Csak kutya ne legyen - mondta Sirokon az útitársam, pár kilométerrel a cél elôtt. Ehhez képest a zörgetésre két vérszomjas, borjúnyi kuvasz, valamint egy apró, ám annál veszélyesebbnek látszó berni pásztor támadott meg minket, ha nem jön a gazda a csatazajra, biztosan lebontják a kerítést semmi perc alatt. Akit szeretnek - mondta Imre -, azokkal kedvesek. Ti nem vagytok túlzottan szimpatikusak nekik. Az igényesen ápolt kerttel szemközti dombon az ó-szajlai temetô sírkövei fehérlenek, a közvetlen életveszély múltán nem is haboztam megdicsérni a kilátást.
- Minden harmadik sírkôre a nevem van felvésve, reggelente ott ébredek, ahol az eleim nyugszanak, s ahol majd valaki eltemet - és ez engem megnyugvással tölt el. Most innen nézem a temetôt; ha meghalok, majd onnan nézem magam. Én már mindörökre hazaértem, végérvényesen ide tartozom. Sajnos megélhetési okokból - már amennyire persze a tanításból meg lehet élni - a hét egy részét Pesten kell hogy töltsem, de ahogy tehetem, hazajövök. Nemrég fordítottam le egy XVIII. századi japán buddhista szerzetes és remete, Ryo_kan verseit - olyan rövid költeményeket írt, mint én mostanában, a Halászóember megjelenése óta, csak ô még szűkszavúbb -, az ô élete mint létszituáció igen közel áll hozzám. Nagy vákuumban, remeteként élek itt, Szajlán, ám ezen, azt gondolom, nincs semmi csodálkoznivaló: nincs családom, 1994-ben a szüleimet is elvesztettem, nincs közösség, eltűnt egy kultúra, felszámolták még a nyomaimat is. Ez a kor a magánynak kedvez, itt az ember csak remete lehet, költôként pedig a dolgok, úgy gondolom, csak önnön közegükben mondhatók el. Hogy ezt a helyzetet s ezt a nem sok jóval kecsegtetô kort viszonylag boldogan tudom megélni, az kizárólag annak köszönhetô, hogy a fiammal rendezôdött a kapcsolatom, s hogy van egy fiatal barátnôm, aki lejön ide hozzám, amikor teheti.
- Imre az apám volt, én nekik az Imi vagyok, valóban. Mivel nem járok kocsmába, leginkább az építkezés kapcsán érintkezünk, lévén hogy - bár igen sokat kérnek - a falubeliek közül fogadok fel napszámosokat. A volt nyárikonyhát bôvítem lakható házzá, mivel apám új-szajlai házát, amit most egy kerítés választ el tôlünk, kénytelen voltam eladni. Ez a ház volt egyébként az egyetlen ok, ami miatt a család 1956-ban itthon maradt: épp befejezés elôtt állt, apámnak pedig nem volt szíve itt hagyni élete értelmét. Pincét építek jelenleg, hogy legyen hol tárolni a termést és az ételt, abba estem bele, amikor leszakadt alattam a palló. A kôműves azt hitte, ottmaradok, de - ôszintén szólva - én sem gondoltam, hogy megúszom ennyivel. A mester egyébként igen jó humorú ember, sokat merítek tôle nyelvileg, a nyomokban még mindig élô szajlai nyelvjárás egyébként is hihetetlenül érzékletes. A napszámost például így korholta a minap: "Több baj van veled, mint egy zsák tetűvel!" Megjegyzem, meg is érdemelte, mert míg távol voltam egy fél órát a múltkor, megitta a bort, amit egész napra szántam neki. Épp az imént telefonált a felesége, igaz-e, hogy a férjem magánál az összes bort megitta, Imi? Mondtam, hogy igaz.
Ami viszont teljesen megszűnt, az a közösségi összetartozás. Ó-Szajlát vadidegen cigány családokkal telepítette be egy valahonnét ide szalajtott tanácselnök, alig van ép ház, a régiek közül pedig már egy család sem él a pusztuló faluban. Új-Szajla pedig összeépült Terpessel teljesen: ha bejössz a faluba, Szajla van kiírva, de ha kimégy belôle, Terpes van áthúzva a táblán - ahhoz pedig a régi szajlaiaknak nincs semmi köze. Nem csoda, hogy ilyen körülmények közt elvész az ôsi közösség, ami nekem a legtöbbet jelentette. Régen, ha Terpesrôl átjött valaki, mert például bál volt, bizonyosan megbicskázták mint idegent. Minden falu más volt, máshogy öltözködtek, máshogyan beszéltek az emberek. Az ötvenes években nekünk volt egyedül rádiónk: vasárnap apám kitette az ablakba, s oda gyűlt az egész felvég hallgatni a Szabad Európát. Anyám pedig vásznat szôtt, mivel kendert termesztettünk, átjöttek az asszonyok, s én a színtiszta valóságként hallgattam a fonás közben elhangzó ijesztôbbnél ijesztôbb történeteket. Ezekbôl a történetekbôl tér vissza jó néhány a Halászóember verseiben. A faluban tényleg sokan tudnak róla, na nem az irodalmi folyóiratokból, hanem mert a megjelenésekor Gyôzô atya, az egyébként pszichiáter végzettségű siroki pap mise után kihirdette, hogy van ez a könyv, mi több, nála kapható. Rendelt ugyanis hatvan példányt a kiadótól, de azóta már többször kellett utánrendelnie. Hozzá irányítok én is mindenkit, aki nálam arról érdeklôdik, hol kapható: a könyvesbolt mint lehetséges beszerzési forrás errefelé valahogy nem jut eszébe senkinek. Meg-megállítanak egyébként az utcán, pontosítják, kiigazítják a könyvben olvasottakat, az nem úgy volt, mondja néha egy-egy öregebb szajlai, s elmondja, ô hogyan emlékszik rá - türelemmel hallgatom.
- A könyv írásakor avval szembesültem, hogy végre van valóság, megtaláltam az én igazi valóságomat. Hogy megvan mindahhoz végre a valóság, amit egész eddigi életem során írtam, s ez rám revelatív erôvel hatott. Mindez persze azt jelentette, hogy Szajla ürügyén magamhoz jutottam el, Szajlában magamra találtam rá; annak reményét tehát, hogy Szajlán át végre megláthatom önmagam. Az 1972. szeptember meglehetôsen nyílt személyessége ellenére én ugyanis - mint tudod - az Élet és Irodalomban folytatásokban közölt, majd a kötetbeli közreadás után sajátos módon ugyanott jól levágott - mondhatni: megsemmisített - fiktív levelekben kezdtem foglalkozni elôször igazán önmagammal, s a Halászóember elsô darabjainak megszületésekor, 1987-ben, többedszeri hazatérésem után, biztosan éreztem, hogy a magamhoz vezetô út költôi formájára találtam rá. Fogalmam nem volt, meddig fogom írni, s voltaképp arról sem, miképp, de tudtam, ezt kell most csinálnom, ki kell bányásznom a múltból, a gyerekkorból azt, hogy ki vagyok. 1988-ban aztán újra disszidáltam - úgy gondoltam, immár véglegesen -, s az a közeg, ami kint fogadott, csak megerôsítette ezt az eltökélt érzésemet. Az az elszigeteltség, az a teljes izoláció, amelyben a fiammal Nyugat-Berlinben a valahai hazatérés legkisebb reménye nélkül éltünk, az egyetlen fix pontként, egyedüli kapaszkodóként hozta a felszínre bennem az emlékeimet. Rosszul fogadták ott, hogy angolul beszélünk, hogy Márkot angol iskolába járatom, s hogy a társasági élettôl idegenkedem, így hát teljesen magunkra maradtunk, egyáltalán nem jártunk emberek közé. 1989 tavaszán ez a léthelyzet váratlanul erôs ösztönzést adott: felszabdalt csomagolópapírra - mivel az volt otthon - megírtam negyven darabot: avval a tudattal, hogy Magyarországra soha vissza nem megyek, így tehát nem is fognak ezek a versek megjelenni soha, de soha. S hogy a dolog még könnyebb és biztatóbb legyen, írás közben avval is szembesülnöm kellett, hogy mindaz, amirôl most írok, már nincs, nem létezik, így a hazatérés önmagamhoz munka közben saját halálomhoz vitt közel. És ez aztán így is maradt az eltelt évtized során: ma már alig merek átsétálni oda szembe, a sírkövek közé...
- Kárpótlást nem jelent, ám mindenképp szerencsés fordulata életemnek, hogy ez a három dolog, a fiammal való viszonyom rendezôdése, a barátnômmel a 33 éves korkülönbség ellenére kialakult kapcsolatom, és a Halászóember sikere így egyszerre összejött. Kárpótlásnak azért nem mondanám, mert ami nem történik meg idôben, az az idôk végeztéig sem hozható helyre. 1962 és 1975 között kizárólag az Alföldben - elvétve az újvidéki Hídban - publikálhattam; gondold meg: tizenhárom éven át. Ha ebbôl az anyagból megjelenik egy kötetem, talán minden másként alakul. Ez az idôszak például semmiféle kárpótlással nem adható vissza, az érzés, hogy az említett folyóiraton túl nem kellesz sehova, hogy még az elküldött kézirataidat is letagadják - mint az Új Írásnál -, nem felejthetô el. Ebben az idôben a Weöres Sándorral való kapcsolatom tartotta a lelket bennem. Bata Imre vitte el a verseimet hozzá, és elôször Weöres semmit sem mondott rájuk. Aztán egyszer együtt vártuk Barbara Frischmuthot a Keletiben, s ott lelkesen a nyakamba borult. Onnantól kezdve jártam fel hozzá, de nem éreztem túl jól magam - irritált a sznob társaság, ráadásul állandóan a zenérôl folyt a szó, amihez én nem tudtam hozzászólni. 1988 októberében voltam nála utoljára, de az már olyan volt, mintha nem is lettem volna ott. Lekísért a kertkapuig, mert meg akartam mutatni neki a kutyámat, Pamit, ám az út felénél váratlanul, érdeklôdve megkérdezte: "Imre hol van?", miközben mindvégig belém karolt. Számomra ô nagy emberi példa, a hiteles, mesterkéletlen költôi magatartás példája, hisz úgy viselkedett, mint aki életében egy sort le nem írt. Ráadásul helyre tett mindenkit beszélgetés közben, s mindezen túl angyali derűvel azt is el tudta viselni, ha körülötte mindenki hülyeségeket beszél.
Ám ettôl még egészen tavalyig idegen test voltam abban az egészben, amit kortárs magyar irodalomnak mondanak: ez a közeg engem soha nem fogadott be, nem vett rólam tudomást. Az egybegyűjtött verseimrôl nem írtak egy sort sem, a Kedves John című prózakötetem nem vette észre az égvilágon senki. Sôt, korábbi verseimet azok közül is sokan levágták, ideológiai vagy másmilyen alapon, akik ma lelkendeznek a Halászóemberen - bár azt azért itt megjegyzem, hogy Alexa Károly egy közelmúltbeli estemen nyilvánosan bocsánatot kért. Ez jólesett. Én csupán Kulcsár-Szabó Zoltán 1996-os, rólam szóló könyvénél vettem észre, hogy a kritika irányomban megváltozott. Ha ezt úgy húsz évvel korábban veszem észre, biztos nem kell háromszor disszidálnom. Hozzáteszem, ez persze nemcsak kirekesztettségemnek volt köszönhetô. Amikor az egyetem után 1967-ben Debrecenbôl feljöttem Budapestre, nem kaptam tanári állást sehol, még Pest környékén sem. Annyira kilátástalannak láttam a helyzetemet, hogy el akartam menni segédmunkásnak Németországba, de amikor útlevélért folyamodtam, behívattak. "Maga író, itt a helye, miért akar elmenni innen" - vágták a fejemhez, s megpróbáltak egy füst alatt rábeszélni, idônként jelentsem a Szentjóby Tamás és Bálint István környezetében tapasztaltakat, merthogy ez idô tájt az abban mozgókkal érintkeztem fôleg. Szándékosan nem akartam a kérdést megérteni, de ettôl kezdve rettegve jártam az utcán, állandóan hátranéztem, nem követnek-e. Késôbb aztán már akkor is behívattak útlevélügyben, amikor nem is kértem útlevelet.
- Nálam ez soha nem elôre megfontolt, nem tudatos. Engem soha nem érdekelt a kortárs magyar irodalom, legalábbis nem figyeltem rá. Az ember csak addig figyel, amíg a saját hangját meg nem találja. Ha megtalálta, akkor meg már saját magát kell figyelnie. Ha az irodalomra figyel az író, akkor irodalmivá válik, az irodalmi irodalom pedig önnemzéssel születik: figyeld meg, csupa utalgatás, üzengetés, vendégszöveg... Amikor a leendô elsô kötetem, a Héj verseit írtam, akkor még úgy-ahogy figyeltem, de Weöresen és Tandorin kívül az akkori magyar költészettel abszolút nem tudtam mit kezdeni. Valami görcsösen eredetit akartam, annak tudatában, hogy ez senkinek nem kell, s csak évek múltán kezdett az látszani, hogy ebbôl könyv lehet - mint ahogy akkor lett az is világos számomra, hogy bármelyik versnek folytatása a következô, címek tehát nem kellenek. És ez nagyjából azóta is így működik, menet közben alakulnak a dolgaim. 1972, a Héj megjelenése után öt év teljes szünet következett, amikor még annyira sem érdekelt az irodalom, mint azelôtt: antropológiai könyveket olvastam, fordítottam, irodalom helyett ôskultúrákkal akartam foglalkozni. Az Egy földterület növénytakarójának változása című kötet anyagát késôbb evvel a felszabadult könnyedséggel kezdtem írni, hogy az irodalmon teljesen kívül vagyok - ehhez képest azért eléggé megijedtem, amikor leverte a Népszabadság, nem azért, mert váratlan volt, hanem a várható következmények miatt. A hopik könyvével sem akartam én opponálni semmit, azt se tudtam, hogy mi van: egyszerűen abban a világban éltem utazásaim, olvasmányaim hatására hosszú évekig.
- Hát, ez a könyv egy borzalmas élethelyzet dokumentuma, amit az idézett elô, hogy feleségül vettem egy olyan nôt, akit nem kellett volna. Az elsô darabok e házassági krízis akut szakaszának termékei, s kezdetben nem is tekintettem irodalomnak ôket, inkább életem keserves dokumentumainak. De aztán késôbb - talán épp azért, mert az írás egybeesett a válsággal, s nagyon magam alatt voltam - úgy kezdtem látni és érezni, hogy ebbe a verstípusba minden belefér, e keretek közt akár a legszemélyesebb dolgokról is szabadon írhatok. Tulajdonképp ez a felszabadultság tette bennem tudatossá, hogy az irodalomban mindennek van létjogosultsága: minden igaz, és mindennek az ellenkezôje is. Csak vigyázni kell, mert az író könnyen manipulálható, egyesek meg nagyon szeretnek manipulálni az irodalommal is...
Kiülni a pódiumra azért nem nagyon mertem ezekkel a szövegekkel. Egy kelenföldi ÉS-beszélgetésen tettem meg mindössze, röstelltem is magam nagyon. Fikció is van benne, meg nem is egészen úgy volt - mentegetôztem a felolvasás utáni kérdéseknél szorult helyzetemben, de erre meg felugrott egy ember: "mit képzel maga, nem is mond igazat, amikor ír, hogy gondolja ezt?" Más megvédett, mondván, hogy hadd írjon azt a szerzô, amit akar, engedjük már meg neki. A feleségem viszont nem engedett be többé a lakásba, annyira zokon vette a kötetet. A küszöbön adta át a gyereket.
- Miért, te nem úgy látod, hogy az emberiség útja zsákutca, mely sehová se visz? Az elôzô korszakok énszerintem egytôl egyig jobbak voltak: a XVII. vagy a XVIII. század például vagy az egész középkor: nézd meg, mire használjuk a találmányainkat. A túlnépesedô emberiség pusztulásban él, legnagyobb vívmánya, hogy kiirtja a természetet. Hamarosan eljön az idô, amikor nem férünk el a földön, nem lesz elég élelmünk, és felfaljuk egymást. Hacsak nem kezdôdik el a bolygóközi kivándorlás, kolóniák létesítése a holdon például. Nincsenek erdôk - pedig azok nem csak úgy lettek, az erdô nem úgy terem, mint a bolondgomba, azt régi korokban ültették, telepítették -, nincsenek tiszta vizek, szabad terek. Eltűntek a vércsék. Elszörnyedtem, amikor városon elôször láttam, hogy bent kakálnak a házban az emberek. De egy szimpla pisilés is: mekkora vízveszteség! Az európai ember tévésorozatokhoz és technikai eszközökhöz szabja az életét, tátott szájjal elhiszi az újsághíreket. A nagyvárosok tökéletes tévedések: a városi kultúrának addig volt értelme, amíg védelmet nyújtott a lakóknak falakkal a támadások ellen. Amerikában engem a legkevésbé sem a fejlett technikai civilizáció ejtett rabul, holott jóval normálisabban használják ezeket az eszközöket, és sokkal könnyebb az embereknek hozzájutniuk: nem arról szól az életük, hogy megszerezzék azokat... Hanem az, hogy ott még vannak kihívások, vannak még üres terek. Az nem kihívás ugyanis, hogy elôzés közben neked jön egy kamion. Az viszont kihívás, hogy van vadon, van sivatag, vannak csörgôkígyók és skorpiók; hogy van érintetlen természet, s valahogy ott nem éreznek késztetést rá, hogy tönkretegyék, pusztán mert nem lehet élni ott. Az kihívás, ha a Sonora-sivatagban elfogy a vized, miközben több óra járásra van a bázistáborod... Vagy hogy a Sierra Nevada magashegységben véletlenül az anyamedve és a bocsa közé kerülsz... Kint az érintetlen pusztán, a vadonban, a szappanoperák világától távol csak magára számíthat az ember, s ha találkozik valakivel, az csak egy hozzá hasonló, jószándékú, barátságos ember lehet.
Sokat barangoltam Észak-Amerika tájain és városaiban a fiammal, Tomaz Salamun szlovén költôvel - aki egyébként egy verseskötetet is írt utazásaink hatására Imre, a huszár címmel -, de legfôképp egyedül, s állandóan az volt az érzésem, hogy otthon vagyok. Lehet, azért, mert nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy a kivándorolt nagyszüleim keze munkája is benne van ebben a hatalmas országban, ahol ráadásul emberszámba vették ôket - Magyarországról ezt nem tudnám elmondani. Épp azért azt hiszem, hogy az én hazám mindaz, ahol megfordultam; másrészt pedig ez, ez a kisebb hely a haza, ez a kert, ez a tönkretett falu, ahol beszélgetünk.
- Úgy gondolom, az én alkatommal számos, egymással ellentétes dolog is megfér. Nem nagyon foglalkozom evvel: csupáncsak minél érzékletesebben akarom fölidézni a dolgokat. Az érzékletesség a fontos, ettôl nem lehet eltekinteni, s ehhez a tárgyat - legyen az bármi - közelrôl kell látni, meg kell érinteni. Másfelôl meg, persze, rögzít, megôriz az ember, hogy legalább ilyenformán megmaradjon mindaz, ami pusztul, tönkremegy; mindaz, amit elpusztítanak. Az irodalomnak van - csúnya szóval élve - "elkötelezettsége" avval a társadalommal szemben, amelynek íródik - akkor is, ha az nem olvassa, ha tudomásul sem veszi. Fôleg most, amikor az ország ôrületes nagy bajban van: emberek ezrei nyomorognak, halnak meg rákban és egyéb bajokban, s minderrôl az irodalom tudomást sem vesz. Óriási a társadalmi feszültség, a szolidaritáshiány. A gazdagok a házaikkal, autóikkal, egész életvitelükkel kifejezetten provokálják a szegényeket. Szerintem elôbb-utóbb ki fog törni itt egy forradalom. A szenvedésnek hangot kell adni, a szociális érzékenység az íróval szemben követelmény: velem szemben is, ha alkatilag nem is vagyok alkalmas arra, hogy direkt módon társadalmi problémákkal foglalkozzam. Valamit kell állítanunk a világról: ki kell mondanunk, mit tartunk rossznak, s mit jónak, ha elvétve ilyennel is találkozunk. Azt hiszem, nálam ez mindvégig megvolt, nemcsak onnan kezdve, ahonnan feltételezed: a Héj is állít a világról valami nagyon szomorút. Nem az állítások változtak meg nálam, hanem az áttétek.
1989 óta egyébként még rosszabbul érzem magam; mint akit egy régi álmától fosztottak meg. Biztos, hogy nem olyan a demokrácia, mint amilyennek elképzeljük, de ilyen se, mint ez a mostani. Hogy mást ne mondjak: abszurdum, hogy közpénzbôl működnek a pártok, ilyen a világon nincs. Az irodalomban is rosszabbak lettek a feltételek: a válogatott verseimet tartalmazó könyvvel hónapokig házaltam, míg avval a rettenetes borítóval megjelenhetett, elment közben teljesen a kedvem, s mint mondtam, nem írtak róla sehol. A Jelenkor most talán visszamenôleg kiadja minden könyvemet, vagyis évente egyet. Az írók körében számos ellenséget sikerült szereznem, a legtöbben azt mondják vagy gondolják, amit Benjámin László, az elsô kötetem lektora: "Ha ez költészet, én nem írok több verset, esküszöm!" Ezt végig éreztem, hogy az én költészetem megkérdôjelezi az ô munkásságukat, s azt is tapasztalom, hogy ezt máig kevesen tudják megbocsátani nekem. És a ceruzák is rosszak, nehéz az írás, kizárólag cseh ceruzák kaphatók.
Körbenézem búcsúzóul a kertben a növényeket: kukorica, cukkini, paprika és bambusz: kézben tartott radikális eklektika. Imre vált néhány szót Elzával, Alamóval és Hókával, angolul, majd átautózunk Ó-Szajlára megnézni a régi, lebontott családi ház helyét, a romos iskolát, a gyerekkori környezetet. Megtekintem a Baji-pástot, Vahalcsik sógor portáját, s a Halászóember egyéb, még fellelhetô színhelyeit. Aztán hazafelé megérdemelt jutalomként jött az az esô, amelyik elmosta fél Heves megyét.