ÓSZABÓ ATTILA-VAJDA ÉVA RIPORTJA:

Háborús játékok

- Magyarország a NATO balkáni akciójában -

„A döntés, hogy egy nemzet háborúba lép, egyike azon elhatározásoknak, melyek meghatározzák a nemzet kapcsolatát a világgal és kapcsolatát - ez talán még fontosabb - saját magával. Egy kormány elôtt nem állhat felelôsségteljesebb döntés, és nem akad elhatározás, mely pontosabb képet festene egy nemzet vezetôirôl" - írta Bob Woodward, a tényfeltáró újságírás atyja az Öböl-háborúról készült dokumentumregényében. Ez az állítás itt és most különösen igaz, hiszen a koszovói válság rendezését szolgáló katonai akció Európa második világháború utáni történetének legnagyobb fegyveres konfliktusává nôtte ki magát. A háborúban meghatározó szerepet játszik Magyarország, amely diplomáciai és katonai értelemben régen állt ekkora erôpróba elôtt. A világ vezetô katonai szövetségének tagjaként ugyanis részt kell vennie egy olyan akcióban, amely éles ellentétben áll azzal a geopolitikai törekvésével, hogy békében éljen szomszédaival, ahol ráadásul jelentôs számú magyar kisebbség él. Elsôsorban ennek köszönhetô az a „kinn is vagyunk, benn is vagyunk" hintapolitika, amely a magyar diplomácia balkáni válsággal kapcsolatos hozzáállását jellemzi. A légi csapások azonban egyre inkább szétbombázzák azt a nemzeti egységet, amely a NATO akciója kapcsán a magyar belpolitikában korábban kialakult. Ebben a vajdasági magyarok sorsa miatt érzett aggodalom mellett az egymással ütközô pártérdekek játsszák a döntô szerepet. Alábbi riportunkban annak bemutatására teszünk kísérletet, hogy a háború második hónapjában milyen viszonyban áll Magyarország a világgal és önmagával.

„Rock and roll!" - indította útjára 1999. március 24-én este fél hét körül a Magyarország légterében gyülekezô vadászbombázókat a NATO légi irányító központja. Ez a jelszó - amely a Magic névre keresztelt AWACS-géprôl érkezett - nyitotta meg az azóta ötvenkettedik napjához érkezett légi hadmûveleteket Jugoszlávia ellen. Miután a bevetésre váró pilóták nyugtázták a parancsot, gépük orrát Belgrád felé fordították, s rövidesen erôs légelhárító tevékenységrôl („spike") számoltak be a magyar és a horvát légteret radarral pásztázó óriás repülôknek. Küldetésüket ennek ellenére teljesítették: a légitámadás elsô napján közel száz célpontot támadtak Szerbia egész területén, és óriási pusztítást vittek végbe. Ezt néhány órával késôbb csak egy rövid „feladat végrehajtva" („front headlines pages") mondattal jelezték, majd északnyugati irányban továbbrepültek a németországi NATO-bázisok felé. Ezek a párbeszédek azóta mindennapossá váltak a magyar légtérben: a németországi Rammsteinbôl felszálló katonai gépek ugyanis rendszeresen itt tankolnak fel, amikor bevetésre indulnak szerbiai célpontok ellen. Források szerint a magyar légtérben állandóan két - általában valamilyen pénznemrôl elnevezett - KC-135 tanker tartózkodik, a bevetésre érkezô repülôket fogadják. A légitámadások elsô napján például a Rubelek teljesítettek szolgálatot, amelyeket késôbb a Dollárok váltottak fel.
Miközben a repülôgépek elsô bevetésükre indultak Jugoszlávia ellen, a magyar Országgyûlés alig negyedórával volt túl azon a határozaton, amely a szövetséges erôk számára megerôsítette a korlátlan légtérhasználatot és lehetôvé tette a földi kiszolgáló egységek igénybevételét. Egy parlamenti forrás szerint „iszonyatos volt a nyomás, mert a NATO-gépek már a levegôben voltak", ezért a frakcióknak alig maradt idejük álláspontjuk kialakítására. A vita rövid volt, a politikai pártok szokatlan egységgel álltak ki a katonai akció mellett. Egyedül a NATO-tagságot ellenzô Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) vezérszónoka, Csurka István aggodalmaskodott: „Vigyázni kell, mert ez a háború nem lesz olyan rövid, mint ahogy elképzelték, a háborúk nem szoktak olyan rövidek lenni, mint ahogy kezdetben látszanak. És akkor mi lesz? A magyar kormánynak erre is fel kell készülnie, mert a NATO önmagában erre nem figyelmeztet és nem ad védelmet." A másik öt párt lényegében egyetértett a kormánnyal abban, hogy meg kell állítani a koszovói albánok kálváriáját, a NATO-tagság pedig elegendô biztonsági garanciát jelent ahhoz, hogy az akcióban szerepet vállaljanak. Végül 8 tartózkodás és 12 nem szavazat mellett a parlament negyed hétkor fogadta el a határozatot. Informátoraink egybehangzó véleménye szerint a rendszerváltás óta ez volt az egyik legnehezebb döntés: „A gombnyomásnál arra gondoltam, hogy Bárdos is valahogy így szavaztatta meg a háborút." Martonyi János külügyminiszter a vita lezárásakor igyekezett mindenkit megnyugtatni: „Ami az ország külsô és belsô biztonságát illeti, a magyar kormány megtette mindazokat az intézkedéseket, amelyek ehhez szükségesek, legyen szó határôrizetrôl, legyen szó menekültkérdésrôl, legyen szó menekültek befogadásáról. Ezért állíthatjuk teljes határozottsággal, hogy adva vannak az ország belsô és külsô biztonságának a feltételei, és az ország egyetlenegy polgárának sincs félnivalója."

Farkas a határon

A déli határszélen fekvô Ásotthalom lakói azonban messze nem így gondolták, amikor március 24-én napközben határvadászszázadok hosszú menetoszlopokban vonultak a falun keresztül a határ felé. A településen akkoriban elterjedt, hogy a háború miatt kitelepítik a lakosságot. A késôbb összehívott falugyûlésen már csendben hallgatták Kaszás Mihály honvéd ezredest, aki nyugtatni igyekezett a kedélyeket: a polgári védelem, a határôrség és a rendôrség felkészült, itt nem háború van, hanem „a felajánlott béketárgyalások el nem fogadásából eredô konfliktus", továbbá, hogy „nem kell farkast kiáltani, ha csak macska van". A kitelepítés híre egyébként március 27-én, a tompai polgármester nyilatkozata után terjedt el a faluban, Lengyelné László Veronika csak arról beszélt ugyan, hogy egy szárazföldi akció esetén ki kell telepíteni a határ menti falvak lakosságát, a továbbgyûrûzô hír azonban már Mórahalom, Ásotthalom és Tompa azonnali kitelepítésérôl szólt. Másnap hosszú sorok kígyóztak a polgármesteri hivatalok elôtt, bár a többség nem szívesen mozdulna, ha arra kerül a sor. „Ásotthalomról 15 családnál többet nem sikerülne elvinni. Én sem mennék, inkább itt halok meg" - állította egy középkorú férfi.
„Amikor szétbombáznak mellettünk egy országot, akkor én a tompai lakosokat felnôtt embernek tekintem, akiknek joguk van megtudni, hogy mire számíthatnak" - jelentette ki kérdésünkre a pánikot elindító tompai polgármesterasszony, majd hozzátette: „Nemrégiben találkoztunk az Országos Rendôr-fôkapitányság képviselôivel. Mi azt kifogásoltuk, hogy mindent a sajtóból tudunk meg, ôk pedig azt, hogy nyilatkozunk. De a felelôsség csak a miénk." A határ menti települések lakossága azonban nem csak híradások alapján tájékozódik. „A szirénák és a repülôgépek hangja is elég. A túloldalon árkokat ásnak, látjuk a tankok helyeit az erdôben. A vajdasági bombázások alatt a faluban sok helyen betörtek az ablakok, leesett a vakolat, az állatok kitörtek a karámból. Néha olyan, mintha itt lenne a háború" - mondta az egyik tompai gazda. A félelmet csak fokozza a háború körüli nagy titkolózás. „Könnyû Pesten dönteni, a fôvárosban nem hallani a repülôket. Mi itt magunkra maradtunk" - mondta Simicz József deszki polgármester, aki azért sincs könnyû helyzetben, mert a 3200 lakosból álló településen jelentôs szerb kisebbség él. A háború kezdete óta feszült a viszony a szerb és magyar lakosság között. „Ilyen helyzetben könnyen felszínre kerülnek a vélt vagy valós sérelmek. A falu vezetése borotvaélen táncol: nehéz olyan döntést hozni, ami szerbnek és magyarnak egyaránt megfelel" - mondta a polgármester. Amikor a bombázások közeledtek a magyar határhoz, a helyi önkormányzat a szerb kisebbséggel közös állásfoglalásban ítélte el a NATO-t. A határ menti települések vezetôi ezért elítélik deszki társukat: szerintük egy NATO-ország polgármestere nem foglalhat így állást. „Aki ilyet mond, az nincs tisztában a demokrácia szabályaival. Már nem a Központi Bizottság szabja meg, hogy mit mondhat egy helyi szervezet" - válaszolt erre Simicz József.

Csak csendben

A déli határszélen a növekvô félelemben döntô szerepet játszik, hogy a lakosságnak nincs elégséges információja a Jugoszlávia elleni háborúról. Nincs ez másként országos szinten sem: nem csak a helyi önkormányzatok, de a kormányzat illetékesei sem látnak tisztán abban, hogy milyen adatokat oszthatnak meg a nyilvánossággal. Egy külügyi kommunikációs szakértô szerint a kormánynak kezdetben semmilyen kommunikációs stratégiája sem volt a háborút illetôen. Nem ismerték a legfontosabb véleményformáló csoportok (fiatalok, pedagógusok, közigazgatási értelmiség, nôk stb.) álláspontját, ezért nem is tudták eldönteni, hogy milyen üzenetre lenne szükség. Ugyanakkor forrásaink szerint a kormánynak most sem érdeke, hogy átfogó, a politikusok teljesítményét, a NATO és Magyarország válságbeli szerepét megítélô közvélemény-kutatásokat rendeljen meg, mert a lakosság esetleges negatív hozzáállását tükrözô adatokat „nem lehet szó nélkül lenyelni". Éppen ezért - kormányzati kommunikációs szakemberek véleménye szerint - a nyilvánossággal kapcsolatos magatartásnak döntô eleme a hallgatás, azaz „amirôl nem beszélünk, az nem is létezik". Nem véletlen tehát, hogy igen szûrten tárják a nyilvánosság elé a háborúval kapcsolatos híreket. Az egyik védelmi szerv vezetô munkatársa szerint annak ellenére, hogy a tizedik naptól kezdve rendszeresen egyeztetnek az összes érintett hivatallal - így például a határôrséggel, a honvédséggel, a rendôrséggel és a polgári védelemmel -, a valóságban ôk is rendszeresen a sajtóból értesülnek a legújabb fejleményekrôl: „A háború kezdete óta az az élményünk, hogy nem bíznak meg bennünk, pedig mi lennénk a szakemberek. Folyamatosan próbálnak minket távol tartani a feladatunktól, az állampolgárokat pedig gyerekekként kezelik, akiknek minden információ kizárólag káros lehet."
A kormányzat egész egyszerûen nem volt felkészülve a háborús helyzetre, a korábbi NATO-val kapcsolatos kommunikáció pedig hiányos volt: „Nem készítettük fel a lakosságot megfelelôen a csatlakozásra, az a gyôzelemittas kép pedig, amit a szövetségrôl felépítettünk és mutattunk a lakosság felé, egyoldalú volt." Még ma is láthatók például a tévémûsorokban azok a Külügyminisztérium megbízásából készített interjúk, amelyek a csatlakozást népszerûsítik, de ezekben a jelenlegi helyzetrôl egy árva szó sem esik.

Felvonulók kérték

Forrásaink szerint elsôsorban ennek a kommunikációs „struccpolitikának" köszönhetô, hogy a közbeszédben számos hiedelem forog a háborúval kapcsolatban. A magyar politikai elit döntô többsége például szentül hiszi, hogy Magyarországot Cseh- és Lengyelországgal együtt azért vették fel március 12-én a NATO-ba, mert Brüsszelben és Washingtonban mindenki pontosan tudta, hogy két hét múlva megkezdôdnek a Jugoszlávia elleni légi csapások. „1997 júliusában a madridi csúcson világosan megmondták, hogy a bôvítésre idén áprilisban, a NATO ötvenedik évfordulójának ünnepén kerül sor. Mi más indoka lett volna a korábbi idôpontnak, ha nem ez?" - mondta a Horn-kormány egyik tagja. A mai ellenzék éppen ezért úgy gondolja: az Orbán-kabinetnek tudnia kellett, hogy a tervezettnél korábbi csatlakozás a háború megindítását jelenti.
A valóság azonban ennél bonyolultabb. Nyugati források szerint már tavaly karácsony elôtt eldöntötték, hogy a bôvítésre még az áprilisi washingtoni NATO-csúcs elôtt sor kerül. A legfôbb indok az volt, hogy „ne bôszítsük az oroszokat". Abban ugyanis minden tagállam egyetértett, hogy Oroszországot meg kell hívni az eseményre, ugyanakkor „nem lehetett ôket azzal nyakon önteni, hogy az orruk elôtt zajlik a felvételi ceremónia". Martonyi János külügyminiszter december közepén azt közölte, hogy a hivatalos belépés március elején válhat valósággá. NATO-körökben akkor március elsô hetét emlegették, ami végül Madeleine Albright amerikai külügyminiszter naptárának túlzsúfoltsága miatt módosult március 12-ére.
Amikor januárban a NATO brüsszeli központjában Martonyi Jánosnak megcímezték a csatlakozási ünnepségre szóló meghívót, senki nem gondolta, hogy ennek idôpontja egybeesik majd a Miloøevic´tyel folytatott diplomáciai tárgyalások megfeneklésével. Február végén a franciaországi Rambouillet-ben tartott Koszovó-konferencián ugyanis a szerbek nemet mondtak a válság rendezését célzó nemzetközi béketervre. Ekkor vált egyértelmûvé, hogy aligha maradnak el a bombázások, ám az orosz ellenkezés miatt Belgrád az utolsó utáni pillanatig meg volt gyôzôdve arról, hogy erre nem kerül sor. Mindkét fél elszámította magát, aminek következménye az immár ötvenkettedik napja tartó légi háború. Bár Magyarországon az idô elôrehaladtával egyre népszerûbbek azok az elméletek, miszerint ez a háború nem is Koszovó státusának rendezése miatt, hanem a jugoszláv elnök hatalmának megdöntéséért és a Balkán újrafelosztásáért zajlik, a NATO-vezetôk következetesen ismételgetik: a politikai cél kizárólag a tartomány státusának rendezése. „Miloøevic´ elfogadhatatlan tárgyalópartner, de nincs helyette más" - mondta egy magas rangú NATO-forrás, aki szerint minden spekuláció ellenére egyértelmû, hogy a NATO-nak nem célja Jugoszlávia lerohanása.
A magyar politikai életben mindezek ellenére folyamatosan napirenden van ez a kérdés. A „lavinát" Szabó János honvédelmi miniszter indította el, amikor a légi csapások megkezdése után alig egy héttel kijelentette: egy esetleges szárazföldi hadmûvelet Magyarország területérôl indulhat. Ezt a vélekedést csak erôsítette, hogy az idô elôrehaladtával egyre többen fogalmazták meg azt a tételt, hogy „egy háborút nem lehet a levegôbôl megnyerni". Az általunk megkérdezett katonai szakértôk is osztják ezt a nézetet, ám hozzáteszik, hogy a szárazföldi támadás elôtt az eddig hirdetett politikai célt - azaz Koszovó helyzetének rendezését - módosítani kell. Ráadásul katonai értelemben mindenképpen kockázatos a szárazföldi akció, hiszen Szerbia földrajzi adottságai miatt nagy az esélye egy elhúzódó gerillaháborúnak. „Senki nem akar egy európai Vietnamot. Az amerikaiak megtanulták, hogy ahol minden bokor robban, szart sem ér a korszerû haditechnika" - mondta az egyik szakértô.
Ugyanakkor abban is mindenki egyetértett, hogy „A katonáknak az a dolguk, hogy minden lehetôséget számba vegyenek, a politikusoknak pedig az, hogy döntsenek". Éppen ezért a katonai szakértôk semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy - amint az a nemzetközi sajtón keresztül kiszivárgott (The Guardian, Washington Post, The New York Times) - a Pentagonban, illetve a NATO brüsszeli központjában készült tervek számoltak Magyarországgal mint lehetséges felvonulási helyszínnel, hiszen itt - szemben Albániával és Macedóniával - sík a terep. Ez azonban a Stratfor hírszerzô iroda elemzése szerint csak az egyik lehetséges változat a létezô öt közül: a tervezôk ugyanígy számításba vehetnek egy nyugatról (Boszniából és Horvátországból) indított támadást, illetve alternatív támadási útvonalként Románia és Bulgária is szóba jöhet. A magyar katonai szakértôk szerint az Magyarország ellen szól, hogy az utánpótlási útvonalak két olyan országon (Ausztria, Szlovákia) keresztül vezetnek, amelyek nem tagjai a NATO-nak, ráadásul a sûrûn lakott déli határvidék nem igazán alkalmas 150-200 ezer katona és az ôket kiszolgáló személyzet fogadására.

Csúcsra-járatás

A szárazföldi erôk bevetése ráadásul elképzelhetetlen Budapest hozzájárulása nélkül, mivel teljes jogú tagként vétójoggal rendelkezik a NATO szervezeteiben. Egyes politikusok azonban erre alapozva úgy vélték, hogy Orbán Viktort április 15-én „azért rángatta ki magához Tony Blair brit miniszterelnök" Londonba, egynapos hivatalos látogatásra, hogy meggyôzze ôt egy Magyarországról indítandó szárazföldi háború szükségességérôl. A diplomácia berkeit ismerôk szerint viszont a csúcstalálkozót nem ez indokolta. Magyarország brit nagykövete, Nigel Thorpe Orbán megválasztása óta fontosnak tartotta, hogy a két politikus találkozzon egymással. Kilenc hónapig egyeztetett, amíg végre sikerült mindkét fél számára elfogadható idôpontot találnia. Orbán még a légi csapások megkezdése elôtt mondott igent a nagykövetnek, mert egy, a helyzetet jól ismerô forrás szerint „Belátta, hogy számos közös ügy van az uniós csatlakozástól a NATO-n keresztül a kétoldalú kapcsolatok fejlesztéséig, ami indokolja, hogy megismerkedjenek". Mások szerint a fontos nyugati politikusok sorában Blair volt az utolsó, akivel Orbán még nem találkozott, miközben „Kettôjük életkora miatt is valószínû, hogy hosszú évekig együtt kell majd dolgozniuk". Az egyik szemtanú szerint a találkozó olyan jól sikerült, hogy a tárgyalások végén - ahol Koszovó fontos téma volt - a két miniszterelnök még hosszan csevegett a labdarúgásról.
Magas rangú katonai és civil források szerint a magyar kormány a háttérben mindazonáltal erôsen lobbyzott azért, hogy a NATO szakemberei a támadási tervekbôl hagyják ki Magyarországot. A kormányfôt kísérô honvédelmi miniszter Londonban a brit védelmi minisztert gyôzködte arról, hogy nem szabad a NATO-nak egy Magyarországról indítandó támadásban gondolkodnia, mert az szerb részrôl könnyen kiválthat egy, a vajdasági magyarok elleni hajtóvadászatot. Lényegében ezt az álláspontot képviselte Orbán Viktor az áprilisi végi washingtoni csúcson is, ahová azzal a hatpárti felhatalmazással érkezett, hogy „Igyekezzen jobb belátásra bírni a héjákat", illetve tegye világossá, hogy „nem járulunk hozzá egy Magyarországról induló szárazföldi támadáshoz". Ebben a kérdésben minden politikai erô egységes volt, bár az ellenzéki képviselôk számára sokáig úgy tûnt, Orbán simán elment volna a csúcstalálkozóra anélkül, hogy közös álláspontot alakítottak volna ki. Ez már csak azért is érzékenyen érintette ôket, mert továbbra sem lehetett kizárni azt, hogy Washingtonban a háború új szakaszáról, a szárazföldi hadmûveletek elindításáról döntenek. Információink szerint Bill Clinton amerikai elnök az utazás elôtti vasárnap mobiltelefonon felhívta az éppen focizó Orbán Viktort, és négyszemközti találkozót javasolt. Egy forrás szerint „A találkozó elôtt mindenki be volt gyulladva, hogy most kérik a szárazföldit. Így egészen megkönnyebbültünk, hogy végül csak repülôgépek telepítésérôl esett szó".
A magyar törekvések tehát végül sikerrel jártak, és a küldöttség nagy megkönnyebbülésére Clinton rögtön a beszéde elején kizárta a szárazföldi támadás lehetôségét. Az Egyesült Államok képviselôivel való tárgyalásokon a magyarok diplomatáknak úgy tûnt: a britek híven átadták a magyar üzenetet, és az amerikaiak elfogadták ezeket a szempontokat. Azt azonban a magyar kormányzati források is elismerték, hogy az amerikaiak engedékenységében döntô szerepet játszottak az erôs európai ellenérzések: Görögország, Olaszország, Németország képviselôi ugyanis egyöntetûen ellenezték a szárazföldi beavatkozást.

 
Szabad csapatok

A washingtoni csúcs elôtt magyar politikai körökben az is komoly félelmeket okozott, hogy a hadmûveletek napirenden tartásával a háború kiszélesedik. Az mindenki elôtt világos volt: a további forgatókönyv nem csak a NATO elképzelésein múlik, hanem a szerbekén is, akik Magyarország esetleges megtámadásával lépésre kényszeríthetik a szövetséget. Április elején a határ menti falvakban már különféle rémhírek terjedtek arról, hogy a szerb oldalon csapatokat vontak össze. Thürmer Gyula, a NATO-tagságot parlamenten kívülrôl ellenzô Munkáspárt elnöke, elmondása szerint többek között ezért látogatta meg a jugoszláv elnököt április 8-án. „Drága elnök úr, magunk között vagyunk, meg akarja támadni Magyarországot?" - kérdezte az állítása szerint halálosan nyugodt Miloøevic´-tyôl, aki erre azt felelte: nem tetszik neki Magyarország NATO-tagsága.
A kormányzati szakértôk szerint azonban nem várható szerb támadás: a Magyarország elleni akció ugyanis lerombolná azt a Jugoszlávia iránt megnyilvánuló szimpátiát, amelyet elsôsorban a polgári áldozatokról készült tévéfelvételekkel vívtak ki. Azzal pedig Miloøevic´ is tisztában van, hogy a szövetségi rendszert létrehozó washingtoni szerzôdés 5. cikkelye kimondja: ha egy tagországot támadás ér, azt a NATO egész hadereje torolja meg. Az esetleges támadással kapcsolatos félelmeket a hírszerzési jelentések sem támasztották alá: a magyar határhoz közeli jugoszláv csapatok védelemre vannak beásva, a haderô nagyobbik része pedig Koszovó környékén tanyázik, aminek védelme, illetve az albánok elleni hadviselés fontosabb a szerbek számára. Attól már inkább lehetett tartani, hogy szerb szabadcsapatok csapnak át Magyarországra. Forrásaink hírszerzési jelentésekre hivatkozva azt állították: Szerbiában a hivatalos politika - amelynek jelentôs hatása van a félkatonai alakulatokra - nem támogat ilyen akciókat, mert az ugyanúgy egy NATO-tagország elleni támadásnak minôsülne, mint egy tankokkal zajló hadmûvelet. Ugyanakkor szakértôk szerint ma a világ legjobban ellenôrzött határa a szerb-magyar. A szövetség már csak saját, itt tevékenykedô katonái és polgárai miatt is minden rendelkezésére álló eszközét bevetné, hogy csökkentse hadserege esetleges veszteségeit. Ez pedig Magyarországot is védi. „Ha nem lennénk NATO-tagok, akkor nem lennénk képesek a légtér ilyen szintû védelmére, noha a saját MIG-29 vadászgépeink is részt vesznek a biztosításában" - mondta egy vezetô beosztású magyar katonatiszt. A sajtóban is megjelent magyar határsértésnél - amikor két jugoszláv MIG-29-es a határ közelébe került - rögtön amerikai F-15-ösök jelentek meg a gépek felett, és a határ tiszteletben tartására késztették ôket - mondták magyar katonai és polgári források. Éppen ezért a politikusok között a háború kezdete óta abban nincs vita, hogy a NATO-tagság nagyobb biztonságot garantál, mintha Magyarország még mindig csak tagjelölt lenne. Abban is teljes az egyetértés, hogy a NATO akkor is kérte volna a légtérhasználatot, ha a csatlakozás nem történik meg, ráadásul akkor „Jóval gyengébb lenne az érdekérvényesítô képességünk a szövetségen belül".

Egységfront

Jelenleg azonban jószerivel ez az egyetlen elem, amirôl a balkáni válság kapcsán a politikai erôk egyformán vélekednek. Az a nemzeti egység viszont, amely a NATO-tagság kapcsán korábban kialakult, egyre inkább felbomlóban van. Az ellenzék ugyanis erôsen sérelmezi, hogy a kormány nem hajlandó bevonni ôket azokba a döntésekbe, amelyekért szerintük a politikai erôknek együtt kellene viselniük a felelôsséget. Sokuknak egyenesen az a véleménye, hogy a kormány, adott esetben maga a miniszterelnök is „Készen kapja az utasításokat, aztán csak az a lényeg, hogy minél elôbb keresztülnyomják a parlamenten". Ráadásul még a kormányon belül is csak kevesen jutnak hozzá olyan érdemi információkhoz, amelyek segíthetnek a döntésben. A légtér korlátlan használatára vonatkozó határozat megtárgyalására például az ellenzéki frakciók alig húsz percet kaptak, noha szerintük „Ilyen fontos ügyekben nem pár perc alatt kellene dönteni". Egy kormánypárti képviselô szerint viszont a korlátlan légtérhasználatra vonatkozó kérés a kormányt is nehéz helyzetbe hozta: „Nekünk is csak tizenöt óránk volt erre". Az ellenzék szerint a kormány félrevezette ôket, amikor csak azt hangsúlyozta, hogy a magyar légtér használata humanitárius jelleggel történik, és a szóbeli tájékoztatón sem hívták fel a figyelmet arra, hogy a korlátlan használat katonai akciókat is lehetôvé tesz majd. Sokukat az is megdöbbentette, amikor a honvédelmi bizottság kisgazda elnöke a Parlament folyosóján azt mondta: ô sem tudta, hogy a NATO innen indított támadásokat szerb célpontok ellen.
A légtérhasználat kapcsán a kormány és az ellenzék között kialakult feszült viszony mégis elsôsorban belpolitikai okokra vezethetô vissza. Informátoraink szerint a kormányra most üt vissza saját korábbi taktikája: az elmúlt háromnegyed év lépései - különösen a megfigyelési ügy - miatt az ellenzék már akkor sem hisz a kormánynak, amikor az komolyan egyeztetni akar. A kormánypárti képviselôk szerint a szocialisták minden alkalmat megragadnak, hogy úgy viselkedjenek, mintha még mindig kormányon lennének, a szocialisták szerint pedig „A kormány arroganciáját az se fogja vissza, ha egy háború ügyében kell döntéseket hoznia". Néhányuk szerint ezek a mozzanatok vezettek oda, hogy a szocialista párt fellázadt a kormány ellen, és korlátozni szeretné a magyar légtér használatára vonatkozó engedélyt. Ezzel lényegében saját, egy hónappal korábbi szavazatukat vonják vissza. Egy befolyásos szocialista képviselô szerint „A légi csapások látványosan kudarcot vallottak, és Magyarország egyre jobban belesodródik a háborúba". Ennek egyik példáját abban látja, hogy nemcsak humanitárius, de harci cselekményekre induló gépek is használták a magyar légteret. Azzal a kormánypárti érvvel szemben pedig, miszerint a „korlátlan" szót ôk is megszavazták, a szocialisták azzal védekeznek, hogy „Azóta a helyzet változott, és ilyen fontos ügyben, mint a háború, senki nem kifogásolhatja, ha valaki módosítja a véleményét". A szocialisták „pálfordulása" mögött ugyanakkor független elemzôk szerint a pártelnök személye ellen indított belsô támadás is meghúzódik. Kovács Lászlónak ugyanis, mint a magyar politikai elit egyik, a NATO iránt elkötelezett személyiségének azzal kellett szembesülnie, hogy pártja nem támogatja elképzeléseit. Információink szerint a pártelnök két héten keresztül ellenállt az MSZP-frakció erôsödô zúgolódásának, de amikor a kezdetben harminc fô körüli belsô ellenzék többek között Horn Gyula korábbi miniszterelnök személyével is erôsödött, engednie kellett, hiszen egy ilyen fontos kérdésben nem szavazhatja le a frakció.
Az mindenesetre a balkáni válság kapcsán világosan bebizonyosodott, hogy háborús helyzetben akadozik a parlamentáris demokrácia. Polgári és katonai szakértôk szerint a háború hatékony döntési rendszert igényel, mert az események percrôl percre változnak. A parlamentben viszont - mivel a végsô döntéseket a képviselôknek kell meghozniuk - minden a kormány és az ellenzék tagjai közötti személyes és politikai viszonyon múlik. Más források szerint az volt a meglepô, hogy az Országgyûlés ilyen hosszú ideig egységes maradt, hiszen a NATO-akció megítélésével kapcsolatban a világon szinte mindenütt - pártoktól függetlenül - már korábban két részre szakadtak a politikai erôk.

A riport tényanyagának feltárásában Kóczián Péter és Varró Szilvia mûködött közre

Kárbecslés 1.

1999. március 28-án, vasárnap este A-10-es bombázógépek szálltak fel a NATO avianói légitámaszpontjáról. A bombázók a rakéták mellett urántartalmú lövedékekkel (U-238-as) lôtték a célpontokat. A környezetbe kerülô urán nagy mennyiségben halált, kis mennyiségben betegségeket és genetikai rendellenességet idézhet elô. Azokat a földeket, amelyeket találat ért, nem lehet mezôgazdasági mûvelés alá vonni.
Uránt tartalmazó tankelhárító lövedéket elôször az Öböl-háborúban, majd az 1995-ös boszniai bombázásokkor vetettek be. 1996 augusztusában az ENSZ egyik albizottsága minden tagállamot felszólított az U-238-as gyártásának és használatának betiltására. Ennek ellenére a Jugoszlávia ellen folytatott légi háborúban ezt a lövedéket rendszeresen bevetik. A lövedék robbanása következtében keletkezô radioaktív urán-oxid terjedésének az országhatárok nem állják útját, ezért az Energia Klub nevû magyar környezetvédô szervezet levélben fordult az Országos Sugárbiológiai és Sugár-egészségügyi Kutatóintézethez, azt állítva: nem kizárt, hogy Magyarország déli részén már mérhetô az urán-oxid jelenléte. Köteles György, az intézet igazgató fôorvosa április végén kelt levelében nem tudott válaszolni a zöldek felvetéseire-kérdéseire, de azt írta, hogy „az ÁNTSZ illetékes intézeteivel együttmûködve fokozattan figyelünk az esetleges környezeti szennyezésekre, és ennek érdekében koordinált vizsgálatokat kezdtünk".
A háborúnak azonban nem ez az egyetlen környezetkárosító hatása. A három nagy olajfinomítót és tizenegy olajtározót ért bombatámadások során több százezer tonna olaj égett el, azaz több százezer tonna szennyezô anyag került a légkörbe, illetve az olaj egy része a Dunába ömlött. A Dunán jelenleg több nagy összefüggô olajfolt úszik, amely károsítja a folyó és környezete élôvilágát.
Veszélyt jelent az is, hogy a bulgáriai Kozlodujban található atomerômû hat mûködô blokkja a Duna vizét használja hûtôvíznek. (Ezt az atomerômûvet az Egyesült Államok Energiaügyi Minisztériuma már 1995-ben a világ tíz legveszélyesebb atomerômûve közé, sorolta és az Európai Unió is évek óta próbálja rávenni a bolgár kormányt, hogy zárják be a korszerûtlen reaktorokat.) A Sunday Herald április 27-i cikkében megszólaltatott brit szakértôk szerint az olajos hûtôvíz tüzet okozhat, ami végül robbanáshoz vezethet. Ez pedig a környezetvédôk szerint egy második Csernobil rémét vetíti elôre, ugyanis az erômû négy reaktora körül nincs védôburok, ami megakadályozhatná a radioaktív anyagok légkörbe kerülését.

Kárbecslés 2.

Bár Balás Péter, a Gazdasági Minisztérium helyettes államtitkára a HVG-ben kijelentette, hogy nem készültek a háború gazdasági hatásait összegzô felmérések, információink szerint április 14-én ülésezett elôször az a tárcaközi bizottság, amelynek feladata éppen ennek megállapítása. A bizottságban a gazdasági tárcák (PM, FVM, KHVM) mellett a Miniszterelnöki Hivatal és a jegybank képviselteti magát. Abban egyetértés alakult ki, hogy kormányzati szinten nincs szükség alternatív gazdasági forgatókönyvek kidolgozására, még arra az esetre sem, ha Magyarországról indulna egy szárazföldi katonai akció. Ennek oka az, hogy az elôzetes adatok szerint a háború miatt nem érik olyan súlyos károk a nemzetgazdaságot, amelyek összehangolt kormányzati fellépést tennének indokolttá. A bizottság összesítése szerint a háború egyik legnagyobb vesztese az idegenforgalom lesz: a beutazások számának csökkenése miatt a bevételkiesés fél és egymilliárd dollár között várható. A háború érzékenyen érinti a közlekedési vállalkozásokat is. A szaktárca adatai szerint a MAHART közel négymilliárd forint, a MÁV pedig közel 700 millió forint veszteséggel számolhat az idei esztendôben. Ezt nemzetgazdasági szinten enyhíti, hogy az elmúlt két hónapban igencsak megnôtt a Magyarországon áthaladó közúti és vasúti tranzitforgalom, és jelentôs bevételek várhatók a megnövekedett repülôgépforgalomból és a légipostai szállításokból is. A MOL tranzitdíjakból származó vesztesége 45-50 millió dollárra tehetô, amit csak részben ellensúlyoz a NATO közelmúltban adott megrendelése. Egyértelmûen a nyertesek közé tartozik viszont a Matáv: a háború óta közel százszázalékos kapacitáskihasználtsággal mûködik, miután hálózatán keresztül bonyolódik a Jugoszláviába irányuló nemzetközi hívások zöme. Azonban Jugoszláviával a kétoldalú gazdasági kapcsolatokat jelentôsen visszaveti a háború. Egy kormányzati belsô elemzés szerint elhúzódó háború esetén az exportkiesés 120 millió, míg az import mintegy 55 millió dollár körül várható. A kiesô magyar export értéke azonban így sem éri el az összes magyar kivitel egy százalékát.