1995. május 22-én, egy hétfô délelôtt a szokásosnál is nagyobb nyüzsgés fogadta a dunaparti Hélia Hotel elôtt az arra járókat. Itt tartotta ugyanis éves rendes közgyûlését az ország második legnagyobb pénzintézete, a Kereskedelmi Bank (késôbbi nevén K&H). A szálloda konferenciaterme zsúfolásig megtelt részvényesekkel, újságírókkal és érdeklôdôkkel, ugyanis mindenki tudta, hogy „valami lóg a levegôben”. Ebben az idôszakban nyitott frontot a nemrégiben pénzügyminiszterré kinevezett Bokros Lajos az állami nagybankok vezetôi ellen, sérelmezve azt a túlzott önállóságot, ahogyan a rájuk bízott intézményeket vezették. A „rablóból lett pandúr” (kinevezéséig Bokros a Budapest Bank elnök-vezérigazgatója volt) ezen a tavaszon az összes nagybank részvényeseit igyekezett rábírni arra, hogy osszák meg a bankvezérek hatalmát, és a felsô vezetôi posztokat válasszák ketté. Ekkorra azonban a vehemens pénzügyminiszter már túl volt néhány fájó kudarcon, miután korábban sem az OTP Bank, sem pedig a Postabank esetében nem sikerült akaratát keresztülvinnie. A „meccs 0:2-re állt”, s ezen a napon mindenki kíváncsian várta, sikerül-e a pénzügyi tárcának „becsületgólt” rúgnia, avagy totális vereséget szenved.
A Kereskedelmi Bank elsô embere, Lenk Géza furcsamód mégis nyugodt volt, amikor a terembe lépett, hogy levezesse a rendezvényt. A bankár korábban sok vihart megért már, a székéért 1992 óta évrôl évre minden közgyûlésen meg kellett küzdenie. Nem volt ez másként most sem. A pénzügyminiszter két héttel korábban kerekperec megmondta neki: feltett szándéka, hogy elmozdítja a pénzintézet élérôl, ám ô mégis bízott abban, hogy „legendás jó szerencséje” most sem hagyja el. Nem utolsósorban azért, mert a Bokrossal történt rövid és „nem éppen kellemes” négyszemközti találkozó után megkezdôdött a szokásos „lebegtetés”. A politikai körökbôl érkezô hírek különféle listákról szóltak, amelyeken – elnökként vagy vezérigazgatóként – szerepelt a neve. Az egyik változat szerint maradt volna vezérigazgató, s mellé elnöknek nevezték volna ki a szabaddemokraták jelöltjét, Láng Lászlót (ma az MNB bécsi leánybankjának a vezérigazgatója). A másik szerint ô kapta volna a bank elnöki posztját, a vezérigazgató pedig a szocialisták jelöltje, a fiatal Erôs János lett volna.
Amikor azonban a Héliában Lenk Géza a pulpitus felé indult, szemtanúk szerint hirtelen „halálsápadt” lett. A Pénzügyminisztériumot (PM) képviselô Draskovics Tibor államtitkár mellett ugyanis ott ült mindkét jelölt, Láng László és Erôs János. Ez pedig azt jelentette, hogy a játszmát elvesztette, mindkét posztra új embert ültet az állam. Így is lett, a közgyûlésen – a Kereskedelmi Bankban 87 százalékos tulajdoni hányaddal rendelkezô PM javaslatára –, miközben az alaptôkét a tizedére szállították le, új vezérkart választottak, és szétválasztották az elnöki és a vezérigazgatói tisztséget. Bár forrásaink szerint Draskovics mobiltelefonján az ülés elôtt közvetlenül is „lázasan egyeztetett” az ÁPV Rt.-vel a személyi kérdésekrôl, az elnök Láng László, a vezérigazgató pedig Erôs János lett. Lenk Géza az „ôt ért sokk” ellenére levezette a közgyûlést, majd szó nélkül felállt és távozott a színpadról, sôt, egy idôre a hazai bankéletbôl is (ma a Reorg Rt. vezérigazgatója). S bár akkor kevesen sejtették, ezzel a közjátékkal a Kereskedelmi Banknál egy olyan korszak vette kezdetét, amely késôbb végzetesnek bizonyult a bank és a történet szereplôi számára egyaránt.
Az új menedzsment nem volt könynyû helyzetben, amikor átvette az irányítást. Annak ellenére, hogy a Kereskedelmi Bank a legjobban konszolidált bankok közé tartozott – az államtól korábban összesen 74 milliárd forint értékû segítséget kapott –, elég siralmas állapotban volt. Elsôsorban azért, mert az agrár- és élelmiszer-gazdaság, amelynek finanszírozásában tradicionális szerepet töltött be, akkoriban került a mélypontra a keleti piacok összeomlása miatt. Az állami konszolidáció során az ebbôl származó veszteségekre megképezték ugyan a szükséges tartalékot, a „zûrös ügyek” ott lapultak a bank különbözô érdekeltségeiben. Egy 1997-ben végzett – és sokáig titkosnak minôsülô – számvevôszéki vizsgálat szerint a Kereskedelmi Bank közvetlen érdekeltségeinek száma a Lenk-érában elérte a százat, miközben az ezekbe kihelyezett követelések és befektetések állománya elérte a 42 milliárd forintot. Az érdekeltségek között három társaság játszott meghatározó szerepet: a Kvantum Bank Rt., az Upkvark Kft. és az Immo-Bill Rt. A bank hozzájuk helyezte ki rossz követeléseinek közel kétharmadát (névértéken 25 milliárd forintot), amit ôk késôbb továbbértékesítettek külsô cégeknek. Azt azonban senki nem tudta, hogy az eladott követelések milyen arányban kerültek ki véglegesen a bank érdekkörébôl. A számvevôszéki jelentés is kitért arra, hogy „amíg a problémás követelések a bank holdudvarában maradnak, közvetlenül vagy közvetetten veszteségforrást jelenthetnek a bank számára”.
A rossz követelések adásvételével mindenesetre közel ötvenmilliárd forintos forgalmat bonyolított le a bank, s ebbôl jelentôs (3,3 milliárd forint körüli) nyeresége is származott. Más tevékenysége nemigen volt: a felszabaduló eszközök döntô többségét állampapírokba fektette, a hitelezési tevékenység fokozatosan visszaszorult. Ezzel párhuzamosan „ráállt a nagyhitelekre” (több esetben megsértve még az egy hitelfelvevôre elôírt törvényi korlátot is). A hitelportfólión belül megnôtt tehát az egymilliárd forint feletti követelések száma, ami jelentôsen növelte kiszolgáltatottságát az általa finanszírozott ágazatokkal szemben. A számvevôk megállapítása szerint „a bank eredménye döntôen nem a klasszikus pénzintézeti tevékenységbôl, tehát a hitel és betéti kamatok különbözôségébôl, hanem a portfóliótisztításból, illetve az ehhez kötôdô kockázati céltartalék felszabadításából keletkezett”.
A PM-nek mint a bank meghatározó tulajdonosának feltett szándéka volt, hogy változtat a helyzeten. Egyik forrásunk szerint „az új vezetést azzal küldték oda, hogy rakjon rendet a bankban”. Ennek jegyében 1995 decemberében módosították a korábban kötött konszolidációs szerzôdést, amelynek célja „a bank pozíciójának egyenletes javítása, vagyongyarapítás, eredményjavítás, s mindezek által az eredményes privatizáció végrehajtása” volt. A feladattal pedig egy fiatal bankárt, Erôs Jánost bíztak meg, aki krisztusi korban ért a csúcsra: 33 évesen egyike lett az ország azon szürke eminenciásainak, akiknek egyetlen szava milliókat ér, és akik nap mint nap rajta tartják kezüket a gazdaság ütôerén.
Erôs Jánost már a nyolcvanas évek végén a bankszakma „ifjú titánjának” tartották. Hírnevét – magabiztos fellépése mellett – fôként annak köszönhette, hogy 1978-tól 1981-ig az Egyesült Államokban és Svájcban tanult, azaz folyékonyan beszélt angolul és franciául. „Sörözés közben számunkra ismeretlen közgazdasági fogalmakról szónokolt, mi pedig jószerivel azt sem tudtuk, mi az a kötvény” – mondta egy kortársa, aki ma egy külföldi tulajdonú pénzintézet vezetôje. Más forrásaink arra emlékeztek, hogy akkoriban nem voltak a piacon olyan jól képzett fiatalok, akik „mást is tanultak, mint tudományos szocializmust”. Helyzeti elônyét Erôs János annak köszönhette, hogy édesapja, a banki körökben igen jó nevû Erôs Gyula, miután megalapította a Magyar Nemzeti Bank (MNB) londoni fiókját, éveken át vezette a jegybank New York-i irodáját.
Édesapja tekintélye és kapcsolatrendszere nemcsak a pályaválasztásban, hanem a késôbbiekben is segítette az ifjú Erôst. A budapesti közgazdasági egyetem elvégzése után elsô munkahelye az MNB lett, ahol „a szakma nagy öregjének” számító Fekete János szárnyai alá került. A devizagazdálkodási fôosztályon ô volt a legfiatalabb területi referens, a szamárlétrát azonban nem járta végig: két év után váltott, 1988-ban a Unicbankba távozott. A rákövetkezô év már a svájci állampolgárságú Peter Hargitayval közösen létrehozott Hargitay és társai pénzügyi tanácsadó cégnél érte, mert – egy ôt közelrôl ismerô forrásunk szerint – „ki akarta próbálni magát a magánszektorban is”. Az utóbb tiszavirág-életûnek bizonyult vállalkozásba Fekete János biztatására vágott bele, akit a cég felügyelôbizottsági elnökévé választottak. Hargitayval ugyanis – aki a Waltham cégcsoport révén százmillió forintos nagyságrendû kárt okozott az MNB bécsi leánybankjának, a CW AG-nek – szakmai vitáik voltak: Erôs a pénzügyi tanácsadás felé szerette volna elmozdítani a céget, míg Hargitay inkább a médiapiacban látott fantáziát. Ekkor találta meg ôt egy ajánlattal a kanadai-magyar üzletember, Andrew Sarlós, aki 1987 óta rendszeresen üzleti lehetôségeket keresett Magyarországon. A milliomos – akit Erôs még a jegybanki idôkbôl ismert – felkérését vétek lett volna visszautasítani: Erôs János 1990-ben a Sarlós, Mark Palmer egykori amerikai nagykövet, illetve Ronald Lauder üzletember hármasával fémjelzett Közép-európai Fejlesztési Társaság (CEDC) ügyvezetô igazgatója lett. Miután azonban a cég beszállt az Általános Értékforgalmi Bank (ÁÉB) privatizációjába, Erôs János visszatért a bankszakmába. Az 1922-ben alapított patinás pénzintézet részvényeinek felét (120 százalékos árfolyamon hatszázmillió forintért) 1990 januárjában vásárolta meg a CEDC, a másik fele az állam – jelesül a PM – tulajdonában maradt. A bank élére új, mindkét tulajdonos számára elfogadható vezérigazgatót kerestek, s ezt az akkor 29 éves Erôs János személyében találták meg. Az „ifjú titán” megkapta élete elsô igazán komoly feladatát.
A Pénzintézeti Központról korábban levált, országszerte kilenc fiókkal rendelkezô ÁÉB forrásainak zömét a lakosság devizamegtakarításaiból gyûjtötte össze, s azt külkereskedelmi cégek elsôsorban Oroszországba irányuló ügyleteinek finanszírozására fordította. A piacon jó helyzetben lévô kisbank azonban Erôs János és a Medicorból vezérigazgató-helyettesnek odaérkezô Huszty András (késôbb a Magyar Fejlesztési Bank vezérigazgatója) irányítása alatt hamar tôkehiányos állapotba került. Ennek egyik oka a jogszabályi környezet változása volt. 1991-ben a csôdtörvény, a számviteli törvény és a pénzintézeti törvény egyidejû bevezetése nehéz helyzetbe hozta a vállalatokat, és ezen keresztül a pénzintézeteket is. Az eseményeket közelrôl figyelô forrásunk szerint „mintha a fociban azt mondanák, hogy mostantól nem a gól számít gólnak, hanem a szögletrúgás”. Szerinte elsôsorban ez volt az oka annak, hogy Ronald Lauder stratégiát váltott, és érdeklôdése a bankszektor felôl a médiapiac felé fordult. Nem is volt hajlandó pótolni a hiányzó tôkét az ÁÉB-ben, s ezt – éppen a privatizációra tekintettel – a másik tulajdonos, az állam sem tette meg. Szakértôk szerint azonban a jogszabályok változása csak az egyik oka volt a bank „megbillenésének”. A bank ugyanis „egyedi ügyletek halmazából állt”, amelyeknél sok esetben még az elemi hitelezési szabályokat sem tartották be. Ezek közül is kiemelkedett az a közel hárommilliárd forint értékû hitelügylet, amelyet egy ciprusi off-shore cég (AWB Ltd.) postafiókcímén bejegyzett négy másik vállalatnak nyújtottak. Mint azt egy késôbbi vizsgálat feltárta, a hitelt folyósító és az azt felvevô cég nevében ugyanaz a személy írta alá a papírokat, és a fedezetet is csak késôbb kötötték ki. Egy, a bankot belülrôl ismerô szakember szerint a kisebb ügyletekre is az volt a jellemzô, hogy „ha akarom, vemhes, ha akarom, nem”. Mindezen okok odavezettek, hogy az ÁÉB 1995-re gyakorlatilag elveszítette vagyonát. Bár 1996-ban, amikor a pénzintézetet orosz befektetônek (Gazprom) értékesítették, saját tôkéje formálisan százmillió forint körül volt, egy évvel korábban az Állami Bankfelügyelet azt állapította meg, hogy a tényleges tôkehiány eléri a kétmilliárd forintot, ami miatt a bankot be kellene zárni.
Erôs János tehát szakmai értelemben megbukott az ÁÉB élén. Mindez azonban a politikai döntéshozókat – mint késôbb látni fogjuk – egyáltalán nem érdekelte, amikor rábízták az ország egyik legnagyobb pénzintézetének vezetését.
A szakmai múltnál sokkal többet nyomott a latban a politikai kapcsolatrendszer, amelyet Erôs János pályafutása kezdetétôl gondosan épített. Miután forrásaink szerint édesapja szakmai kapcsolatainak nagy részét megörökölte, a politika irányába lépett tovább. Az ÁÉB vezérigazgatójaként hamar kapcsolatba került a „nagyágyúkkal”, többek között Kupa Mihály késôbbi pénzügyminiszterrel, aki akkoriban az ÁÉB igazgatósági tagja volt. Ebben az idôszakban szinte az összes hivatalos fogadáson felbukkant, mert az ôt személyesen ismerô forrásaink szerint „szerette az ezzel járó pörgést”. Fontos elem volt az is, hogy Erôs szenvedélyes vadász. A hatalmi elit nagy része ugyanis szintén vadászik, ami „kiváló alkalmat teremt a kapcsolatépítésre”. Bár egyesek szerint Erôs „az SZDSZ-tôl indult” (Kuncze Gábort például többen személyes jó barátjának tartják), Huszty András érkezésével a szocialisták felé is megnyílt az út (helyettesének pályafutása ugyanis akkoriban kezdett felfelé ívelni az MSZP-n belül, késôbb a párt pénzügyi ellenôrzôbizottságának tagja lett). Szocialista körökben ekkortájt Erôs Jánost jó bankárnak tartották, amit leginkább arra alapoztak, hogy „rendkívül gyorsan vág az esze, jó a fellépése és kiváló a humora”.
Elsôsorban személyes varázsának tulajdonítják azt is, hogy Bokros Lajos bukása után, 1996-ban lehetséges pénzügyminiszterként is felmerült a neve. Mindenesetre politikai értelemben olyan embernek számított, aki mindkét koalíciós párt számára bármilyen fontos posztra elfogadhatónak tûnt.
Az 1995-ös bankvezéri kinevezésének is ez lett a döntô eleme. Bokros Lajos ugyan korábbi munkatársát, Mizsei Kálmánt szerette volna a Kereskedelmi Bank vezérigazgatói székébe ültetni, ötletét azonban a két kormányzópárt nem támogatta, mondván: Mizseinek nincs bankvezetôi gyakorlata. Ekkor merült fel „közös nevezôként” Erôs János személye, ô a pénzügyminiszter számára is elfogadható jelölt volt, és az informális koalíciós egyeztetésen is simán átment a neve. Egy forrásunk szerint ebben az is szerepet játszott, hogy az ÁÉB-nél „boldog-boldogtalan belenyúlhatott a kasszába”, aminek közvetett módon a politikai pártok is haszonélvezôi voltak.
A pártok fû alatti támogatása – elsôsorban a pártfinanszírozás szabályozásának hiányosságai miatt – az összes állami tulajdonú banknál tetten érhetô volt már közvetlen a rendszerváltást követôen is (azóta csupán a technikák finomodtak), ami forrásaink szerint közvetlen hasznot ugyan nem hajtott, de biztosította a bankvezérek számára „a túléléshez szükséges politikai hátországot”. A Kereskedelmi Bank – bár nem járt élen ebben a mûfajban – az akkori idôk tanúi szerint „mindig adott, ha kértek”, még ha ez sok esetben csak a „technikai minimumot” jelentette is. Az egykor ott dolgozók szerint alapvetôen az volt a jellemzô, hogy csak akkor teljesítették a kérést, ha „az ügylet befért a hitelezés szabályai közé”. Forrásaink szerint tipikus pártfinanszírozási trükk volt „a nulla forgóeszköz-igényû reklámcégek hitelezése”, különbözô jogcímeken szakértôi díjak kifizetése vagy az alapítványok támogatása. A Kereskedelmi Bank vonzáskörébe került például a Magyar Demokrata Fórumhoz (MDF) közeli Pungor Ernô akadémikus nevével fémjelzett Bay Zoltán Alapítvány vagy éppen a Fidesz. Utóbbi párt gazdasági vezetôi 1993-ban három állami nagybankot (Magyar Hitelbank, Budapest Bank, Kereskedelmi Bank) kerestek meg azzal az ötlettel, hogy hitelt vennének fel a nemrégiben megszerzett, 450 millió forintra értékelt Lendvai utcai székház terhére. A közelgô választásokon biztos befutónak látszó pártot finanszírozni egy, a tranzakcióban részt vevô forrásunk szerint „jó befektetésnek” tûnt, így a három bank közösen „szindikálta” a pártnak a hitelt. A Fidesz választási vereségét követôen azonban a szindikátus tagjai elfordultak a párttól: az MHB és a BB értékesítette követelését, amelynek egy része (kamatokkal együtt 290 millió forint) – egy rövid postabankos kitérôt követôen – a Kereskedelmi Banknál kötött ki.
Ezt a „politikai portfóliót” örökölte meg elôdjétôl Erôs János. A bank Fidesszel szemben fennálló követelését ugyan – halasztott fizetéssel, 107 millió forintért – ô is értékesítette, de a pénzintézet érdekeltségébe tartozó Immo-Bill Rt.-nek. Az Immo-Bill Rt.-nek pedig sikerült a lehetetlen: megállapodásra bírta a súlyosan eladósodott Fideszt (a törvények értelmében politikai szervezet ellen ugyanis sem csôd-, sem végrehajtási eljárás nem indítható). Ez némi pénzébe került ugyan, de a bank megszabadult egy behajthatatlannak tûnô követeléstôl. Az 1996. május 31-én a Fidesz akkori gazdasági vezetôivel, Simicska Lajossal és Gansperger Gyulával tetô alá hozott üzlet lényege az volt, hogy az Immo-Bill Rt. 330 millió forintos vételáron megvette a Lendvai utcai székházat a benne lévô bútorokkal és berendezésekkel együtt, és a vételárból levonták a párt Kereskedelmi Bankhoz került, akkor 290 millió forintos tartozását. A Fidesz tehát mintegy negyvenmillió forint készpénzhez jutott, miközben jelképes bérleti díjért (havi 50 ezer forintért) továbbra is az épületben maradhatott. Ráadásul ezzel egy idôben egy olyan megállapodást is aláírtak, mely szerint a pártnak három évig, 1999. február 28-ig 338 millió forintos vételáron opciója, azaz elôvásárlási joga van a székház visszavásárlására (információink szerint a Fidesz élt is ezzel a jogával).
A Kereskedelmi Bank politikai portfólióját azonban a korábbról örökölteken kívül nemcsak a fenti ügylet gazdagította. A bank – elsôsorban Erôs János politikai kapcsolatai révén – erôs hídfôállást épített ki számos, a szocialista párthoz közelálló vállalkozásban is.
Így lett a bank ügyfele például a Fotex, amelynek igazgatóságában és felügyelôbizottságában akkoriban a kormányzat számos vezetô tisztviselôje (Békesi László, Bartha Ferenc, Surányi György, Tarafás Imre) megfordult. Így kerültek kapcsolatba a Wallis Holding Rt.-vel is, amit forrásaink szintén szocialistaközelinek minôsítettek nem utolsósorban azért, mert felügyelôbizottságában egy idôben helyet kapott a PM késôbbi szocialista politikai államtitkára, Akar László is. „Nagy halnak” számított a Máté László szocialista pénztárnok érdekkörébe tartozó Nádor ’95 Rt. is, amelynek nemcsak számlavezetését, hanem késôbb, az orosz–magyar államadósság lebontásával az országba került, mobiltelefonok lehallgatására alkalmas berendezések finanszírozását is vállalta a bank. Ezek az ügyfelek azonban nemcsak a politikai hátországot erôsítették, hanem sok esetben tényleges üzletet is jelentettek a pénzintézetnek. A lehallgatóberendezések hitelezését például – meg nem erôsített információink szerint – a piacinál ugyan jóval kedvezôbb kamat mellett vállalta a bank, ám ezért cserébe a Nádor ’95 Rt. a bankra engedményezte az állam által fizetett (éves szinten 2 milliárd forint körüli) lízingdíjat.
Erôs János azonban kinevezését követôen, forrásaink szerint a politikai háttérnek köszönhetôen, „túlságosan is hátradôlt a székében”, és nem sokat tett azért, hogy az állami tulajdonos (PM) által célul tûzött feladatokat végrehajtsa. A cégtáblát átfestették ugyan: a bank neve Kereskedelmi Bankról Kereskedelmi és Hitelbankra (K&H) változott, és magukba olvasztották a százszázalékos tulajdonukban lévô IBUSZ Bankot is, de a már idézett számvevôszéki jelentés szerint az Erôs-korszak elsô évében sem történt más, mint hogy a bank továbbra is a rossz követelések értékesítése nyomán felszabaduló céltartalékból élt, és „a tulajdonosok által jóváhagyott üzletpolitikától az éves pénzügyi-gazdálkodási terv jelentôsen eltért”. Az alapvetô pénzintézeti tevékenység változatlanul veszteséget termelt (1996-ban az ebbôl származó mínusz 149 millió forint volt), és növekvô veszteséget mutatott az értékpapír-forgalmazás is. A bank lakossági forrásai és ennek nyomán likviditási helyzete az IBUSZ Bank beolvasztásával ugrásszerûen javult ugyan, azonban a forrásbôség a hiteleknél jóval kisebb hasznot hajtó bankközi pénz- és állampapírpiacon csapódott le. A betétek és hitelek kamatai közötti rés a piaci átlagnál alacsonyabb (4,74 százalékos) volt, ami már nem bírta el maradéktalanul a meglehetôsen pazarlóan gazdálkodó hálózat fenntartásának költségeit (az általános költségeken belül az „egyéb költségek” aránya 33 százalék volt, miközben ugyanez a szám a jóval nagyobb hálózattal rendelkezô OTP Banknál 15 százalék körül alakult ugyanabban az évben).
Ennek oka egy, a bankot belülrôl ismerô forrásunk szerint „strukturális probléma” volt, éspedig hogy a K&H-n belül a fiókhálózat meglehetôsen nagy döntési önállósággal rendelkezett. A pénzintézet „régiók szerinti elosztásban öt-hat kisbankból áll, ahol minden régióvezetô úr a saját szemétdombján”. A központ és a fiókhálózat között igen éles szakmai konfliktusok alakultak ki, miközben az egyes régiók is rivalizáltak egymással. Ebben a „hangyabolyban” kellett volna Erôs Jánosnak rendet vágnia, ô azonban beszámolók szerint ezt rögtön az elején feladta, és csak arra ügyelt, hogy a kialakult status quo – miszerint ô az elsô ember – megmaradjon. Igaz, a költségcsökkentést és a hálózat racionalizálását nem is kérte számon rajta senki: a számvevôszéki jelentés szerint az üzleti terv teljesítésérôl negyedévente kellett volna a bank vezetésének írásban számot adnia, ezt azonban a tulajdonos PM nem igényelte.
Nem mutatott jobb képet a bank tôkehelyzete sem. A szavatoló tôke 1996-ban 21,3 milliárd forint volt, ami miatt a bank biztonságát jelzô viszonyszám – az úgynevezett tôkemegfelelési mutató – alig haladta meg a törvényben meghatározott nyolc százalékot (8,92 százalék volt). A számvevôszék szerint „feltétlenül szükséges, hogy a bank tôkeemelés útján jelentôsen stabilizálni tudja a szavatoló tôkéjét, ugyanis csupán 2 milliárd forintos csökkenés esetén is a minimális biztonságot nyújtó 8 százalék alá süllyed a tôkemegfelelési mutató”.
Erre pedig csak egyetlen megoldás kínálkozott: a privatizáció.
Az már az 1995-ben módosított konszolidációs szerzôdésben is nagy hangsúlyt kapott, hogy a Kereskedelmi Bankot fel kell készíteni a privatizációra. Ennek mikéntjét a menedzsmentre bízták, a fô szempont az volt, hogy az államnak „egy fillér pluszt se kelljen betennie a bankba”. Erôs János csapata, illetve az általuk fizetett privatizációs tanácsadó, a Deloitte & Touche 1997 elején állt elô az elsô privatizációs tervvel, amely lényegét tekintve hasonlított ahhoz, amit az OTP Banknál megvalósítottak. A hazai bankvezérek többsége számára a legnagyobb lakossági bank magánkézbe adása volt a minta, ahol egy olyan elaprózott tulajdonosi szerkezet jött létre, amely lényegében korlátlan hatalmat biztosít a menedzsment számára, miközben lerázhatták magukról az állami befolyás terhét. A K&H Bank privatizációs koncepciója is hasonló elvek mentén építkezett: az állami kézben lévô részvényekbôl 25 százalékot pénzügyi befektetônek, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banknak (EBRD) adnak el, a fennmaradó hányadot pedig nyilvános kibocsátással tôzsdén keresztül értékesítik belföldi intézményi és magánbefektetôknek úgy, hogy egy részt a kárpótlási jegyek tulajdonosainak tartanak fenn.
Ezt azonban az ÁPV Rt. és a PM illetékesei „ahogy volt, úgy söpörték le az asztalról”. Sôt, a döntési folyamatban részt vevô egyik forrásunk szerint az MNB részérôl is támadás érte a pénzintézet privatizációs tervét: a jegybank, amely állandó meghívottként vett részt az ÁPV Rt. bankprivatizációval kapcsolatos igazgatósági ülésein, egy levélben arra hívta fel a figyelmet, hogy a K&H – hasonlóan a Postabankhoz – olyan növekedési ütembe kezdett, amellyel tôkeereje nem tud lépést tartani. Emiatt rövidesen eléri azt a pontot, amikor túl nagy lesz a bankrendszeren belül, hogy bukjon („too big to fail”). Ebben a helyzetben pedig a jegybank szerint meggondolatlanság lett volna „a menedzsment kezére adni” a bankot, mivel így nincs olyan meghatározó tulajdonos, amely pótolná a hiányzó tôkét. Az Erôs-terv tehát – bár kormány-elôterjesztésnek készült – el sem jutott a kormányülésre, visszaadták „átdolgozásra” azzal, hogy mindenképp tôkeemeléssel összekapcsolt privatizációban gondolkozzanak, a kárpótlási jegyek bevonását pedig felejtsék el, mert attól „mindenki idegrángást kapott”.
Ekkor már ott „topogott” a küszöbön az EBRD, amely harmincmillió dollár értékben úgynevezett alárendelt kölcsöntôkét ajánlott a banknak. (Ez lényegében olyan kedvezményes hitelt jelent, amely javítja egy pénzintézet tôkehelyzetét.) A nemzetközi pénzintézet érdeklôdése kapóra jött a menedzsmentnek, és az átdolgozott privatizációs tervben hangsúlyozottan számoltak a pénzügyi befektetôvel. Ennek értelmében a magánosítás elsô szakaszában az EBRD kap lehetôséget 25 százaléknyi részvény megszerzésére, amit késôbb – egy legalább hatvanmillió német márka összegû tôkeemelés formájában – szakmai befektetô hasonló mértékû tulajdonszerzése követ. Utóbbi opciót kap arra is, hogy a pénzügyi befektetô részvényeit megvásárolja. Az állam kezében maradó pakettet pedig késôbb a tôzsdén keresztül értékesítik. Ez a megoldás elnyerte a kormányzat tetszését is, bár forrásaink szerint az MNB „folyamatosan amellett kardoskodott, hogy a bankot teljes egészében szakmai befektetônek kell értékesíteni”. A jegybank azonban véleményével egyedül maradt, és a kormány jóváhagyta a K&H privatizációjának irányelveit. Bár az eseményeket figyelmesen követôk szerint a Magyar Közlönyben némileg más szöveg jelent meg, mint amit a kormány elfogadott (a hatvanmillió márka például harmincmillió dollárra változott), a lényeg azonban az volt: megkezdôdött az ország második legnagyobb bankjának privatizációja.
Riportunk jövô héten megjelenô második részében bemutatjuk, milyen politikai játszmák elôzték meg a K&H Bank magánosítását, amelynek végén a belga Kredietbank és az ír Irish Life biztosító alkotta konzorcium, illetve az EBRD szerzett többségi tulajdont a pénzintézetben. Megírjuk azt is, miként került sor a magyar bankprivatizáció történetének egyik legsötétebb ügyletére, melynek során a bank felsô vezetése a dolgozók számára felajánlott ötszázalékos részvénycsomag kétharmadát saját magának szerezte meg, vásárlásukhoz miként folyósított hitelt az általuk vezetett a K&H Bank, az így szerzett tulajdonrészt miként értékesítették busás haszonnal a K&H tulajdonában lévô brókerháznak, és az ebbôl származó pénzt miként adták a piacinál jóval magasabb (30-35 százalékos) hozam mellett a brókerház „vagyonkezelésébe”, s ott miként vált gyakorlattá a „kiemelt ügyfelek” – köztük közéleti személyiségek és újságírók – ilyetén kiszolgálása. Miként okoztak ezek a szerzôdések jelentôs veszteségeket, nem kis részben járulva hozzá ahhoz, hogy a bankcsoport – a brókerház és közvetve a K&H Bank – 1998-ban a tervezett négymilliárd forint körüli konszolidált nyereség helyett súlyos veszteséget könyvelt el, ami végül Erôs János bukásához vezetett.