ESTERHÁZY PÉTER:

1 könyv

Fecsegések a határon

Megjelent a HVG-ben egy kellemetlen cikk, mely szerint az Iskola a határon címû regény körül valami suskus van, tán nem is kizárólag Ottlik írta, hanem egy Shakespeare nevû Shakespeare, aki fölhasználta a halott barát, Örley István kéziratát.

Ez létezô pletyka. Ezt a pletykát zsolozsmázza a cikk tovább, megerôsítve magát a HVG tekintélyével. Az írást elolvasván annyi marad meg az emberben, hogy valami nem stimmel itt, valami bûzlik. De hát ez így semmi, csupán duma, fecsegés, sörözés közbeni észjáratás. (Ilyen sörözôs cikk, ejtsd: érdekes gondolati kísérlet, az a hajdani Kukorelly-írás is, ugyanezen témában.)

A regénynek van egy kézirata, elsô változat, második változat, tessék hát megvizsgálni, megkutatni, s ha valami megállapítható, állapítsák meg. (Lengyel Péter közleményben hívta föl a figyelmet, a kézirat mostantól nyilvánosan kutatható – mostantól, de nem tudok róla, hogy eddig bárki is meg akarta volna nézni, de akadályba ütközött).

Ez így csupán nívótlanság és ordenáréság. Ottlik (természetesen) nem védett állat, ám a tárgy nélküli gyanakvás az csak gyanúsítgatás (bár látszik, van, akinek tetszik ez, ez az áldeheroizálás).

Az a közvetett érv, hogy a regény elôtti novellák és az utáni Buda mintegy gyanúsan vagy rejtélyesen gyöngébbek volnának, nem áll. Gyöngébbek, de nem rejtélyesen. Mert szerintem nagyon is jól látszik a korai írásokon, ahogy az Iskola felé tartanak, mutatják azt, hogy Ottlik közelít az ô nagy témájához és formájához (és találja azokat meg az Iskolában). Hogy az Iskola mekkora, az értelemszerûen folyamatos megbeszélés tárgya kell legyen. Van, aki azt mondja, felül van értékelve. Nem hiszem, de beszéljünk róla.

Úgy jó húsz éve keletkezett Ottlik körül egy kultusz; érdekes volna azt is megnézni egyszer, miért, mik lehettek ennek az okai, és mennyiben voltak ezek irodalmiak és mennyiben társadalmiak vagy politikaiak, és miért épp ô, és miért nem, mondjuk Szentkuthy. Ô is integer figura, független szellem, civilkurázsi, miminden, poétikailag pedig sokkal radikálisabb és érdekesebb, „posztmodernül” bizonytalanabb, mint Ottlik – cserében nehezen olvasható. De másolni lehetett volna. (Én persze nem kultuszból másoltam, hanem csak mint az állat, úri passzióból.) A kultusz hülyíti az olvasást, úgyhogy hántandó; de marad elég.

Maga az Iskola pedig azt is mutatja, miért hallgatott utána Ottlik, mért nem akart vagy tudott elmozdulni az Iskola „helyérôl”, mért lett szükségszerûen a Buda olyan, amilyen. Illetve nem is tudjuk, mi is az a Buda, szerintem nincs ilyen könyv, csupán ilyen kézirat van. Ennek egy „filológus”-kiadása talán megint érdekes volna, verziók, cetlik, nekiiramodások (musilozások), a nagy töredék-monstrum.

Az Iskola valóban kiemelkedik az életmûbôl, de nem érthetetlenül, különösen nem gyanúsan.

Eszezéssel nem hozható hírbe Ottlik munkája, utánajárni pedig nem járt utána senki. S itt fordítanék akkor Mohai V. Lajos cikkének megítélésén. Amely nem rossz szándékú, de végül maga is maszatolja csak a maszatot. Ám ezt azért teheti meg, mert valóságos helyzetre reagál. Valami ürességre, hiányra, erre a pletykára. Pletykára s nem rejtélyre. Nincs Ottlik-rejtély. (Juszt se kurziválom, hacsak nem így.) Rejtély majd akkor lesz, ha kutakodván a szakférfiúk s -hölgyek, találnak valamit. Az izgi lesz, hogy majd abból (mibôl), mi következik.

Addig csak az Ottlik-kutatók rejtélye van. Végül is, ha bányászni is kellett utána, ez a cikk érdeme, erre hívja föl a figyelmet. Ha olyan fontos az irodalomnak, nekünk ez a regény, akkor mért nem tudunk mindent róla, a keletkezésérôl, az Ottlik–Örley kapcsolatról?

Lehet, hogy Mohai V. írása megmozdít valamit?

Addig is: 1 könyv, 1 szerzô. Nem több, nem kevesebb.

{short description of image}

NÁDAS PÉTER:

La gloire absolue

Semmi kétség, nagy pillanat. Amivel nem hiszem, hogy valami meglepôt mondanék. Rajtam kívül bizonyára sokan gondolják így. Ház és kiállítás e pillanatban önnön legerôsebb hagyományaihoz köti vissza a jelenkori magyar fotográfiát.

Mai Manó egykori háza a nagypolgári, ne mondjuk, burzsoá portréfényképezés illuzionizmusához, a kiállítás pedig a modernitás embermeleg realizmusához, vagy ellenkezôleg, illúziótlan, csaknem rideg tárgyiasságához. Két nagy korszak három különbözô iskolája. Vaknak kéne lenni hozzá, hogy ne lássa az ember esztétikai minôségeik drámai különbözôségét.

Amikor az ötvenes évek végén egy belvárosi mûhelyben fényképezni tanultam, a portrézás rítusa alig különbözhetett attól, ahogy ebben a terézvárosi mûteremházban csinálták. Kézmûves szakmákban egyenesági a leszármazás. Ami egyszerre szép, meg nevetséges. A világ megváltozik, a technika már jó elôtte változik, ám a mindenkori mesterek mindig csökönyösen úgy akarják, hogy maradjon a régiben. Ettôl egy kézmûves szakma hagyományai persze mélységet kapnak, olyan korszakokra is kitartanak, amikor valójában már régen el kellett volna pusztulniuk.

Én abban a pillanatban kaptam e hagyományból, mikor végleg kilehelte a lelkét.

Nem a csodálatos mûtermi gépeink lettek nevetségesek, hanem a metódusunk. A mûtermi fényképezés rítusát egy szigorúan hierarchikus társadalom kötelezô nárcizmusa és exhibicionizmusa alakította ki. A fényképésznek simulékonynak, alázatos szolgának kellett lennie, hogy brutális erôszakot tehessen modelljein és kivasalhassa belôlük a pénzt. Miközben hízeleg és alakoskodik, a legelônyösebb pozícióból figyeli áldozatának arcberendezését és jellemvonásait. Fényekkel, beállítással, retussal kell felülkerekednie. Nincsen arcvonás, nincs jellemvonás, melyet ne lehetne és ne kéne idealizálnia. A rondából szép lesz, a szépbôl átlagos.

De nem jöttek többé a nagyravágyó kispolgárok, akik privát örökkévalóságukban inkább nagypolgárok vagy grófok szerettek volna lenni. A második világháború pokla nyelte ôket el. Kalauzok jöttek, szövônôk, átképzôs esztergályosok, még hentesek sem. Eltévedt vidékiek. Ezeket pedig olyannyira megzavarta a valószínûtlen színjáték, hogy nemegyszer az ember keze alól rohantak ki a mûterembôl. Mai Manó és Strelisky Lipót módszerét megtanultam, de még André Kertész és Langer Klára, Kálmán Kata és Brassai, Robert Capa és Escher Károly képeinek ismeretében sem értettem, hogy miért nem megyek vele semmire.

Szakmák, történeti korszakok, mûvészetek logikája nem azonos ritmusra áll.

Diktatúrákban nem azt látja az ember, amit néz. Diktatúrákban a fotográfia nem a tisztánlátás mûvészete. S ezért a magyar fotográfia nagy hagyományairól sem lehet úgy beszélni, hogy egyetlen lélegzettel ne említenénk, miként szakadt meg a folyamatosságuk. Valamennyinek a folyamatossága megszakadt. Mai Manót királyával és császárával együtt már az elsô világháború förtelme elnyelte. Aki pedig kimászott a lövészárkokból és látni akarta sorsát és lehetôségeit, annak köpnie kellett az ô pöffeszkedô mûteremházának neoreneszánsz homlokzatára.

Akár elmentek, akár maradtak, az új fényképészek kivonultak a mûtermekbôl. Kézbe vették a gépet, nemet mondtak a beállításra, élvezték az erôs fényeket, a mély árnyékokat, a mozgást, a bemozdulást, a nyers részletek nyers részleteire lettek kíváncsiak, benéztek az árnyékok mögé, benéztek akár az éjszakába. Megvetettek minden imitációt. Hadat üzentek az illuzionizmus és a festôiesség nagy fényképészeti iskoláinak.

Ez nem stílus. Aki kíváncsi lenne rá, hogy milyen rettenetbôl született az új magyar fotográfia csodája (egyik francia kritikusa szerint „la gloire absolue”), magyarázatot kap André Kertész korai képein. Az Erôltetett menet 1915-bôl, a Döglött ló 1916-ból, a Vak muzsikus 1921-bôl, a Hajóvontatók 1924-bôl – a mindenkori jövôt illetôen is felvilágosít, mire nem maradhat vak a fotográfia. Ugyanezt a választ adják Balogh Rudolf korai képei. A Gyalogosok a hómezôn, a Nyomorúság, az Elhunyt bajtárs sírja, mindhárom az 1914 és 1918 közötti esztendôkbôl. Hol élsz. Olyan országban, ahol a közember élete vagy halála jóval kevesebbet jelent, mint a háziállaté. Ahol úgy hajtották a fiatal férfiakat a frontra, mint a barmokat.

Az illuzionizmus háza most befogadja az ellenállókat, a felkelôket, a kísérletezôket, a kivonulókat, a lázadókat, az újkori magyar fotográfia legnagyobbjait. Azokat, akik elmentek, azokat, akik itt maradtak. Nagy találkozás és nagy pillanat. De nem minden.

A magyar fotográfiának nem csupán e két világraszóló hagyománya van, hanem súlyos öröksége. Két diktatúra. A fasiszta diktatúra fényképei. A kommunista diktatúra fényképei. Olyan dokumentumok, amelyeknek nincsen önálló esztétikai értékük, de önálló vizuális minôségük van. Nem hatástalan. Nem lehetne azt mondani, hogy heroizmus és hamisítás a múlté lenne a magyar fotográfiában.

Kincses Károly házavató kiállítása azt ajánlja, hogy a magyar fotográfia legtüneményesebb eredményeire nézzünk vissza. Nézzünk egyszerre azok szemével, akik elmentek, és elvitték a nagyvilágba tisztánlátásuk képességét, s nézzünk azok szemével, akik itt maradtak, és a diktatúrák ellenében ôrizték meg a tisztánlátásukat. Ünnepélyesebb, idôszerûbb, mulatságosabb, drámaibb ajánlatom nekem sem lehet.

Elhangzott a Magyar Fotográfusok Házában, március 18-án délelôtt, az Aki elment, aki maradt címû kiállítás és a Ház megnyitójaként.

{short description of image}

RÉVÉSZ SÁNDOR:

A kényszerítô erô

Mindenekelôtt arra kell kérnem az Ungvári Tamással egyetérteni készülô olvasót, hogy ha eddig nem tette, ismerkedjen meg a Népszabadságban megjelent cikkemmel, mert nem kívánom itt elismételni az ott felsorakoztatott érveim ama jelentôs többségét, amelyekrôl Ungvári tudomást sem vesz.

Ezt az alkalmat inkább arra használnám fel, hogy szétválasszam mindazt, amit Ungvári összekevert – és ez nem kevés. (Ungvári Tamás: Unabomber a Népszabadságban ÉS, márc. 19.)

Elôször is összekeveri azt a kérdést, hogy helyes-e egy lapban megjeleníteni a lap szellemétôl idegen nézeteket, azzal a kérdéssel, hogy helyes-e megjeleníteni egy olyan nézetet, amelyet különösképp veszélyesnek tartunk. Volt szerencsém hosszabb ideig élvezni a kitûnô Ungvári Tamás szerkesztôi vendégszeretetét a Népszava hetedik oldalán, s tanúsíthatom, hogy ô is elôzékenyen bocsátotta a hozzám és/vagy hozzá képest „másik fél”, tôle és/vagy tôlem idegen nézetek rendelkezésére azt az oldalt, s ô is követte az „önkéntes lex Pokolt”, nagyon helyesen, hiszen a lex Pokollal az (lenne) az egyetlen baj, hogy nem önkéntes. A lex Pokol és az önkéntes lex Pokol között pontosan annyi a különbség, mint az erôszakos nemi közösülés és az önkéntes között.

Súlyos, ízléstelen és tökéletesen megalapozatlan rágalom, hogy a Népszabadság kormányosa „zászlóként”, tehát a lap azonosító jegyeként „tûzte volna ki” Lovas István cikkét, mielôtt („majd”) elhatárolódott volna tôle. A cikket az ugyanazon a napon és lapon megjelent kommentárral a legsúlyosabb minôsítés kalodájában tették közszemlére. Lehet vitatni a közzétételt is, a kommentárt is (ez utóbbit magam is megteszem majd), de ezt a kalodát vörös faroknak nézni nem lehet. Jelentôs különbség van abban, amit a fôszerkesztô úr és én írtunk, de mindketten arról írtunk szó szerint és a lehetô legegyértelmûbben, hogy a Lovas szövegében kifejtett nézetek nem legitimek, nem szalonképesek és nem lehet velük dialógust folytatni. Csakhogy ebbôl nem következik az, hogy nem kell ôket közölni, ismerni, elemezni és kommentálni.

Ungvári a következô lépésben ismét összekever két különbözô dolgot, és ennek következtében arra a defetista megállapításra jut, hogy „az irracionalizmus… legbensôbb üzenete érvekkel nem legyôzhetô”. Ez hál’ istennek nem igaz. Az igaz, hogy aki irracionálisan gondolkodik, az nem gyôzhetô meg racionális érveléssel. De ez nem jelenti azt, hogy a racionális gondolkodás nem versenyképes az irracionálissal szemben és nem gyôzheti le azt. Nem igaz, hogy két egymás mellé tett szöveg közül szükségképpen az irracionális, a rasszista a meggyôzôbb. Vége is lenne a világnak. Az igaz, hogy Lovassal akkor sem lenne érdemes vitatkozni, ha volna hozzá gusztusom, de az nem igaz, hogy nem lehet és nem érdemes a Lovasé mellé olyan szöveget állítani, amely meggyôzô, megerôsítô és megnyugtató a Lovasoktól folyvást és – a közlési döntésektôl függetlenül – elkerülhetetlenül fenyegetett közönség számára. Mi lehetne fontosabb feladatunk, mint az irracionális racionális bemutatása?

Ungvári nem találja indokoltnak, hogy jelentést tulajdonítsunk annak a csendnek, amely a kormányzati tudatfelelôsök szektorában uralkodik, midôn a többi szektoron a – mondjuk így – extrém megnyilatkozások keltette megbotránkozás moraja fut végig. Megértem, hogy vitapartnerem a maga közismert naivitásával és jóhiszemûségével itt egy úgyszólván véletlenül beállt csendet feltételez, ámde vannak sajnos hangosabb jelek is, s ebbôl a szempontból bizony Ungvári nem hangolta össze elég gondosan cikkeinek példáit és állításait. Rögtön az elsô oldalon fölidézi például a numerus clausus bevezetését sürgetô Varga Domokos György példáját, de arra már nem látszik emlékezni, hogy egy mai kormányzópárt korábbi kormányzása idején, a mai miniszterelnök példaképe ezen úrra bízta az ország és a kormány imázsáért felelôs kormányhivatal vezetését. Ezen úr vezetésével szerkesztett lapon nôtt fel ellenzéki korában a mai kormánykoalíció. Említtetik az államfô kifütyülése, ám nem említtetik, hogy a miniszterelnök füléhez ma legközelebb álló tanácsadó volt az, aki az államfô elleni gyûlöletkampány élére állt, s aki a szélsôséges csoportok füttyfesztiváljának feltételeit biztosította. Volt egyszer egy Holocaust emlékbizottság, amelybe a kormány benevezte Bogdán Emil mellé azt a Zimányi nevû politikusát, aki egy parlamenti bizottságban tudományosnak és megalapozottnak nevezte a Hunniában megjelent Holocaust-tagadó cikkeket. Volt egy beszéd, amelyben egy pártelnök – a jelenlegi legnagyobb kormányzópárt frakcióvezetôje – szerint „politikai ellenfeleit kiirtással, akasztófával és kötéllel riogatta”. Ez a riogató most a legnagyobb kormányzópárt legnagyobb partnerpártjának elnökeként riogat. A magyar honvédelem ügyét a kormányban olyan államtitkár és az Országgyûlésben olyan bizottsági elnök gondozza, akik derék magyar emberként emlékeznek meg a pártjuk által eltemetett Bosnyák Imrérôl, a nyilas eszméihez és Szálasihoz holtáig hû hungaristáról. Az a benyomásom, hogy Ungvári egy ideje nem olvassa az általa emlegetett „kincstári kürtösök” cikkeit. Nem is érdemes, csak friss olvasmányélmények hiányában kockázatos a jobbszéltôl való távolságukról nyilatkozni.

A Bayer nevû kincstári kürtös például Lovas védelmében is elkürtölte magát – csatlakozván azokhoz, akik amiatt tiltakoztak, hogy a fôszerkesztôi kommentár Holocaust-tagadóként bélyegezte meg Lovast. Ezeknek a tiltakozóknak – legalábbis ebben az egy dologban – igazuk van. Ez szörnyû, de tény. Szörnyû, de tanulságosan szörnyû. Mert bármit gondolunk is az Ungvári által említett (és még sok más) becses szerzô nyomán a Holocaust tényére és egyediségére vonatkozó tagadás egylényegûségérôl mint elméleti tézisrôl, e kettô tárgyszerûen megkülönböztethetô. És bizony igaz, hogy Lovas a zsidó Holocaust nagyságrendjét ebben a cikkben nem vonta kétségbe, nem tett olyan állításokat, amelyekre érvényes bizonyos országokban a fôszerkesztô által említett büntetôjogi tilalom. Mi történt tehát: a fogalmi pontosság és differenciáltság hiánya elválasztotta egymástól a tárgyi és lényegi igazságot. Tárgyi igazságot rendelt a lényegi hazugság mellé és fordítva! Tárgyilag helytálló tiltakozásra adott lehetôséget azoknak, akik lényegileg egy lényegi hazugság érdekében tiltakoznak. Ez a legrosszabb pozíció, amelybe kerülhetünk. Tudomásul kell venniük mindazon írástudóknak, akiknek fontos mindaz, ami a zsidó Holocaust egyediségébôl következik, hogy felelôsek érveik, állításaik, fogalmaik pontosságáért, tisztázottságáért, kidolgozottságáért, mert mindezek fogyatékossága a zsidó Holocaust egyediségét tagadók érvelési lehetôségeit és érveik tárgyi hitelét növeli. Nyilván kényelmesebb a Lovas-féle szövegeket távol tartani, mint e fogyatékosságokkal küszködni. Ehhez a küszködéshez szükség van a szövegek jelenlétébôl következô kényszerítô erôre. Erre persze mondhatja az, akinek az érvelés színvonala és következetessége nem önérték, hogy ha távol van a szöveg, akkor nem is szükséges az, amire a jelenléte kényszerít. Csakhogy az a távollét csalóka. Azok a szövegek távolról is hatnak, csak ellenhatás nem hat rájuk.

{short description of image}

HALMAI GÁBOR:

A véleménynyilvánitás és a szerkesztés szabadsága

Szeretném elôrebocsátani: Lovas István Összehasonlító véralgebra és a holocaust címû írásának (Népszabadság, 1999. március 5.) közlése ügyében felfogásom eltér minden eddig napvilágot látott véleménytôl. Leginkább még annak a nyílt levélnek (március 8.) az aláíróival értek egyet, akik szerint a közlés „túlmegy azon, ami vállalható”. Csakhogy az általam nagyrabecsült aláírók elmulasztották megindokolni min és mennyiben megy túl az írás, és ez ki által nem vállalható. Felteszem, ezekben a részletekben már nem feltétlenül értettek volna egyet a tiltakozók, ezért egyeztek meg a valamennyiük által „vállalható” lakonikus szövegben. Pedig éppen ezek a részletek az igazán érdekesek. Feldmájer Péternek, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnökének a másnapi lapszámban (március 9.) megjelent levelével azért nehéz egyetérteni, mert úgy tûnik, a szerzô saját álláspontjával sem azonosul. Egyfelôl ugyanis közli: egyetért a nyílt levél aláíróival, másfelôl helyesli a közlést. Vagyis a formál-logika szabályai szerint azonosul a vállalhatatlan vállalásával. (A közlés melletti tartalmi érvelése – miszerint az írás leleplezi a konzervativizmus jelszavát hangoztató embereket – is nehezen védhetô, hiszen a cikk legfeljebb a szerzôt leplezhetné le, ôt pedig ismerjük.) A Feldmájer által vezetett MAZSIHISZ-nek a március 13-i számban közölt fizetett közleménye azután egyértelmûen a közlés ellen foglal állást.

Révész Sándor Szöveg és feladat címmel írt cikkével (március 12.) is csak részben tudok azonosulni. Révész maga azért van a közlés mellett, mert – okos szavai alapján nyilván nem alaptalanul – bízik az érvelô kritika meggyôzô erejében. A magáéhoz hasonló ellenvélemény hiteles megjelenítésének pedig szerinte feltétele a vélemény hiteles megjelenítése. Felfogásában egy országos politikai napilapnak erénye és nem szégyene, ha az irányzatának megfelelô arányok fönntartásával megjeleníti a társadalomban élô nézetek teljes körét, mégpedig autentikus formában, az adott nézetek híveinek szövegein keresztül. Ez a szerkesztési ars poética – amit Révész az általa szerkesztett Beszélôben szerencsére nem követ – megegyezik Eötvös Páléval, aki nemcsak a Lovas cikkéhez csatolt „különvéleményében” (Egy közlésrôl. Népszabadság, 1999. március 5.), hanem több, vele készült interjúban is hitet tett az általa fôszerkesztett lap közszolgálati jellege mellett. Ennek a tájékoztatási kötelezettségnek a határait odáig tolja ki, „amiért Európa bizonyos országaiban ma büntetôeljárást indítanak a szerzô és a szerkesztô ellen is.” A Holocaust-tagadás e vádja ellen tiltakozott az MTV Aktuális címû mûsorában Tallós Emil, egy hivatalát megnevezni nem kívánó köztisztviselô, majd azok, akik valóban aláírták Macskássy Izolda festômûvész egyszer visszavont protestáló levelét (Macskássy nyílt válaszlevele. Népszabadság, 1999. március 13.).

Pedig Eötvös téved, midôn azt gondolja, hogy Európa országai közül csak Németországban és Ausztriában indítanának büntetôeljárást Lovas és az írását közzétevô szerkesztô ellen. Anélkül, hogy fenyegetni vagy akárcsak ijesztgetni akarnám, kénytelen vagyok azt mondani, hogy ilyen eljárás Magyarországon is indítható lenne a Btk. 269.§-ának a közösség elleni izgatást szabályozó ma hatályos szövege alapján. Az Alkotmánybíróság 1992-es döntése ugyanis csak a nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport elleni gyûlöletre uszítás tényállását ítélte alkotmányosnak, az ilyen tárgyú lealacsonyító kifejezések használatát, az úgynevezett gyalázkodást, mint a véleményszabadság alkotmányos elvébe ütközôt, megsemmisítette. E szûkített tényállás alapján a bíróság 1996-ban felmentette Szabó Albertet és újfasiszta társait. Ekkor a törvényhozó ismét kiegészítette a 269.§-t, ami azóta három évig terjedô szabadságvesztéssel fenyegeti a gyûlöletkeltésére alkalmas egyéb cselekményeket is. Ezt tényállást az is megvalósítja, akinek nem célja gyûlölet keltése, kijelentése mégis alkalmas erre. Tehát az új passzus alapján büntetôjogilag felelôsségre vonható az a Holocaust-tagadó – ha van ilyen –, aki csak a történelmi tényekkel nincs tisztában. De kimerítheti e tényállást az is, aki – mint Lovas – nem tagadja ugyan a holocaust tényét, de mondandója alkalmas lehet arra, hogy egyesekben gyûlölet keletkezzék a Holocaust egyediségét hangsúlyozó zsidókkal szemben. De vajon találhatóak-e ilyen állítások Lovas írásában? Azt gondolom, hogy azok az érvei, amelyeket a Holocaust egyediségével szemben megfogalmaz, bármennyire tévesek is, és bármilyen motívum vezérelje is a szerzôt, nem ilyenek. (Ennek az írásnak a kereteit meghaladná az érdemi ellenérvek kifejtése. Révész Sándor meggyôzô érvelését csak jelzésszerûen azzal egészíteném ki, hogy a Holocaust egyedisége – ami természetesen nem kisebbíti a történelem egyetlen más népirtásának tragikumát sem – egyebek között abban is áll, hogy a XX. századi Európa közepén demokratikus választásokon hatalomra jutott ideológia terméke volt.) Lovasnak az az érvelése azonban, amely Zygmunt Bauman nyomán azt állítja, hogy Izrael állam a Holocaustot saját politikai legitimitása bizonyítékaként használja múltbeli és jövôbeli politikája igazolásához, és mindenekelôtt „elôlegként minden olyan igazságtalanságra, amelyet majd elkövet a jövôben”, bizony már alkalmas lehet gyûlölet keltésére az ilyen „bûnös” nemzettel szemben.

Félreértés ne essék, magam azt gondolom, hogy a Btk. 269. §-ának az a rendelkezése, amelynek alapján Lovas István és az írását közlô Eötvös Pál ellen büntetôeljárást lehetne indítani, sérti a véleménynyílvánítás szabadságának az alkotmány 61. §-ában deklarált elvét. (Ezt az álláspontomat többször kifejtettem írásban is, legutóbb A nyilvánosság rendszerváltása címû, 1998 decemberében, az Új Mandátum kiadásában megjelent kötetben.) Sajnálatosnak tartom, hogy az Alkotmánybíróság közel három éve nem dönt arról az indítványról, ami ugyanezt állítja. Amíg azonban az alkotmánybírák meg nem semmisítik a kifogásolt passzust, az bizony a magyar jogrendszer része, és mint ilyen, kötelez szerzôt és szerkesztôt egyaránt.

A fô érvem Lovas cikkének közlésével szemben azonban nem ez, hiszen komolyan gondolom, hogy egy alkotmányos büntetôjogi szabályozás mellett Lovas István véleménynyílvánítási szabadságának ki kell terjednie ilyen tartalmú írások megfogalmazására. Vagyis, mint mondtam, nem tartom alkotmányosan elfogadhatónak az ehhez hasonló kifejezések korlátozását. Csakhogy Lovas István véleményszabadsága nem jelent számára alanyi jogot egyetlen konkrét sajtótermékben, így a Népszabadságban való közlésre sem. Az persze nem vehetô zokon Lovastól, hogy a legnagyobb példányszámú napilapba küldte el írását, hisz természetesen a lehetô legtöbb olvasóhoz akarja eljuttatni gondolatait. Az viszont már a szerkesztés szabadsága körébe tartozó döntés, hogy a cikk megjelenik-e. Ahogy Révész Sándor is helyesen utalt rá, egy lapnak nem kötelessége, hogy minden nézetnek helyet adjon. Ilyen törvényi kötelezettsége legfeljebb a közszolgálati rádiónak és televíziónak lehet a jogrendszer által nem tiltott legkülönbözôbb véleményekkel kapcsolatban. Mint Eötvös Pál írásából kiderül, a Népszabadság azért közölte Lovas cikkét, mert magát a nyomtatott sajtó egyfajta közszolgálati intézményének tekinti. Ez ugyan idegen az írott sajtó mûködési elveitôl, de semmiképpen nem tilos. Alkotmányosan kifogásolható csak az lenne, ha az állam a maga jogi szabályozásával rá akarná kényszeríteni a szerkesztôséget olyan vélemények közlésére, amellyel maga nem azonosul. (Lásd az idôközben szerencsésen elfelejtett Pokol-féle véleményhelyreigazítási javaslatot.) Ha azonban egy szerkesztôség a tévesen értelmezett kiegyensúlyozottság oltárán önként kívánja feláldozni saját szerkesztési irányvonalát, azt minden alkotmányos aggály nélkül megteheti, csak attól kezdve nem tarthat igényt arra, hogy olvasói azért tartsanak ki mellette, mert következetes az irányvonalához. A New York Times vagy a Frankfurter Allgemeine Zeitung sohasem közölne olyan írást, ami ellentétes a szerkesztôség hosszú évtizedek óta kialakított szerkesztési filozófiájával. Ezért is nem lehet összetéveszteni ôket a Wall Street Journallal vagy a Süddeutsche Zeitunggal. (Természetesen mindez kizárólag a vélemények közlésére igaz, a tények tekintetében a szerkesztô nem válogathat a neki tetszô és az ellenszenvesek között. Ugyanezért a tények helyreigazítása természetesen velejárója minden jogállami sajtójognak.)

Az általam megfogalmazott szerkesztési következetesség persze csak a magukat komolynak tekintô lapokra igaz, a bulvárlapok esetében azért nem, mert tôlük az olvasó sem várja el ezt. Ha tehát a Népszabadság magát a minôségi lapok között akarja számontartani, és súlyt helyez arra, hogy olvasótábora is ilyenként kezelje, a Lovas-féle írások közlését át kell engednie azoknak a sajtótermékeknek, amelyeknek szellemisége ahhoz áll közelebb. Ezáltal Lovas István véleményszabadsága is megmarad, meg a Népszabadság szerkesztési elvei sem szenvednek csorbát, nem is beszélve az Érvek és vélemények rovat szerkesztôjének szerkesztôi szabadságáról.