XLIII. ÉVFOLYAM, 39. SZÁM, 1999. OKTÓBER 1.

JÁNOSSY LAJOS:

Pongival a pultnál

Nézd meg, ezek pont ugyanazok, figyeld csak meg, ott, azon az oldalon felszállnak, itt meg, ezen az oldalon leszállnak, mutogat a Pongi a pultnál, a büfé elôtt, az állomásépület irányába, mutogat és ismétli újra, hogy ezek itt ugyanazok, mint akik két perce ott voltak, annál a megállónál és annál a busznál, itt ez most a másik megálló, itt a jobb oldalon, de minden bizonnyal ugyanaz a busz, ami ott volt a bal oldalon, mutogat és mondja és nem bírja abbahagyni, én meg elôször csak kételkedve tátom a szám, aztán kezd meggyôzni engem is a Pongi, hogy azok meg ezek ugyanazok, és a végén már dôlök a röhögéstôl, mialatt a Pongi egyre csak mondja, levegô után kapkodva dôlök a röhögéstôl, hogy ekkora képtelenség, micsoda egy agyrém, hogy tényleg ugyanazok szállnak le itt a jobb oldalon, mint akik két perce fel, ott a bal oldalon.
      Állunk a sárgabusz-megálló utcai büféjénél, a pultnál könyökölünk, közöttünk néhány doboz sör, nyitott csomag cigaretta. Mostani állásunk elôzménye, az éjszaka hosszú volt és egy számomra igencsak szerencsétlenül végzôdô szerencsejátékba torkollott, aminek végeredményeképpen egyetlen fillér nélkül támasztottam annak az éjszakának azt a pultját, és a személyzet, valamint néhány elszánt hölgyvendég rokonszenvét, illetve érdeklôdését próbáltam az egy pohár ital megvásárlásához szükséges cselekvésig csigázni. Gondoltam, csigázok egy italt, aztán üres nadrágomban könnyű léptekkel hazaporoszkálok, holnap minden kezdôdhet elölrôl. Kezdôdhet és nem folytatódhat, újra kell kezdôdjön, hogy folytatódhasson, mondjuk, egy holnap estével, amihez viszont a financiális feltételek megteremtendôk, vagyis holnap el kell kezdôdjön megint, ráadásul napközben, az estére való felkészülés legkellemetlenebb és legbizonytalanabb elôkészítési szakasza. Sokáig keresgéltem a szavakat, hogy minek is kell elkezdôdnie és mihez kell meglennie ennek a minek, amikor is a szakasz szó végre kiugrott a gondolatbeli szótárból, vagyis megvolt a mondat, szóval meglett és befejeztem azzal, hogy szakasz, na, ekkor lépett be a Pongi a pultot övezô kétméteres határsávba, és én abban a pillanatban tudtam, hogy ennek a nagy nehezen összetákolt mondatnak ettôl a belépéstôl kezdve jelentôs valószínűséggel más értelme lesz, sôt, mostantól már más értelme van. Mert a Pongi az egyik legnagyobb vonalú ember ebben a városban, s ezt a nagyvonalúságát velem szemben különösen jólesô elôszeretettel gyakorolja is, mint ahogy most is tette. Elfordultam a csajoktól, hogy aztán visszaforduljak, mit isztok, kérdeztem magabiztosan és egyben a Pongira nézve kicsit pimaszul, amit a Pongi persze elnézett nekem és már rendelt is, akár egy katonatiszt, hogy aztán az újabb és újabb rendelések körforgása felfüggessze a hajnalba forduló éjszaka idejét és sokadszorra is megajándékozzon minket az idôtlenség illúziójával, amit aztán, mint oly gyakran, most is a személyzet kedves, de határozott bejelentése oszlat szét, miszerint záróra van, minden látszat dacára, lejárt az idônk. A Pongival csak egymásra néztünk és egyikünknek sem kellett megszólalnia, anélkül is tudtuk, hogy ennek nem lehet vége, folytatódnia kell a megszakíthatónak. Két-három állomást érintve érkeztünk a lakásomba, miközben minden nálunk lévô és nyilvános helyeken kapható bűnös szert elfogyasztottunk, hogy aztán megállapíthassuk, hogy a lakásban semmiképpen nem lehet maradásunk, az alvás szóba nem jöhet, és ha rajtunk múlik, akkor mától ez a szerda nem veszi kezdetét.
      Állunk a pultnál, már egy ideje fényes a hajnal, szemközt velünk a buszpályaudvar furcsán sátor alakú, klinkertéglás épülete, egyfolytában bôgnek a buszok és borítják ki magukból az embereket. Nézzük egy ideje, ahogy jönnek a sárga buszokkal a honfitársaink, be a városba, amikor a Pongi azt mondja, hogy te, ezek ugyanazok, itt balra fel és ott jobbra már le, nézem ôket, ôszibarackszín kardigánok és szandállakba bújtatott zoknis lábak és minden kézben egy-egy nejlonszatyor, nézd meg, mondja a Pongi, nejlonszatyor nélkül úgy látszik, nem szabad nekik sehova, csak így szállhatnak fel a buszra, csak így be a városba. Felszállnak itt balra és tényleg, mintha jobbra ugyanôk le, ugyanazok a színek, ugyanazok a nejlonszatyrok, férfiak és nôk vegyesen, harminc és hatvan között, úgy harminchatvan évesek, tolonganak ebben a körforgalomban, jönnek felénk, beállnak a sorba, felpattintják az apró ampullákat, körte, vodka, egy hajtás és mennek tovább, vagy vissza a buszukra, hogy menjenek még egy kört. Zsigulik és Skodák köröznek, mellettünk roggyant Mercedesbe huppan egy copfos figura, már negyvenedszerre próbálja beindítani, csak köhög a vas, de nem mozdul, a srác végül hitehagyottan kiszáll, becsapja maga mögött az ajtót, megy valamerre, tovább. Biztos felszáll egy buszra, mondja a Pongi, aztán az állomásépület sarkánál akad el cirkáló figyelmünk, ahol két nejlonszatyros áll, amikor az egyik beszél, közel hajol a másikhoz, amikor a másik, közel az egyikhez, a Pongi fordítja a beszélgetést, hogy a borsodi ott olcsóbb, oda kéne inkább, nem, az régen volt, inkább ide, billegnek egymás felé. A Bódy itt lakott egy sarokkal lejjebb, folytatja a Pongi, miközben nem vesszük le a szemünket két fôszereplônkrôl, szóval itt lakott és ha most kisétálhatna az utcára, ide mellénk a büféhez, hát nem hiszem, hogy meglepôdne, meg se haltam, mondaná, te élsz Gábor, mondanánk, ezt az idôt eddig csak képzeltük, mondanám neki, mondom a Ponginak, aki bólogat és egy zöld szvetteres nénikére fókuszál, aki néhány perce tűnt fel a dülöngélôk mögött, akik viszont elindultak az eddigiekhez képest egy harmadik irányba. A zöld szvetteres kitipeg a járdára, áll, forgatja a fejét, kezében az elmaradhatatlan nejlon, most visszamegy a tuja mögé, a telefonfülkéhez, most nem látjuk, a fiát várja a Dontól, mondja a Pongi halálos humorával, a néni megint elôjön, aztán át az egyik megállóhoz, forgolódik a buszok és az utasok gyűrűjében, figyeljük a nénit, a sarkon ismét feltűnnek a dülöngélôk, magyaráznak és billegnek, újabb szállítmány nejlonszvetteres és nejlonszatyros érkezik, mennek át a másik oldalra, állunk a Pongival, nem eresztjük a reggelt, szemmel és életben tartjuk ôket.

BOZSIK PÉTER:

Vizes láb

Már sohasem ismerhetem meg ezt a figurát, gondolta Karácsonyi, miközben letette az 1962-ben, Celjében kiadott és ronggyá olvasott szlovén nyelvű Bibliát. Janez Serere gondolt (szabad fordításban Szarik János, ez is tót, röhögött föl, amikor elôször hallotta a nevét), akinek nyolc éve elhagyatott birtokát Karácsonyi barátai vásárolták meg egynéhány hónapja. Karácsonyi barátai is fura figurák, a feleség (Rajsli) vajdasági magyar, apai ágon azon kevés Mária Terézia telepítette franciák leszármazottja, akik kibírták a mocsaras klímát, és nem költöztek vissza, vagy nem pusztultak el. A férj (Drakulic?) szerb határôrök ivadéka, anyja révén kettôs, német-szlovén állampolgár, aki - tudomása szerint - nincs rokonságban Slavenka Drakulic? horvát írónôvel. Gyermekeik nem apjuk nevét viselik, a szülôktôl, közös megegyezéssel, a Jonas vezetéknevet kapták.
      Még különösebb a hely, ahova költöztek, illetve annak egykori tulajdonosa. A S?rovin nevű tanya Janez Sere nyers természetérôl kapta a nevét, és az örökké ködös Mokronog (Vizes láb, mondta Karácsonyi felesége, amikor a térképrôl, még odahaza, hangosan elolvasta és rögtön lefordította a kisváros nevének jelentését, olyan, mint egy indián varázsló neve, tette még hozzá) városkától északkeletre terül el pontosan 420 méter magasságban, mint arról a férj, Drakulic? Alexander Karácsonyinak németes precizitással beszámolt. A Dolenskai-dombokat, ahogy a területet nevezik, délrôl a karsztvidék, nyugatról az Alpok, észak és északkeletrôl a Pannon-medence határolja. Nyugaton, mielôtt még az Alpok elérnék a Dolenskai-dombokat, a Kum (Keresztapa) nevű hegy magányos csúcsa áll. Olyannyira határterület ez, hogy a tizennégy hektáros birtok kaszálójának a túloldalán már a karsztvidék látható. Az ilyen határterületeken pedig - köztudott - fokozott az elektromágneses hullámok hatása. A Föld elektromágneses állóhullámai, a Schumann-hullámok rezgésszáma megegyezik a legkreatívabb tudatállapot agyhullámainak rezgésszámával, az alfa-hullámokéval. Nemcsak maga a rezgésszám, de a rezgések idôbeli lefutása is rendkívül hasonló. Olyan, mintha a Föld elektromágneses hullámai váltanák ki az alfa-hullámokat! Lehetséges ez? A számítások kimutatták, hogy a Föld elektromágneses hullámai az emberi testen könnyen átjuthatnak, kilencvennégy százalékuk át is jut, hat százalékuk elnyelôdik. Hol nyelôdik el? Ott, ahol az emberi szervezet sejtjei a legerôsebb elektromágneses tevékenységet folytatják. Az emberi szervezet elektromos pontjai pedig a szív és az agy. A szívben és az agyban elnyelôdô elektromos hullámok közvetlenül átalakulhatnak érzésekké és gondolatokká, vagyis agyhullámokká - gondolta a megrögzött materialista Karácsonyi a misztikus csillagász nyomán. Különös érzések kerítették hatalmába a birtokon, amelyekkel nemigen tudott mit kezdeni, ugyanakkor szabadulni sem tudott tôlük. Nyugtalanságát folytonos és unalmas faggatózásba próbálta fojtani.
      Janez Sere a szlovén államiság kikiáltása elsô évfordulójának másnapján halt meg. Ezt még megérte, mondta Zsuzsa, a ház leendô asszonya. Az öreg Sere fehérgárdista volt, a második világháború alatt egy németországi repülôgyárban dolgozott. Az egész vidékrôl innen származott a legtöbb fehérgárdista, ennek okán a titói Jugoszláviában (büntetésbôl) nem nagyon fejlesztették ezt a régiót. Ezért is vettük meg ezt a birtokot, mondta Karácsonyinak a házaspár, mert a szlovén paraszti építészet ezen a vidéken maradt meg legjobban.
      Janez Sere a háború után keveredett haza, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején, legjobbkor ahhoz, hogy a múltját már ne firtassák, és ne kerüljön bíróság elé. Hazatérése után nemsokára megnôsült, két gyermeke született, egy fia és egy lánya. A felesége fiatalon meghalt. A lánya nagyon korán férjhez ment, és Mokronogba költözött, a fia, ifjabb Janez Sere, a helybéli vadászok elmondása szerint bolond volt, a házaspár szerint inkább értelmi fogyatékos, a tehénistálló szénapadlásán lôtte fôbe magát apja pisztolyával. A gyermekeket fôleg az öreg Sere anyja nevelte, aki boszorkány hírében állott. Elvadult gyógynövénykertje még mindig jól kivehetô, ahol a vadkendertôl a kakukkfűig, a borsmentától a cickafarkig, a szurokfűtôl a csomborig mindenféle nyavalyára való varázslatos növény megtalálható. Karácsonyi felesége gyűjtött is egy halommal a különös növényekbôl, amelyek egy részét szakkönyvbôl azonosította. Aztán nem merte magával vinni, mert álmában megjelent neki egy öregasszony, aki állítólag azt mondta, hagyja a füveket, hiszen nem ért hozzá.
      Ha hinni lehet a vadászoknak, akik az öreg Sere halála után idônként a birtok területén fôzik meg az elejtett vadat, akkor az öregasszony tényleg szokatlan jelenség lehetett. Fôhadiszállása az asztalosműhely volt, ahonnét az éjjelente véletlenül arrafelé vetôdô vadászok sokszor különös jajveszékelést hallottak. Az öregek kerülték is a vidéket, csak a fiatalabbak merészkedtek egyszer-egyszer arra, hogy megbizonyosodjanak idôsebb társaik mendemondáiról, ám miután megbizonyosodtak, igaz biza, boszorkány az öreglány, jól mondták az öregek, mondogatták Karácsonyi barátainak, alkonyattájt már ôk is messze elkerülték a birtokot, olyannyira, hogy évek hosszú során az ott lévô magaslesek tönkrementek, az elmúlt nyolc évben sem építettek újat, csak egy maradt meg, az is a mezsgyehatáron.
      Az öregasszony körüli mendemondák az eltűnésével állnak kapcsolatban, mondják a házigazdák Karácsonyinak. Egy reggel eltűnt. Az öreg Sere a rendôrségnek azt vallotta, hogy azt hitte, az unokájához ment le Mokronogba, ezért szólt csak három nap után a vadászoknak, hiszem megtörtént, hogy csak egy-két nap múlva jött meg, ám háromig sose maradt. A vadászok megnézték, nincs-e a lányánál, és csak azután jelentették a rendôrségnek a "boszorkány eltűnését". Az öreg Sere három napot vizsgálati fogságban is töltött, mert elterjedt a hír, hogy talán ô ölte meg az édesanyját, akit - ez kiderült a kihallgatásokon - erôsen okolt a fia öngyilkosságáért. Sere szerint fia elôszeretettel fogyasztotta a légyölô galócát, amely a helybéliek szerint mérgezô, ám rá semmilyen hatással nem volt, ha csak az nem, hogy ilyenkor érthetetlen nyelven beszélt, és azt képzelte magáról, hogy tud repülni. Ha így bedilizett, sohasem hagyta el a szénapadlást. Elôször azt gondoltam, mondta állítólag a kihallgatáson az öreg Sere, hogy az a bűnöm ütött vissza rá, hogy egyszer magam is megpróbáltam repülôgépet fabrikálni, át is repültem vele a szomszéd hegyre, de lezuhantam, és soha többet nem kísérleteztem vele. De egyszer rajtakaptam, hogy anyámmal gombát fôznek az asztalosműhelyben, légyölô galócát, rájöttem, hogy ettôl bolondulnak meg mind a ketten. Megtiltottam nekik, de titokban tovább ették, és mivel különösebb bajuk nem lett tôle, rájuk hagytam, a jóisten bocsássa meg nekik is, nekem is... Mindezt csak nehezen szedték ki az öregbôl. És mivel semmi terhelôt nem tudtak rábizonyítani, elengedték.
      A fia halála és az öregasszony eltűnése után, ha lehet, az öreg még mogorvább, nyersebb lett. Fôzte a pálinkát, csinálta a bort (rejtély, hogy mibôl, hiszen alig volt szôlôje), méhészkedett, gondozta az állatait, kaszált, művelte kevéske szôlejét, és az emberekkel csak a legszükségesebb kapcsolatot tartotta fenn. Eladta a tejet, a bort, néha lement Mokronogba kenyeret és gázolajat venni. Szerszámait, bútorait maga készítette, gépeit maga javította, egy személyben működtetett egy több családnak is munkát biztosító birtokot. Nyolc évig menyétek birodalma volt az egész, morfondírozott magában Karácsonyi, ennyit komolyabb épületek is megsínylenek, ez meg teljesen lakható. Mi lehet a titka? A Németországban ellesett alaposság?
      Az öreg Sere szabad idejét a Biblia tanulmányozásának szentelte. Vallásossága különös miszticizmussal párosult, hiszen a rendszeres templomba járástól mentesült, mivel messze lakott a templomtól. Az új tulajdonosok mindenfelé óriási kereszteket találtak a lakásban, a legnagyobb pedig a bejárati ajtó mellett függött mintegy másfél méternyire. Távolról az egész egy imaházra emlékeztetett, mondta Zsuzsa, az óriási kereszt miatt, amit leszedtünk, tette még hozzá. Karácsonyi a ronggyá olvasott Bibliában egy kisebb méretű plakátot talált, amelyre a tízparancsolat volt nyomtatva szlovénül, hátuljára pedig az öreg kézírásával a következô:

	N	V = 5
	A	I = 1
	M	C = 100
	E	A
	S	R
	T	I = 1
	N	U = 5
	I	S
	K

	S	F
	I	I = 1
	N	L = 50
	A	I = 1
		I = 1

	B	D = 500
	O	E
	Ć	I = 1
	J
	E 
	G
	A

Azaz: Isten fiának helytartója. Alá: 666. Még alább egy különös szöveg:

	Elfogtak egy pápát
	és rabságra vetették.
	Történt mindez
	Krisztus után ezer-
	hétszázkilencvenhét nyarán.

	A halálos seb megejtetett.

Legvégül a "Razodetje 13. pogl. 18. ver" bejegyzés alatt két dátum: 1991. december 26., a szlovén államiság ünnepe és 1999. augusztus 15., vasárnap.
      Furcsa, morfondírozott Karácsonyi, az elsô dátum másnapján az öreg Szarjankó, ahogy magában nevezte, fogta az egyik istrángot, ünneplôbe öltözött és a tehénistálló szénapadlásán, ahol a fia is öngyilkos lett, fölkötötte magát. A tejszállító munkások találtak rá. A hatósági boncnok szerint kész csoda, hogy föl tudott mászni a padlásra, hiszen súlyos tüdôgyulladásban szenvedett, gondolta Karácsonyi, mindennap, télen-nyáron a jéghideg tejátadóban mosakodott. De miért a másik dátum? Ez mit jelent?
      Karácsonyi már régen Rovigno (S?rovinból Rovinjba, gondolta közben többször is) közelében furikázott, amikor felesége a Bibliából, amelyet a kocsi elôzô tulajdonosa felejtett az autójukban, megtalálta a "Razodetje 13. pogl. 18 ver." magyar megfelelôjét: János apostolnak mennyei jelenésekrôl való könyvébôl a 13. rész 18. verse: "Itt van a bölcsesség. A kinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat."
      Jesszusom, kiáltott föl Karácsonyi, megvan, megfejtettem! Abban a pillanatban "...valószínűleg megrántotta a kormányt és a nagy sebességgel száguldó autó az út menti palánknak ütközött, majd áttért az út másik oldalára és áttörve a korlátot a szakadékba zuhant. A személygépkocsi mindkét utasát súlyos fejsérülésekkel szállították a rijekai kórházba." (A Vijesnik című napilap Fekete krónika rovatából, 1999. augusztus 16.)

PODMANICZKY SZILÁRD:

Hová tette a teve a takarót?

(Újra nô a halott lába)

Ha Ptolemaiosz szerette volna a nôket, egyetlen pillanatra sem gondol arra, hogy a Föld, esetleg, lapos.

Akkoriban csillagász lehettem, és már évek óta egyetlen csillagképen babráltam. Ez a csillagkép egy tevét ábrázolt egyik este, a következôn viszont a tevét mintha félig pokróccal takarnák le. A rákövetkezô éjjel megint a teve jött, aztán a pokróc, és így tovább.
      De hová teszi a teve a takarót minden második este?
      A tucatnyi, egymástól eltérô magyarázatomat semmivel nem tudtam alátámasztani, ezért néhány évig különleges zöldségeket termesztettem, és viszonylag ritkán elôforduló, rövid életű állatpéldányokat neveltem, amelyeket beérésük és elhullásuk után preparáltam, és viszonylag nem baráti áron eladtam egy mutatványos embernek, aki ezekbôl - négy lakókocsira építve - vándorkiállítást szervezett.
      A zöldségek és ritka állatok árán azonnal pályázatot írtam ki a takarós teve csillagképének magyarázatára. Az alábbiakban a pályázatra beérkezett legérdekesebb megoldások összefoglalóját írom le.
      1. verzió: A teve azt állítja, hogy ez egy nagyon értékes takaró, mágikus ereje van, például ha valaki alábújik, hirtelen éjszakai sötétségbe borul, és testi folyamataiban felcserélôdik az agy- és bélműködés. Nappal üzletel a teve a takaróval, eladja, ekkor éjszaka takaró nélkül látjuk, majd a következô nap egy ügynökkel visszavásároltatja a takarót, mondván, az agy- és bélműködés cseréje csak egy speciális dugó lenyelésével érhetô el, de ezt a speciális dugót legfeljebb harminc év múlva fejleszthetik ki a tudósok, s ekkor is még csak akkora méretben, hogy a lenyeléséhez ingerszegény környezetbe kell húzódni, majd minden különösebb erôfeszítés nélkül egy rémületforrást kell találni, különben a dugó lenyelése sem vajazva, sem zsírozva nem megoldható. Ezek hallatán természetesen a vásárló akár fél áron is eladja a takarót a teve ügynökének, aki visszaviszi a tevéhez, így este ismét magára terítheti a takarót.
      2. verzió: Az esti égbolton valójában mindig két teve látható, csak egymás takarásában. Az egyik tevén van takaró, a másikon nincs. A két teve a Föld tengelyével párhuzamos tengely körül forog, mint egy körhinta, a nappalok és az éjszakák változásához szükséges idô négyszeresével járják körül a tengelyt, ezért egyszer a takaró nélküli tevét, másszor a takarós tevét látjuk. Ha mindkét tevén lenne takaró, föl sem tűnne, hogy a két merev teve egy tengely körül forog. De talán mégis, ha azt vesszük, hogy akkor már két takaróval forognának, azaz a többletteher miatt valószínűleg lassabban, akkor pedig minden éjjel más-más képet kapnánk a tevékrôl. Például látnánk a tevéket szembôl, ám ebbôl a nézôpontból a takarók nem látszanának, mert a takarók a tevék hátsó részén találhatók. De látnánk a tevéket hátulról is, akkor viszont a tevéket nem látnánk, csak a takarókat, s erre a rövid idôre meggondolhatnánk, hogy a tevék talán nincsenek is ott, csak két pár álláb, a tevék elmentek valahová, mondjuk, koncertre vagy valamilyen tanfolyamra, mondjuk, szabás-varrás tanfolyamra.
      Ehhez a verzióhoz meg kell jegyeznem, hogy ha két tevénk forogna egy tengely körül, az egyik takaróval, a másik takaró nélkül, és mindkettô egyedüli elôtűnésénél ugyanabba az irányba áll a fejük, akkor sehogyan sem láthatnánk egyszerre két tevét szembôl, vagy két tevelábat pokróccal hátulról, hanem az egyik tevét elölrôl, a másikat hátulról a pokróccal, sôt, ez a kép azt a benyomást keltené, hogy a teve - farának mozdulatlansága közben - képes elsô két lábával 180 fokos szögben megfordulni, ami képtelenség, hiszen tudjuk, a teve az egyik legrosszabban forduló állat.
      3. verzió: A csillagok közt igen erôs napszél működik, erôssége egy közepes, forgófejes családi ventilátorénak körülbelül hét egész nyolcszor tíz a hetvenharmadikon-szorosa, amely az égbolton található összes csillag napszelének töredéke, mert a legtöbb csillag egymás ellen fúj, s azok kioltják egymás napszelét. A napszél minden esetben merôleges a tevére, akár van takaró rajta, akár nincs. Viszont a napszél iránya kétnaponként változik, hiszen amit egyik nap elfújt, azt a másik napon vissza kell szívnia, különben a harmadik nap nem lenne mit elfújnia. Amikor velünk szemben fúj a napszél, akkor a teve teste leárnyékolja a teve felénk esô részén lévô takarót, még csak meg se lebben, viszont másnap, amikor ellenkezô irányból fúj a napszél, a takaró fellebben, s éjjel átesik a teve másik oldalára, és ekkor úgy tűnik a Földrôl, hogy a tevén nincs takaró. Tehát tulajdonképpen a tevének mindig csak az egyik oldalán van a takaró, a másik csupasz, kilátszik. Felvetôdik a kérdés, hogy így nem fázik-e a teve, hogy az egyik oldaláról mindig hiányzik a takaró, illetve miért elégszik meg ezzel a teve, hogyhogy nem vágyik arra, hogy legalább egyetlenegyszer hátsó részének mindkét oldalát beborítsa a takaró. Azt nem gondolhatjuk, hogy a teve cselekvôképtelen, vagy oda lenne láncolva, ki lenne merevítve, mondjuk rengeteg gipszkását nyelettek vele. Mindezt figyelembe véve arra kell gondolnunk, hogy a teve teljesen elégedett a helyzetével, nem keres menedéket a napszél ellen, lehet, hogy ha mindkét oldalát beborítaná a takaró, melege lenne, izzadna, mint a használatban lévô békepipában rekedt hangyaboly, folyton vizet kívánna, ami pedig soha nem volt jellemzô tulajdonsága a tevének. Álló nap vödörszámra nyelné a vizet a takaró alatt, a takaróról is ömlene a víz, az erôs napszélben pedig olyan agyhártyagyulladást kapna, hogy vagy három hétig a szemét se bírná mozgatni. A mindig félig letakart teve tehát idillinek tekinti helyzetét.
      4. verzió: A teve túl sűrűn mosat. Mindennap tiszta takarót kíván, viszont a mosodás, akivel még ifjú korában a teve szülei életfogytiglan leszerzôdtek, baromi lassú. Amikor elviszi a tevétôl a takarót, mindig azzal az ígérettel hagyja ott a tevét, hogy ezúttal biztosan, százszázalékosan estére kimossa, kicentrifugázza, megszárítja és a palacsintánál lágyabbra vasalja a takarót. A tevének nincs mit tennie, hisz a mosodásnak, aki késôbb mindig arra hivatkozik, mikor késve viszi a tevének a takarót, hogy nem vette észre, hogy elfogyott a mosópora, a centrifugában szénkefét kellett cserélni, vagy újra kellett tekercselni a centrifuga motorját, de a tekercselô új vállalkozást nyitott, ezentúl csigatésztát csinál, vagy a vasalót nem lehetett használni, mert kivételesen nem a talpa, hanem a fogantyúja melegedett a kóboráramoktól, vagy azt mondja a mosodás, kérlek alássan, te teve, hidd el, egyszerűen nem akart megszáradni az a rohadt takaró, hát képzeld, akkor vettem észre, hogy ráterítettem egy még vizesebb takaróra. A teve persze ilyenkor csak legyint, örül, hogy végre megvan a takaró, és már nagyon várja azt az idôt, amikor a mosodás átadja vállalkozását a fiának, aki most még órásműhelyt üzemeltet, volt is nála a múltkor, az ifjabb mosodás felkereste, és pontban a megbeszélt idôpontra hozta a tevének az órát, mutatóba. De sajnos a teve nem vásárolhatott órát, nem tudja hová fölszíjazni. Ha a nyakára rakja, nem látja, ha a púpja köré, elfödi a takaró, ha viszont a lábára rakja, csak úgy tudja megnézni, hogy hány óra, ha felemeli a lábát, három lábon viszont képtelen megállni, összerogyik, és a teve biztos volt benne, hiába lenne órája, egy idô után rá se bírna nézni, már annyiszor összeesne. Annyi haszna azért lenne, gondolta a teve, hogy mindig pontosan tudná, hány órakor esett össze. A lényeg az, hogy amíg az öreg mosodás dolgozik a tevének, szemernyi esély nincs arra, hogy egymás utáni éjszakákon a tevét takaróban lássuk; az valamivel hamarabb elôfordulhat, hogy két éjszaka nem lesz a tevén takaró, de valószínű, azért a mosodás se ekkora gazember.
      5. verzió: A tevének igazából nincs szüksége semmilyen takaróra. Egyszer talán egy hideg éjszaka mégis szüksége volt rá, akkor magára terítette, és ez rendben is van. De soha többé nem jött ilyen hideg éjszaka, akik viszont ezen az éjszakán látták, azt gondolták, lám-lám, a tevének is szüksége van a takaróra, s ebbôl azt a következtetést vonták le, hogy valószínűleg a tevének minden este jól esne a takaró. De a hideg éjszaka után a teve már nem kívánta a takarót soha többé, viszont akik a hideg éjszaka látták rajta, megesküdtek, teve éjjel csak takaróban, sehogy máshogy. Ezek a jótét lelkek egyik éjjelre betakarják, és gyönyörködnek benne, milyen jó is a tevének, milyen szépen betakartuk. A következô éjjel viszont már nincs a tevén a takaró, végre ledobhatja magáról, senki nem bűbájoskodik körülötte. A következô nap azonban, jaj-jaj-jaj, mindenki fogja a fejét, szegény tevérôl leesett a takaró, biztosan didergett az éjjel, és visszarakják rá a takarót. A teve már ki nem állhatja ezeket a jótét lelkeket a takarójukkal együtt, a legszívesebben már jól seggbe rúgná ôket, hogy elszálljanak takaróstul, de nem tudja megtenni, hisz csak jót akarnak, de olyan együgyűek, hogy nem fogják fel ésszel, hogy jóakaratukban folyton csak macerálják, leizzasztják, kínozzák, egyszóval, jóakaratukban rosszat tesznek vele, annyira sajnálja a teve ezt a tökkelütött népséget, hogy akkor inkább már minden második éjszaka elviseli a takarót.
      Ezek voltak tehát a legérdekesebb és legvalószínűbbnek ítélt pályázatok, beküldôik között szép számban osztottam szét hatvanas égôket, csillagkulcsot és egyéb barkácsfelszereléseket. De ahogy ezt a díjkiosztón is elmondtam, annyi lehetséges variáció született, hogy ezek együttvéve teljességgel kizárják, hogy csak egyetlen megoldás legyen. És hát éppen ezért egy kicsit már bántam is, hogy kiírtam a pályázatot, sokkal jobb lett volna, ha jómagam egyedül keresem a választ a teve takarójának eltűnésére, mert ha találtam volna egy mindnél jobb választ, abban megállapodhatnánk.
      Nem volt mit tennem, széttéptem és elégettem az összes pályamunkát, vártam, hogy teljen az idô, hogy majd az kimossa valahogy a fejembôl a magyarázatokat. Közben beiratkoztam egy hangszeres tanfolyamra, amit azért emelek itt ki, mert anatómiai és pszichológiai tanulmányaim szerint a fúvós és az ütôs hangszerek együttes alkalmazása a kutatások szerint memóriazavart okoz, s abban bíztam, ha napi négy órában tubával és lábdobbal elôadható műveket játszok, talán hamarabb feledésbe merülnek a pályázati megoldások. A további kutatásaimra viszont még a rám szakadó felejtéshullám elôtt szerettem volna pénzt szerezni, ezért egy reklámcégnek feles használati joggal áruba bocsátottam az általam felfedezett takarós-tevés csillagképet. Maga a reklámcég választhatta ki, hogy melyik csillagképet akarja, a sima tevét, vagy a tevét takaróval. A cég vezetése öt három arányban a sima tevét választotta. Annyi pénzt ígértek, hogy nekem édes mindegy volt, melyik verziót akarják. Úgy hallottam, már használják is az egyik reklámkampányukban, de állítólag nem égboltos háttérrel, hanem valami piramist meg pálmát rajzoltak mögé, a teve csillagképet meg túlhajszolva egy rendes élô tevére rajzolták át. Állítólag egy cigarettát reklámoznak vele. Á, nem értenek hozzá. Jobban jártak volna, ha a pokrócos változatot veszik meg. Nem? Ha a tevébôl nem is, de a pokrócból már mindjárt könnyebb cigarettát sodorni.

Elhangzott Szigligeten a JAK-táborban, a Pompeji című exfolyóirat A halottnak nô a körme című búcsúestjén.

Tárcatár

Napló

A címet Mia Hawaiitól kaptam, és ha tudom, hogy ilyen egyszerű, bizony már régen fölkerestem volna Miszter Husángot. Éppen csak át kellett baktatni a Szorongás utcán, egészen a lebontásra ítélt Örvendezések Apró Teréig, onnan a fokozatosan kiépülô Rémület sugárúton átvágva a Bánat utcáján kellett hosszan, nagyon hosszan menni, majd a mára már letúrt, eldömperezett Derű köz helyén terpeszkedô Csakazértis-gyártelep mellett haladtam, hol szavak és mondatok szálltak az égbe, mint az emberfüst, mint a szellempor, mint a lélekpernye. Láttam azt is, hogyan lesz vége egy műszaknak. Láttam, hogyan özönlenek ki a Csakazértis-gyártelep kapuján a munkások, filozófusok és kôművesfiúk, virágkötôk és könyvtárosok, katonatisztek és korán kopaszodó teológushallgatók. Mígnem ott álltam Miszter Husáng háza, vagy mondjuk így, villája elôtt. Akárha egy kôsivatag közepén. Mia Hawaii szólt elôre, Miszter Husáng nem fog otthon tartózkodni. Hanem a felesége otthon lesz. Miának igaza volt. Éppen csak annyit kiáltottam, segítség. Aztán még hozzátettem suttogva, szorongok, jaj, nagyon szorongok. És már nyílt is az ajtó. Mrs. Husáng apró asszony volt, félénk. Úgy szedte a levegôt, mint valami kisnyuszi húsvét után.
      - Segítség - mondtam újra.
      Intett Mrs. Husáng, menjek szépen utána.
      - Drága uram - hadarta közben a kezeit tördelve -, ha megérkezik és itt találja, én... azt hiszem, szétveri magát.
      A házban hellyel kínált Mrs. Husáng, kényelmes bôrfotel, ízléses berendezés, elmúlásillat. A jó Miszter Husángnak volt ízlése, ezt nem vitathattam.
      - Szétveri az arcát - mondta a felesége halkan.
      Nevettem halkan és magabiztosan. Csak egy kicsit lett keményebb a szemöldököm alatti homlokizom. Régen ismertem Miszter Husángot. Évek óta figyeltem, tudtam a szokásairól. Legyen elég annyi, hogy Miszter Husáng legalább három, úgymond, világkartell szolgálatában állt egyidejűleg. Az egyik a húsügyekben, a másik a gondolatpiacokon, a harmadik pedig a lélekbizniszben volt érdekelt. Mind a három világcég mögött olyasféle hatalom állhatott, melyet isteni nevekkel ruháznak föl a világ különbözô testrészein. Az üzleti élet alapszabályait egyes helyeken a Biblia, máshol a Korán nevű könyvekbe, netán a tűz körüli ugrándozásokba foglalják bele. Ez a három világcég szerte a földtekén élôlények és teremtmények milliárdjait foglalkoztatja, férgeket, rágcsálókat, rémálmok különbözô monstereit, szörnyeteg feleségeket és undorító férjeket fizet le, szolgasorba juttatja a szelet, a penészt, a rothadást. Miszter Husáng az egyik legfontosabb műveletért felelt. Ô verte szét az emberi arcokat. Ô verte ki a tekintetekbôl a felelôtlen elragadtatottságot, a nyugalmat, a reményt, ô vert ráncokat a homlokra és zacskókat a szemek alá, ô ütötte lötyögôsre a pofazacskókat, az ô ütéseitôl homályosult el a tekintetek fénye, fordult ki vagy fittyedt le az ajak. Én ezt mind tudtam, mert figyeltem egy ideje. Csak éppen a címet nem tudtam.
      - Igaza van, asszonyom, valóban nem beszéltem meg Miszter Husánggal ezt a találkozót. Nem tud róla, hogy jövök. Fogalma sincs, hogy kettesben vagyok magával, és akár a kezét is megfoghatnám.
      Az asszonyka tágra nyitotta a szemeit.
      - Látom, maga se különb. Idejön és úgy udvarol, hogy közben izzadság gyöngyözik a homlokán. Mit akar? Azt hiszi, a hízelkedéssel megold valamit? Táncolni akar, udvarolni, olyan mondatokat akar a nyakamba lehelni, amelyekben maga sem hisz.
      - Igen, ezt akarom.
      - Azt akarja, hogy öleljem át?
      - Azt akarom.
      Mrs. Husáng fölállt, közelebb lépett.
      - Jól van, átölelhetem. De ezért nagy árat fog fizetni.
      - Azt hiszem, van mibôl fizetnem - szóltam halkan, miközben tényleg megöleltem Mrs. Husángot. Úgy öleltem, hogy hallottam közben a testét, szívének dobogását, a halk, egyenletes surrogást, ahogy a vér áramlott fehér, pihés bôre alatt, hallottam, hogyan nyel, s még azt a parányi zajt is hallottam, ahogy szemét lehunyta egy pillanatra. Hallottam a pillantását, ahogy nyelt, hallottam a nyálat a szájában, hogy nôtt a haja, a körme, hallottam, hogyan öregszik pillanatról pillanatra. Hát igen. Egyáltalán nem könnyű dolog egy másik ember testét ennyire hallani. Erôs érzés. Nagyon erôs.
      Aztán persze úgy alakult, hogy napokig vártam Miszter Husángra. Nem jött. Az ötödik nap hajnalán súgta meg Mrs. Husáng, hogy Miszter Husáng vidéki kiküldetésen van. Moszkvában, Tokióban, Antwerpenben és Miamiben akadt munkája, többek között. Nagy feladat több városban egyszerre, egy idôben dolgozni, csaknem lehetetlen.
      Az ötödik nap reggelén már ôsz volt, az égbôl por hullt, a Csakazértis-gyárban megszólaltak a munkára hívó szirénák. Arra gondoltam, hogy néhány dolgot el kell döntenem, hogy úgy mondjam, magammal kapcsolatban. Valaki állt a kertkapuban.
      - Miszter Husáng - szóltam halkan.
      - Mit akar? - kérdezte közelebb lépve.
      - Csak azt akarom mondani, hogy a múltkor a piacon láttam azt a fekete hajú lányt. Jól megnéztem, kérem. Hát, Miszter Husáng, alapos munkát végzett. Gratulálok. Mert én emlékszem arra a lányra, hogyan nézett ki tizennyolc évesen. Hogyan fénylett az arca. Tíz év alatt milyen szépen romba döntötte! Jól van, Miszter Husáng, maga aztán tud!
      S ahogy beszéltem, Miszter Husáng egyszerre közel lépett hozzám, és megütött. No igen. Egyáltalán nem kedvelte, ha a munkájával kapcsolatban viccelôdtek. Jókorát vágott az arcomba Miszter Husáng. Egy pillanatra megszédültem.
      - Nézze, Miszter Husáng, én nem gyűlölöm magát. Mert magának ez a dolga. Tudom, az a rengeteg dolog, feladat az ég alatt. Féregnek lenni, angyalnak lenni, Mia Hawaiinak lenni, pápának lenni. Mindenki megkapja a maga reszortját. Kiosztják a házi feladatokat. És oldd meg, teremtmény.
      - Ne mosolyogj, és ne gúnyolódj - mondta komoran Miszter Husáng, és újra megütött.
      - Igen, megfigyeltem, hogyan dolgozik, miféle agyafúrt módszerekkel, Miszter Husáng. Hogy olykor már az anyavéres gyerekember arcán elkezdi, aprókat üt, éppen csak akkorákat, mint az esôcsepp, egy porszem súlya, szoktatja a védtelen gyerekarcot az ütleghez, igen, megfigyeltem ezt, Miszter Husáng, és tudom, olykor békén hagyja az emberi arcot, hogy harminc évig, negyvenig nem érinti, nem üti meg, mígnem aztán egy napfényes reggelen egyetlen pontos ütéssel veri szét. Azt is tudom, hogy némely arcra megfelelô idôben és megfelelô alkalomkor elég csak egyet ütni. És akkor kész van az az arc. Fölemeli a husángját, Miszter Husáng, de már nem sújt le vele. Éppen csak megmutatja.
      Miszter Husáng megint megütött.
      - Ne mosolyogj, mondtam már.
      - De mosolygok, Miszter Husáng. Tudom, hogy maga ezt nem szereti. Elviseli minden formáját az emberi arcnak, a tűnôdést, a töprengést, a feszültségtôl merev tekintetet, boldog, ha félelmet vagy keserűséget lát, de még a vigyort is tűri, csak a mosolyt nem tudja elviselni. Mert a mosollyal szemben tehetetlen, Miszter Husáng.
      Durr, durr. Akkorákat kaptam, hogy alig tudtam talpon maradni. De azért mosolyogtam. Miszter Husáng mögött ott állt a felesége, és félrebillent fejjel nézte a jelenetet. Semmi kétség, sok hasonlóban lehetett már része. Miszter Husáng szépen kivert a házából. Újra ott álltam a Csakazértis-gyártelep fôbejáratánál. Aztán a Rémület sugárút. Az Örvendezések Apró Tere. A Boldogok zsákutcája. A Részegesek Rózsadombja. Durr, durr. A Szorongás-domb. És nem tudom, mi történt aztán. Arra eszméltem, hogy Mia Hawaii hajol fölém. Nôvérkeruhában volt. "Az utolsó nyári nap", ez volt a mentôautójára írva. Fölemelt a hawaii könyvtároslány és az autóba tett. A mentôautóban könyvek, magazinok, hírlapok, sör, bor és kávé várt. Mia leült mellém, és figyelmesen nézett.
      - Úgy akarsz gyôzni, hogy mindig vesztesnek kiáltod ki magad?
      - Igen - válaszoltam halkan.
      - És eldöntötted azt is, hogy szeretni fogod magad?
      - Eldöntöttem ezt is, Mia.
      - Jól van - mondta Mia Hawaii, és nagyot nevetett. Nem vette észre, hogy Miszter Husáng újra ott áll fölöttem. Bejött valahogy "Az utolsó nyári nap" nevű mentôautóba. És belevágott az arcomba. Mia Hawaii hirtelen abbahagyta a nevetést. Nézett rám, mint egy darab kôre.
      - Most meg mi van?
      - Úgy döntöttem, téged is szeretni foglak, Mia Hawaii - szóltam halkan, és azt hiszem, mosolyogtam.

Szív Ernő

VÖRÖS ISTVÁN:

Ördögárok, ezüst tenyér

Gyalog jöttünk le
az akadályversenyrôl
a Moszkva térre.
Azt találtuk ki,
minden szembejövôtôl
megkérdezzük, hány
óra. De senki nem jött
szembe. Az öregember,
akit mégis megszólítottunk,
ugyanarra tartott, mint mi.
Megálltam hát, mintha
becsöngetnék, egy kapualjban.
A többieknek úgy látszik
mindegy volt, mentek
tovább. Újabb kísérlet.
Ahogy fordulok vissza,
egy kérges, sárga tenyér
pofonja csattan arcomon.

Azóta nyilván rég
eltemették, és a kéz-
fejét, mint egy lassú
és puha szög, féreg
ütötte át. Számít ez
valamit? Legfeljebb
akkor számítana,
ha az igazságtalanság
miatt felmentést kaphatnék
az alól, hogy velem is
hasonló történjen.
Gyalog jöttünk az Ördög-
árok csalánnal benôtt
medrében. A vázába
otthon kék színű
faágat állítottam. Születés-
napomra kis ezüst tenyeret
kaptam, nyakamban lógott
évekig egy láncon. Az élet-
vonalaiból a monogramom
lehetett kibetűzni.

LUCA ANNA:

Öreg fák

Nagyapám elôször a kapu mellett álló
ecetfát vágta ki. Fenséges, bibliai méltóságú fa volt,
barázdált derekú,
minden madarak birodalma,
izmos, koronás sudarú ágakkal
- eltetvesedett, mondták.
Az abronccsal összefogott, életerôs, termô
öreg cseresznyefa vége
építkezés lett. A terasz kiszorította.
Két suhogó lombú meggyfa jött ezután:
függôágyat lehetett közéjük kifeszíteni,
ágaikon laktak a macskák,
rengeteget termettek. Öregek már,
mondta nagyapám, és elfűrészelte a törzsük.
Nem tudom, eszébe jutott-e:
akkor lehetett úgy hatvan.

ZALÁN TIBOR:

napomlás

reggel

másnapossága tűnôdôvé
tette, rosszkedvű érzékenység
vesz rajta erôt reggelente
a pálinka, baracklé, kávé
szentháromságán fél/könyéken
esik túl, enyhe hányingerek
környékezik, de ezt hajlandó
már a világ számlájára ír-
ni; miért ne - inkább az undor

az álombeli nôk azonban
csak kergetôznek az agyában
hajfürtök csapódnak arcához
és bôrök érintik bôrét
mellén súlyos mellek, ágyékán
meleg, nedves pinák játszkódnak
és ott vannak, és nagyon messze
mégis - a magány ilyen, azé,
aki visszaszámláláshoz ért

a távirányító gombjain
játszó keze menti meg végül
a fölfénylô képernyôn Tom és
Jerry tépi hervadtra egymást
Havas és Gyárfás és más ilyen
unott pofák húzzák az idôt
míg el nem ér a reggel a fény-
be, szív ki; az arcra rákerül
a mindenki által ismert maszk

dél

az árnyék rázuhan a szandál
orrára, úgy áll ott, mint aki
bebocsátásban reménykedik
bal vállát kissé felhúzva jár
ha megáll leereszti, és fáj
így az állás, így leeresztve
két történés közé szorulva
a kudarc s a kudarc várása
közötti résben - mosolytalan

az antikvárium ablakán
koppan ökle - nem indulattal
csak tehetetlenség és hiány
rántja össze a kezét, bent a
régiek poros gerincén el-
matat ujja... ki nemrég még az
ô gerincén tapogatta a
sötétség hexamétereit
a könyvek közé szúrva rózsa

vöröslik, üvegszirmán csendül
a belépôkkel érkezô fény
galambok adnak térzenét a
tér fölé feszülô hôségben
leroskad egy hontalan mellé
a mocskos padra, bűzlô rongyok
közé fúrja arcát, ne lássa
a járdán ringó nôket, kiknek
párája fölcsap a tetôkig

este

lány jár az égen - a tetôtér
ablakán átderengenek a
csillagok. whisky és vörösbor
- föltornássza magát az asztal
pereméig, és alázuhan
üres üvegek hidegében
koponyája. a halál üzen -
vagy csak így telik be nélküle
az élete, sorsa... mije

fél/álomban szólongatja, hív
valakit, megnevezhetetlen
minden megnô - a könyvespolcot
anyahajó töri át, combok
erdejét töri át, vállakat
sodor félre, a horizonton
alkoholtüzek, menekülne
feléjük, minden mozdulatra
beomlik a víz, alátörik

selyemfüggönyön ezüst darvak
lebbentik szárnyuk, lusta Wagner-
zenékre emelik magukat
túl a merülô szobán. marad
hanyatt a durva szônyegen, a
verejték szemhéjára csordul
hallja a távoli telefon-
csörgést, ajtók csapódásait
nem mozdul. elengedi. készül

TIMÁR GYÖRGY:

Még mindig

A helyszínek. A Kisbuda,
mely elfalaztatott és vele minden
Dokk-rum is mindörökre.
A Vár-oldalban a kérdés: mikor?
Meg a Közraktár utca egyik
kapuoszlopa és
az albérlet a házinénivel,
kilencszázhatvan februárja
a lágymányosi Duna-parton,
ô akkor éppen egy kis senkivel,
én meg egy lehetetlen
viszonyban s hoppsz-ölembe lányok
karjaiban, egyre csak összenôtt
szemöldökökre bukva, ám eközben
egy zsúfoltságától még üresebb
napozóteraszon az ô hiányát,
mindig csak azt figyelve,
hiányát, amely ott járt évekig
a platánok alatt,
s hiába szeretôcskék, feleségek,
hiába család, gyerekek, akárkik,
újra csak ô jön fel ma is a lépcsôn,
ô ül le ma is a fapriccsre mellém - - -

Egy újra-újra pergetett
banális filmsztori,
amely már többé el nem rontható.

Zörög halottan

Ezer görgeteg-emlék
Hang nélküli robaj
Mintha lábujjhegyen - - -

A strandtáskával
Az egész lelke terhét rakta le
A napozói priccsre mellém

Immár a régi boksz sincs
A fal mellett jobbról a második
Sehol a Ponty a Kárász
A halúsztató két uszály

A parti lépcsôkben is megkövült
Minden emlékezet
Csak bennem ég ez a fölösleges
Hogy-történt-volna-ha

Az aranypikkelyű platánok
Ágai közt
Édeskés szél zörög halottan

Jim? Joe?

Hogy Jimet ütötte ki Joe
Vagy Joe Jimet
Kilencszázhuszonnyolcban
Hogy hányszor lépett félre Lady Brent
Miféle garnikban s kivel
Hogy mennyit csalt a bankár nyolcvanötben
Kit lógattak föl más bűne nyomán
Ki bűnhôdött meg jótetteiért
Kit ünnepeltek egy gólért s ki volt
A legjobb big-band dobosa
Melyik volt a legjobb fogpasztamárka
Kilencvenegyben vagy akármikor
Ki volt a vádlott ügyvéd államtitkár
A világ legszebb lánya ekkor-akkor
A filmhôs aki mindenkin kifog

Világok múlnak s az örök jelen
Oly pajzs a lelkeken mit
Keresztüldöf egyetlen pillanat