Eleget téve a weberi explikáció követelményének elôre kell bocsátanom, hogy érdeklôdô belgaként és kételkedô liberálisként szólok hozzá az ÉS-ben rajtoló neoliberalizmus-vitához, ám a Somogyi-Szabados-írást rendkívül fontos megszólalásnak tartom. "Évek óta kísérem figyelemmel Kornai János és Ferge Zsuzsa vitáját arról, hogy az állam milyen szerepet vállaljon a szociális kérdésekben, s abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy mindig azzal értek egyet, amelyikük okfejtését éppen olvasom" - vallom (be) Gombár Csabával, így aztán mind a Somogyi-Szabados szerzôpáros, mind Boda Zsolt számos érve és a jóléti állam lényegérôl és válságáról szóló könyvtárnyi irodalom pro és kontra többször is meggyôzött már...
Miért gondolom mégis jelentôsnek a szerzôpáros tanulmányát? A jóléti állam hívei és a neoliberálisok közötti viták a politika összes fontos kérdését érintik. Ha pedig a neokonzervatív analízist (Irving Kristol, Daniel Bell stb.) is számba vesszük, tulajdonképpen készen kapjuk azokat a többé-kevésbé koherens válaszokat, amelyek képesek lehetnek megszervezni nagyobb politikai közösségeket. Hogy ne ilyen rejtélyesen fogalmazzak: elôttünk állnak azok a politikai célok, amelyek sikeres vagy kevésbé sikeres képviseletét politikai pártok vállalják fel egy normálisan működô társadalomban. Tekintsünk tehát most el azoktól a nem kevésbé fontos tudományos vitáktól, amelyek a jóléti állam kialakulásának okaira, elôzményeire, lényegére vonatkoznak, s inkább koncentráljunk a jóléti állam által felvetett, politikai diszkussziókban szereplô vitakérdésekre.
A szerzôpáros világos analízist ad: Two cheers for capitalism (I. Kristol, 1978.)! Boda Zsolt ellenérveit és a szakirodalom által felhozott történeti, jogi, közgazdaságtani, szociológiai megfontolásokat figyelembe véve is azt kell mondanom: nagyon hiányzott már ez a nyílt, politikai kiállás. Mert hogy arról van szó, ez nem kétséges: Somogyi és Szabados tanulmánya nem más, mint egy neoliberális kiáltvány. Számos megállapítása, ténye, adata, következtetése vitatható. Fontos lett volna, hogy világos különbséget tegyenek a neokonzervativizmus és a neoliberalizmus között, talán a jóléti állam jellemzése és értékelése is lehetett volna cizelláltabb az írásban. Boda azonban olyan dolgokat - jelesül a tudomány szempontjait - kér számon a szerzôkön, amelyeket azok nem akartak felvállalni. Építhetünk persze könyvvárakat, s azok tetején üldögélve hozhatjuk a jól ismert érveket unalomig akár az egyenlôség, a hatékonyság, a szabadság, a szociális jogok vagy bármely más témában. A szerzôpáros nem ezt választja, csak a saját nézôpontjából releváns érveket mazsolázza ki, egyértelműen állást foglal. S a politikai viták szempontjából ez az, amiért nagyra becsülöm az írást.
A magyar tudományos életben, s még inkább a gazdaság területén már régóta jelen van a neoliberális látásmód. Szakpolitikai vitákban világosan megfogalmazhatóak ezen értékkör állításai, törekvései. Egyedül a politika világában nem találkozhattunk eddig olyanokkal, akik vállaltan kimondták volna például a hayeki "igazságokat". Akik politikai ítéletként, vállalt alapértékként közölték volna a választókkal, hogy ha a torta igazságosabb elosztására törekszünk, akkor ezzel csupán a torta méretét csökkentjük. Vagy felhívták volna a figyelmet arra, hogy álláspontjuk szerint nem hibás, hanem értelmetlen kategóriák közé tartozik a társadalmi igazságosság. Akik a kapitalizmust az emberi együttműködés bôvített rendjeként, természetes, hatékony, jól működô formációként, védhetô "legjobbként" vállalták volna. Akik elítélték volna a "jogcímek forradalmát" (D. Bell), avagy a túladóztatás kapcsán akár "kényszermunkáról" (Robert Nozick) beszéltek volna.
Mindez nem jelenti azt, hogy az elmúlt években ne jelent volna meg a neoliberalizmus a magyar politikában is. Kevesebbszer és kevésbé tisztán ugyan, mint ahogy errôl magyar átokként az igazság és élet pártvezére szónokolni szokott, de tény, olykor kormányon is volt már a neoliberalizmus. Politikai közhely a szocialisták kényszerű "kapitalizmus építése". Bokros Lajos fellépése és csomagja minden ellentmondásos volta mellett is valódi kihívást jelentett. A szocialista neoliberális azonban - mint fából vaskarika? - inkább csak összekuszálta a képet, teret engedvén a Fidesznek, hogy bizonyos kérdésekben szabályosan - azaz balról - elôzze meg a legnagyobb kormánypártot. Az MSZP máig nem tudta igazán eldönteni, hogy miért is ellenzi az alanyi jogon járó családi pótlékot, a tandíj eltörlését, miért ösztönzi állandóan a kormányt szigorúbb költségvetés elkészítésére, miközben összes módosító indítványa újabb és újabb költségvetési pénzek elköltésére vonatkozik.
"El kell ismerni, hogy annak, amit én liberalizmusnak nevezek, nem sok köze van azokhoz a politikai mozgalmakhoz, amelyek mostanában ezen a néven szerepelnek" - állította Friedrich Hayek, amikor arról elmélkedett, hogy miért is nem konzervatív, s azt hiszem, hogy a mondat minden áthallása telitalálat. S nem csupán a Somogyi-Szabados szerzôpáros által az MSZP-vel egy táborba sorolt Fideszrôl van szó, hiszen az SZDSZ sem tudja már régóta eldönteni, hogy vajon legyen-e szocialistább a szocialistáknál, avagy vállalja nyíltan a (neo ide, neo oda) liberális értékeket.
A magát egyetlennek gondoló liberális párt, amely olykor - ismerjük el - valóban vegytisztán politizált, ezt a páratlan helyzetet eddig nem tudta kihasználni. Miközben a Fidesz jobbra (konzervatív retorika, jobboldali ideológia) és balra (szociális ígéretek) száguldott el egyszerre, s miközben a szocialistákon nevetségesen állt a felvett - de titokban állandóan ledobott - liberális ruha, az SZDSZ nem merte-akarta-tudta vállalni, hogy azokhoz szóljon, akik fogékonyak a politikájára.
Nem amellett érvelek tehát, hogy a neoliberalizmus minden szava igazság, csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy a magyar társadalomban sokan (talán egyre többen?) vallják ezeket az értékeket, akik örömmel látnák értékeik és érdekeik politikai képviseletét. A "majd a közvéleménykutatás megmondja, hogy mit gondolok" politikája persze lehet kifizetôdôbb, de egy magát liberálisnak nevezô párt esetében e politikai módszer nem minden esetben vezethet sikerre. A legbonyolultabb politikai ügy is megfogalmazható eldöntendô kérdésekben (ettôl szoktak rettegni igazán a politikusok), s a határozott választással ugyan egy párt törvényszerűen elveszíti a másik oldalon állókat, de - banális a dolog - véleménye találkozik azokkal, akikkel egy oldalra került. Biztos vagyok abban, hogy akadnak Magyarországon olyanok, akik a szerzôkkel együtt igent mondanak a kapitalizmusra, akik saját erejükbôl akarnak (és tudnak) boldogulni, akik nem szeretik, ha az állam a hálószobájukba is bekukucskál, akik megértik és elfogadják, hogy nincs több ingyenebéd. Amíg azonban a hozzájuk legközelebb álló párt - akár szavazatszerzés reményében, akár belsô értékmegosztottság miatt - olykor odaállna az állami kondér mellé, addig nem hajlandóak magukat "biztos szavazóként" elkönyvelni. S miközben a párt újabb szavazók után kutat a politikai piacon, könnyen elveszítheti azokat, akiket a legegyszerűbben tudna megszólítani.
Mindez - szeretném még egyszer hangsúlyozni - nem jelenti azt, hogy a mai magyar társadalom problémáira ne lehetne hiteles szociáldemokrata vagy konzervatív válasz. S azt sem jelenti, hogy ezek a válaszok esetleg ne tartalmazzanak legalább annyi igazságot, ne álljon mögöttük legalább annyi cáfolhatatlan tény, mint a liberális argumentumok mögött. A sokat emlegetett normális demokratikus rutin szempontjából elengedhetetlen lenne, hogy mindegyik tábor megfogalmazhassa sajátos krédóját, megtalálhassa szavazótáborát, a választásokon megmérethesse magát, s a koalíciós tárgyalásokon értelmes kompromisszumokat kössön. Amíg azonban a választók nem látják tisztán, hogy saját válaszaikat hol találják meg, amíg saját válaszaik világos kialakításában nem segít a politika, csak álmodozhatunk egy normálisnak nevezett politikai életrôl.
A botránypolitizálás következményeként ma már csak egyetlen elv érvényesül a politikában: ez pedig a kontraszelekció. Aki alkalmas lenne arra, hogy a polgárok számára is világossá tegye, hogy mi a politika lényege, miért kellenek a politikai pártok, s miért is szól végsô soron mindannyiunkról a politika, messze elkerüli a politikai elit ezerszer lejáratott világát. A rendszerváltás legnagyobb kudarca, hogy ma már normális ember nem megy el politikusnak. Pártjaink 1989-90 óta nem képesek megújulni, azok a tehetséges politikusok, akiket a közvélemény ma ismer, mind a rendszerváltás környéki eufóriában léptek be a politikába. Rajtuk kívül csak olyanokkal találkozhatunk, akik képtelenek lennének saját rokonaik számára is elmagyarázni, hogy miért is kell a többpárti demokrácia, mi a jelentôsége az egymással versengô liberális, konzervatív, szociáldemokrata válaszoknak, s hogy egyáltalán melyek is a legfontosabb kérdések. Nem csoda, hogy a mai magyar társadalom egyik legpejoratívabb szava éppen a politika, politikus.
Ebbôl a szempontból akár jövô idôben, akár feltételes módban beszélünk a neoliberalizmusról, mindenképpen örvendetes, hogy akadnak olyanok, akik politikai célként fogalmazzák meg ezeket a gondolatokat. Minden koherens elképzelés, amelynek célja a fennálló jobbá, működôképesebbé, igazságosabbá stb. tétele, a politikai közéletet teheti tisztábbá, s talán a politika reputációját növelheti. Nincsenek illúzióim, a média által imádott botránypolitizálásnál népszerűbbet még nem találtak ki, egy új egészségügyi reformjavaslatnak (legyen az akár szocialista, konzervatív avagy liberális indíttatású) bármely VIP-lista versenyképes "hír-ellenfele". Viszont az is tény, hogy elôbb-utóbb a politikának, amely tehát, ne feledjük, a mindenkire kötelezô jellegű döntések meghozatalát (is) jelenti, foglalkoznia kell a "koraszülött" jóléti állam avagy a "túlfejlett" neoliberális piaci kapitalizmus problémáival. Ehhez pedig programok, alternatívák és - nem utolsósorban - új arcok kellenek.
A magam részérôl minden olyan lépést támogatandónak tartok, amely a politikai viták átláthatóbbá tételét szolgálja. Ha választópolgárként tudni fogom, hogy melyik párt mibôl, mire, milyen módon akar fordítani, mennyit kíván elvenni a zsebembôl és kinek akarja odaadni, ha a pártok végre segítenek abban, hogy "adótudatos" állampolgár legyek, könnyebben választhatok majd, ha valamilyen véletlen folytán az urna elôtt állok. Ma csak azt látom, hogy az egyik a Postabankot szerette jobban, a másik bányákat gründölt, a harmadik pedig szakszervezeti üdülôt, de nem tudom, hogy mit akarnak tenni a szétrohadó egészségügyi rendszerrel, hogyan akarják megoldani a felsôoktatás még mindig elkeserítô helyzetét. Programok, politikai célok között szeretnék választani, hogy - miként a politológia fogalmaz - instrumentális választó lehessek.
Ha a szerzôpáros kiáltványa támogatókra talál, új tér jelenhet meg (pontosabban nyerhet tartalmat) a magyar politikában. A kulturális-ideológiai kérdésekben (abortusz, halálbüntetés, emberi jogok, kisebbségek, sorkötelezettség stb.) a baloldali, ám az állam gazdasági szerepvállalását illetôen a jobboldali erôtérben elhelyezhetô liberalizmus nem csupán a szerzôk által említett állampárti-szabadságpárti valóban leegyszerűsített bináris felosztásban lehet versenyképes, de komoly kihívást jelenthet az egyébként jól elkülöníthetô, azaz egy táborba nem sorolható szocialista és konzervatív elit számára is. Valószínű, hogy ma még nehezen lehet választást nyerni e helyrôl, de kiszámítható, hiteles és szakszerű politizálással a jelenleginél jobb eredményekre lehet képes az e teret választó párt. S ha Magyarország valóban túljut a rendszerváltás ördögi körein, ha az annyit emlegetett uniós csatlakozás a politikai kultúrában és a közállapotokon is változtat majd valamelyest, az sem elképzelhetetlen, hogy egyre több fiatalt tudhatnak majd soraikban. Nagy kár lenne, ha meg sem próbálnák.
(a szerzô politológus)