ÓSZABÓ ATTILA ÉS VAJDA ÉVA RIPORTJA:

Bank bán IV.

- a Postabank-ügy politikai háttere* -

Princz Gábornak mennie kell - ez volt az elmúlt év egyik meghatározó politikai eseménye, amely azonban mindmáig gyûrûzô hullámokat kavar a közéletben. Az általa vezetett Postabank ugyanis nemcsak az ország második legnagyobb kereskedelmi bankja volt, hanem egyben társadalmi jelenség is: a rendszerváltás után kialakult új elit pénzforrása, a mûvészetek és a sport mecénása, a pénzhiánnyal küszködô politikai pártok támogatója. A bankrendszerben elfoglalt helye miatt ugyanakkor a mai napig hatást gyakorol az egész nemzetgazdaságra, ugyanis ágazatok és nagyvállalatok sora kötötte sorsát a bankhoz. Sokak számára viszont a Postabank csak egy „gennyes fekély" volt a gazdaság testén, amelynek ma már nincsen szüksége egy olyan pénzintézetre, ahol a mûködést nem a közgazdasági ésszerûségek és a bankszakma szabályai, hanem a korábbi években pénzért szerzett kapcsolatok, elôjogok és kiváltságok határozták meg. A fekély kivágása sokba került: a központi költségvetés csak tavaly 152 milliárd forintot fordított a pénzintézet rendbetételére, a végsô összeg pedig várhatóan megközelíti a 300 milliárdot. Ezt a számlát végsô soron az adófizetô állampolgárok állják, akik indokolatlanul súlyos tanulópénzt fizetnek egy olyan politikai hazárdjáték miatt, amelyben mindenki kockáztatott és végül mindenki vesztett.

Medgyessy Péter pénzügyminiszter 1998. február 26-án egy szûk körû sajtóbeszélgetésen kiszivárogtatta: „nem lehet kizárni a Postabank állami megsegítésének lehetôségét, amelyre valószínûleg a Magyar Fejlesztési Bankon (MFB) keresztül kerül sor". Ez volt az elsô hivatalos beismerése annak, amit szakmai körökben akkor már legalább fél éve mindenki rebesgetett. Nevezetesen, hogy a kormány - noha Bokros Lajos már 1995-ben lezártnak tekintette a magyar bankok állami feltôkésítését - ismét kénytelen lesz mentôövet dobni egy pénzintézetnek. A Postabank már az 1997 februári roham óta - melynek során a betétesek 67 milliárd forintot vontak ki a bankból - „mûtôasztalon feküdt", és felette folyamatos konzíliumot tartottak a pénzügyi tárca, a bankfelügyelet és a jegybank munkatársai. Az ugyanis mindenki elôtt világos volt, hogy a Postabank ütemesen menetel a csôd felé, és hiába szólítják fel az állami hatóságok minduntalan a tulajdonosokat és a vezetést a pénzintézet helyzetének rendezésére, ha azok nem csinálnak semmit, az államnak elôbb-utóbb be kell avatkoznia. Ennek módja és mértéke pedig egyáltalán nem volt közömbös, már csak az 1998-as költségvetés tervezése miatt sem.

Gábort nem szeretik

Források szerint végül magas szinten született politikai döntés arról, hogy a kormány nem vállalja fel nyíltan a Postabank helyzetének rendezését. Elsôsorban azért nem, mert az állam lényegében nem rendelkezett meghatározó részesedéssel a pénzintézetben, így határozott fellépésének nem voltak meg a technikai feltételei. Némileg árnyalja azonban a képet, hogy információk szerint a miniszterelnököt személyes érzelmek is fûzték a Postabank elsô emberéhez, többször ultiztak együtt a kormány, illetve a Postabank balatoni üdülôiben. Maga Horn Gyula sokáig jó bankárnak tartotta Princzet, és értetlenül állt az elôtt, hogy a bankszakma elutasítja ôt. Forrásaink szerint Horn Medgyessy Pétert is többször felhívta, hogy „ti miért nem szeretitek a Gábort?" A személyes kapcsolatok sokáig gátját jelentették a rendezésnek, mert bár „Horn minden szakmai érvet elfogadott, Medgyessyt is nagyon tisztelte, azonban a személyi kérdésekben nem engedett". A pénzügyminiszternek beszámolók szerint ez a helyzet több álmatlan éjszakát és állandó feszültséget jelentett, „a kormányüléseken mindig szenvedô arccal számolt be a Postabankról", bár végül elfogadta, hogy az ÁPV Rt. bevonásával bújtatva dobjanak mentôövet a pénzintézetnek. Nem utolsósorban azért, mert maga is úgy gondolta: egy nyílt konszolidáció sokat ronthatna az ország nemzetközi megítélésén, és alkalmat teremthetne a forint elleni spekulációra.
A mentôöv részeként a bank még 1997-ben 10,7 milliárd értékû - fôként a rendôrség Teve utcai székházának építése során felszabadult - ingatlant könnyebben pénzzé tehetô részvényekre cserélt az ÁPV Rt.-vel, majd további 900 millió forint tiszta készpénzhez jutott a szintén állami tulajdonban lévô Dominancia Rt. bekebelezésével. A fônyereményt azonban a Pénzintézeti Központ Bank (PK Bank) megszerzése jelentette: a 10,5 milliárd forint saját tôkéjû, minimális üzleti aktivitással rendelkezô pénzintézetet egy, a Postabankhoz közeli vállalkozásokból álló tíztagú konzorcium szerezte meg az ÁPV Rt.-tôl. Ma már azt is tudni lehet, hogy a tranzakció mögött akként állt a Postabank, hogy ezeknek a vállalkozásoknak hitelt nyújtott, s azok ebbôl a kölcsönbôl fizették ki az állami vagyonkezelônek a hatmilliárd forint körüli vételárat. Az így megszerzett bankot a késôbbiekben gyakorlatilag teljesen „lerabolták": a PK Bank összességében 15,4 milliárd forint értékben készfizetô kezességet vállalt a Postabank veszteségeinek jelentôs részét okozó, befagyott követelésekbôl és befektetésekbôl álló, külsô vállalkozásokhoz (Dunaholding, Gordiusholding) kihelyezett 30,6 milliárd forint névértékû csomagra.

Tavaszi menetelés

Mindenesetre ennek a tranzakció-sorozatnak köszönhetôen a Postabank viszonylag „tiszta lappal" vághatott neki az 1998-as esztendônek. Az viszont ezzel együtt kulcskérdés volt, hogy papíron milyen lesz a bank elôzô évi mérlege. A PM-ben ez idô tájt úgy gondolták, hogy a pénzintézet hiánya a konszolidációs lépéseknek köszönhetôen valószínûleg nem haladja meg az ötmilliárd forintot. Ennek egyik fô oka befolyásos és az eseményeket közelrôl figyelô források szerint az volt, hogy „a könyvvizsgáló azt jelezte a pénzügyi tárca vezetésének, hogy a Postabank 1997-es mérlege olyan lesz, ami a vállalkozás folytathatóságát nem kérdôjelezi meg". Ezt az állítást a Deloitte & Touche munkatársai mind a mai napig határozottan visszautasítják. Mindazonáltal politikai körökben kisebbfajta sokkot okozott, amikor február környékén napvilágot látott az elsô nem hivatalos adat a bank várható hiányáról, ami mínusz 13 milliárd forint körüli eredményt jelzett. „Lelkileg senki nem erre volt felkészülve. Ez így túl sok volt" - mondta egy egykor befolyásos PM-es vezetô. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az Állami Pénz- és Tôkepiaci Felügyelet (ÁPTF) kezdte célzottan nagyító alá venni a PK Bank és a Postabank közötti kapcsolatot, különös tekintettel a kétes követelésekre vállalt garanciára. Ez pedig azzal fenyegetett, hogy a Postabanknak a teljes 30,6 milliárd forint értékû csomag után céltartalékot kell képeznie, ami lényegében egyet jelentett volna azzal, hogy a bank elveszíti szavatolótôkéjét és a csôd szélére kerül.
A konzílium tagjai között ekkor kétségbeesett „ötletelés" - ahogy egy forrás nevezte, „tavaszi menetelés" - kezdôdött arról, hogyan lehet a Postabankot megmenteni az összeomlástól. A felügyelet ekkor már hetente bombázta levelekkel és határozatokkal a pénzintézetet, de források szerint ezen kívül nem csinált semmit. Tarafás Imre szerepfelfogása szerint - mivel a törvények behatárolták a felügyelet mozgásterét - ebben a helyzetben az volt a dolguk, hogy felhívják a kormány figyelmét a bajra. „Ezt meg is tette, a leveleiben ugyanis az állt, hogy csinálni kellene valamit, de hogy pontosan mit, azt ô sem tudta, miközben mi mást sem csináltunk, csak ezzel a szarral foglalkoztunk" - mondta egy korábban magas rangú PM-s vezetô. A minisztériumban az mindenki elôtt világos volt, hogy a feltôkésítésre a központi költségvetésben nincs elegendô rejtett tartalék. „Túl jól volt összerakva a büdzsé, ezért akkoriban mindenkinél, aki szembe jött, csak azt néztük, hogyan tudna beszállni az akcióba" - mondta egy, az eseményeket közelrôl ismerô szereplô. Csak abban alakult ki már korábban egyetértés, hogy a mentési munkálatokat a kizárólag állami tulajdonban lévô Magyar Fejlesztési Bankon (MFB) keresztül lehet lebonyolítani.
Princz Gábor viszont még ekkor is folyamatosan azt jelezte a kormányzatnak, hogy képesek önerôbôl - külföldi befektetôk bevonásával - megoldást találni a válságra. Noha forrásaink szerint a Postabank elsô embere olyan volt, mint egy kígyóbûvölô, „fantasztikus adottságai voltak, szinte beleégette azt a hitet a környezetébe, hogy mindent el tud intézni és még ezt is meg tudja úszni", 1998 tavaszán már kevesen adtak hitelt a külföldi befektetôvel kapcsolatos ígéreteknek, és a PM-nél is belenyugodtak abba, hogy elkerülhetetlen az állami szerepvállalás. A hogyanra azonban sokáig nem találták a választ. A legkényelmesebb megoldás az lett volna, ha a portfólió kitisztítása után egy tôkeerôs szakmai befektetô kezébe kerül a pénzintézet, az felemeli az alaptôkét és végrehajtja a szükséges szervezeti és személyi változtatásokat. A felbukkanó érdeklôdôk (az osztrák Creditanstalt, a portugál Eureko-csoport, a holland ING) közül azonban senki nem adott visszavonhatatlan ígérvényt arra, hogy az állami lépések után valóban megvásárolja a bankot. Így nem maradt más választás, mint az állami tulajdonszerzés, amihez azonban hiányoztak a pénzügyi források. Egyedüli megoldásként az ÁPV Rt. úgynevezett reorganizációs kerete jött szóba, amit azonban akkorra már több irányba lekötöttek. Végül hosszas huzavona és politikai csetepaté után az a megoldás született, hogy az ÁPV Rt. átcsoportosítja eszközeit, és részben közvetlenül, részben az érdekkörébe tartozó vállalkozásokon (Szerencsejáték Rt., MVM Rt.) keresztül emel tôkét a bankban. Ezzel párhuzamosan - a PM megbízottjaként - beszáll az MFB feltôkésítésébe is.

Orosz kapcsolat

Eközben Princz minden eszközzel igyekezett megfúrni azt, hogy az állam túlsúlyba kerüljön a Postabank tulajdonosai között. Ezt szolgálta az a javaslat, hogy az orosz államadósság lebontásával teremtsenek forrást a Postabank tôkehelyzetének rendezéséhez. Információink szerint ez Máté Lászlótól, a Magyar Szocialista Párt korábbi pénztárnokától származott, akinek üzleti érdekeltségei (Nádor '95 Rt., Qwertel Rt., Budai Hengermalom Rt.) szoros kapcsolatban álltak a Postabankkal. Bár a PM-ben „mindenki utálta ezt az ötletet", Máté László „kellôen befolyásos személyiség" volt a szocialista párton belül ahhoz, hogy érdemben foglalkozzanak vele. Többen is megerôsítették, hogy - noha ezt az érintettek nyilatkozataikban rendre tagadták - Máté László és a Nádor '95 Rt. vezérigazgatója, Szász András rendszeresen tárgyalt és levelezett a pénzügyi tárca és a felügyelet illetékeseivel arról, miként tudnak szerepet vállalni a rendezésben. A kormány végül márciusban egy titkos kormányhatározatban rendelkezett arról, hogy az államadósság bevonásával teremtenek pénzt a Postabank feltôkésítéséhez. Ennek értelmében az orosz államadósságot a Magyar Államkincstár 58 százalékos árfolyamon, 2000. december 22-ig halasztott fizetéssel eladja a londoni Singer & Friedlander bankcsoportnak, amely ennek fejében egyrészt 18 milliárd forint értékben tôkét emel a Postabankban, másrészt pedig 110 millió dollár értékû ingatlangaranciát biztosít. Ezeket az ingatlanokat pedig késôbb elcserélték volna a pénzintézetnél felhalmozódott rossz követelésekkel. Ezzel a megoldással azonban - tudomásunk szerint - az ÁPTF nagyon keményen szembeszállt. Pénzügyi garanciákat és egyéb biztosítékokat kért arra, hogy a befektetési alapok képesek végrehajtani a tôkeemelést. Az „angol befektetôrôl" hamar kiderült: csupán ügynökként (úgynevezett legal owner) kíván az ügyben eljárni, a mögötte álló csoport kilétét pedig nem szándékozik felfedni. Az ÁPTF ekkor az angol felügyeleti hatóságoktól kért igazolást - „Tarafás Imre még a Bank of Englandet is felhívta" -, hogy hozzájárulnak-e a tulajdonszerzéshez. Ezen aztán végképp megfeneklettek a tárgyalások.
Az orosz államadósság bevonására tett kísérlet a tájékozottak szerint elsôsorban a rendkívül szûk határidô miatt vallott kudarcot. Közelgett ugyanis a pénzintézet április 10-i éves rendes közgyûlése, ahol döntést kellett hozni a helyzet rendezésérôl. „A fiúk nem tudták idôre rendesen összerakni a konstrukciót" - mondta egy befolyásos személy, aki szerint ha minden megfelelt volna a törvényi elôírásoknak, akkor az erôs politikai „hátszél" miatt átment volna a döntéshozókon a tranzakció. A PM ugyanis meglehetôsen passzívan állt a kérdéshez, bár a háttérben folyamatosan arra bátorították a felügyeletet, hogy „feküdjön keresztbe a dolognak". A kérdést végül a közgyûlésig ugyan nyitva hagyták, Horn Gyula miniszterelnök április 9-én délelôtt „válságmegbeszélést" hívott össze a Parlamentben, amelyen a pénzügyminiszter, az ÁPTF és az MNB elnöke mellett vezetô szocialista politikusok (Suchman Tamás, Kovács László) vettek részt. Gyakorlatilag itt dôlt el, hogy az állam, az MFB-n keresztül a másnapi közgyûlésen 24 milliárd forinttal száll be a Postabank alaptôke-emelésébe, illetve a nyár végén tartandó rendkívüli közgyûlésen menesztik a vezetést. Medgyessy Péter hatszemközt közölte Princzzel a döntést, aki erre teljesen összeomlott. Délután azonban váratlan fordulat történt: Horn Gyula megváltoztatta álláspontját, és parlamenti irodájában azt közölte Princzzel, hogy amennyiben az MSZP nyeri a választásokat, a helyén maradhat.

Zsinór, mérték

A Postabank másnapi közgyûlésén látszólag nyoma sem volt a háttérben zajló politikai ütközeteknek, és lényegében minden a már elôre megírt forgatókönyv szerint zajlott. A kormány korábbi határozatainak megfelelôen a tulajdonosok elfogadták, hogy 1998 május 12-ig zárt körben 28 milliárd forintos értéken (140 százalékos árfolyamon) tôkét emelnek a bankban. A részvényjegyzésre jogot szerzett cégeket is megnevezték: a külföldi tulajdonosok (Österreichische Postsparkasse, EA-Generali) és az állami vállalatok (MFB, ÁPV Rt., MVM) mellett az IBUSZ, valamint annak egyik leányvállalata, illetve az „angol befektetôk" vehettek részt. Forrásaink szerint az utóbbiak feltüntetése azt mutatta, hogy Princz még ekkor sem tett le arról, hogy az orosz államadósság bevonásával szabadul meg a „neki küldött selyemzsinórtól". Ezt a megoldást azonban - az angol felügyeleti hatóságokkal folytatott konzultáció után - az ÁPTF április 29-én végképp elutasította, és levélben jelezte a miniszterelnöknek és a pénzügyminiszternek, hogy az „angol befektetôk" tulajdonszerzését nem engedélyezi.
Princz a részvényjegyzés egy hónapja alatt „minden létezô trükköt bedobott, hogy a bôrét mentse". Információink szerint erre az idôre tehetô, hogy „nyilvánosan is átállt" a választásokon befutásra esélyes Fideszhez, mert nem bízott Horn Gyula korábban tett homályos ígéretében, Orbán Viktorral pedig tudomásunk szerint már évek óta bizalmas viszonyban volt. Sokan ezért is várták kíváncsian, hogy miután a Fidesz nyerte meg a választásokat, mihez kezd a Postabankkal és személy szerint Princz Gáborral. A pénzvilágban a választások környékén ugyanis futótûzként terjedt a hír, hogy a Postabank - amely nem titkoltan minden politikai pártot támogatott - több százmillió forinttal segítette a Fidesz választási kampányát. A hír megalapozottnak bizonyult. Kiderült ugyanis, hogy a Postabank Invest által alapított Herczog Palace Kft. tavasszal üzletrészt vásárolt a Fideszhez közelálló Mahirtól. A mintegy 15 millió forint névértékû üzletrészt 380 millió forintért, azaz huszonhétszeres áron (!) adták el azzal, hogy az üzletrészt a Mahir 1998 végéig ugyanezen az áron visszavásárolja. Erre azonban máig nem került sor, így az ügylet - szabaddemokrata politikusok megfogalmazása szerint - a Fidesz választási kampányához biztosított forrást. Hasonló lépésként értékelték azt is, hogy a Postabank 190 millió forint értékû hitelt adott a szintén a Fidesz-közeli A-Reklám Kft.-nek, illetve megbízást adott a párt választási kampányát szervezô Happy End Kft.-nek oktatófilmek készítésére. A Happy End erre körülbelül 50 millió forintnyi elôleget vett fel, ám a megbízást nem teljesítette az elôírt határidôig. Sokan azt is a Fidesz támogatásának tekintik, hogy a Postabank 2000 közepéig rendszeresen megjelenô hirdetések közlésére kötött szerzôdést a Napi Magyarország címû lappal, és a néhány tízmillió forintos összeget egyben és elôre kifizette.

Csere-bere

A hála azonban nem politikai kategória. Princz Gábor ezekkel a húzásokkal végül nem tudta megmenteni székét, bár a fáma szerint volt idô, amikor Orbán Viktor és Princz Gábor családostul is összejártak, „az asszonyok recepteket cseréltek". Ezért a legtöbb forrásunk nem tartotta meglepônek, hogy Princz május végén, a választások második fordulója után rögtön találkozóra hívta a leendô miniszterelnököt a Hotel Intercontinental Bécsi Kávézójába. Tanácsadói szerint Orbán Viktor ezen a május végi találkozón nem ígért semmit. Ennek ellenére sokan baljós jelnek tekintették, hogy Orbán június közepén visszavonta Urbán László pénzügyminiszter-jelöltségét, miután napvilágot látott néhány nyilatkozat (Figyelô, 1998. június 11.), amelyekben Urbán utalt arra is, hogy Princznek mennie kell. Politikai elemzôk ezt úgy értelmezték, hogy a Postabank elsô embere még van annyira erôs, hogy megbuktasson egy pénzügyminiszter-jelöltet. Orbán Viktort és a jelenlegi kormányzat mûködését közelebbrôl ismerôk azonban úgy vélekedtek, hogy a visszavonás oka inkább az, hogy „Urbán László túl erôs személyiség, és két dudás nem fér meg egy csárdában".
Ez a magyarázat azonban azokat nem gyôzte meg, akik tudni vélték: a jelölés visszavonása pontosan arra az idôszakra esett, amikor Orbán Viktor, június közepén, Köveskálon, egy születésnapi partin, szûk körben ismét találkozott Princz Gáborral és ígéretet tett arra, hogy maradhat a Postabank élén. Ebben nem kis szerepet játszott, hogy a Postabank elsô embere, beszámolók szerint ott arról biztosította a megjelenteket, hogy a szükséges állami szerepvállalás mértéke nem haladja majd meg a 40 milliárd forintot. Ezt a kijelentését arra alapozta, hogy a bajok forrását jelentô követeléscsomagot akkoriban cserélte el egy az egyben hét spanyol ingatlanra és egy csehországi sörgyárra. A Telnan-ügylet néven elhíresült akció könyvvizsgálói jelentések szerint úgy történt, hogy a Postabank 41 millió dollár értékben, 1998. június 10-én hitelt folyósított egy spanyol vállalatnak (Parque de la Hidalga), formálisan egy golfklub építéséhez. Szakértôi vélemények szerint ezt a pénzt azonban arra használták fel, hogy a Postabankban veszteséget okozó követeléscsomagot egy Telnan Invest SL nevû cég által vásárolt spanyol ingatlanokra cserélték el oly módon, hogy az ingatlanokat - valós piaci értéküknél jóval magasabbra értékelve - a Postabank érdekkörébe tartozó vállalkozásokba (Tér 1, Tér 5, Kenox, Van Kft.) apportálták. Ezzel a bonyolult trükkel a bank lényegében mentesült volna a céltartalék-képzési kötelezettség alól. Bár azt, hogy a 41 millió dolláros hitelt erre a célra használták fel, mind a mai napig nem sikerült közvetlenül bizonyítani, azt az utólagos vizsgálatok megállapították: a Postabank a hitelnyújtás során több ponton megszegte a hitelintézeti törvény elôírásait.
Orbán Viktort végül ennek az ügyletnek a napvilágra kerülése és az a tény, miszerint a bank helyzetét nem lehet 40 milliárd forintból rendezni, gyôzte meg véglegesen arról, hogy Princz elmozdítása elkerülhetetlen. „A végsô döntést is ô hozta meg" - mondta egy, az eseményeket közelrôl figyelô személy, aki úgy emlékezett, hogy volt „némi tipródás" azon, hogy kell-e egyáltalán közölni a hírt Princzzel. A július 23-i kormányülés után - amikor a Telnan-ügyletrôl már elkészült az elôzetes könyvvizsgálói jelentés - Stumpf István kancellária-miniszter és Járai Zsigmond pénzügyminiszter közölte a menesztés tényét a Postabank-vezérrel, aki ekkor az ôt közelrôl ismerôk szerint már csak arra játszott, hogy kulturáltan távozhasson. A hármas csúcstalálkozó azonban nem éppen ennek jegyében zajlott: Princz ugyanis kategorikusan nemet mondott arra a miniszteri kérésre, hogy önként mondjon le. Sôt, beszámolók szerint a kormánytagokat burkoltan megfenyegette azzal, hogy „senki biztonságát nem tudom szavatolni száz méteres körzeten kívül". Arról sem lehetett meggyôzni, hogy az augusztus 7-i rendkívüli közgyûlésig a Postabank vezetése már semmilyen fontos kérdésben ne hozzon döntést. Az ÁPTF ezért másnap, július 24-én kiküldött egy határozatot, amelyben a banknak megtiltotta új kötelezettségek vállalását. Princz Gábor azonban még ez alól is megpróbált kibújni, és alkudozni kezdett arról, hogy a tiltás csak az 500 millió forint feletti ügyletekre terjedjen ki. Eközben egy bennfentes szerint „Stumpf István kapott egy telefont a bankból, hogy tûnnek el a papírok". Emiatt a július 30-i kormányülésen felvetették a felügyeleti biztos kiküldését, amelyre az eredeti tervek szerint csak akkor került volna sor, ha az augusztus 7-i közgyûlésen meghiúsul a menedzsment leváltása. A felügyelet azonban elébe ment ennek a szándéknak: Tarafás Imre asztalára július 31-én, pénteken már korán reggel letették a Telnan-ügyletet feltáró KPMG-jelentés végleges változatát, ami jogilag is lehetôséget teremtett a beavatkozásra. A felügyelet elnöke ezután átment Járai Zsigmondhoz a Pénzügyminisztériumba, de elôtte még utasította munkatársait, hogy írják meg a felügyeleti biztos kiküldésérôl szóló határozatot. Járai közvetlenül a felügyeleti biztosok érkezése elôtt felhívta Princz Gábort, aki ekkor már sokak szerint feladta a küzdelmet, nem tartózkodott a helyén. A pénzügyminiszter mobilon érte utol a bankvezért, és azt mondta neki: „nem akarunk boszorkányüldözést, rendet akarunk teremteni a bankban". A felügyeleti biztosok végül délelôtt 11 óra körül léptek be a bankba - rendôri erôsítés mellett. Kiss Ernô, a Központi Bûnüldözési Igazgatóság (KBI) vezetôje Járai Zsigmond szobájából mobiltelefonon vezényelte az akciót, amely rövid ideig tartott, húsz perc múlva ugyanis a József Nádor téri épületbôl egymás után jöttek ki a vezérigazgató-helyettesek. Banki források szerint a legtöbb dolgozót váratlanul érte a biztosok megjelenése, magukat a vezérigazgató-helyetteseket is, akiket már csak azért engedtek be a szobáikba, hogy összepakolják a holmijukat. Miután a helyettesek elhagyták az épületet, a biztonsági ôröknek utasításba adták, hogy a vezetôséget nem engedhetik be az épületbe.

Ôszi rémálom

A felügyeleti biztosok kirendelése több szempontból is fordulópontot jelentett a Postabank-ügyben. Egyrészrôl a közvélemény számára világos üzenetnek hatott, miszerint a kormány nem akarja a szônyeg alá seperni a problémát. Másrészrôl pedig bebizonyosodott, hogy Princz már messze nem jelent akkora veszélyt, mint ahogy azt mindenki hitte. Ennek ellenére az augusztus 7-i közgyûlésre „mindenki mindenre felkészült". Egy belsô kormányzati feljegyzés - amely több forgatókönyvet vázolt a közgyûlés lebonyolítására - többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy a Postabank vezetôségének elmozdításához a tulajdonosok háromnegyedének szavazata szükséges. Ez a pakett azonban még a közgyûlés napján sem volt maradéktalanul az állam birtokában (csak 73 százalék) annak ellenére, hogy korábban a kormány jelentôs erôket mozgósított a szükséges többség eléréséhez. Ennek nyomán került például a tb-önkormányzatok Postabank-részesedése az ÁPV Rt.-hez, a Realbank hat százalék körüli pakettjét pedig az MFB vásárolta meg. Ezzel együtt fennállt a veszélye annak, hogy „a bankhoz közelálló vállalkozások megkezdik az állami befolyás alatt lévô szervezetek részvényeinek felvásárlását, és szavazataik 25 százalék fölé emelkednek." A feljegyzés szerint ebben az esetben „a személyi változások végrehajtása nem kényszeríthetô ki". A problémát végül egy úgynevezett együttszavazási megállapodással küszöbölték ki, ami továbbfejlesztett változata volt annak a Medgyessy Péter által korábban tetô alá hozott egyezménynek, amelyet tavasszal kötöttek a Postabank fôbb tulajdonosaival (MFB, MVM Rt., ÁPV Rt., Magyar Posta és a tb-önkormányzatok). Ez megteremtette a lehetôségét az összehangolt fellépésnek, amit a Járai vezette PM úgy fejlesztett tovább, hogy az állami tulajdonosok képviseletében csak egyetlen ember szavaz: Szarvas Ferenc, az ÁPV Rt. helyettes vezetôje. Erre azért volt szükség, mert „a végén már mindenre gondoltunk, még arra is, hogy valamelyik tulajdonos képviselôjének görcs áll a kezébe és nem tudja felemelni a tárcsát akkor, amikor a vezetés cseréjérôl lesz szó".
A közgyûlés napján példátlan rendôri erôket mozgósítottak annak érdekében, hogy semmilyen incidens ne zavarhassa meg a döntést. Tûzszerészek már az elôzô nap átvizsgálták a Vígszínházat, hogy bombariadó esetén se kelljen kiüríteni az épületet, a környéket pedig végig egyenruhás rendôrök felügyelték. Princz Gábor menesztése végül kormányzati források szerint „a vártnál simábban sikerült". Elsô napirendi pontként ugyanis úgy módosították a bank alapszabályát, hogy a menedzsment cseréjéhez elegendô legyen a tulajdonosok kétharmadának szavazata. Ezt követôen pedig már csak formalitás volt az új igazgatóság megválasztása, amelynek élére Járai Zsigmond közeli munkatársa, Auth Henrik került. Ugyanakkor bejelentették azt is: a bank várható veszteségeit az állam fedezi majd, így a betéteseket nem fenyegeti veszély. A lehetséges konszolidációs technikákról ekkor még nem esett érdemben szó, miután senki nem tudta pontosan, hogy mekkora lesz a pénzintézet várható hiánya.
Ennek feltárása a Postabank új vezetésére hárult, amely az elsô napokban csupán a fejét kapkodta, mivel „mindennap kiesett egy csontváz a szekrénybôl". A pénzintézet belülrôl ugyanis inkább egy hiteltemetôhöz hasonlított, mint egy mûködô kereskedelmi bankhoz. „Egy ôszi rémálom volt" - emlékezett vissza informátorunk, aki szerint a bankban vizsgálódó nemzetközi könyvvizsgálók (Deloitte & Touche, KPMG, Ernst & Young) is hosszú heteket vajúdtak a különféle ügyletek felett. Az ÁPTF felkérésébôl vizsgálódó KPMG a Postabank befektetéseit áttekintve végül szeptember elején arra a megállapításra jutott: a június 30-i állapot szerint a pénzintézet céltartalék-hiánya megközelíti a 110 milliárd forintot. Ez az összeg még a szakembereket is sokkolta, hiszen a bank 1998. július 31-ig a kétes követelésekre csupán 8,9 milliárd forintot különített el. Bár utóbb kiderült, egy 40 milliárd forintos követelés (HTCC) minôsítését rosszul állapították meg, a nagyságrendi eltérés azonban jóval nagyobb volt annál, mint amire a bank elôzô évi mérlege alapján számítani lehetett. Ráadásul a hivatalos könyvvizsgáló, a Deloitte & Touche (D&T) szeptember végére elkészült saját vizsgálatával, ami a nagyobb befektetések szúrópróbaszerû vizsgálata után arra az eredményre jutott, hogy a céltartalék-hiány mértéke július 31-ig 95 milliárd forint.
Az ügyletek egy része azonban így is rejtve maradt a könyvvizsgálók elôtt, ráadásul a „legkacifántosabb" tranzakciókat Princzék a végjáték napjaiban hajtották végre. Október elején ezért Auth Henrik felkérte az egyetlen könyvvizsgáló céget, amelyik még nem járt a Postabankban, hogy szeptember végi fordulónappal készítsen beszámolót a bank állapotáról. Ezt az Ernst & Young egyhónapos határidôvel vállalta úgy, hogy gyakorlatilag átvizsgálta a teljes hitelportfóliót, a befektetések minôsítésénél pedig elfogadta a D&T megállapításait. Így végül 139 milliárd forintban állapította meg a várható céltartalék-hiányt, amihez a bank vezetése további - éves szinten 14 milliárd forintra rúgó - üzemi veszteséget is hozzáadott. Ráadásul a különbözô opciós ügyletek miatt a szakértôk jelezték, hogy még így is elôfordulhatnak milliárdos nagyságrendû pontatlanságok.

Repkedô milliárdok

Tavaly november táján már a kormányzat számára is világossá vált: a Postabank rendbetételének költségei jóval meghaladják majd az eddigi bankkonszolidációs csúcsot. Ekkor több szakértô felvetette, hogy olcsóbb lenne a pénzintézetet kivezetni a piacról, azaz visszafizetni az összes tartozását, majd a mûködô részeket értékesíteni, végül „az egész kócerájt bezárni". Ezt az alternatívát azonban hamar elvetették a döntéshozók, mert a szakértôk többsége is azon a nézeten volt, hogy „egy ekkora bank bedôlésének társadalmi költségeit lehetetlen számszerûsíteni". A kormány elé végül két - nagyjából hasonló - javaslat került, amelyek egy tôkeleszállítási, egy portfóliótisztítási és egy tôkeemelési lépést egyaránt tartalmaztak. A különbség a portfóliótisztítás módjában volt. Az elsô változat szerint a rossz követelések bruttó nyilvántartási értéken kerültek volna ki a bank könyveibôl, aminek következtében az államnak kisebb tôkeemelést kellett volna vállalnia, viszont hatalmas mértékû (174 milliárd forint és a kamatok) kezességvállalás társult hozzá. A második változat szerint elôbb megképzik a céltartalékot, a követelések pedig nettó (céltartalékkal csökkentett) értéken kerülnek ki a bank könyveibôl. Ebben az esetben a megfelelô mutatók eléréséhez minimum 144 milliárd, de inkább 152 milliárd forintos tôkeemelésre és 71 milliárd forintos kezességvállalásra volt szükség. Az eldöntendô kérdés az volt, milyen tervei vannak az államnak a bankkal. Ha záros határidôn belül privatizálni akarja, akkor elég a kisebb tôkeemelés, ha viszont tartósan állami tulajdonban akarja tartani, a szükséges fejlesztések miatt indokolt a magasabb összegû tôkeemelés. Minket úgy tájékoztattak, hogy végül Orbán Viktor volt az, aki szakértôkkel való konzultáció után az utóbbi forgatókönyv mellett tette le voksát. Fejtörést késôbb csak az okozott, hogy honnan teremtik elô ezt az irdatlan összeget. Az egyik változat szerint a szükséges forrásokat egyszeri rendkívüli kiadásként az 1998-as költségvetésben számolják el, aminek szakértôk szerint viszont az a hátránya, hogy az államháztartás privatizációs bevételek nélküli hiánya az eredetileg tervezett 4,3 százalékról 6,7 százalékra nô, amit külföldi hitelfelvétellel kell finanszírozni. A másik változat szerint a szükséges pénzt államkötvény-kibocsátásból teremtik elô, amelynek révén az államháztartás hiánya nem, csak az államadósság növekszik. Forrásaink szerint ez utóbbi változatot javasolta a PM és a Miniszterelnöki Hivatal is, azonban a miniszterelnök november elején - a gazdasági miniszterekkel folytatott szokásos keddi reggelit követôen - úgy döntött: az elsô változatot kell megvalósítani. Megfigyelôk szerint elsôsorban az szólt emellett, hogy a várható közgazdasági hátrányok ellenére ez jelezte a leginkább a kormány eltökéltségét a probléma azonnali kezelésére. A miniszterelnök habitusához pedig - egy befolyásos személy szerint - különösen közel állt „a múltat végképp eltörölni" típusú döntés.
Az állami feltôkésítéshez azonban szükség volt még egy fontos szereplôre, mégpedig a Postabank hivatalos könyvvizsgálójára. A D&T által hitelesített mérleg nélkül ugyanis hiába volt meg az állami akarat és a pénz, az egész akció kudarcba fulladt volna. Ekkor késhegyig menô harc kezdôdött a Postabank menedzsmentje és a D&T között, amelynek során szinte szóról-szóra egyeztették, hogy mit tartalmaz majd az év végi közgyûlésre beterjesztett mérleg. „A D&T vezetôi lelkileg rossz helyzetben voltak, hiszen Stumpf István november 12-én az RTL Klubban bejelentette, hogy a kormányzat megvizsgálja a könyvvizsgáló felelôsségét is, ezért nagyon óvatosan viselkedtek. Ráadásul azt is tudtuk, hogy az 1997-rôl szóló mérleget módosítani kell. Ilyen még egyetlen banknál sem fordult elô" - mondták. A tavalyi mérleggel kapcsolatban végül az a kompromisszumos megoldás született, hogy a D&T elfogadta az Ernst & Young korábbi számításainak eredményét, és jelentésében azt írta, nem lehet kizárni, hogy a veszteség 150 milliárdot meghaladó nagyságú lesz.

Kérdô jelek

Ez a mondat mindenesetre elegendô volt ahhoz, hogy a Postabank december 30-i rendkívüli közgyûlésén a már korábban kigondolt feltôkésítési koreográfiát adják elô. Ennek értelmében elsô lépésként 21 millió forintra szállították le a pénzintézet alaptôkéjét, majd az állam azon frissiben 152 milliárd forinttal tôkét emelt. Az akciót 745 százalékos árfolyamon hajtották végre, minek következtében a bank saját tôkéje 36 milliárd forint lett, a fennmaradó összegbôl pedig céltartalékot képeztek a kétes követelések mögé. Ezt követôen a rossz portfóliót, a céltartalékkal csökkentett értéken, 71 milliárd forintért külsô társaságoknak (PB Workout Kft., Reorg-Apport Rt.) adták el. Ezek a cégek egy általuk kibocsátott kötvénnyel „fizettek" a banknak, amire az állam készfizetô kezességet vállalt. A Postabank így gyakorlatilag megszabadult a korábbi években felhalmozott rossz követeléseitôl.
Arról azonban máig megoszlanak a vélemények, hogy az akció költségei nem haladták-e meg a szükséges mértéket. Az ellenzéki pártok - elsôsorban a D&T korábbi vizsgálatára alapozva - azt állítják, hogy a Postabank helyzetének rendezésére bôven elég lett volna 90-100 milliárd forint, a fennmaradó összeg a „költségvetés rejtett tartalékául szolgál". Ezt kormányzati informátoraink azzal tromfolták, hogy az eredmény egy szúrópróbaszerû vizsgálaton alapult, nem pedig a teljes hitel- és befektetési portfólió átvizsgálásán. Az általunk megkérdezett szakértôk úgy látják: az lesz a döntô, hogy a rossz követelések értékesítésébôl mekkora bevételre tehetnek szert az ezzel foglalkozó cégek, illetve az esetleges többletbôl mennyi kerül majd vissza a központi költségvetésbe. Ez a folyamat azonban még évekig elhúzódhat, miután a követeléskezelô cégek még meg sem kezdték a rossz portfólió felszámolását.
A túlkonszolidációról folytatott politikai ütközetek mindenesetre egyre inkább háttérbe szorítják az alapkérdést, nevezetesen: milyen ügyletek okozták a Postabank horribilis mértékû hiányát, illetve ezért kik tartoznak felelôsséggel? Bár a pénzintézet könyveit az Állami Számvevôszék (ÁSZ) és a Kormányzati Ellenôrzési Hivatal (KEHI) is hónapok óta vizsgálja, az eredmény egyelôre nem ismert. Tudomásunk szerint a KEHI végleges jelentése június 30-án készül el, az viszont már a kormány döntésén múlik, hogy ennek a megállapításait nyilvánosságra hozzák-e. Még nagyobb a csend a személyi felelôsség kérdésében. Úgy tudjuk, az év elején az ÁPV Rt. és a Postabank vezetôi ismeretlen tettesek, a Pénzügyminisztérium pedig 1999. február 1-jén Princz Gábor és ismeretlen társai ellen tett büntetôfeljelentést. Az Országos Rendôr-fôkapitányság viszont azt a tájékoztatást adta: a nyomozás ismeretlen tettesek ellen folyik, és az ügynek - elégséges bizonyíték hiányában - jelenleg még nincs gyanúsítottja. A nyomozókat igazságügyi könyvszakértôk segítik, akik „több mázsa irat" áttanulmányozása után alakítják ki szakvéleményüket. Hogy ez mikorra várható, arra azt a lakonikus választ kaptuk: „ehhez még több hónap kell".
Egyelôre tehát csak annyi biztos: a magyar gazdaság lassan megszabadul egyik utolsó koloncától, a Postabanktól. Ez azonban drága mulatság volt, miután mindent összevetve az állam az elmúlt évek során közel 300 milliárd forintot fordított egy életképtelen struktúra fenntartására, s ennek költségeit még hosszú éveken keresztül az adófizetôk állják. A konszolidáció kamatterhei szakértôi becslések szerint a jövôben évente a bruttó nemzeti termék (GDP) 0,2 százalékát teszik majd ki. Ezért viszont nemcsak Postabank korábbi vezetôt terheli a felelôsség, hanem azokat a döntéshozókat is, akik éveken keresztül hagyták, hogy a bank orosz rulettet játsszon ügyfelei pénzével.

*Ez a riport a héten megjelent Magyarország Politikai Évkönyve 1998, Vabank címû fejezetének rövidített és átdolgozott változata. Az eredeti szöveg 1999. márciusában készült, amit a legújabb fejlemények tükrében indokoltnak láttunk néhány ponton módosítani.

V. I. P.

„A rendszerváltás bankja voltunk" - jelentette ki a Vasárnapi Híreknek két hete adott nyilatkozatában Princz Gábor, aki jelenleg Ausztriában tartózkodik. Hogy ezt a Postabank korábbi elsô embere pontosan mire értette, arra magyarázatot adhat az a tavaly ôsszel lefolytatott belsô vizsgálat, amely a pénzintézet úgynevezett „VIP-hiteleit" világította át. Ezeket kölcsönöket igen hosszú (tíz és tizenöt év közötti) futamidôvel, a piacinál jóval kedvezôbb (többnyire tízszázalékos) kamattal folyósították - elsôsorban prominens közéleti személyiségeknek, illetve a bank saját dolgozóinak. Az ily módon kiutalt pénzek együttes összege a kamatok nélkül meghaladja a 428 millió forintot, amibôl 331 millió forintot a bank budapesti „ügyfelei" vettek fel. Információink szerint csak Budapesten 207 ilyen szerzôdés létezik, ezek kétharmada 2008 körül jár le.
Az összeg a teljes hitelállományhoz képest ugyan elenyészô, arra azonban az ügyfelek névsora pontosan rávilágít, hogy a Postabank milyen mélységben ágyazódott be a magyar társadalomba, és miként tette lekötelezettjévé - pártállástól függetlenül - a felsô „tízezer" meghatározó alakjait. Több forrásból is megerôsített információink szerint a VIP-listán a színházi élet közismert képviselôitôl kezdve (ôk együttesen közel 21 millió forint kölcsönt vettek fel) a Magyar Vízilabda Szövetség vezetôin át (nekik összesen 66 millió forint jutott) a magyar politikai és gazdasági élet meghatározó személyiségei egyaránt szerepelnek. Utóbbiak közül nagyobb összegû hitelt vett fel többek közöttTömpe István (volt az ÁVÜ, majd a MÁV Rt. elnöke is), Németh Péter (a Magyar Hírlap korábbi fôszerkesztôje, majd a Postabank sajtóholdingjának vezetôje), Csiha Judit (országgyûlési képviselô, egykori privatizációs miniszter), Herényi Károly (országgyûlési képviselô, a Magyar Demokrata Fórum alelnöke), Rubicsek Sándor (a Kormányzati Ellenôrzési Iroda korábbi elnöke), Krupanics Sándor (a Hírközlési Fôfelügyelet volt vezetôje, jelenleg a Magyar Posta elnöke és a Postabank igazgatóságának tagja), Bártfai Béla (jelenleg a Miniszterelnöki Hivatal közigazgatási államtitkára), Sándor László (az MSZOSZ elnöke), Nagy Sándor (országgyûlési képviselô az MSZP frakcióvezetô-helyettese). A belsô vizsgálat azt is kiemelte, hogy fontos állami intézmények (Magyar Nemzeti Bank, Nemzetbiztonsági Hivatal, ÁVÜ, III. Kerületi Rendôrkapitányság) alacsonyabb beosztású munkatársai is több esetben részesültek ilyen típusú kedvezményes hitelben.
Tudomásunk szerint ennek a belsô vizsgálatnak az eredménye a Kormányzati Ellenôrzési Hivatal (KEHI) és a Miniszterelnöki Hivatal elôtt is ismert. Hogy ezek az ügyletek részét képezik-e a KEHI június 30-án kormány elé kerülô jelentésének, arról érdeklôdésünkre sehol nem kívántak bôvebb információt adni.