tűnhet. De a festészet, amely önmagát tételezi, ténylegesen nem más, mint tautologikus folyamat.
      Szeretnék Ludwig Wittgensteinre emlékeztetni, aki egyszer azt mondta: "Amit a kép ábrázol, az az értelme", vagy másként fogalmazva: "A kép tény". Sokak számára nehéz a tényekkel kezdeni valamit. Hisz mit csináljunk olyan képekkel, amelyek önmagukon kívül semmi mást nem ábrázolnak. Elôször kétségbe esünk, mivel másutt keressük a kép értelmét, a motívumban vagy a kompozícióban, nem pedig a képben, vagy jobban mondva: magában a festészetben.
      Magyarországon egyetlen festô sem haladt olyan radikálisan a festôi önismeret útján, mint Nádler István. Amit művel, az - és itt ellent kell mondanom Hegyi Lorándnak - nem posztmodern festészet, hanem az önismeret útja, egyszersmind azonban az önmegvalósításé is. Festeni Nádler számára az életet jelenti, az élet pedig egyúttal festészet is, olyan terület, amelyben kihordja konfliktusait anélkül, hogy megmerevedne expresszív gesztusokban, mint a tegnapi és mai "vad" festôk. Nádler - és ezt szeretném még egyszer nyomatékosan hangsúlyozni - nem "vad" festô, hanem sokkal inkább festô, képek nélkül.
      A festészet úgy viszonyul a képhez, mint egy hermafrodita. Egyfelôl odatelepszik hozzá, de semmi érdeklôdést nem mutat aziránt, hogy közeledjék is. Nádler mostani festészete olyan helyzetben van, hogy a képet néha üresbe futtatja. Mivel a festészet mindent elmond, a képnek már keveset kell mondania, hacsak nem kísérli meg, hogy némiképp illetlen módon felhívja magára a figyelmet - ahogy ez olykor elô is fordul. Nagyképűség a festészettel szemben, amelynek meg kell védenie megszerzett "ártatlanságát".
      Földényi helyesen észleli Nádlernál az esztétikum küzdelmét egy elementáris szenvedéllyel, amely végül "paradox harmóniához" vezet. Mindenekelôtt azért paradox ez a harmónia, mivel két terület között jön létre, egyik a kép, amelyet Földényi esztétikumnak nevez, másik az elementáris festészet, amely elfeledkezett a képrôl.
      Nádler igyekszik összekötni ezeket a különálló területeket, olykor egymásba kapcsolni - ez valóságos bűvészmutatvány -, amely néha a kép, néha pedig a festészet számlájára megy.
      Az állandó tartózkodás ebben a köztes tartományban, nevezetesen az esztétikum és az elementáris között, hihetetlenül veszélyezteti Nádler művészetét, mivel az csak az egyikbôl nyeri biztonságát, nem pedig egyszerre mindkettôbôl. Amit Földényi "egyensúlyozási aktusnak" nevez, az egyszersmind és bármikor semmibe zuhanás is lehet. Ezzel természetesen Nádler is tisztában van.
      Az az abszolút konszenzus festészet és kép között, amelyet egyszer Cézanne elért, ma már nem érhetô el. Ma az egyik egyúttal a másikat is leleplezi. Nádler művészetét is ez a konfliktus jellemzi. S ez a konfliktus elképesztôen elementáris erejű.